Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)

1979-07-01 / 178. szám

1979. JÚLIUS I. TÁRSADALOMPOLITIKA ' DN HÉTVÉGE 5. Mór várt. A dolgozószoba dohányzó­asztalán a vendégfogadás kel­lékei: üdítők, kávé, ropogtat­nivaló, cigaretta. Az az érzésem, a professzor a beszélgetést örömmel fogad­ta. Nem kérdeztem, de talán egy apropót vélt felfedezni benne, néhány gondolat el­mondásának lehetőségét, most, amikor már a nyugdíj­intézet első sárgás színű for­manyomtatványa megérkezett, közölve szárazon és ridegen a tényeket: „Értesítjük, hogy nyugdíjügye a 22-S-5488/79 ügyszám alatt van folyamat­ban ..." » Az évek visszapergetése csak pillanatokra lehetséges: Kar­iinger György Tihamér egyete­mi tanár, a Pécsi Orvostudo­mányi Egyetem I. számú Sebé­szeti Klinikájának igazgatója mögött 52 esztendő sűríti az orvos-emlékeket. Gyönyörű, nemes szolgálat volt ez, a gyógyulást kereső, gyógyulni vágyó emberek szolgálata; fél évszázad a hippokratészi eskü szellemében. Feltételezem: a ma hetvenesztendős sebész fi­atalos energiája, tenniakarósa ebből táplálkozik. Beszélgetésünk a jászberé­nyi főgimnáziumban töltött é- vektől kezdődött. A gimnáziumban latint s görögöt tanult; a görögöt fa­kultative, de a nyelv szeretete még ma is benne él. Hátradől a karosszékében, s hogy higy- gyem is, egy részletet citál gö­rögül az Odüsszeiából. — Most figyelj! Ez a rész igen gyönyörű. Arról szól — fordítja —, hogy Odüsszeusz nem jutott csak haza, mert Kalipszó nimfa, ügye, fogva tartotta a cseppköves barlang­jában; legyen a férje. Mézes­mázos szavakkal bűvölgetve- bájolgatva, hogy Ithakát elfe­lejtse ... Itt jegyezte meg mindig a görögtanár: „Maguk, lú-nyel- vűek, nem érzik, hogy ez mi­lyen csodálatosan isteni...?” Elhallgat. Nem tudom, mire gondol. A diáktársakra? A fő­gimnázium öreg falaira? A so­ha vissza nem térő görög ó- rákra? — Tizenkilencben már kint voltam az első lobogós május elsején — mondja aztán, s nevet. — Vén vagyok már... Megöregedtünk . .. Gyorsan cigarettát vesz elő, kínál engem is. Fecskét szív; tüzet nem adhatok. Az égő gyufát átveszi kezébe gyors mozdulattal, s maga gyújtja meg a cigarettát. Mellé fűzi a magyarázatot is: „Nekem a kabátot se segítse fel senki, nem vagyok püspök. Ha majd az leszek, akkor igen. De ak­kor a kezemet is nyújtom csókra . ..” — Hogyan került profesz- szor úr a medicina vonzásába, mi vitte az orvosi pályára? Megint Jászberényig kanya­rodunk vissza. — Korber Ernő tanárom megkedveltette a természettu­dományokat. Ő tanította a nö­vénytant, állattant, biológiát, kémiát. Vele a kapcsolatot még akkor is tartottam, amikor már az egyetemre, Pécsre ke­rültem. A nyári vakációkon sű­rűn felkerestem, látogattam a szakköri foglalkozásait. Rend­kívül intelligens ember volt. Újságban olvasta, hogy a pécsi egyetemre megfelelő ta­„Másokért élni, és nem önmagáért..." nulmányi eredménnyel pályáz­ni lehet ösztöndíjasnak. Új volt az egyetem — toborozták az ifjakat. Az első évet 1926- ban kezdte, már húsvéttól az anatómiai intézetbe került, mint demonstátor-jelölt, s má­sodévesen már demonstrátor. Jól tanult: tandíjmentességet, menzát és kollégiumot kapott cserébe, s mint említette, en­nek köszönheti, hogy orvos lett. Jó kedvvel meséli, hogy a kollégiumban tízen laktak egy szobában, lavór