Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)

1979-07-22 / 199. szám

1979. JÚLIUS 22. GAZDASÁGPOLITIKA DN HÉTVÉGE 3. munka ad tekintélyt Azt mondják, Puskás volt az első, aki csípőre tett kézzel ki­jelentette: „Nem kell küzdeni, mert csak a lovakat hajtják, a spiier játszik." Aztán nemzedé­kek nőttek fel a futballpályá- kon, akik tehetségüket csípőre- tett kezükkel akarták bizonyí­tani . A munkahelyeken is futtatott sztárok tízezrei nőttek ki, akik el­néző mosollyal nyugtázták a szorgalmas szürkék törekvését. Még semmit sem bizonyítottak, de fennhangon hirdették: nyolc méter mélyen mindent. . . Természetesen mindig ők az el­sők, akik a mérsékelt fizetés- emeléskor, gazdasági gond­jaink közepette értetlenül álla­nak és a legszenvedélyesebben hirdetik sérelmeiket. Talán ép­pen akkor, amikor Somogyi La- josné kétszázadszor csíp ki a tésztából a kemencék perzselő tüzében, amikor Czinczár Já­nost álmából riasztják, mert el­törött a gerincvezeték, amikor Bereczki János a salétrompo­ros gurítóban félig megvakulva küzd társaival. Lehetséges, hogy nekik örö­met okoz, tekintélyt, megbecsü­lést hoz a munkájuk? Szorong­va írom le ezeket a sorokat, mert tudom, hogy sokan majd elhúzzák szájukat és azt mond­ják: na menj a . . . — Szerettem volna mindig is tanulni, de csak most nyílt rá módom. Hétvégére nagyon ki­merít az állandó éjszakai mun­ka. De úgy érzem, megérte a tanulás, szakmunkás vagyok tizenkét esztendei küszködés után. Ha lehetséges, az ősszel beiratkozom a szakmunkások szakközépiskolájába is. Ügy gondolom, az érettségi még nem elérhetetlen számomra. S ha már újságíróval beszélek, szeretném elmondani, számunk­ra sem mindegy, hogy milyen süteményt készítünk. A selejtet természetesen a fizetésünkön is észrevesszük, de nemcsak azért akarunk jót sütni. Én vásárló is vagyok, szeretem a jót, itt az üzemben sem felejthetem el, hogy rajtam is múlik ... Somogyi Lajosné, a Pécsi Sütőipari Vállalat Temető utcai süteményesüzemében dolgozik. Korát tíz évvel eltévesztem, pe­dig könyen kiszámíthatnám, hogy ha tizenhét éves lánya van, akkor... A megerőltető éjszakai munka ellenére is fia­talos, csak izmos karján látszik, hogy a pékszakma férfias mun. ka. Most a csésze mellett dol­gozik, a kemencékben 300 fok a hőmérséklet, ezen a nem ép­pen meleg nyári estén is a sü­tödében jóval 30 fokon felüli a hőmérséklet. Somogyi Lajosné csak pár percig hagyja abba a munkát, aztán újból és újból ki­csíp egy.-egy darab tésztát a csészéből. Az egyik 3 kiló 25 deka, a másik 3 kiló 28, aztán többször is pontosan 3 kiló 30, néhányszor pár dekával többre sikerül, egy csésze hatvan ki­csípés után kiürül, jön a követ, kező, éjszakánként sokszor ti­zenötnél is több. Kilencszáz- szor 3 kiló 30 deka, az ugye Kenyér, víz és szén Somogyi Lajosné csaknem harminc mázsa min­dennap, persze, hogy izmosak karjai .. .- A televíziót, ha csak azt is el nem alszom, szombatonként nézem. Vasárnap este már is­mét dolgoznom kell. Két lá­nyommal albérletben lakunk, egyedül nevelem őket. Tulajdon­képpen elégedett ember vagyok, bár néha zavar, amikor azt hallom unos-untalan, hogy az egyedül élő, gyermekeit neve­lő asszonyokat mindenütt tá­mogatják. Én ugyan a vállala­tomnál érzem ezt, bár úgy lá­tom, jó dolgozónak tartanak, így talán ezt meg is érdemiem. Öehát hányán és hányán kap­nak az egyedülálló nők két gyermekkel lakást, nekem ez reménytelennek tűnik .. Csak néhány panaszló szava van. Az igazán jó zsömléről beszél, amelyhez páradús leve­gő kell, akkor nem bőrösödik, így tud fejlődni. Amikor kisül, valóságos szépség, íze finom ... — Az árkot még tíz eszten­deje is kézzel ástuk, a vizet vö­dörrel mertük. Talán emlékszel a béka-szivattyúra — kézzel haj. tottuk, de