Dunántúli Napló, 1979. május (36. évfolyam, 118-147. szám)

1979-05-12 / 128. szám

1979. május 12., szombat

DünantQli napló

Éneklő Ifjúság

Korszerűtlen r’.nélkedés a korszerűségről Avagy eretnek gondolatok a zenei nevelésről

Az új érték fokról fokra hódítja meg az embere"l két. És ha sokak szemében már kétségtelenné vált, akkor ebből az értékből, amely ma feltétlenül szükséges volt, falat emelnek a holnap ellen.

(Kandinszkij)

Immár félévszázados hagyomány, hogy május elején ösz- szegyűlik a város apraja és kevésbé apraja, hogy spontán megnyilvánuló vagy csak az alkalomszülte nótás kedvének hangot adjon. így történt ez az elmúlt hét végén is, amikor két estére birtokba vették a pécsi általános- és középiskolások a Liszt-terem dobogóját. Mivel a programban fellépett 17 együttes mintegy 90 műsorszámának értékelése eleve lehetetlen, továbbá mivel bármiféle szelektálás félreértésekre adna lehetőséget, ezért megragadom az alkalmat, hogy néhány általános megjegyzést fűzzek az elhangzottakhoz.

Jogos büszkeséggel tölt el bennünket — ha nem is lehettünk tevő részesei —, hogy városunkból indult el immár 50 éve ez a ma már országos méretűvé nőtt mozgalom. A kérdés csupán az, hogy mennyire tudjuk megtölteni ezt a nemes hagyományt új tartolommal, mert félő, hogy ennek hiányában elveszíti néhai lendületét és kiüresedő formasággá válik.

Amennyiben hagyományaink ápolása meggátol bennünket az új értékek megismerésében és elfogadásában, akkor ez a

hagyományőrzés helytelen felfogásából származik. Kodály és Bartók nyomán ismerjük a legősibb hagyományoknak legkorszerűbb felhasználását. 1930-ban! A mai szerzőktől megtanulhatnánk a továbblépés módját. (Ne feledjük: Bach halála után 30 évvel Mozart- operának tapsolt a bécsi közönség.)

Mindez arról jutott eszembe, hogy az a műsor, amit hallottunk, néhány mű kivételével akár 30 éve is megszólalhatott volna.

Máris hallom a klasszikus értékek védelmezőinek kórusát, akik úgy vélik, hogy 1979-ben a kodály—bartóki mű melletti kiállás ugyanazt az elkötelezettséget jelenti, mint 50 évvel korábban. Mélységesen téved, aki szavaimból a klasszikusok leépítését véli kiolvasni. Csupán meggyőződésem, hogy aki megközelítően sem érti saját korának alkotásait, annak számára a klasszikusok értése puszta érzéki csalódás, aminek egyetlen alapja a számára megszokott közegben való mozgás.

Távolról sem véletlen, hogy ezek a gondolatok épp napjainkban merülnek fel, egy ilyen reprezentatív bemutató kapcsán, amikor ellentmondásoktól terhes esztétikai nevelésünk megoldását bizonyos erők a hagyománytisztelet hamis illúziójától vezérelve megpróbálják elodázni. írásom csupán szerény figyelemkeltés Kassák 1926-os cikkével szólva arra, hogy Éljünk a mi időnkben.

1979-ben.

Jobbágy Valér

Ligeti András és Jandö Jenő Hangversenye

A hangversenyélet néhány évszázados gyakorlatában az előadott művek két csoportba oszthatók: népszerű vagy kevésbé népszerű darabokra. Finomabb fogalmazásban: amit a közönség megszeretett és megszokott, azt egyre többször akarja hallani. A népszerűséghez néha elég egy fülbemászó dallam, de egy műforma is azzá válhat, olyany- nyira, hogy rögtön felidézi alkotója nevét is. Ilyen Arcangelo Corelli „folia11 — azaz variációsorozata. Ligeti András tudatosan törekedett e mű megszólaltatásakor a szép, pallérozott hangzásra, és éppen ezzel idézte föl a barokk kor egyik nagy alkotójának nemes pompáját. Nem akarta „agyonhegedülni” Bach hatalmas C-dúr szólószonátáját (BWV. 1005.) sem. Számomra igen gondos előadásnak tűnt, mindenre hagyott időt, egyszóval semmit sem csinált véletlenül. Szép hangja és értelmes játéka a majdnem félórás mű alatt végig a bachi szerkesztés zseniális világára irányította figyelmünket.

Ha itt fejeződik be a hangverseny, valamiféle hiányérzetünk maradt volna. A sokszínű és elmélyült kamara muzsikára gondolok, amelyet élményszerű- en megkaptunk Bartók hegedűre és zongorára írott II. szonátájában. Igaz, már nagyon vártuk Jandó Jenő zongorázását is, aki bravúrosan oldotta meg feladatát. Ebben a műben a tematikus mondanivalót inkább a hegedű kapta, a zongora hallatlan virtuozitással és hang- színigénnyel tulajdonképpen az egész mű alaphangulatát adja. Ebből adódóan sokoldalú probléma megoldása hárult Jandó- ra, amelyet szinte tökéletesen oldott meg. Ligeti igazi képességeit inkább a szarkasztikus hangulatú második tétel széles dinamikai skálájú és fantasztikus zenei ötletekkel teli muzsikájában élvezhettük.

Az igazán forró hangulatú hangversenylégkört még tovább hevítette a két fiatal és nagytehetségű művész fergeteges fináléja, Bartók II. rapszódiájával. A sorozatos visszatapsolásokat Ravel, Bartók és Debussy műveivel hálálták meg.

Szkladányi Péter

Szlavónia és Baranya népeinek dalai és táncai szerepelnek a Bi- seri Slavonije elnevezésű eszéki együttes műsorán, melyet szombaton este 7 órakor láthatunk az Ifjúsági Házban. Pécsi fellépésükön három szlavóniai és egy baranyai népi játékot mutat be az ötven- tagú csoport tamburazenekarának kíséretével.

s

FILMJEGYZET

Fogjuk meg és vigyétek

A lakásprobléma több százezer ember mindennapi gondja. A fővárosban és vidéken is. Éppen ezért, ha írók, filmrendezők e témához fordulnak, már eleve számíthatnak a közönség szimpátiájára. A túlzsúfolt lakásban, albérletben élők annak is örülnek, ha legalább látják, foglalkoznak nehéz helyzetükkel a művészeti alkotásokban is. De ilyenkor, ha lehet, még fokozottabb a filmrendező felelőssége, hogy ne sémákat, felszínen elrohanó képeket mutasson meg.

Oláh Gábor új filmjének, a Fogjuk meg és vigyétek címűnek egyik legnagyobb hiányossága, hogy nem tud szakítani a sablonokkal. Varróék heten laknak egy lebontásra váró szoba- konyhás lakásban. Az idős Varró házaspár, fiúk, menyük, két unokájuk és huszonéves, hajadon leányuk. És hiába jár be a

fiatalasszony tizenöt éve a lakáshivatalba, hiába a kérvények sorozata, a szanálás utón is egy lakást kapnak heten. Igaz, legalább külön szoba jut a házaspároknak, a gyerekeknek és Varró Évának. A film története jó néhány szálon fut, de egyik sem kidolgozott, egyik sem ad igazi élményt, a nézőnek végig hiányérzete marad. Valahogy megrendezettek a viták, a feszültségek. A különböző motívumok nem gazdagítják, hanem szétszabdossák a filmet. A technikus férj, aki az íróasztala mellől menekült a szállító- munkások közé, a munkások, akik izzadva keresik a fizetésüket és a „jattot”, a dalkörbe járó és a régi lakáshoz rosszul- létig ragaszkodó Varró nagypapa — mintha egy halványon színezett, görcsös pózba merevített, plakátról lelépő figurák lennének. De ilyen majdnem mindegyikük és a történetük is.

Nem különös, sohasem lejátszódó eseményeket kérünk számon, hanem, hogy amiről más filmek is beszéltek már, azt mélységében ábrázolja, toldja meg valami újjal, amit az élet amúgyis produkál. És kár, hogy olyan „helyzetkomikumokat" is felmelegít, mint a szerelmesek alatt háromszor leeresztő gumimatrac vagy az áhított egyedüllétet jelképező, mégis minduntalan kinyíló szobaajtó. Kár, mert az érdekesebb és jól megalapozott részeket is elálmosít- ja így.

A színészek viszont kellemes élményt nyújtanak. Hegedűs Erzsébet, Tatár Endre, Molnár Piroska, Szigeti András, Bordán Irén, Kovács János, de sorolhatnám a többi szállítómunkás megszemélyesítőjét vagy az utálatos adminisztrátorszerűséget az új lakásszövetkezetből.

B. A.

Magyar táncok Kanadában

A Nagy Tavak vidékén járt Boda József pécsi koreográfus

Egy hónap alatt több mint kétezer kilométert autózott Kanadában Bodai József koreográfus, a Mecsek Táncegyüttes művészeti vezetője. Nem volt könnyű dolga: e rövid idő alatt hat város néptáncegyütteseit kellett instruálnia, s ez annyit jelentett, hogy állandóan úton volt, vagy próbát vezetett. Egy hete érkezett haza, az élmények még frissen élnek benne.