volt a mosdó, s telente a szekrények hátát mindig eltüzelték . . . — De nem jegyzetből ta­nult a hallgatóság — állapítja meg. — Voltak könyvek. A túli csoport elnöke, részt vesz az Országos Sebészeti Inté­zet szakmai kollégiumának munkájában, tagja a Nem­zetközi Sebésztársaságnak az Osztrák Balesetsebészeti Tár­saságnak, több magyar tudo­mányos egyesületnek, köztük az anatómiai, onkológiai, an- giológiai, traumatológiai és igazságügyi orvostani egyesü­leteknek. . . Mindent lehetetlen felsorolni. Tíz éve az I. számú Sebészeti Klinikát vezeti. — Professzor úr, ön 1974- ben Balassa-dijat kapott. E dijjal minden esetben egy ki­váló sebészi életművet jutal­maznak. — Hogyne. Persze én utó­lag éreztem meg ennek a díj­hogy ezeket, az úgynevezett nehéz, nagy műtéteket is vé­gezze ... ín az első pankreo- duodenektómiát 1957-ben csi­náltam. Nem volt az rutinmű­tét akkor, a legnagyobb inté­zetekben sem ... — Égy sebésznek, ponto­sabban önnek, aki mögött tu­dományos munkák sora, egy gazdag életmű áll, mi az ars poeticája? Ismét Balassa János kerül elő; a legnagyobb magyar se­bész doktori disszertációjának preambuluma. — Balassa azt mondja: „Másokért élni, és nem önma­gáért, az képezi a sebész lé­nyegét .. ." Előttem sokszor le­begett ez a mondat. Nem le­Jendrasik-féle háromkötetes belgyógyászat... A kémiát meg olyan tanár adta elő, hogy az órán meg lehetett ta­nulni, ha valaki eljárt. Ehhez előadó kellett, mint Zechmeis- ter László . . . Persze hallgat­tam Entz Bélát, Mansfeldet, Fenyvesit, Imre József sze­mészt. Nagyságok voltak. Feláll: az asztalfiókból dosz- sziét vesz ki. „Curriculum­mondja — talán segítségedre lesz." Az önéletrajz 1975-ben da­tálódott. Rövid, tömör monda­tokban egy gazdag élet. 1933. március 29-én avat­ták orvossá, tíz évet tölt az Anatómiai Intézetben, 1937-től o Sebészeti Klinikán találjuk — itt szerez szakorvosi képesí­tést —, aztán két év Budapes­ten, a Rókusbán. Katonai szol­gálat, majd frontszolgálat kö­vetkezik: 1945-ben a demok­ratikus honvédség kötelékében részt vesz a debreceni had­osztály egészségügyi szervezé­sében, mint hadosztály-vezető orvos. Kariinger professzor bal sze­me fölött a halántékon egy ré­gi sérülés. Tímárok laktak Jászberényben a szomszédság­ban a Zagyva-parton, s egy nap a tímár fia kiment kocsi­val áruért a vasútra. Ő is fel­ült a bakra. Hazafelé megijed­tek a lovak, s egy éles kanyar­ban felborult a kocsi. — Az anyám, úgy ahogy volt, amikor megtudta, pa­pucsban, slafrokban rohant a kórházba. A sebet összevarr­ták, de elgennyedt, s cikcak- kos lett... Boros mindig meg akart később operálni, de mondtam neki: erre már nincs Szükségem. Kaptam asszonyt, gyerekem is van, nem számít. Egy közbejött betegség mi­att 1945-ben leszerel, Pécsre jön a Sebészeti Klinikára. 1950-től adjunktus, egy év múlva megbízást kap a Se­bészeti Anatómiai és Műtétta- ni Intézet megszervezésére; tanszékvezető docens.