Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)
1979-07-29 / 206. szám
DN HÉTVÉGE 10. KULTÚRA 19/9. JÚLIUS 29. Bemutatok a Szabadtéri Tancszinen Balettest *79 Két tragikus hangvételű táncjáték és ezeket feloldó balett-divertissement az 1979- es balett műsora. Koreográfusok: Eck Imre, Tóth Sándor és a debütáló Hetényi János. Elsőként Pergolesi—Eck műve, a Stábot Mater került bemutatásra. Pergolesi éneklő, lírai rokokó-zenéje a rezignáltságot árasztó bensőséges muzsika, melyet Jancsovics Antal vezényletével a Pécsi Filharmonikus Zenekar, a KISZ Központi Művészegyüttesének énekkara szólaltatott meg Németh Alice és Takács Tamara szólisták közreműködésével. Már a kezdés előtt a színpad előterében felállított két emelvény vonta magára a figyelmet, amely — mint később kiderült —, lényeges szerepet kapott a kompozícióban: okét kiemelt szereplő — anya és fia - élettere, a történés cselekményének síkja volt. Ennek érzelmi hátterét a színpadon mindig jelenlévő kisegyüttes adja — szólók, kettősök, hár- mosok tánca —, míg a tánckar az eseménynek hol mint aktív résztvevője, másutt mint szemlélője volt jelen. A Stabat Mater általánosan ismert fogalmával szemben Eck Imre új aspektusból közeledett e témához. Az emberi kapcsolat megszűnését e témával bemutatni és ezzel indokolni — nem volt szerencsés választás. Nevezetesen: a történet, omely ezt a fájdalmat hivatott megjeleníteni, egyedi, periférikus társadalmi jelenség. Érezhet-e a szülő Stabat Mater-i fájdol- mat gyermeke elért sikere miatt? Hisz mindenkiben — kimondatlanul is — a magasabb, a több, a teljesebb élet felé való törekvés a domináns, az egész emberi fejlődés rugója ez. Éppen ezért, mert az elválásnak ez a megjelenési formája nem általános és nem is törvényszerű, a nézők sem azonosulhatnak e társadalomból kirívó példával, aktív befogadókká sem válhatnak. A gondolat egyértelmű kibontakozását olyan momentumok zavarták, mint a történeti és érzelmi síkok, illetve a nép, mint szemlélő-résztvevő egyidejű mozgása. Ennek oz egyidejűségnek az összefogását a viszonylag távoleső jelenségterek nehezítették. Ilyen széles játéktéren, mint a szabadtéri színpad, amely még egy lényeges kiemelt játéktérrel is bővült, objektive nehéz, majdhogynem lehetetlen követni a balett specifikus nyelvezetét, a térben megnyilvánuló, időben történő mozgást. A szétszórtan megjelenő egyidejű mozgás már magában hordja a veszélyt, hogy a lényeges közölnivaló marad észrevétlen, vagy részben észrevétlen. A műben alkalmazott sokféle értelmező sík kiemelésére, elválasztására szolgáltak volna a különböző korokból származó jelmezek. Az anya spanyol-barokk főnemesi ruhája, a fiú — a keresztény ikonográfia szerint Krisztust jelző jelmeze, a tánckar görög-római öltözéke, az érzelmeket jelző táncosok trikója — nem a síkok elválasztását eredményezték, hanem a történés korát tették meg ható rozhatatlannó. Ugyancsak ilyen kérdés merül föl a fehér háttérfüggönyön díszletként elhelyezett Mihály arkangyalt ábrázoló Rubljov ikon másolattal szemben is. Avagy a sokszor alkalmazott, ezáltal kiemelt szerepet betöltő Veronika kendőjével kapcsolatban is. Ez utóbbiak korhoz, eseményhez kötöttségük révén kevés szabadságot ódnak az alkotónak ahhoz, hogy többszörös áttételen keresztül képesek legyenek régi jelentésüket elvesztve az új fogalom hordozására. Az alkotást a bőség zavaróval jellemezhetjük. A táncosok szépen kivitelezett mozdulatai kárpótoltak bennünket e sokrétű mű bonyodalmaiért. „Legyen hát ez a balett requiem a meghalt és megölt gyermekeinkért. Egyetlen év alatt 5528 egy éven aluli gyermek halt meg természetes halállal. Ugyanebben az évben 95 000 terhességmegszakitás