Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)
1979-07-22 / 199. szám
1979. JÚLIUS 22. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. t Elősegíteni egymás önmegvalósulását A 10-046-on kaptuk a következő telefonüzenetet: Volt egy Napközben című műsor június 7-én a rádióban, melyet Petress István szerkesztett. Ebben elhangzott egy beszélgetés arról, hogy mit engedhet meg egy feleség és mit egy férj. Kérem, jelentessék meg írásban. Nagyon sok kolléganőmnek is ez a kívánsága. Két gyerekem van és szeretném megtartani a férjemet. Ha elolvassa, talán megérti, hogy velünk kell maradnia. Kérésüket teljesítjük, közöljük Petress István műsorának kért részletét. A korszerű házasság Van olyan kérdésünk, hogy van-e jobb, mint a házasság? Aztán, hogy mit nevezünk nyílt, nyitott házasságnak? —kérdezték. Meg hogy mitől lehet egy házastársi kapcsolat jobb? Mi a helye a társas kapcsolatnak, az együttélésnek? Elég sok kérdés, de egy témakör. Munkatársunk, Vaczkó Levente erről dr. Szilágyi Vilmossal készített interjút. — Tudunk-e jobb megoldást, mint a házasság? — Jelenleg úgy néz ki, hogy nem. Hozzá kell tenni persze, hogy a házasság maga is változott, mindig kellett, hogy alkalmazkodjon a kor követelményeihez, és a házassággal ha ma problémák vannak, az is elsősorban abból adódik, hogy a régi hagyományos házasság, a mi korunk követelményeinek már nem felel meg. — Mely részletekben kellene megváltoztatnunk, ahhoz, hogy sikeresebbek legyenek? — Nem részleteket kellene változtatni, hanem a lényegét kellene megváltoztatni a házasságnak. Társadalmunk is nemcsak részletekben, hanem a lényeget illetően változott, vagy változik, döntő minőségi fordulatra van szükség. — Most itt a nyílt házasságra gondol. —• Igen, a nyitott, korszerű házasságra gondolok, bár nevezhetjük ezt másképpen is, pl. egyenlőség-elvű házasságnak, vagy kreatív házasságnak. A régi házassággal ellentétben, amely zárt volt, sok szempontból a korszerű házasság nyitott. Hiszen tudjuk, hegy a szocialista társadalom közösségi társadalom. Az emberek ne zárkózzanak be önmagukba és a szűk családi körükbe, hanem lépjenek ki ebből, váljanak nyitottá a társadalom iránt, egymás iránt, vegyenek részt különböző közösségekben, ehhez pedig nyitottságra van szükség. A hagyományos házasságnak a lényege az egymás kisajátítására való törekvés volt. A polgári házasság, a hagyományos házasság a tulajdonosi szemléleten alapult. Elsősorban a férfi kisajátította megának a feleségét. Későbbiekben a feleség is igyekezett kisajátítani ugyanezen az elven a férjét. Amiből szükségképpen következett az, hogy mindegyik igyekezett korlátozni a másikat. Mindegyik birtokának tekintette a másikat, és ebből aztán előbb utóbb súrlódások jöttek létre, különösen akkor, amikor a szerelem már elmúlt. — Mit jelent az, hogy nyílt házasság? — A monogámiának az az új korszerű típusa, amelyben az elkötelezettség arra irányul, hogy egymás önmegvalósítását elősegítsék. Nem feltétlenül jelenti a nyitott házasság azt, hogy egyiknek, vagy mindkét félnek van külső szexuális, vagy egyéb kapcsolata, de ennek a lehetőségét mindenesetre jelenti. Ezek olyan részletek, amelyek a házastársak megállapodásától függnek. Elviselnek minden olyan eseményt, kapcsolatot, amely elősegítheti a házastársuk személyiségének a fejlődését, direkt igyekeznek ezt előmozdítani. Hogy ha tudom, hogy a házastársamnak jót tesz az, hogyha barkácsol, különböző baráti és egyéb kapcsolatokat tart fenn, akkor természetesen következik ebből, hogy én ezt nem igyekszem