Dunántúli Napló, 1979. június (36. évfolyam, 148-177. szám)
1979-06-24 / 171. szám
1979. JÚNIUS 24. TÁRSADALOM POLITIKA DN HÉTVÉGE 5. Az egységessé válás útja Pécsvárad átalakulóban lévő központja már nem emlékeztet az egykori faluképre A szocialista társadalom fejlesztését szolgáló sokoldalú tevékenységet mozgalmi nyelvünkben hagyományosan építésnek nevezzük. A kifejezés persze jelképes erejű, többet foglal magában elsődleges jelentésénél. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a szocializmus építése nem csupán új épületekben, üzemekben, lakótelepeken, hidakban, utcákban mutatkozik meg, de még csak nem is a több és jobb termékek, termelőeszközök és fogyasztási cikkek gyártásában, és ennek hatására életkörülményeink javulásában. Pedig, ha nem is ennyire látványosak, nem kevésbé történelmi jelentőségűek és mélyrehatóak azok a változások, amelyek magában a társadalomban, a társadalom osztályszerkezetében, politikai, ideológiai és kulturális szférájában mennek végbe. Olyan forradalmi átalakulás ez, amely inkább a mélyben zajlik, és amelyeket érzékelni is csak hosszabb távon lehetséges. o A Magyar Szocialista Munkáspárt programnyilatkozata, amelyet a XI. kongresszus bocsátott ki útmutatásul a következő mintegy két évtizedre, megállapítja: „Társadalmunk osztályainak és rétegeinek alapvető érdekei azonosak. Szocialista fejlődésünk során részérdekeik is mind közelebb kerülnek egymáshoz. Az eltérő részérdekeket csak az össztársadalmi érdek alapján lehet és kell egyeztetni. így erősödik a munkásosztály, a termelőszövetkezeti parasztság, az értelmiség, s az ország többi dolgozó rétegének szövetsége, társadalmunk erkölcsi és politikai egysége. Céljaink tettekben megnyilvánuló elfogadásával — a kommunisták és a pár- tonkivüliek, az eltérő világnézetű emberek összefogásával — halad előre az ország, és épül a fejlett szocialista társadalom." A döntő tényező tehát az, hogy nálunk csak dolgozó osztályok és rétegek léteznek, amelyeknek — éppen azért, mert dolgozók, mert csak a munkájukból élhetnek-boldo- gulhatnak — objektiv érdekük c szocializmus. Igaz, a szocializmusban való közös érdekeltség csupán alap. A Program- nyilatkozat idézett része is hangsúlyozza az eltérő részérdekeket, amelyeket az össztársadalmi érdek alapján kell szüntelenül megoldanunk. Vannak ilyen részérdekek? Hogyne! Eltérően ítélhetik meg például — saját érdekeikből kiindulva — az egyes népgazdasági ágazatok (ipar, mező- gazdaság) fejlesztésének arányait és terhelését (adózását), vagy éppenséggel a tudomány és kultúra fejlesztésére fordított erőforrások mértékét. viszont megköveteli az egész társadalom, az összes dolgozó érdeke. Vagy: a munkások egy része a fizikai munka nehézségének fokát kívánja nagyobb súllyal elismertetni a munkabérekben, és a munkaerő kereslet-kínálat arányát eszerint befolyásolni; mások viszont a népgazdaságnak nagyobb hasznot hajtó és az egyéntől nagyobb szaktudást kívánó szakmunkára teszik a hangsúlyt. o Az 1978-'as statisztikai évkönyv adatai szerint hazánkban az összes dolgozók 59,2 százaléka munkás (ide számítva a közvetlen termelésirányítókat, pl. művezetőket is), 13,3 százaléka a mezőgazdasági szövetkezetek tagja-dolgozója; 24,2 százaléka szellemi munkakörben dolgozik és közülük minden ötödik diplomás; végül 3,3 százalék az önállóan gazdálkodók, kisiparosok, kiskereskedők aránya. Ugyanilyen bontású statisztika a korábbi időszakok állapotával való ösz- szehasonlítás céljából ugyan nem áll rendelkezésre, de más adatokból — például a népgazdaság munkaerőmérlegéből vagy az iskolai végzettség statisztikájából — jól érzékelhetjük a társadalmi átalakulás irányait, erővonalait. A legszembetűnőbb a mezőgazdasági népesség csökkenése: durván számítva ebben az ágazatban (az erdőgazdasággal együtt) 1950-ben 2,13; 1961ben 1,78; 1971-ben 1,12 millióan dolgoztak, ma pedig 1,03 millióan. Ugyancsak sokat árul el az iskolázottság nagymértékű növekedése 1949 és 1975 között: a 8 általánosnak megfelelő végzettségűek aránya 15,5-ről 40,3 százalékra, az érettségizetteké 3,8-ról 13,1-re, a diplomásoké 1,3-ról 4,5 százalékra emelkedett. Az adatok és a közvetlen tapasztalatok azt bizonyítják, hogy munkásosztályunk nemcsak létszámban gyarapodott, hanem rendkívüli mértékben megerősödött politikai öntudatában és szakma) felkészültségében is. E kettőnek a jelentőségét pedig akkor tudjuk igazán becsülni, ha meggondoljuk, hogy a 70-es évek elejéig igen nagy • mértékben a parasztságból és más, nem munkás rétegekből töltődött fel. Parasztságunk, miközben létszáma felére csökkent, 1975- ben mintegy 60 százalékkal több értéket állított elő, mint a háború előtti utolsó békeévben. A mezőgazdasági munka ma már alig hasonlítható a szövetkezetek előtti paraszti munkához, egyre jobban iparszerűvé válik. Mára elmosódtak a parasztságon belüli, hajdani éles társadalmi rétegeződések nyomai; s parasztságunk nemcsak szakképzettségével, de politikai öntudatával, gondolkodásmódjával, sőt életmódjával, igényeivel is egyre inkább közelít a munkásosztályhoz: ez a társadalom egységesedésének egyik leglényegesebb mozgásiránya. A másik pedig az értelmiségé. A szocialista fejlődés kezdetén még nem kis mértékben a régi uralkodóosztályokhoz kötődő értelmiség gyökeres átalakuláson ment keresztül, főképp az új, a népből jött értelmiségi generációk felnövekedésével. Társadalmi szerepük a fejlett szocializmus építésével tovább növekszik, mert egyre nagyobb jelentőségre tesz szert a tudomány és a kultúra. Értelmiségünk szemlélete is mindinkább a munkásosztályéhoz hasonul, valóban szocialistává alakul. o Természetesen semmiféle fejlődést, így a társadalmi egységesedés folyamatát sem szabad egyenesvonalúnak elképzelnünk. Ma még — az elmondottak ellenére — igen nagyok a különbségek a fizikai és a szellemi munka között, a különböző társadalmi rétegeknek életkörülményei és életmódja között; egy másik dimenzióban pedig például a falu és a város között. Sokat mondó és sok mindenre figyelmeztető tény, hogy a magyar munkások fele falun él, a falun élő embereknek pedig fele munkás; milliós tömegek töltenek nem kis időt utazással lakó- és munkahelyük között. Bár éppen a szocialista építőmunka, a társadalmi gyakorlat hatására egyre többen és mélyebben sajátítják el a szocializmus tudományos, elméleti alapját, a marxizmust—leni- nizmust, azért még a legkevésbé sem mondhatjuk, hogy társadalmunk világnézeti tekintetben is egységes volna. Tömegek vallják magukénak a vallásos világnézetet. Egyes rétegekre hatással vannak különböző polgári, kispolgári, ideológiai áramlatok is. Társadalmunk politikai egységének igen fontos tényezője azonban az a felismerés, hogy a világnézeti különbözőség nem lehet akadálya a hosszú távú politikai együttműködésnek. A dolgozók egyes rétegeinek munkájában, életkörülményeiben, tudatában még meglévő nagy különbségek ellenére valóban történelmi jelentőségűek azok a változások, amelyek társadalmunk szerkezetében, az utóbbi évtizedekben végbementek. Ezekre az eredményekre építve kell az egységesedés irányában tovább lépnünk, érte szívósan és céltudatosan munkálkodnunk. A cél, a fejlett szocializmus tartalma, jelentése — ebben a vonatkozásban is világos. Mint a már idézett Programnyilatkozat megfogalmazza: „Mindezen folyamatok eredményeképpen jutunk majd el arra a szintre, ahol fokozatosan létrejönnek az osztálykülönbségek teljes és végleges megszűnésének feltételei.” Koncz István A demokrácia dilemmái, avagy a tőke válsága (2.) A gyengeség mint a demokrácia ereje? Az előzőekben elmondottakkal összefügg az a furcsa számvetés, amelyet a nyugati világ aggódó politológusaitól olvashatunk „A demokrácia válsága" című tanulmánykötetben. Ebből a kötetből ugyanis nagy egyértelműséggel csendül ki egy olyan paradox álláspont, melyet úgy összegezhetünk, hogy a demokrácia ereje azonos a demokrácia gyengeségével. Mert miről is panaszkodnak a szerzők, mindenekelőtt Michel Crazier és Samuel P. Huntington? Nem kevesebbről, minthogy a demokráciában felbomlik a társadalmi ellenőrzés hagyományos rendszere; elveszti erejét a tekintély politikai és egyéb társadalmi formája; túlbuzog a részvétel és az aktivitás, s vele együtt a követelések és az igények olyan súlya nehezedik a kormányzatra, amely messze túlnyúlik annak valóságos teljesítőképességén. Mindezt Hunting- ton a következőképpen fogalmazta meg: „A demokratikus hullám politikailag aktívabb állampolgárokat teremt, amely növekvő ideológiai egyöntetűséget eredményez a közügyek megítélésében és amely azután a köz- intézményekbe és vezetőkbe vetett bizalom elvesztésével jár, mihelyt a kormányzati politika nem elégíti ki elvárásaikat. Ezeknek a közvéleményben végbement eltolódásoknak a következménye és iránya drámaian mutatja, hogy a 60-as éveknek a növekvő politikai részvételben megnyilvánuló demokratikus vitalitása hogyan eredményezte a demokrácia kormá- nyozhatóságának problémáit a 70-es években (ami a kormánnyal szembeni közbizalom csökkenésében manifesztálódik).” Hol vagyunk már attól az optimizmustól, amely szerint a "demokrácia problémáinak egyetlen orvoslása a még több demokrácia; hol vagyunk attól a reménytől, hogy az ideológiát kiküszöböli a társadalomirányítás tudományos köntösbe öltöztetett állítólagos szakszerűsége! A demokrácia már csak olyan ideális állapot marad, amely felé legfeljebb törekedni kell, de amely soha el nem érhető. A demokráciát veszélyeztető állampolgári politizálódást, az alulról erősödő politikai aktivitást pedig vissza kel! szorítani és olyan keretek között kell tartani, amelyben biztosítható a „demokratikus vitalitás és a kormá- nyozhatóság közötti egyensúly". De hogyan restaurálható az egyensúly akkor, ha hiányoznak a polgári demokrácia egyensúlykorszakának korábban említett feltételei? Erőszakkal? Hát ez bizony a demokrácia megsemmisítése! Még akkor is, ha idézett szerzőink arra hivatkozhatnak, hogy a demokrácia tekintélyt elvető tömegei politikai dez- orientáltságuknál fogva akár demokrácia előtti állapotába is visszavetheti a társadalmat. De mégis: nem maguk siettetik-e egy ilyen állapot előállását azzal, hogy a mostani állapotok bűnbakjának kiáltják ki a valóban kibontakozást kereső baloldali értelmiséget, s a megélénkülő szakszervezeti tevékenységet, a munkáspártokat? Hiszen az erőszakot is legitimi- zálni kell, de a legitimálásnak ez a formája — akarva, nem akarva — nem az elkerülendőnek mondott alternatíva irányába mutat-e maga is? Az álláspont konzervatívizmusa ezeken a pontokon mutatkozik meg legvilágosabban. Ha egy társadalmi rendszer mindenkori működési kerete megszűnik szereplőinek mozgástere lenni, s ehelyett korlátnak bizonyul, a korlátot érzők számára nem marad más, mint új mozgástér, új működési keret teremtése. S ha a társadalom egy része ennek jegyében valóban ideologizálódik, s felbontja egyezségét az adott működési keret védelmezőivel, akkor a valódi alternatíva csak a még több demokrácia lehet. A még több demokrácia azonban a tőkés árutermelés dologi hatalmának és ágensei hatalmának még erőteljesebb ellenőrzésével érhető el. S ha rossz napok köszöntének erre a demokráciára, ez csak azért következhet be, mert ez a demokrácia nem bizonyult valóságos demokráciának; homályban hagyta tömegeit a valóságos erőviszonyokat illetően. Ily módon egy kibontakozásban a döntés ismételten az osztályok és az osztályharc klasszikus játékszabályaira hagyatkozik, s a törésvonalak mentén felsorakoznak az egymással megmérkőzni kész erők. Hülvely István Sőt, társadalmunk érdekviszonyainak strukturáltsága még ennél is sokkal bonyolultabb, semmiképpen sem szabad leegyszerűsítve néznünk. Az ugyanazon osztályhelyzetű, vagy rétegű dolgozók más-más csoportjainak érdeke is ütközhet. Lássunk néhány példát erre. A lakásra váró munkások — joggal — a gyorsabb ütemű építkezésekben érdekeltek; akiknek már van, azok az egyéb fogyasztási cikkek jobb minőségében, nagyobb választékában. A nagycsaládosok a társadalmi juttatások (családi pótlék, bölcsőde, óvoda stb.) bővítésében; mások inkább a munkateljesítmény értékará- nyosabb elismerésében. Aztán: eltérnek, s nem ritkán ütköznek az egyes területek — megyék, ezeken belül a városok, községek — fejlesztési igényei. Vagy hogy napjaink egyik legégetőbb népgazdasági gondját említsük, a szelektív iparfejlesztés egész sereg új érdekellentmondást szül: a gazdaságtalan termelés leépítése vagy átállítása gyakorta sérti az ott dolgozó — akár kiválóan dolgozó! — munkások érdekeit; Szép emlékekkel gazdagodtak Új barátságok kötődtek Életszőtte új pécsi-lahti kapcsolatok A pécsi Kossuth Lajos utcában sétálva, szolgálatban levő, egyenruhás rendőrrel találkoztak finn vendégeink. Egyikük azonnal hozzálépett, megszorongatta a kezét, jelvényeket adott neki, majd a tolmács segítségével elmagyarázta, hogy ő is rendőr Lahtiban, s nagyon örül, hogy találkozott egy pécsi kollégával. Az újdonsült pécsi ismerős az esti programjuk iránt érdeklődött mielőtt elköszönt, és este — már civilben — megjelent a Nemzeti Színházban, ahol a Pécsi Balett előadását nézték a lahti vendégek. Elmondta a csoport vezetőjének, hogy egy órára szeretné meghívni finn kollégáját a szomszédba, a Helyőrségi Művelődési Otthonba, s természetesen visszakíséri vendégét... így és ehhez hasonlóan alakultak új pécsi-lahti kapcsolatok a néhány nap alatt, amíg az V. magyar—finn barátsági hét keretében a 23 fős lahti baráti csoport tagjai Baranya vendégei voltak. Vasárnap délután különösen sok új barátra leltek kölcsönösen, mivel a Magyar—Finn Baráti Társaság pécsi csoportjának tagjai otthonukba hívták a finneket, baráti látogatásra. A Pannónia Szálló halijában találkoztak, ahol rövid bemutatkozás után együtt indultak haza. A pécsi családoknál eltöltött délutánnal és a Pannónia Szálló különtermében rendezett vacsorával — melyen részt vett Czente Gyula, a Pécs városi Tanács elnöke és Gergely László, a Hazafias Népfront Pécs városi Bizottságának titkára — véget ért a lahti vendégek pécsi programja. Elutazásuk előtt kérdeztük Ahti Lamminmökit, a csoport vezetőjét, Lahti város testvér- városi bizottságának vezetőjét, hogy érezték magukat, milyen élményekkel, tapasztalatokkal térnek haza. Ahti Lamminmöki elmondta, hogy a legszebb élményük az a fogadtatás, melyben mindenütt részesültek. Nagyon szép emlékként őrzik majd a pécsi óvodásokkal, a babarci úttörőzenekar tagjaival való találkozást, okik a szajki termelő- szövetkezetben tett látogatásuk alkalmából köszöntötték őket. A termelőszövetkezet működése is rendkívül érdekelte őket, s minden kérdésükre kimerítő választ kaptak. A beszélgetés után dalversenyre keltek, s mint kiderült, közösen is nagyon jól tudnak énekelni. Ritva Ruhanen — aki gyógypedagógus — is az emberekkel való találkozást tartja legszebb élményének, de nagyon tetszett neki a Pécsi Balett magas színvonalú előadása. Annál is érdekesebb volt számára ez a műsor, mivel ez idáig csak klasszikus balettet látott. Nagy hatással volt rá, hogy Pécs igyekszik megmenteni és megőrizni minden történelmi emlékét és arra is futja erejéből, hogy minden neves művész alkotásainak külön múzeumot adjon. Csontváry, Vasarely, Uitz és a Zsolnayak művészete valóban így kap méltó elismerést. Mindketten elmondták - a csoport valamennyi tagjának nevében is szólva —, hogy nem turistaként jöttek és érezték magukat Pécsett. Minden pécsi barátjuknak, ismerősüknek, Pécs lakóinak köszönik ezeket a szép napokat. Külön köszönetét mondtak a Hazafias Népfront Pécs városi Bizottságának és a Pécs városi Tanácsnak a gazdag, remekül szervezett programokért. A lahti vendégek hétfőn elutaztak Pécsről. Budapesten csatlakoznak azokhoz a finn csoportokhoz, melyek tagjai szintén a barátsági hét alkalmából tartózkodnak Magyar- országon. A finn baráti küldöttség együtt indult vissza Finnországba. T. É