volt Magyarországon. Ebben az évben tehát 95 ezer ismeretlen személyiség, emberek akaratából nem születhetett meg" - halljuk e szigorú tényanyagot a hangszóróból. Majd megszólal a gyermekdal: Kis kece lányom... E megdöbbentő nyitánnyal indul Mahler—Tóth Sándor Cyermekgyászdalok c. kompozíciója. A színen az erdélyi temetők jellegzetes keresztjei mellett — Erdős János díszletei — felnagyított gyermekjátékok. A drámoi táncjáték új műfajt képvisel, a balett-oratóriumot. E műfaj szerkezetének megfelelően minden oratóriu- mi elem megtalálható az építkezésben: a táncokat Beney Zsuzsa verseivel összekötő narrátor (Győri Emil), a táncban megjelenő szólók, duettek, ter- cettek: a kórust az élet színterén megjelenő gyászolók képviselik — mindez a zenekari dalok megszólaltatása mellett. Magosfokú művészi szintézis valósul meg e balettkompozícióban: irodalom, zene, képzőművészet és nem utolsó sorban a tánc — anélkül, hogy bármelyikük is csorbát szenvedne. A belső arányok kiegyensúlyozottságával a lényeges mondanivalót támogatják: tiltakozás az értelmetlen halál ellen. Ehhez az eszmei mondanivalóhoz tökéletes választás volt a zenemű. A Rückert-dalok alopján komponált Mahler- műbői mély szuggesztivitás árad, a tánc pedig mintha ebből a zenéből kelne életre. Anélkül, hogy a zene másolását adná, együtt él a tánc a zene világával; mozdulatrendszere követi o zene széles dallamívét, legatóit, amelyek sokáig emlékezetesek maradnak. A lényeg kiemelésére alkalmazza a különböző formai megoldásokat, szürrealista jelzéseket is. De elvetve ennek esetlegességeit, logikusan kapcsolja, szerkeszti, szelektál az érthetőség érdekében. Ilyen szerepet kap például a fényhatás. Az elíziumi tánctér semleges, de meleg drapp színével szemben a vakító fehér fénycsóva életet jelző napfényként vetődik a kapubejáratra, a dalokat éneklő énekesre, ezáltal éles vonalat von a lét és a földöntúli világ között. A műben táncoló öt szólótáncos közül nehéz lenne bármelyiküket is külön-külön kiemelni. Takács Tamara meleg hongszínével, kulturált előadásával tolmácsolta a dalokat, harmonikusan illeszkedve az együttesbe. * A két művet a könnyedség hangján váltotta fel Hetényi János Händel Tűzijáték szvitjére komponált balettjével. A zenétől függetlenül élő koreográfia a balett-tanulás, a vizsga humoros oldalát mutatja be, különlegesebb mondanivaló nélkül. Játék. Ezt mutatja a laza, mozaikszerű szerkesztés is, a szerepre való „rájátszás" engedélyezése, kiélése. Harmonikusak és derűsek voltak az ifjúság vidámságát szimbolizáló jelmezek színei. * A bemutatóesten ismét feltűnt az együttes egységes technikai fejlettsége, amely a szélesebb-körű mozdulatrendszerek kivitelezésére — ugrások, forgások —, földtől való elszakadás interpretálására is képessé teszi őket. Külön ki kell emelni az esten nyújtott, mindhárom műben remekül helytálló művészi munkájáért Kuli Ferencet, Körmendy Lászlót és Paronai Magdát. Fonay Zsuzsa A Gyermekgyászdalok balett egyik szép pillanata lllluiveiiafecil«: Oboaművész, a Zene- művészeti Főiskola pécsi intézetének adjunktusa. Fáradhatatlan szervező, a pécsi zenei élet talán legismertebb alakja. Egyéniségében van valami halk, megnyerő humor; derű és bizakodás, amiből másoknak is kölcsönöz, mert sok van belőle, ő az, akit nem láttam elkeseredve akkor sem, ha rosszul mentek a dolgok. Ö az a biztos pont, akire mindig számítani lehet, aki sohasem latolgat, ha a közért valamilyen áldozatot kell hozni. Kircsi László Szeretem o muzsikáját. Tiszta, világos, tudatos, precíz. Felkészült, biztonságos, de sohasem hivalkodó. Zeneszerető ember, mint jó huszárló, fölkapja a fejét, akár rádióból, akár a zenekar soraiból