meggátolni, hanem azt veszem figyelembe, hogy mi az, ami az ő személyiségfejlődésének az érdekeit elősegíti. És persze ugyanezt várom a házastársamtól is. Nekem szükségem van magánéletre, pl. más kapcsolatokra is a házastársamon kívül, akkor azt várom tőle, hogy ő ezt ne akadályozza, hanem ő ebben segítsen. — Magával hozza azt, hogy a bizalom kérdése a nyitott házasságban teljesen át fog alakulni ... — Természetesen, hogyha az ember nem akarja kisajátítani a partnerét, a házastársát, akkor az azt jelenti, hogy nem igyekszik őt kontrollálni, nem igyekszik ellenőrzés alá vonni, hanem teljes mértékben rábízza, hogy hogyan alakítja a szabad idejét, a kapcsolatait, ha nekem nem tetszik valami, akkor azt megmondhatom, sőt, kötelességem is megmondani, de nem erőltethetem rá az én elképzelésemet. — Kinek fontosabb a házasság: az egyénnek, vagy a társadalomnak? — Többé-kevésbé egyformán fontos. De a társadalom oldaláról nézve sokkal egyértelműbben lehet megfogalmazni, hiszen nyilvánvaló, hogy a társadalomnak ma és még beláthatatlan ideig szüksége van a házasságra. Az egyén viszont körülményeitől, felfogásától függően másképpen is válaszolhat erre a kérdésre. Hiszen tudjuk, hogy vannak, akik nem tartják fontosnak, vagy nem tartják szükségesnek a házasságot. — A nyitott házasság azt jelentené, hogy össze sem házasodunk? — Nem. Szó sincs róla. Az éppúgy jogilag is vállalt elkötelezettséget jelent, mint a hagyományos házasság, nem arról van szó, hogy a nyitott házasság azonos azzal, amit ma együttélésnek neveznek. — Miért más az emberek tudatában az együttélés és miért más a házasság? — Tudjuk azt, hogy a polgári társadalomban a nem legalizált, tehát házasságon kívüli együttélést nagyon elítéltük. Valójában ma már ez nem indokolt. Hiszen tartalmát illetőleg nem föltétlenül van különbség az együttélés és a házasság között, sőt, olyan eset is elképzelhető, hogy a nem legalizált együttélés tartalmában sokkal magasabbrendű, sokkal erkölcsösebb, sokkal emberibb. — Külföldön egyre többen élnek egyedül, akik nem is ki- kivánnak házasságot kötni. — Bizonyos korosztályokban — elsősorban a 20—40 évesekre vonatkozik — egyre kevesebben kötnek házasságot, és legalábbis jogi szempontból egyedül élnek. Ez azonban a gyakorlatban nem jelenti azt, hogy ezek a férfiak, vagy nők ténylegesen is egyedül élnek, hanem csupán azt jelenti, hogy nem kötnek legalizált házasságot. Kapcsolataik azonban vannak. A házasságot, mint az együttélés formáját, sokan és egyre többen nem tartják a maguk számára feltétlenül szükségesnek. Nálunk is van egy bizonyos tendencia ebben az irányban, de egyelőre nem tudhatjuk, hogy ez a tendencia valóban erősödni fog-e. — Gyereknevelés szempontjából jó-e ez a fajta kapcsolat? — Azt mondhatjuk, hogy általában nem jó. Különösen akkor nem jó, hogyha az egyedül élő anyának nincs egy állandó férfi partnere, aki be tudná tölteni az apai funkciókat. Ha azonban van ilyen állandó partnere, akkor nem feltétlenül rossz ez a megoldás a gyermek számára sem. Hiszen tulajdonképpen a családban élő gyermek sem találkozik olyan nagyon sokat az apjával, egyrészt, mert hiszen a gyermekek legnagyobb része ma az egész napját az óvodában, iskolában, napköziben tölti, máskor meg az apák elfoglaltsága folytán és az apák hagyományos szemlélete folytán kevés az az idő még egy együttélő családban is, amit az apa a gyerekkel tölt. Úgyhogy ilyen szempontból sincs lényeges különbség a kettő között. — Nem zárjuk le ezt a vitát — mondotta dr. Szilágyi Vilmossal folytatott