- 1956- tól a II. számú Sebészeti Kli­nikát vezeti.. . Több váltás, több funkció. Tizenkét éven át a TIT Baranya megyei Szerve­zetének elnöke, tagja az Or­szágos Béketanácsnak, kétszer is rektorhelyettes, elnököl az egyetemi etikai bizottságban, a Magyar Sebész Társaság ve­zetőségi tagja, a dél-dunán­nak az igazi ízét. Sajnos nincs nálam most az a szakfolyóirat — sajnálkozik —, amelyben olvastam egy cikket azokról akik ezideig Balassi-díjat kap­tak. Meglepetten láttam, hogy milyen nagy nevek szerepelnek ott, s kicsit még büszkébb let­tem. Dollinger, Pólya, Vere- bély .. . — ön sokáig az érsebészet­tel is foglalkozott, kandidá­tusi értekezése viszont a csont- begképződés problematiká­ját taglalja.... — Eleinte kétségtelen, hogy a perifériás érsebészet nagyon vonzott, no meg a traumatoló­gia. Végeredményben a kan­didátusi értekezésem is ilyen tárgyú. Sok-sok kísérletet vé­geztünk, kutyákon néztük, hogy a csontheg mikor lesz porcos, mikor kötőszövetes, és így tovább . . . Hosszú volna ezt elmondani. De — mint említette — ami­kor átkerült az l-es kliniká­ra, a traumatológiához kissé hűtlen lett. (Bár az érdeklődés megmaradt.) Traumatológus került mellé társprofesszornak, olyan ember, aki ezt magas szinten, nívósán csinálja. — A gasztro-enterológiai se­bészetben, a gyomor és e- mésztőtraktus sebészetében mélyedtem el. Ezen belül is a daganatos sebészet érdekelt; a nyelőcső, gyomor, béltrak­tus, végbél daganataival fog­lalkoztam. Az utóbbi időben a hasnyálmirigyrákok műtéti megoldásait kerestem, s rend­szeresen is műtöttem. Ezek a mai hasi sebészet, hogy úgy mondjam, legnagyobb mű­tétjének számítanak . . . Beszélgetésünk ezen pont­ján az újságíró — bocsána­tos bűn — nem jegyzetel. Kar­iinger professzor teljes rész­letességgel — gondolom — vázolta a műtét technikai megoldását, amikor a has­nyálmirigyet a patkóbéllel e- gyütt eltávolítja a sebész és utána hármas anaszlomózist kell készítenie .. . Szóval, az már a szakma, talán a tanít­ványok, szakmabeliek érzik és értik. Műti a nyelőcsőrákot, ezek közül is az olyan speciális ese­teket, amelyekhez más inté­zetben nemigen nyúlnak — Úgy gondolom — mond­ja nyomatékosan — egy kli­nikának szinte kötelessége, hét öncélú a sebészkedés, ha­nem fordítva: segíteni ember­társainkon az adott lehetősé­gek keretén belül, a legjobb tudásunk szerint. Néhány professzoráról, pél­daképeiről mesél. Az egyik a Rókus Kórház főorvosa, Czey- datPomersheim Ferenc. Po- mersheimnek minden betegé­hez volt néhány kedves szava, amiért nagyon szerették. A másik Schmidt Lajos, pécsi sebészprofesszor, akinek kö­vetkezetessége — és emellett szigorúsága — volt rá nagy hatással. Neuber Ernő pedig mint briliáns operátor — tő­le tanult műteni — maradt meg emlékezetében. (Zárójel­ben jegyezzük meg: Schmidt professzor 1952. február 29- én jellemzést adott Kariinger Tihamérról. A jellemzés így kezdődik: „Kitűnő elméleti ké­pességű, alapos anatómiai és pathológiai tudással rendel­kező klinikus. A legnagyobb műtéteket is eredményesen végzi. . .”) Kariinger professzornak ma három diplomás gyereke, négy unokája van. A feleségéről meleg szavakkal, az unokák­ról csodálattal beszél. „Fele­ségemnek nagyon de nagyon sokat köszönhetek. Békés csa­ládi otthont, segítőtársat nyer­tem benne, egy olyan asz- szonyt, aki levette vállamról még a gyereknevelés gondjait is." Az unokák? — Te tudod — kérdi, szinte nem is tőlem, hanem önmagá­tól — én nem is emlékszem, hogy a saját gyermekeim ho­gyan nőttek fel? Az unokák hagynak békén. Tamás, Bog­lárka, Patrik és Hanga. Közben késő délután lett. Kariinger professzor a szom­széd szobában átöltözött, fel­kötötte