hallja fölcsendülni muzsikáját; akár koncert- szólistaként interpretál egy versenyművet. Kritikusként pedig lapunk régi munkatársa. És mindezen túl van egy egészen sajátos vonása. Konok elhivatottsággal hirdeti, muzsikaija, ismerteti, népszerűsíti korunk zenéjét. Miért? - szegezem neki a kérdést. Miért vállalja ezt a sziszifuszi próbát, koncerteken, matinékon, tárlatnyitásokon, ünnepségeken? — Nincs benne különös — nézi hosszan cigarettája parazsát — szerintem a kortárs zene valamennyi előadóművészi tevékenység velejárója kell vagy kellene legyen. Ez nem elhivatottság kérdése — evidencia. Mindenkinek tolmácsolnia kellene mai zenét is, mert vallom, hogy a zenéről semmit sem tudunk, ha a jelenét nem ismerjük. A zene önmagában is képes alakítani, sőt, megváltoztatni bennünket. Ehhez persze mindig a zene lényegére kellene figyelnünk, s nemcsak a saját érzelmeink „kiszolgálására” ... Ahogyan Weöres írja: nemcsak az ember olvassa a verset — a vers is az embert... Ehhez nyújt nagy segítséget a kortórs zene, azzal, hogy sokkal primérebben tükröz valamit, mint pl. egy 'Mozart-mű, ahol a felhangzó muzsika csak bizonyos stílusjegyek teljes ismeretében válik számunkra valóssá. A mai zenében nincs szentség, stílus, kötöttség, nincsenek korlátok. Voltaképp könnyebb is befogadni, persze nem azoknak, akik a „kellemest” az el- zsongítót várják, ahelyett, hogy a lényegre figyelnének... — Látszólag könnyebb, de tény, hogy ez nagyon kevesek muzsikája ma még. — Igen, kivétel nélkül minden kornak ellenérzése van a jelen zenéjével szemben. Ehhez járul, hogy régen az uralkodó stílus- korszak zenéje szólóit meg, a korábbiakat (tehát pl. a bécsi klasszikusok a barokkot és a reneszánsz zenéjét) csak tanították. Mendelssohn híres Máté passió-felújításától játsszák koncerteken az előző korok zenéjét is. S ma az egész zene- irodalom jelen van... — A mai szerzőkön kívül kik, illetve milyen korok állnak legközelebb az előadóművész Kircsi Lászlóhoz? — Akivel vagy amivel éppen foglalkozom ... Persze vannak örök nagy pillérek: a reneszánsz vokál polifónia, Bach, Mozart, Brahms, Bartók. Többségével a zenekarban találkozom, hiszen az oboairodalom meglehetősen szűk. — Ez még nem ok arra, hogy olyan ritkán hallhassuk a pódiumról ... — Igen, ez általában problémája a vidéki előadóművészeknek. Ami vigasztaló: nagyszerű dolog szólót játszani a karmester mellett, de számomra a legtökéletesebb művészi kielégülés, o legtöbb lehetőséget kínáló művészi kifejező terület a jó zenekarban való játék. Bár a közfelfogás szerint az igazi muzsikus az, aki kiáll... — Mennyire fontos egy zenész számára a tanítás? Elege- dett-e ezen a téren? — Lehet, hogy eretnek nézeteket vallók, de szerintem a zenei tevékenység kötelező velejárója kell — kellene — legyen a tanítás. Nemcsak megfogalmazni kötelező, de átadni is. A szoros együttélés nélkülözhetetlen, a pedagógiai tevékenység visszakérdez az interpretációban is. Amikor tanítok, generációk zenei ízlését határozom meg. — Kircsi László zenét is szerez. Zongora nélkül... — Hallom, amit kottázok, pianínó itt a lakásban el se férne, meg hát nincs ... Ettől függetlenül nem tartom zeneszerzőnek magamat. Csak hát a művészetet egységesnek tekintem és érdekes számomra, ha most nem játszom, hanem kitalálok valamit. Általában kísérő zenéket. Az Antigonéhoz, a Fösvényhez: filmzenét az IXI- LON-stúdiónak, most pedig a Bulgakov-darabhoz, a Tettyére. Az alapját Couprin úr zenéje adja: hátteret, korrajzot szeretnék erősíteni a moliére-i, illetve az udvari helyzethez. Nem kevés dramaturgiai funkcióval, hiszen o néző számára a zene itt személyeket jellemez, szituációkat értelmez. Beszélgetésünk itt