Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)

1979-07-21 / 198. szám

1979. július 21., szombat Dunántúlt napló 3 Heptänc-gäla a Szabadtéri Táncszínen Vállalva a kísérletezéssel járó kockázatot ffós Lajos bábjai Az idén is lehetőséget kap­tak a pécsi — ezúttal hetedik alkalommal megrendezett — szövetkezeti néptánctalálkozó résztvevőit, hogy legjobb szá­maikat bemutathassák a nyári színház szabadtéri táncszínén. Kilenc együttes produkcióját lát­tuk az elmúlt szombaton. Ha a gálaműsort egészében kalkulussal kellene értékelnem, a közepesnél valamivel jobb osztályzatot adnék. Nem láttunk kiugróan szép előadást, szeren, cséré elkeserítően rosszat sem. A színvonal nagyjából egyen­letes volt, annak ellenére, hogy különböző minősítésű és státu­sú együttesek vettek részt a fesztiválon. Az OKISZ Erkel Fe­renc Művészegyüttese például az ország élvonalbeli csoport­jai közé tartozik. Itt, Pécsett mégsem szereztek nagyobb él­ményt a közönségnek, mint az ezüst II. minősítésű tardosbá- nyai Vörösmárvány együttes. A menettáncversenyben részt sem vettek, gálaműsoruk első részét alaposan megzavarta a szél és a csúszós színpad. Madocsai táncokat és egy tematikus tán. cot mutattak be Arc és álarc címmel, meglehetősen sok ma- nírra, de kétségtelenül komoly tánctudással. A tardosbányaiak — a köz­ség Komárom megyében talál­ható — leánykarikázót és sáro- si szlovák táncokat hoztak el a gála színpadára. Ma már ál­talában tudják a koreográ­fusok, hogy karikázót soha nem kísértek zenével. A Vörösmár­vány együttes zenekísérettel mutatta be a lánytáncot, ment­ségükre legyen mondva, nagyon szépen, és minősítésük fokánál jóval magasabb színvonalon. Ugyanez mondható el a szlovák táncokról is, ha a szólótáncos modorosságaitól eltekintünk. A napokban már a negye­dik olvasótábor települt a Ti­sza szegedi partjára: a gye­rekek kedvelt Kincskereső cí­mű irodalmi folyóiratának szerkesztői 110 kisdiákkal fog­lalkoznak. A piros nyakkendő- sök, a folyóirat irodalmi pá­lyázatainak győztesei, az iro­dalmi szakkörök, a „Kincske­reső-klubok” lelkes tagjai egyebek között tábori „Kincs- kereső"-t szerkesztenek, s kö­zösen keresik a választ a kér­désre: hogyan lehetne pajtá­saikkal még jobban megsze­rettetni az olvasást, az irodal­mat. A debreceni Nagyerdőben szintén megkezdődött és július A zalaegerszegi KISZOV Táncegyüttes dunántúli kanász- táncot és szatmári táncrendet adott elő. Az aránytalanul sok fiú gyakran nem tudott mit kez­deni a színpadon, amelynek ké­pi egyensúlya többször is fel­borult. Kérdés, hogy érdemes-e pusztán a hatás kedvéért ekko. ra tömeget szerepeltetni egy számban. A szatmári táncokra nem biztos, hogy a koreográ­fus, Timár Sándor, ráismert vol­na. A mikrofonok mögött a me­zőny kiugróan leggyengébb ze­nekarát láttuk és hallottuk. A hatást tekintve egy színvo­nalon mozgott a dunaföldvári Földvár, az eszéki Srdan Petrov Táncegyüttes és a mecsekná- dasdi német nemzetiségi együt­tes produkciója. Kiegyensúlyo­zott, de nem különösebben él­ményt adó műsort láttunk tőlük. Élményt először ezen az estén a dombóvári Kapos Táncegyüt­testől kaptunk. Sárközi és la­kácsai táncösszeállításukban volt szín, lendület, az előadók éltek a színpadon. Ugyancsak nagy sikert ara­tott a Naframa elnevezésű ro­mán együttes virtuóz Dragaika és Kalusul című táncaival. Ne­héz megítélni, hogy műsoruk­ban mi az, ami a műzene és a „show” irányába mutat, ehhez népzenei szakember kellene, de kétségtelen, hogy amit bemu­tattak, hatásos, sőt magával ragadó volt. A vendéglátó pécsi KISZÖV Táncegyüttes kalotaszegi legé- nyessel fogadta a gála közön­ségét A három fiú képzett tán­cos, de sok lépést „elkentek", aminek az oka az is lehet, hogy a zenekar túlságosan felgyorsí­totta a tempót. Zárószámként a Kalocsai nagylányjátszót adták elő a szokásos közönségsikerrel. H. J. 27-ig tart a népzenei szaktá­bor. Lakóit, a 150 citerást, he­gedűst, a brácsa, a tambura és más hangszerek legifjabb művészeit a Délibáb népzenei együttes tagjai tanítják új da­lokra. Az egri Harlekin Bábegyüt­tes az úttörő bábszakkörök tagjaival találkozik július 21— 27. között. Az ország minden vidékéről idesereglők bemu­tatják egymásnak tudományu­kat, s igyekeznek az egri együttestől sok-sok dramatur­giai műhelytitkot, új játékot,, a mesék bábos megjelenítésé­nek megannyi fortélyát elles­ni. Lehet, hogy elfogult vagyok, de nagyon hosszú ideje figye­lem és szeretem Kós Lajos báb­jait. Szívmelengető közelségük rugója alighanem egy kezdet­től uralkodó humanista gondo­lat, művészi alapállás, ami ki­vétel nélkül valamennyi gyer­mek- és felnőttbáb-figurájának színpadi sorsát meghatározza. Ez a sors nem mindig derűs. Sőt, színei — a felnőtteknek szóló műsorok világában — gyakran sötétek, komorak, egy­re több bennük a felkiáltójel, az intés. Az aggódó szeretet jelentéstartalma a szimbólumok rendszerében; képzettársulá­sainkban a borzongató elem. A „mi lesz veled, emberke?” visszatérő kérdése. Nem tudom, mennyi lehet, bizonyára több ezerre tehető a Bóbita kezde­teitől bábszínpadunkon megje­lent különböző technikájú bá­bok mennyisége, de bármeny­nyi is, egy a rendező elv, amely megálmodja, csoportosítja, mozgatja színpadi életüket: a féltés. A szorongás érzése a hatalmas erőkkel szemben gyakran védtelen, kiszolgálta­tott ember-emberke sorsa iránt. Ez a kis ember most a Pécsi Nyári Színház Egy kiállítás ké­pei című Bóbita-műsorában élő bábmivoltában is megjele­nik. Ű az, akiről szó volt eddig is, akár irodalmi mű, akár ze­nemű, népballada vagy mese­játék figurái imbolyogtak el előttünk a bábszínpadon. Az Egy kiállítás képei való­ban képek sora. Az ismert Muszorgszkij-mű három stílus­variánsban szólal meg, Kós Lajos bábjai ennek a három stílusnak megfelelő techniká­val, mozgatással rendeződnek előttünk fantáziaképsorokká, apellálva kinek-kinek a képzet­társító érzékére, a játékban való részvételére. Először az alapmű zenéje csendül fel, Sz. Rihter lemezéről. Bohócfigurák mozgatásában megjelenik — megszületik — az emberke a maga vágyaival, játékkedvével, építő szándékával és a maga vízióival. Felnő, katona lesz és görcsösen szurkál maga körül bele a világba, minden irány­ban. Egy szétpukkanó lég­gömb, egy szögesdrótkerítés, amelyen halálát leli. Újabb kis­emberek születnek, fénysuga­rak fókuszában derűsen néz­nek a világba, az