a vödörnél ez is jobb volt. A „hortobóny” valóságos csoda volt, pedig azt is lóval vontattuk egyik helyről a má­sikra, szántalpakon csúszott, nekünk pedig sokszor még a lovat is ki kellett emelni a sár­ból. Czinczár János 1953-ban ipari tanulóként kezdte a Pécsi Vízműveknél. Ma már csoport- vezető, de ha üzemzavar van (hetente 2—3 alkalommal elő­fordul) indulnia kell, akár szom­bat, vasárnap, éjszaka vagy hajnal legyen is. Kicsit furán hangzik az azon­nal, hiszen Palkonyán lakik, de- hát ma már a Vízmű riadóko­csijai másfél órán belül össze­szedik a „roham-brigádot". Szerencsére kitűnő szakembe­rek vannak a Vízműnél. Czinczár János és társai csak a közel­múltban olyan jelentős munká­kat végeztek el, mint a 6/A út nyomvezetékének kiváltása, a patacsi kutak elszökött vízének Czinczár János pótlására épített 2,5 kilométe­res vezeték... Czinczár János a munkáról még soha sem mon­dott nagy szavakat, — bár a kitüntetések egész sorát kapta már, miként Somogyi Lajosné és Bereczki János is, de tulaj­donképpen az egész életét ez az egyetlen dolog tölti ki. Napi 9—10 órát dolgozik és utazik (a rendkívüli eseteket leszámítva), aztán otthon 300 négyszögöl szőlő, kétszer ekkora vetemé­nyes, az állatok várják, van egy hektár kukoricaföldje is ... — Nekem ez az életem — mondja egyszerűen. Bereczki János arcán és ke­zén szénporos sebhelyek árul­kodnak szakmájáról, máig sem értem, miért hagyta ott a nap­fényes Tisza-partot, a halász­hálót miért cserélte fel a bá­nyászcsákánnyal. Talán csak egy alkalommal bánta meg . . . Már hosszabb ideje álló gu- rítóból kellett fejtést indítaniuk. A hatalmas porban nem látták egymást az emberek, a salét­rom torkukra ült, szemüket marta, verejtékük összegyűlt csizmájukban. Az orvos órákon át ápolgatta szemüket kiszál­lás után, a bányamester meg fegyelmit akart adni, amiért en­gedély nélkül otthagyták a munkahelyet. A bányamester is elismeri Be­reczki bámulatos szorgalmát, szakmai tudását. Csakhát ép­pen a munkája adta tekintéllyel él is ez a negyvenesztendős vájár, nem nagyon tartja a száját, ha igazságtalanságot érez. Tíz éve még „szétbontot­ta" a bányát, egyszer 13 mezőt hajtott ki egy műszakban, ami­kor a kerülőgurítóra volt sür­gősen szükség. Bereczki János mellett ma is csak néhány napot bírnak ki a segédvájárok, csillések. Napon­ta 100—120 csille szenet kijö- veszt. Ennek a biztosításához a fát odacipelni is nehéz, hát még a derékvastagságú, ke- ményfa-elemeket beácsolni. Langer Laci hosszú évekig kibírta Bereczki mellett, de az­Bereczki János tán szétrakták őket. Két ilyen vájárt együtt dolgoztatni túl­ságosan nagy luxusnak szá­mít. — Tudod, amikor én oda­hagytam a Tiszát, sok lehetőség nem volt, két öcsémet is ma­gammal hoztam a bányához, így is még öt testvérem maradt otthon. Ma annyiféle lehetőség adódik a fiatalok lelőtt, ide csak a lakásért jönnek. Dolgoz­nak nálunk autófényezők, kő­művesek, ácsok, fodrászok. Gondolhatod, hogy nem akar­ják összetörni magukat, csak a tíz év lejártát lesik, amit a la­kásért aláírtak. Pedig tíz év múlva még sokkal nagyobb szükség lesz a szénre. — Most kellene gondoskod­ni a jó szakemberekről! Múlt­kor is dolgozott mellettem egy jó, komplett kis gyerek, a keze össze-vissza volt repedezve, de azért nem tette le a fejszét Meg lehetne szakítani és precíz is. Hat éve itt dolgozik, aztán csak szükséglakást adtak neki. Én is szóltam, a vájárja is, talán most majd kap új la­kást, merthogy sokszor nem an­nak adják, aki igazán megérde­melné. Pedig az a jó főnök, aki a jövőről is képes gondoskod­ni, nemcsak a mát látja .. . Emlékszem, amikor a Vidám­parkot építették, műszak után még egy műszakot ledolgoztak, a kemény mecseki sziklán csak­úgy szikrázott