véget ért: Kircsi László gépkocsiba ült és rohant a dolgai után. Legközelebb a tettyei színpadon láttam, amint rajzszegeket szúrkált el- merülten a pianínó kalapácsainak filcburkolatába. A hangzás ettől esem hálószerűvé válik ... W. E. Galsai Pongrác: An-tan-té-nusz Sokszor, s néha nem is alaptalanul, fanyalogva vagy ironikus megjegyzések kíséretében vesszük kézbe az ilyen könyveket. Az ok pedig az, hogy csalódásban még a legjelesebb szerzők hasonló jellegű munkáinak olvastán is elegendő részünk van mostanában. A kötetbe gyűjtött apróbb írások, az úgynevezett „melléktermékek” színvonala, művészi értéke gyakran bosszantóan alacsony. Inkább rontják, mint növelik az író tekintélyét. Ami egy folyóiratban, hetilapban élvezetesnek, elgondolkodtatónak tűnt, az könyvben legtöbbször veszít az értékéből, mert — cikkről, jegyzetről lévén szó — vagy aktualitását vesztette, vagy nincs olyan súlya, hogy megérdemelné létének prolongálását. Galsai Pongrác rövid írásainak gyűjteményét, melyek javarészt a Nők Lapjában és az Élet és Irodalomban jelentek meg, azonban nyugodt lélekkel ajánlhatjuk az olvasóknak. Elsősorban azért, mert érdekesek, vérbeli újságíró tollán születtek. Olyan újságíróén, aki írónak is egyre rangosabb, aki riportjaiban, tárcáiban, jegyzeteiben mindig eredeti látásmóddal közelíti meg anyagát. Másodsorban pedig azért, mert alkalmi jellegük ellenére is fontos dolgokat mondanak el az emberről, a világról. Galsai írásai többnyire személyes indíttatásúak. Valamilyen látott vagy hallott eseményre, jelenségre reagál. Azonban soha nem elégszik meg a leírás puszta tényével, valamit mindig hozzátesz önmagából, véleményt mond anélkül, hoqv befolyásolni akarna bennünket. Inkább elgondolkodtatni szereti olvasóit, töprengésre késztetni a leírt jelenségen. Mindjárt hozzá kell tennünk azt is, hogy a problémákat szellemesen, érdekfeszítően tálalja, gyakran humorral és iróniával. Humora összetéveszthetetlenül eredeti, elegáns, intellektuális humor. Néha csak a sorok között bujkál, máshol az írás egészét áthatja. (Kossuth Hajnalka, Merénylet, Bűnügy, Egy zöld szemű öregúr) Galsai vonzódik a szokatlan problémákhoz. Látható élvezettel merül el bennük, hogy megfejtse nem mindennapi titkukat. Gondolati következetességét leginkább ezekben az írásokban érvényesíti (Hát ön normális? Alkoholista volt-e Piroska nagymamája? Meginterjúvoltam Dánielt, öregek terrorja). Egynémely tárcájában valódi novella lehetősége feszül. Szinte sajnáljuk, hogy az olyan írások, mint a Mélypont, a Merénylet vagy a Bűnügy nem váltak novellává. A bennük leírt történetek már-már szétfeszítik a szűkre szabott keretet, bár talán éppen ezáltal, ezzel a visszafojtott tömörséggel ragadják meg képzeletünket. Galsai kifogyhatatlan az irodalmi történetekben. Ezek a szellemes emlékezések azonban nem csupán az érdekesség, az anekdota kedvéért születtek. Egy-egy találkozás, kaland leírásával remek írói portrékat is rajzol. Mint például az Egy zöld szemű öregúr-ban, ahol Hatvány Lajos egyéniségét mutatja be néhány közvetlen megfigyelése alapján vagy a Két lohn címűben, ahol Szántó Tibor, a hajdani pécsi folyóirat- szerkesztő alakja elevenedik meg derűsen. De említhetnénk a Simon Istvánnal való találkozás leírását is. Ez a furcsa, humorban bővelkedő emlékezés a költő valódi egyéniségének sajátosan szép felidézése. A kötetben található útleírások finnországi tájakra, városokba és Párizsba kalauzolnak el bennünket. Nem annyira a látottak fontosak itt, mint inkább az, ahogyan Galsai rögzíti megfigyeléseit. Véqül kiemelnénk a kötetzáró Rokkantnaplót, mely szellemességével, érdekességével talán a legüdítőbb olvasmány. Kovács Sándor