beszélgetése végén Vaczkó Levente — sőt, várjuk hallgatóink leveleit, véleményét, vélekedését és folytatjuk természetesen, mert ennek azért sok olyan oldala is van, hogyha leegyszerűsítjük, akkor ez a korszerű házasság olyan furcsának tűnik. Mert azt, hogy a házastársam barkácsolni akar, azt még meg tudom érteni. Ha viszont bejelenti, hogy neki egy másik szexuális társ kell, akkor kérdés, hogy korszerű-e az, aki azt mondja, hogy jó, akkor menj. Na, de hát mondom, vitatkozunk továbbiakban is. Mindenesetre ez a változás hosszadalmasabb lesz. És talán ez a vita is elősegíti, hogy valóban a legkorszerűbb elemek bukkanjanak fel először. Bal keze a csuklónál véget ér, kézfejét elvitte a gép. Nem emlékszik fájdalomra, arra sem, hogy mit ordított a társainak, csak azt tudja, amit elmeséltek neki. Hét évvel ezelőtt még darun dolgozott. Tízemeleteseket épített. Délben leszállt a magasból, ebéd után megivott egy-egy üveg sört. Műszak után betért a haverokkal egykét korsóra a közeli kocsmába. Az egy-két korsóból egyre több lett, s már a pálinkát sem vetette meg: — Ritka volt az a nap, amikor időben és csak spiccesen értem haza — mondja. — Az asszony eleinte a kapuban várt. Nem szólt, csak nézett. Mindig szomorú volt a szeme. Egyszer megütöttem, de akkor sem szólt. Pedig mindig beszélni akart velem. Tudtam én is, hogy mit akar mondani, csak nem volt hozzá mersze. Félt tőlem. Akkor már én is féltem. Magamtól. Attól, hogy mi lesz másnap. Néha megszédültem. Gyenge voltam és fáradt, szúrt a szemem. Alig vártam, hogy lejöhessek a fülkéből. Egyik este, amikor hazaértem, várt rám a körzeti orvosunk. Az asszony könyörögte el hozzánk. Aznap nem ittam túl sokat. Beszélgettünk. Mondott nekem mindent, hogy így az alkohol, meg úgy az alkohol. Tudtam, hogy mire megy ki a játék. Nem is nagyon ellenkeztem az elvonókúra ellen ... Ma sem tudom, hogy kitől tudták meg a srácok meg a főnököm, hogy elvonón voltam, de amikor visszamentem dolgozni, más ült a darun. Engem betettek a műhelybe. Először azt hittem, hogy csak azért, mert így hozta a szükség. Forgácsoló az alapszakmám. Hamarosan eluntam, megkérdeztem, hogy mi lesz, meddig akarnak még bent tartani, A főnök végigmért, és visszakérdezett: „Még te ugrálsz, te elvonás?” Pedig akkor mór majdnem féléve volt, hogy egy kortyot sem ittam. Meg tudtam állni. Akkor este nem mentem haza. Három napig csavarogtam és ittam. Aztán újból dolgozni kezdtem egy kisebb cégnél. De akkor már itallal ébredtem. Aznap is vittem be magammal barackot. A többit már tudja ... G. László 36 éves. Vékony- dongájú, fáradt arcú, keserű ember. — Most mi lesz? — kérdezem tőle. — Lassan újból munkába állhat. Mit akar csinálni? Nem válaszol. A felesége megfogja a karját, gyengéden megszorítja: — Még egyszer megpróbálod, ugye? Neki sem felel. Ép kezét rászorítja a viaszosvászon térítőre, nézi, hogy fehérednek el az ujjai. —- Talán — mondja nagysokára —, de akkor elmegyünk innen. Hoppá! Ez a szavajárása. Ezzel a felkiáltással zárja minden ötödik-hatodik mondatát, egy-egy fejezetet az önéletrajzából. Sikeres ember hosszú ideig. Gyerekfejjel abszolút jólétből startol. Az általános iskolában kitűnő tanuló. Különösen matematikából és kémiából. Középiskolában sem adja lejjebb. Országos kémiaverse- nyen második. Jó eredménynyel zárja vegyészmérnökhallgatói éveit is. Utolsó éves, amikor megnősül. Felesége feltűnően csinos tanárnő. Debrecenben telepednek le. A szülők összefogása nyomán OTP-öröklakást vásárolnak, berendezik, kocsit vesznek. Mindezt két év