a csákány, ver­senyeztek, hogy ki hány méter utat épít, aztán virtusból hár­man megittak 124 korsó sört, csak másnap a bányában tud­ták eldönteni, ki a keményebb legény. Szakadt róluk a víz (a sör), de a szén vastagon dőlt kezük nyomán. Végül is Be­reczki győzött, kifelé a bányá­ból azzal vigasztalta társait, hogy majd átírat saját teljesít­ményéből, csak ne lógassák fe­jüket. Az ugratás miatt aztán majdnem megverték. * Miért boldogulnak hát, akik csípőre tett kézzel pöffeszked- nek? Lombosi Jenő 1 r ! á ir. £ fe. t .Jwh Miért pont dízel-szerelő? Szakmunkástanulók a leendő hivatásukról Akkor, mikor beszélgettünk, még nem tudták, hogy egyikük az első helyet szerzi meg el­méleti és gyakorlati felkészült­ségével a másodéves dízel-sze­relő szakmunkástanulók ver­senyén. Arra sem mertek vol­na fogadni, hogy a kétnapos vetélkedőn nyújtott teljesítmé­nyük alapján a pécsi csapat tagjai bizonyulnak legjobbnak. Mindketten 16 évesek, s mindketten gyermekkoruktól is­merik a vasutat. Többet is je­lentett számukra a mozdony, kerekek csattogása és a vo­natfütty, mint jó néhány tár­suknak, hiszen a vasút ott élt a hétköznapjaikban — édes­apjuk munkahelyeként. Pálkúti Györgynek nagyapja is itt dolgozott, s ugyancsak a vas­úthoz szegődött az unokabáty­ja és az unokanővére. Édes­apja, aki Harkányból járt be nap mint nap Pécsre dolgozni — a távközlési biztosító be­rendezéseket javította — néha magával hozta. — Mindig érdekelt, hogy működnek a motorok, hogy lehet részeikre szedni, aztán újra összerakni az alkatrésze­ket — mondja. — Egyszer otthon a mosógépünket pró­báltam megjavítani. Akkor egy időre elment a kedvem, mert kegyetlenül megrázott. De az­tán szerencsére mégis a mo­torok győztek. Amikor válasz­tanom kellett, hogy hova me­gyek a nyolcadik után, mond­tam édesapámnak, hogy dí­zel-szerelő szeretnék lenni. Apa majdnem kinevetett, mert na­gyon vékonydongájú srác vol­tam, aztán azt mondta: „csi­náld, fiam, ha tudod”. Első­ben — a vasipari alapkép­zésnél — rengeteget reszel­tünk — kicsit megizmosod­tam. így másodikban — ami­kor szétszóródott az osztály — és én már a dízel-szerelők között tanultam, nem volt fá­rasztó a gyakorlat. Olyannyi­ra, hogy ez lett a legkedve­sebb „tantárgyam" a szerke- zettannai együtt.- Felmérte már, hogy meny­nyire fontos a dizel-szerelők munkája a vasútnál?- Én egy láncszemnek tar­tom. Ahhoz, hogy vasútról be­széljünk, sok minden kell. Pá­lya, gépek, berendezések és emberek, akik irányítják, ösz- szehongolják ezt a sokféle kelléket. Ha minden jól megy, én javítani fogom a dízeleket. Azt hiszem, hogy felelősség- teljes munka. Talán ez tetszik benne legjobban. Kroemer Lajosnak is ugyan­ez a véleménye. Ö az a fia­talember, aki az egyéni ver­senyben legjobbnak bizonyult a vetélkedőn. Nem tartozik vasutasdinasztiába, egyedül édesapja dolgozik a vasútnál, aki Szigetváron tolatásvezető.- Én is eljártam édesapám­mal, mint a Gyuri — kezdi, de én mindig mozdonyvezető akartam lenni. Ennek most nincs akadálya, hiszen dízel­szerelőből lehetek mozdonyve­zető.- Ezek szerint a dízel-sze­relés nem egyedüli szakma, amit el tud képzelni hivatása­ként?- Nem. De az biztos, hogy mindig olyan munkát szeret­nék végezni, amihez nemcsak erő kell. Én még csak tanuló vagyak, de azt már nagyon sokszor hallottam, hogy a vas­útnál is ott van gond a mun­kaerővel, ahol csak a kétkezi munkára van szükség. Fiata­lok ilyen munkára már nem nagyon vállalkoznak. A nehéz fizikai munkát szívesen átad­ják a gépeknek.- Milyen jövőt lát a vasút és a szakmája előtt?