elmaradhatatlan cso­kornyakkendőjét, majd be­jött, s elrendezte az iratokat az asztalán. Amint kiléptünk a professzori szoba ajtaján, gondosan megfordította a kulcsot a biztonsági zárban . . . Az emberben önkéntelenül is felmerül a kérdés: vajon búcsút lehet-e venni egy hiva­tástól egyik napról a másikra? Le lehet-e tenni a sebészkést, ki lehet-e lépni a műtőből végleg és örökre? Kozma Ferenc llczél György: II kor, amelyben élünk „A kor, amelyben élünk, na­ponta szerteszét új meg új eredményekkel, jelenségekkel, a hazánkban és távoli földrésze­ken végbemenő átalakulások olykor nem várt fordulataival" jelentkezik. S másutt: „Törté­nelmileg igazolódott: a szüksé­ges megújulás nélkülözhetetlen feltétele a szocialista folyto­nosság biztosításának. A meg­újulás előfeltétele pedig az ob­jektív valóság szüntelen és őszinte szembesítése végzett munkákkal, eredményeinkkel és célkitűzéseinkkel. Állandó ön­vizsgálat, munkánk és elképze­léseink szigorú elemzése a nép színe előtt, ahogy azt pártunk ma teszi." S folytatva az előző gondolatot: „Eszmei bátorság­ra, szellemi erőre van szüksé­günk, hogy - Marx és Engels szavával — századunk történel­mi kortársai legyünk.” ♦ Az új jelenségek észrevétele és feldolgozása, folytonosság és megújulás, az objektív valóság tisztelete, munkánk szigorú elemzése és nyilvánosság előtti kontrollja, eszmei bátorság, szellemi felkészültség — ezek azok a kulcsszavak, melyek a legfontosabb gondoiatmenete- teket indítják abban a kis kö­tetben, mely Aczél György nyolc írását tartalmazza. Pontosab­ban egy közéleti-politikai veze­tőnek nyolc megnyilatkozását — 1977, május 1-től 1979. már­cius 17-ig - amelyeket munká­ja követelt tőle és amelyekben, mint minden megnyilatkozásá­ban a létező szocializmus esz­méinek érvényesítéséért száll síkra. A kötet indító tanulmánya egy részlet a Népszabadságban megjelent „A történelmi tapasz­talatátadás” cimű írásból. Ez az itt „Folytatás és megújulás” címet viselő esszé a tudattá váló történelmi tapasztalat fon­tosságának kapcsán, a fejlő­dés folyamatosságának helyes értelmezését elemzi. Megálla­pítja, hogy múltunk az egész magyar történelem. „De múl­tunkat kritikus szigorral kell megismernünk és megmérnünk, lerántva róla — minden hamisí­tást.. ." A szocialista folyama­tosság kérdését vizsgálva meg­állapítja, hogy „A szocializmus épült 1949 és 1953 között is . .." Bár a szektás, dogmatikus szemlélet és módszer átszőtte az egész közéletet, ez nem vál­toztatott azon a tényen, hogy a gyárak, a föld, az iskolák a nép tulajdonába kerültek. ♦ Aczél György agitatív, szen­vedéllyel-szeretettel átszőtt, po­lemikus hevületű politikai-peda­gógus és ez leginkább azon írásán érezhető —, amelyik azt vizsgálja, hogy mennyire élnek társadalmunk adta lehetősé­geikkel a munkások, parasztok, értelmiségiek, hogyan és mi­képpen képesek a fejlődést be­folyásolni. Ennek kapcsán a vi­ta szükségességének és lehető­ségeinek analízisét adja, az eszmecserék módszereinek átte­kintését. Megállapítva, hogy „A viták eredményessége azon is múlik, hogy megtaláljuk-e a legmegfelelőbb formákat és fó­rumokat.” „A vitákban nem személyek győznek személyek felett, hanem helyes eszmék — hibás nézetek vagy téveszmék felett". Ezért a polémiákban soha nem lehet érv semmiféle