élet megy tovább. Vajon mi lesz velük?... A második rész egy korábbi Bóbita-műsor ismétlése, a ze­nemű Emerson, Lake és Palmer popzenei feldolgozásának hangjai mellett. Újabb, áttéte­lesebb víziók sora: tengeri szörnyek egymást felfaló küz­delme: egy Chagall-kép szét­szórtan táncoló elemei és egy nukleáris vízió, a megsemmi­sülés rettegése. A harmadik részben Isao Tomita szintetizá- toros feldolgozásában hangzik fel a Muszorgszkij-mű. Hatal­mas apparátussal, három kü­lönböző színpadon egy sci-fi történet pereg előttünk. Az alapgondolat itt egy virágszim­bólumban jelentkezik, amely plánétákon, ködökön és tűz- halólokon át életben marad... A gigantikussá növekedő agresszivitás képsorai reális ve­szélyt jeleznek. Kós bábjai megélik, végigszenvedik ezeket a nagyon is életszagú, valóság­tartalmú lázálmokat. Ébredé­sük — ébredésünk — a talán tudunk mások is lenni halvány reményét sugallja az erőszak hatalmával szemben. Azt — amit Kós valamennyi bábja és műsora is, megannyi formában kifejezett —, hogy az emberke ott a műsor elején élni sze­retne. Élni szeretnénk. Kós bábjai ezt különböző for­mában elmondjál, majd ezután is. Árnyjátékkal és marionettel, kézpantomimmel és nagymére­tű faragott bábokkal vagy a világszínház képzőművészeti hatású, friss csapásokat kereső avantgárd kísérleteivel, mint most. Hogy ez a dramaturgia milyen szakmai értékeket mu­tat fel az európai mezőnyben, azt bizonyára eldöntik majd a bábművészet szakemberei ősz­szel, a pécsi nemzetközi báb­fesztiválon. Egy biztos: Kós La­jos mindig kísérletezett, és min­dig vállalta ennek a kockáza­tát is. Minden műsora más stí­lusú és technikájú. Azt már nyilván a színházi életben el­uralkodott stíluskereső dömping, új irányzatokra fogékony ren­dezői műhelymunkák özöne okozza bennem, hogy de jó lenne egyszer föllélegezni és — akár vállalva a „konzervatív Ízlés” vádját is — elmerülni a hagyományos, realista színját­szás színházi örömeiben. Talán ez okozza azt is, hogy — elismerve az Egy kiállítás ké­pei művészi értékeit, igényes­ségét —, a tavalyi Bóbita-mű­sor emlékképei egy év után is egy kicsit mélyebbek bennem, mint a mostaniak, alig fél nap­pal az előadás után. De az is lehet, hogy maga a nyár szín­háza kívánna oldottabb, ke­vésbé áttételes bábszínpadi él­ményt. W. E. Országos úttörő művészeti szaktáborok Rádió , mellett... J ... Hát ilyen jót még nem derültem mostanában bízis- ten ... tessék csak idefigyelni — s ha netán közbe nevetnék, nézzék el nekem — szóval a ri­portműsorban egy pesti illető meséli, micsoda „Süket vagyok — te nem látsz!” — össznépi társasjáték folyik az új lakóte­lep lakói és a parktervezők kö­zött immár évek óta. Tovább kell hogy adjam, mert ilyent én még nem is hallottam fönn­állásom óta. A parktervező a rajzokon feltünteti — saját íz­lése szerint — hova kerüljenek a gyalogösvények a bérházak között, majd ennek alapján a Egy gyalogos, vén kisdiák... parképítők kis betonlapokkal kirakják az utakat, amelyek szimmetrikusan tarkítják a zöldsávokat. Ha ezt repülőről vagy a mennyországból nézzük, mindjárt kiderül, micsoda cso­dálatos mérnöki pontosságnak lehetünk itt szemtanúi, sehol egy fölösleges hajlat, sehol egy merészebb egyenes — amely mondjuk lerövidítené a buszmegállóhoz vezető távolsá­got — de még egy rakoncátla­nabb kunkor sem látható, amely mondjuk az élelmiszerboltok könnyebb megközelítését céloz­ná. ... Ám az az átkozott gya­logos, annak aztán semmi sem szent. Csak megy neki, mint a tót a vadkörtefának, néki csak az a fontos, hogy minél hama­rabb kiérjen a főútvonalra — persze, mert reggel elalszik az istenadta és akkor rohan a buszra — neki az a lényeg, hogy gyorsan elérjen a zöldségeshez, a henteshez, az ÁBC-hez, és hogy minél hamarabb hazaér­jen súlyos csomagjaival. A parképítő persze ezen elnézően mosolyog, majd a kitaposott il­legális ösvényt egy szép napon fölássa. És bokrot is ültet oda. A gyalogos újra megkezdi szo­kott útját, ismét letapossa a friss ásást, legföljebb a bokrot kikerüli, mint ahogy következő évben kikerüli az „Átjárni ti- los!”-táblát is, de átugorná akár a kifeszített szöges-drótot is, mert a gyalogos egy trehány mihaszna tagja társadalmunk­nak. Ez folyik hát Pesten az új lakótelepeken. Én meg csak rö­högök azon, hogy mik vannak Pesten I A mi kis városunk új lakótelepein, úgye, ez a för­telmes torzsalkodás elő sem fordulhatna: a pécsi polgár tiszteletteljes csodálattal tekint a parktervező okos elképzelésé­nek gyümölcsére. Rá sem lép. A szombati műsorban aztán hallottam néhány szép gondo­latot — neves riporterünk jó­voltából - a kék csomagolópa­pírról, tekintettel arra, hogy már megkezdődött az iskolaszer-ak­ció szerte az országban, követ­kezésképpen egy jó hónap múl­va már a gyerekek, szülők ott- horr kékpapírba csomagolják a füzeteket. A kis elsősök még ügyetlenek, hát a mama áll ne­ki a hajtogatásnak, a „vi­nyetták” felragasztásának és amikor leírja csemetéjének ne­vét, meg hogy „I. osztályos ta­nuló", akkor el is sírja magát, lám, hogy megnőtt a gye­rek... (s hogy öregszik a ma­ma, mert e szigorú tény csalja! ki a könnyeket úgye ...) Való­ban izgalmas esemény ez, a kékpapírnak már iskola-szaga van, halványan már érződik a szeptember illata is... Eddig rendben van a dolog. A követ­kező jegyzetet már egy másik kolléga olvasta föl. Ö ugyan nem sajnálja a kékpapírt, sem­mi nosztalgiát nem érez, mel­lesleg jómagam sem, mindig is utáltam a köteg kék csoma­golópapírt, mert azonnal az is­kola jutott eszembe, s mint is­meretes, nem nagyon... Na ezt hagyjuk. De a jegyzetíró be­számolt egy újdonságról is: nem kell kékpapír, az irkagyá­rak az irkákat színes fedőlap­pal látják el, ahány tantárgy, annyi szín, igazán praktikus és modern. Éljen, A hét elején vi­szont hallom — szintén pesti ri­portban —, hogy a papírbolt vezetőnője nem is tud arról, hogy színes fedőlappal ellátott füzetekkel áldaná meg az is­ten és a gyár a boltokat. A bolt megkapta már a szabványfüze­teket, olyanok, mint a tavalyiak, tehát kell a kékpapír. Színek­ről szó sincs. Én is színt váltottam. Kékre. Mégis csak igaza van az előb­bi riporternek. Olyan szép az, amikor nyár végén egy este ne­kiül a család és hajtogatja a kékpapírt, „vinyettát” nyalnak, felragasztják, feliratozzák, a kékpapírnak iskolaszaga van, és mint ismeretes, én minden nyárutón már alig vártam, hogy szeptember elején meg­kezdődjön a ... Pardon. Rab Ferenc elől* Ifjú öregek Az ifjú öregek sorában is a legifjabbak közé tar­tozik — Barcsay Jenő. Le­nyűgöző természetessége, közvetlensége és derűje páratlan. Hófehér hajú öregapó-külseje ellenére van a viselkedésében va­lami kipusztíthatatlan ka- moszosság. Teljességgel alkalmatlannak látszik ar­ra, hogy akárcsak öt per­cig is elüldögéljen a nagy embereknek kijáró — neki is kijáró — szellemi trónu­son. Vagy ha mégis fel­ültetik, fészkelődni kezd ott, jobbra-balra forgoló­dik, végül meg lemászik onnan, mint egy vicces kedvű király, palástját ren­detlenül vonszolva maga után. Ilyen volt Barcsay Jenő, a nagy festőművész a róla készült portréfilm­ben is. S ilyen volt most is, midőn a Zene, zene, zene című szolid műsort az ő képei között, az ő tiszteletére, az ő szemé­lyes jelenlétében rendez­ték. Az ember kicsit so- molygott is magában: mi­csoda különbség a hang­vételben, az idős mester fürge, póztalan mondatai és tisztelőinek ünnepélyes, szinte áhítatos megnyilvá­nulásai között. Egy ünne­pélyességre fogékony lé­lek számára Barcsay mes­ter válaszai bizonyára né­melykor gyászosan hétköz­napiaknak tűntek. A sze­mélyiség komplex varázsa, az életmű háttérhitele élet­bölcsességgé, nagy igaz­ságokká emelte ezeket az egyszerű közlendőket. Megjelent még egy nagyszerű „ifjú öreg” a képernyőn a napokban. Bálint Sándor, a „legszö- gedibb szögedi". Ez a sok­oldalú tudós talán nem is elsősorban imponáló is­meretanyagával fegyve­rezte le a késő esti órákig kitartó nézőket. S talán nem is a múltnak azzal a gazdag háttér­országával, amelyet olyan nagyságok emléke ragyog be, mint Móra Ferenc, Tö­mörkény, Erdei Ferenc, Ortutay és mások. Hanem talán leginkább az volt Bálint Sándor vonzóereje, amivel a székhez szögezte a nézőt, hogy ő is hallat­lanul fürgén, természete­sen, áradóan gondolko­dik. Miről szólott az ün­nepélyes kérdés, már nem is tudom, de pillanatok alatt a tarhonyánál vol­tunk, hogy az régi ha­gyományos szögedi eledel, előnyei roppant kézenfek­vők, messzire vihető, nem romlik el, percek alatt el­készíthető, így lett a ku­bikosok, vándorbéresek ta­risznyájának megszokott tartalmává. Bálint Sándort nagyon sok minden érdek­li, jószerivel minden, de egész tudományos mun­kásságát, egész személyi­ségét az élethez való el- téphetetlen kötődés, egy­féle bölcs, természetesen földközeli szemlélet hatja át. A parasztgyerekből lett humánértelmiségi, aki gye­rekkori környezetét nem­hogy megtagadta vagy elfelejtette volna, de szin­te úgy viseli, mint egy ér­demrendét. Viseli a be­szédjében is. Ilyen ízes, szép beszédet ritkán hal­lunk, mint az övé. Nem­csak a szögedi kiejtés ö-i, hanem a szokatlan szóhasználatok, a szép tájnyelvi ragozás (errűl-ar- rúl) és mindebből adó­dóan a világos, tiszta, egyszerű mondatszerkesz­tés okozták, hogy olyan­formán simogatta fülünket a beszéde, mint a friss mezei szél. Hozzá még a tömör, kiérlelt igazsá­gai .,. Igen, azt hiszem, nagyón igaiza van: ami a sok részfeladat ellenére is végső soron legfontosabb minálunk, az a pedagó­gia. Az embernevelés. H. E.

Next

/
Thumbnails
Contents