alatt. Kedves, társaságszerető házaspárnak ismerik őket. Hamarosan szép számú baráti kör veszi őket körül. Soros hétvégeik vannak. Minden szombaton más-más közös barátnál találkoznak. Vacsora, ital, tánc a program hajnalig, vagy reggelig. Azon az áprilisi szombaton szik. Egyenes szálú, zsíros haja a válláig lóg. Időnként hátraveti a fejét, hogy az arcába lógó tincseket elhessegesse. A lábán szakadt papucs, zsírpecsétes pongyolája combközépig ér. Eltelik egy kis idő, amíg beenged. Jobb lett volna kint maradni. A másfél szobás lakásban szeny- nyesruhák, mosatlan edények hevernék mindenütt. Az asztalon ételmaradék. Nem merem rögtön az italról és az életéről kérdezni, így inkább csak azt mondom, hogy kicsi ez a lakás. Nem volt rossz, megered a nyelve. Hogy itt semminek nincs helye, járt is már bent a tanácson, de . . . Amíg beszél, végiggondolom, hogy mit tudok róla. Adminisztrátorként dolgozott, amíg el nem küldték. Akkor már az egész ház, mincten iscsak az iskolánál. Az apja nem enged hozzá. Mindig ott várja a kapuban, nehogy beszélhessek vele. De majd bemegyek a bíróságra, elintézem én ... — Mikor kezdett inni? Megrökönyödik. — Mi köze hozzá? Ha ki akar cikkezni, följelentem. — Nem írom meg a nevét. De szeretném tudni... — Nincs benne semmi különös — csendesedik a hangja. — Egy kis névnap, születésnap, egy kis buli... — Miért nem próbál változtatni? Kényszeredett nevetés a válasz, — Van valami célja, amit szeretne elérni? — Vissza kellene fordulni . .. Török Éva merőse tudta róla, hogy iszik. Egy ideig nem ment munka után, egész nap itthon téblá- bolt. Férje egy darabig még hazajárt, a fizetését is neki adta, de a hónap közepén már egy fillérjük sem volt. Az asszony elköltötte. Egy napon a férfi összecsomagolta a kislányuk holmiját, elvitte a szüleihez. Egy hét múlva ő is elköltözött. Férje adta be a válókeresetet, a kislányt neki ítélte a bíróság. Az asszony azóta munkába állt, de mindenütt rövid ideig dolgozott. Most takarít egy étteremben. Időnként összeáll valakivel.de mindig olyan férfival, aki szintén nem veti meg az italt. Ilyenkor a veszekedés, verekedés szinte mindennapos. — Miért nem megy férjhez? — kérdezem tőle, mikor kifogy a lakáshistóriából. összehúzza a szemét, ellenséges a tekintete. — Miért? Hogy mindenbe belepofázzon? — kérdi és megint megrázza a fejét. Hiába, a haja csak előrebukik. — Nekem így a jó. Ha nem tetszik valami, bármikor kidobhatom. — A kislánya nem hiányzik? — De, az nagyon — mondja, de merev marad az arca. — Mikor látta? — Áprilisban. Húsvét táján. Akkor van a születésnapja. De náluk volt az összejövetel. Hajnalban kezdett szétszóródni a társaság. Kik gyalog, kik taxival indultak haza. A felesége egyik kolléganőjét, aki nem lakott messze tőlük, ő kísérte haza. Akkor már csak egy házaspár maradt náluk. Mikor visszaért, a nő az egyik szobában aludt, a férjét és a feleségét pedig félreérthetetlen helyzetben találta a másik szobában. Rövidesen elváltak. Ö Pécsre jött dolgozni. — Változtatni akartam, újrakezdeni mindent — mondja. —• Rengeteget dolgoztam. Két pályázatot is nyertem. Nősülni nem akartam, inkább barátokat kerestem. így kezdődött minden elölről. . . — Mit iszik? — Konyakot. Vagy pálinkát. Bort, sört. .. tulajdonképpen mindegy. — Magától jelentkezett kezelésre? — Nem. Anyám sírta ki. — Mit gondol, miért? —• Ö még reménykedik. — És maga? — Ez az egyetlen lehetőségem. Talán van még erőm a visszakapaszkodáshoz... Valamikor mutatós nő lehetett. Most harmincöt éves, de legalább tízzel idősebbnek látZsákutcák