- A villamosítást. Ez már talán nem is olyan távoli. De én okkor is mozdonyokat sze­retnék javítani vagy vezetni. T. É. Munkaszeretetet és hűséget lehet tőlük tanulni! Nyugdíj után is a munkapad mellett Sokáig tartott, mire találtam olyan szakmunkásokat, akik nyugdíjasként visszajárnak régi munkahelyükre évi 840 órában és a hajdani szakmájukban tel­jes értékű munkát végeznek. Fáth Józsefné, 60 éves kesz­tyűvarrónő a Pécsi Kesztyű- és Bőrdíszműipari Szövetkezetben: — Csak a háztartás nem tud lekötni, de emiatt otthon nincs családi feszültség. Hiányoznak a kollégák és szükség is van rám. Húsz évig együtt dolgoz­tunk, szeretjük egymást, ezalatt egy rossz szó nem volt köztünk. Idegesít, ha nem dolgozom és ekkor csak elhagyom magamat, és jön a baj. Nem érzem a gyengülést, mert a kézügyessé­gem és az akaratom még nem hagyott cserben, akár verse­nyezni is merek a varrásban. Nem akarok önmagommal fog­lalkozni, kínzó az öregkori ön­emésztés, ezt felejteti el a ben­ti munka. Bármikor jövök, ami­kor hívnak. Bódi Kázmér 64 éves, szintén a szövetkezetben kesztyű sza­bász, még most is darabbérben és havonta megszabja a maga négyszáz párját. Egy átlagfia­talnál ez a teljesítmény 300— 350, míg egy nagyon szorgal­mas fiatalnál 600 pár. — ötven évet töltöttem már el a szakmában. Aki egész éle­tében húz, az öregként sem ereszt le, ehhez már nagyon sú­lyos betegség kell. Télen jövök be, dolgozom le az évi 840 órát, aztán a kiskert következik. Mindegyik hely még bizonyítja o számomra, hogy kitűnő a fi­zikai erőnlétem, igaz, néha kí­noz a fájdalom a csuklómban, a derekamban. A tempóm is lassúbb, mint mondjuk negyven éve, de minden munkafázist végigcsinálok. Idegen munka­helyre nem mentem el nyugdí­jasként, ott csak öregnek és nagyon is kivetettnek érezném magamat, míg itt mindenki ap­jának tekint, hisz nagyon sok embert tanítottam be a mester­ségbe. Csak ülni, várni a halált, sehová se tartozni: szörnyű lelki állapot. Itt benn feltalálom ma­gamat. Egedi Kálmán 63 éves, az ÉPGÉP pécsi, Nagyárpád úti üzemében lakatos, a gépilapát készítéséhez a régiek közül ő ért a legjobban. Rajta kívül be­jár még a hetvenesztendős Tóth Ferenc kovács, a vele egykorú Kele György kovács, valamint a 68 éves Mikolán Miklós, az esztergályos. Tudnak egymásról, összejárnak a napi munka után. — Amikor nyugdíjba mentem, három hónapot üdültem, de untam. Csak enni, inni, meg szerelmeskedni ilyen korban is kevés. Büszke vagyok a kétkezi munkára, munkáséletem alatt épphogy fél évet betegesked­hettem. Most a cukrommal egy kicsit baj van, de az öregség egyedül csak akkor jut eszem­be, ha ötven kiló feletti súlyt emelek meg. Magam ura va­gyok és nem kilökött a régi munkásközösségből. Sokszor a benti sikerek nagyobb örömet okoznak, mint otthon a kiskert, vagy a hobby-sztereózás. A ki­tüntetések adtak önbizalmat, hogy öregként is visszajárjak. Mikes Lajos művezető szemé­lyesen eljön értem, amikor nagy szükség van rám. Nem élek vissza ezzel a helyzetem­mel. Az én területemen még merek versenyezni bármelyik fiatallal. Szabó János 77 éves, 12 éve nyugdíjas, mint esztergályos a Zsolnay Porcelángyárban. Apja ugyanitt kocsisgazdaként 82 évesen is dolgozott, családjuk­ból három generáció szorgos­kodik ma is a Zsolnayban. Ö „ősi hűségnek” nevezi ezt. — Havonta tíz napot rende­sen ledolgozom. Lett volna jobb hely is, de nem mentem, köte­lez a munkásszüleim emléke. Az én korosztályomból már csak egyedül én járok be, magam is inkább lakatoskodom, de még jól. Igaz, már kezd remegni a kezem, és egy fél éve, hogy munka után idehaza mindig le­fekszem pihenni. Még 18 éve­sen, gyakornokként jutottam be. Nemcsak munkaszeretetet le­het tőlük tanulni, de a munka­hely iránti hűséget is. Mind a négyen a gyárukról, üzemükről ilyen szavakkal beszéltek: „Az otthonom, a nagy család, a ba­rátaim közössége.” Csuti J.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents