Dunántúli Napló, 1979. június (36. évfolyam, 148-177. szám)
1979-06-10 / 157. szám
1979. JÚNIUS 10. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Jelenidőben Születésnapi beszélgetés Martyn Ferenccel Az ablak előtt, karnyújtásnyira, ismét virágoznak a gesztenyefák. A falakon a híres Martyn-képék egész sora, az asztalon az új Martyn-al- bum, a Baranyai rajzok. Kávé, kockacukor, cigaretta. Martyn Ferenc cigarettázik. Ez megdöbbentő, hatvan-hetvenéves korában nem dohányzott, ezt biztosan tudom. Most nyolcvanéves. Ez még megdöbbentőbb. Amióta ismerem, fehér a haja, a járása is ugyanolyan, mint tíz éve, lassú, kissé ünnepélyes. Néha a karján lóg az esernyője. Néha megáll és körülményesen, szinte aggodalmasan szemügyre vesz egy házat. Vagy valami mást. Embert, kutyát, virágot. Lehet, hogy csak egy hajlatot, egy vonalat. így hát az alkalom erre a beszélgetésre több Okból is zavarbaejtő. Mert nehéz elhinni, hogy Martyn Ferenc nyolcvanéves és mert vitathatatlanul annyi. Mert a múltjáról sokat tudunk, sökat elmondott már, de mert a múltjáról mégiscsak keveset tudunk. És mert — mondom - az idén is, éppúgy mint tavaly és tavalyelőtt, vadul virágoznak ablaka előtt a gesztenyék és mert a festőállványon moslt is ott áll egy féligkész vászon- És mert holnapután Görögországba utazik — életében először. — Tudom, hogy egy ilyen szép kerek szám vonzza az ünnepi hangulatot, a visszatekintést, az összegezést. Nem bántaná, ha mégis a jelenről beszélnénk?- Ellenkezőleg. Vanndkem- berek, én is ezek közé tartozom, akik a mostot, a jelent érzékelik. A tegnap csak emlék, számonkérés. A holnap csak annyiban fontos, hogy jelenné váljon. A múlt, mondom, számonkérés. Ebből sök minden következik. Sokszor elhangzik rólam, hogy tartózkodó vagyok, sőt, hogy mesterkélten, szándékosan tartózkodó. Most szeretnék emiatt mentegetőzni. Ahogy öregszik az ember, úgy lesz mindig igényesebb. Ami megmaradt a muftiból, annak viszonylatában látja a jelent. Ez inti mértékletességre, szerénységre. A magamfajta ember ideálja az a sok szürke ember, akikről ritkán vagy soha nem esik szó, akik epizódfiguraként élnek. Ezeknek az emlékművét szeretném látni. Gondoljon az Ismeretlen Katonára. Aztán, mikor a magamfajta embert kitüntetik, ezért érzi méltánytalannak a dolgot amazokkal szemben. Ügy érzi, nem szolgált rá ilyen megkülönböztetett elismerésre . . . Nehéz ezt megmagyarázni. Felhasználnám az alkalmat, hogy elmondjak valamit. Ez a város énvelem nagyon türelmes volt. Törődött velem, amikor, jól tudom, ezer más gond is akadt. Adott nekem egy hajlékot és jutott nekem egy darab kenyér is mindig aznapra. Ez morális kötelezettséget vált ki az emberből. Ha már elfogadják a hóbortjaival együtt, ami olyan munkákat jelent, amelyeknek a jövője felettébb bizonytalan. Mit tehetek? Részemről ugyanolyan kitartó hűséget érzek a város iránt, mint amit . én tapasztaltam. — Martyn Ferenc és Pécs már elválaszthatatlan fogalmak. Én mégis azt kérdezném: mit jelent az ön számára az, hogy otthon? — Negyedik generációja vagyok egy családnak, ír ősapám után, aki az ezernyolc- százas évek elején elvándorolt ide és feleségül vette Gaál Antóniát Somogybái. Magam is bizonyos mértékig ilyen vándorló lény vagyok. Meg kell mondanom: az otthon számomra nem a ház. Az otthon a gondolat, az eszme, a haza; a gondolat, ami meghatározza az ember cselekedeteit. A magam életét, ha egy kis vitorláshajóhoz hasonlítom, akkor azt kell mondanom, hogy a kis vitorlás sokszor elment, de mindig visszatért, és mindig valami rakománnyal. Valamit mindig hozott, valamit, amit ismeretnek, tapasztalatnak nevezhetünk. Olyan ez, mint a madárlátta cipó. Értékesebb talán. Ezök nehéz dolgok. Az ember választ gyűjtöget a kérdéseire, de sok a kérdés.. . Hogyan áll meg a lábán az ember Európa közepén ebben a kis országban, hogy kilásson a világba, hogy nagyobb terepviszonylafban korszerűen valósítson meg valamit. Az útlevélben ugye az áll, hogy úgy viselkedjünk, hogy ne hozzunk szégyent hazánkra. Ez a legalacsonyabb szint, a minimum . . . — Mi mindebben a lényeg? A fogódzó? — Hogy az ember azt csinálja meg, ami aznapra esedékes. A mi munkánknak van egy súlyos időviszonylata. Amit ma nem csináltam meg, azt holnap már nem tudom megcsinálni. Más lesz az időviszony, más lesz a gondolat sorsa. Egy cipőt talán holnap is el léhet készíteni, egy festményt nem. Ha az nem jelöli önmagát, már keresztül is ment rajta az idő. A külvilág erre nem rezonál, hogy a mű a saját időrendjében létrejöjjön. Ez a festő dolga. Én vállaltam ezt a konfliktust, státus néhai fi festőnek lenni, akinek nem lehet (definiálni, mi a hasznossága. De a hasznossá levés igénye mozgat engem, Okkor is ez 'mozgatott, amikór nem sütött o nap. — lgy jönnek létre az életművek. — Mert a képek gondoskodnak saját sorsukról, fölnyújtják a kezüket, szót kérnek és választ várnak. És akkor kitudódik, hogy helyes volt-e a kérdés, a javaslat.. . Nem gondok nélküli út ez, de hozzá lehet tenni, hogy más lehetőség nincs. A magam részéről legalábbis. És ebben a hasznossá levésben az is egy érdekes dolog, hogy ugye egyesek azt mondják, miért csinál ez a Martyn porcelánt, díszletet, kísérőrajzökat, mikor nagy fontosságú műveket kellene alkotnia. Egyszer régen egy volt osztálytársam bejött hozzám, és azt mondta, színielőadást rendez a faluban, csináljam meg a díszleteket. Elvégre te / festő vagy, mondta, és nem volt igaza? Gólyafészket akartak, patakot híddal, amin át is lőhet menni. Ez bizony giccs, szappan- buborék, de én ezt is a legjobb képességeim szerint végeztem el. Ha egy gondolatrendszert kíméletlen következetességgel végig akarokjár- ni, akkor ennek a másik oldala az, hogy bánmit, mindent egyforma jól kell megcsinálni. — Martyn Ferenc nyolcvan- éves. Hogy érzi magát nyolcvanévesen? — Nincs időm foglalkozni a kérdéssel. A múlton bánkódni értelmetlen, az meg kissé nevetségesen hangzik, ha azt mondom, majd holnap így még úgy... De mégis. Arra a kis vitorlásra, amit említettem, sokszor lesett a végzet. Volt egy-egy éjszakám, amikor úgy látszott, mindennek vége, és akkor azt mondtam magomban : a kutyafáját, hát nem tudom már megcsinálni ezt se meg azt se, dehiszen az lehetetlen, nekem még dolgom van! így vágyók most is: dolgom van. Na, persze, az em'ber fáradékonyabb és ehhez hozzájön az is, hogy túlságosan sókat foglalkoznak velem. Szeretnék többet magamban lenni. Megmondjam, ki az öreg? Aki azt mondja: kérem, ez engem nem érdekel. Az már öreg, ha tizennyolcéves is. De ez borzasztóan szomorú, a fiatal öregek. Akit nem érdekel, az abban a pillanatban végrehajtandó tett, az az öreg. — Tudom, hogy nem volt soha szabadságon. Azelőtt se sokat szórakozott. És most?- Nem, nekem nem volt soha szabad szombatom. Se szabad vasárnapom, se péntekem. (gy érzem jól magam. Nem tudok szórakozni abban az értelemben, ahogy ezt általában az emberek értik.- De sokat sétál. Hová, merre?- Ide, a Dóm térre. Ahányszor kimegyék a kapun, mindig olyan, mintha először látnám. És sök más dóm előtti tér eszembe jut. A másik kedvenc helyem az Ágoston tér és környéke. Kimeríthetetlen látvány. Oda járok szórakozni, ha ez megfelelő kifejezés.- Vannak gondjai?- Miért olyan pontos az a trecento. Azonos tartalom, kiterjedés .. . Nevetséges dolgok, amiket beszélők, de ilyen gondjaim is vannak. Ha megnézem azt a Leona rdo-fejet, úgy érzem, benne van az egész Lét. Ez utolérhetetlen. , Esendők vagyunk. Nincs más teendő, mint viselni esendő mivoltunkat.- Tudom, hogy azokat a műveit, amelyekkel elégedetlen, sose adja ki a kezéből. Meg is semmisíti?- Hát persze. Sokat téptem szét. Két eset van egyébként: vagy nagyon készen van a gondolat és csak papírra kell vetni, vagy nincs egészen kész, és akkor megint két eset lehetséges. Van egy festményem, elég régi, két éve az állványon van és hat folton gondolkozom, azokat kellene megváltoztatni. Van aztán, ami az állványon olyan meggyőzően romlik, ahogy múlik ez idő, hogy szinte ő maga mondja nekem, ne tartsuk meg, tüntessük el.- Tervek? Munkák?- Most elmegyek Görögországba. Régóta ismerem a krétai anyagot, láttam sokat Párizsban, Londonban. Hát most megnézem Delphoit, Krétát, Periklész Athénjét. Dolgozom két nagyméretű festményen, készül a Fülep-szabor, amit emlékezetből csinálok, szó van o porcelánjaim sokszorosításáról, ez is nagyon érdekel. Aztán a rajzok, mert azért én mindig a rajzolást tartottam legfontosabbnak, ezt folyamatosan csinálom, most is van kettő munkában, talán hamarosan készen leszek. Most kiadják a különféle alkalmakra írt cikkeimet, a megnyitó beszédeket és hasonlókat, ez igazán nagyon megtisztelő. Már kérdezték, miért nem írók emlékiratokat, de hát erre valóban nincs időm, meg különben is az a véleményem, hogy az igazi emlékiratókat a fiataloknak kellene írniuk, amíg nincsenek a dolgok any- nyira elmaszatolva. És hát, mondom, minek foglalkozzam a múlttal, minek gondoljak vissza, mikor von bőven egyéb tennivalóm is. Hallania Erzsébet ■ MARTYN FERENC A fagyöngy A francia szó: „réveillon” annyit jelent, mint karácsonyesti társas vacsora. A franciák a karácsonyestet nem odahaza, hanem vendéglőben, társaságban, vacsorával ünnepük: „réveillonoz- nak”. Egyszer Párizsban egy ilyen éjszakán végigjárva a zsongó, derűtől hangos Quartier Latin-t, végighaladva a Boul- michel-en, egy drága étterem előtt, a járda szélén elhelyezett Poubelle-ben — ez a mi kukánk őse, és nevét egy megyei főispántól örökölte —, nos, a járda szélén, a végletek e városában egy magas, feketeruhás, őszhajú hölgy a kidobott osztrigahéjak közt keresgélt. Egyik kezében — igazi párizsi! — a fagyöngyöt, a gui-t tartotta. Ugyanis a karácsonyfa, ez az északi, alsace-i eredetű jel és szokás valójában ismeretlen Franciaországban. A franciák karácsonykor sárga vagy fehér fagyöngyöt akasztanak az ablakba. Szokás, ami tulajdonképpen ír, gall, breton eredetű. A fagyöngy, a galloknak a szent növénye volt. De miért jut mindez eszembe? Több évtizede elmúlt karácsonyestéken találkoztam először a fagyönggyel. Kaposváron vagyok, a Róma hegyen, Rippl-Rónaiéknál. Azok voltak az igazi telek! Hosszú hetekig vastag, süppedő hótakaró mindenütt, varjak a súlyos és szürke égen, és hangtalan, szinte néma világ. Rippl-Rónaiék karácsonyra mindenkor megérkeztek Kaposvárra, a Róma hegyre. Lazarine asszony francia volt, Burgundiából, egy Issy L’Évége nevű faluból származott, folyékonyan, de jól sohasem beszélte a magyart. Híven őrizte hazája szokásait, a külső, a ház berendezése, az életforma lényegében és sokáig francia volt a Róma-hegyen. Mégis idővel a francia konyhán helyet kapott egy-egy rangos magyar étel, s lassanként a magyar szokások jól megfértek a francia emlékekkel. A somogyi ősök, a bognár, a tanító Rippl-ek fényképe ott állt Lazarine francia parasztszüleié mellett; együtt volt az asztal körül az a valóban különös nemzedék és család, a Rippl-Rónaié, kikről nagy regényt kellett volna írni, a századforduló és a vidék korrajzát; és a gyertyafényben, a karácsonyfa alatt ott volt, szépen odafektetve a fehér térítőn, a fagyöngy. Ám ezzel nem fejeződött be a karácsonyi történet. Másnap délelőtt ugyanis, amikor a vakítóan napos, havas természet oly világossá tette a Róma villái szobákat, Rippl-Rónai, a vidéki kisemberek életének nagy ábrázolója, lefestette, vagy ahogy ő mondotta, „megfestette” a karácsonyi motívumot, ama tündén pasztelképek egyikét, melyet jól ismer a művészettörténet. Dehát ki tudja, hogyan, miért utaznak a népi szokások időn, téren átal olyan magától érthetőn . .. Martyn Ferenc: Szigetvár PÁKOLITZ ISTVÁN Martyn Ferenc: Kádárszerszámok Ünnep előtti estén egybegyűltek a tárgyak, szerszámos csendélet a közelitő vasárnap; az elpilledt vonószék, mint a huszár lovastól, csöndes várakozásban általában elbóbiskolt; dongaszoritó dől a falnak, — ami nincs persze, súlytalan állapotban lebeg a nagy szekerce; a szerszámok pihennek, békélten mosolyognak, mert általuk érvényes a tegnap, ma, a holnap; hivalgás nélkül vallják mesterük míves dolgát, a szívvel végzett munka örömét kidalolják; jó biztonságot áraszt jelenlétük nyugalma: a munkálkodó ember teremtő nagyhatalma; a tevés-vevés gondja: biztosított öröklét, értelmes holnapoknak, előrezengi jöttét; " boldogságot szülő kín: jövendő remény-zálog, szűrt fényben földerengnek bölcsmosolyú szerszámok; — ne vértől legyen csurdig Földünk szüreti kádja: vérré váló tüzes bor csorduljon a pohárba! BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS Arcképem alá — Martyn Ferenc rajzához — Most értem meg a vonásaidat, mellyel arcképem rajzoltad elém, múlt és jövő közt emeltél hidat, ez itt a bánat és az ott a remény. A zordon vonás mind a szenvedés, a tiszta homlok: az a gondolat, az öröm benne nem sok, nem kevés, nem nyögdécseltem ezüst hold alatt A sebeimet nem mutogattam, csókról se szóltam, csak a bús hazát kiáltottam ki ég, világon át. ■ Mint a Vén cigány, cibáltam magam, de ma már, nézd, a száj csukott s a szem, azt tükrözi, hogy lassan öregszem. Martyn Ferenc: Komló