hatalmi pozíció. „Aki vitázik, annak mintegy el kell felejtenie, hogy hatalom van a kezében. De ugyanígy nem lehet érv meggyőző igazságokkal szem­ben valamiféle olcsó ellenzé­kieskedés.” A gondolatmenet talán legfontosabb megállapí­tása: „Mi azért polemizálunk, mert a valóság új kérdéseket tesz fel és közösen kell választ találnunk arra, hogy itt és most mik a teendőink, s mi a teen­dők sorrendje a szocializmus előbbrevitele érdekében." ♦ Aczél Györgyre, a magyar párt és állam egyik vezetője­ként szükségszerűen olykor o- lyan feladatok is hárulnak, me­lyeket a nemzetközi élet színte­rén kell végeznie. A kötet há­rom írása ilyen fogantatású. A szerző vezette az MSZMP kül­döttségét Angolába, az MPLA első kongresszusára, és felszó­lalása, mely „Angola a társa­dalmi haladás útján" címmel került a kötetbe, népünk üd­vözletét és szolidaritását fo­galmazza meg, miközben ‘igyekszik felvillantani valamit azokból a feladatokból és tapasztalatokból, amelyek a szocialista Magyarországon az új kultúra megteremtéséből adódnak. Kádár elvtárs múlt év őszi látogatása nyomán meg­nőtt a francia közvélemény ér­deklődése Magyarország iránt, s miután emlékezetes francia- országi visszhangja volt az „el­maradt vitának", a l’Humanité munkatársának kérdéseire adott interjút is tartalmazza a könyv „Egység — sokszínűség” címmel. Itt a szerző a távol élő, de a szocialista építőmunka iránt ér­deklődőknek — hiszen korunk­ban a szocializmus az egyetlen alternatíva az emberiség kérdé­seire — beszél aktuális problé­máinkról. Ugyancsak hasonló indíttatá­sú — a világ másik felén meg­jelenő — új-delhi Mainstream című lapnak adott „Több felől — egy irányban” című — interjú, a kötet utolsó írása, amely 1979. március 17-én jelent meg Indiában „A magyar perspektí­va, A szocializmus építésének problémái" címmel. Helyet kapott még a könyv­ben egy felszólalás a Hazafias Népfront Országos Tanácsának ülésén, 1978. január 13-án, ahol belpolitikai életünk szinte min­den kérdését érinti és a Kritika 1978. 6-os számában megjelent „A kor, amelyben élünk" című tanulmány, a kötet címadó írá­sa, valamint a szerző szűkebb szakterületére utaló, de már a címében a szellemi teljességet igénylő és az összefüggéseket bemutató „Politika, művészet, alkotás” című munka, amely a Társadalmi Szemle 1978. 8—9. számában látott napvilágot. ♦ A kor, amelyben élünk szük­ségessé teszi a társadalmi látó­képességet, ehhez pedig hozzá­tartozik a történelmi folyamatok belső természetének megértése, íme, máris előttünk van a mű­velt, a társadalmi folyamatokat marxista módon — tehát korsze­rűen — elemző „homo politicus" képe, aki jó nevelő, mert maga is nevelhető, hajlik a valóság addig még nem hallott szavai­ra. A kommunista: „homo politi­cus", olyan ember, akire szük­sége van az emberiségnek, mert másképpen nem tudhatunk ka­tasztrófa nélkül, egy emberibb jövő igézetében élni földgo­lyónkon. Ezért „Munkások, pa­rasztok, értelmiségiek százezrei­nek, millióinak kell felnőni sa­ját történelmi rendeltetésükhöz. Feladataikhoz szellemileg is felszabadult emberek helytállá­sára, intellektuális erőfeszíté­seire van szükség.” ♦ Ehhez ad a maga módján, a maga erejével muníciót ez a kis könyvecske. (Kossuth Könyv­kiadó, 1979) Szalontay Mihály

Next

/
Thumbnails
Contents