— Montrealban, Torontóban, Londonban, Brantford- ban, Kitchenerben és St. Catherinesben működő magyar tánccsoportoknak tanítottam be néhány számot — mondja. — Az utóbbi években jelentősen javult a kulturális kapcsolat Magyarország és Kanada között, így vált lehetővé az én utazásom is.

A kanadai magyarság többféleképpen rétegződik, észrevehető különbségek vannak közöttük aszerint, melyik csoport mikor, milyen körülmények között került el Magyar- országról. Akik a század elején vándoroltak ki, több generáción keresztül megőrizték a nyelvet. A kanadai magyarság a kultúráját többek között úgynevezett magyar házak építésével vagy kibérlésével igyekezett fenntartani. Ezek amolyan kultúrházfélék, ahol különböző programokat rendeznek. Jelentős szerepe van a nemzeti tudat fenntartásában az egyháznak is. Montrealban például egy templom alagsorában berendezett klubban próbál a néptáncegyüttes.

A legtöbb idő, amit egy helyen töltöttem, öt nap volt, így szó sem lehetett áftogó, alapos tónctanításról. Általában egy-két színpadi számot tudtam velük átvenni, mert a legtöbb helyen ezt kérték. Meglepett, de örültem is neki, hogy St. Catherinesben „csak” jól akarták érezni magukat vendéglátóim, s ezért háromnapos táncházat tartottunk. Ezen nemcsak magyarok, hanem a városban élő többi nemzetiség is képviseltette magát.

Egy-két kivételtől eltekintve a kinti magyarság sajnos nagyon keveset ismer az eredeti foíklóranyagból. Még szomorúbb, hogy éhhez a mi reprezentatív együtteseink is hozzájárulnak. Az egyik központi művészegyüttes például a zenekara után Rajkók néven reklámozza magát Nyugaton, és az ízléstelenség határait túllépő műsoraival nagyon sok kárt okoz a magyar kultúrának. Az sem helyeselhető, hogy a magyar folklór címén nótákkal árasztjuk el külföldre szakadt honfitársainkat. így aztán aligha csodálkozhatunk azon, hogy az eredeti magyar viseletekről sincs fogalmuk a kintieknek, és az ebbéli fogyatékosságokat nemzetiszínű szalagokkal akarják pótolni. Remélhetőleg a két ország közötti kapcsolatok további javulása lehetővé teszi majd, hogy a kanadai magyarok még több lehetőséget kapjanak a tiszta magyar népművészet megismerésére.

H. J.

3

Jó az öreg aháznál...

Tulajdonképpen szeretem a vetélkedőket. A Ki mit tudót, a Riporter kerestetik-et és a társait pedig módfelett szeretem. Mindig ez a legizgalmasabb, ha valahol feltűnik valami új. Az új tehetségnél izgalmasabb dolog pedig nincs is talán a világon. Az ember leül a tévé elé — az esetek többségében — amolyan szolid várakozással. Aki nem ma lépett le a falvédőről, sokmindent látott már, ritkán érik igazi meglepetések. Ellenben egy ilyen vetélkedőben minden lehetséges! Elmondják a verset szépen, betanultan, okosan, kulturáltan tízen-húszan, s akkor jön egy fiatal, akiből tűz csap ki, az ember fölkapja a fejét és figyel: ez a tehetség tüze. Vagy dalokat énekelnek szépen, kulturáltan, okosan sorban egymás után — s akkor jön egy fiatal lány, akiben talán semmi iskolázottság, semmi mutatós fölkészültség, de (uramisten!) mennyire másképp szól az a dal az ő szájából ...

A fiatal zenei műsorvezetők már-már maratoni vetélkedőjét is ezért nézem hétről hétre olyan szorgalmasan. Nem szeretném elszalasztani azt a pillanatot, amikor egy tehetség kirobban, megtalálja önmagát, és megindul az elvileg határtalan úton ... Nos, a fiatal zenei műsorvezetők vetélkedője ezt a pillanatot azért még nem hozta meg. Hozott viszont olyan érdekes tapasztalatokat, amelyeken az ember hajlamos hosz- szasan eltűnődni.

Tudniillik, hogy ezt a vetélkedőt azért hirdették meg, hogy fölrázzák, fölfrissítsék, új színekkel gazdagítsák a zenei ismeretterjesztés hazánkban igen szép eredményeket fölmutató, de talán egy kicsit valóban a kitaposott utakat járó gyakorlatát. Az elmúlt hetek fordulói alapján úgy tűnik, különösebben újat nem „találtak föl” a fiatalok sem. Vannak köztük olyanok, akik igen okosan, fel- készülten, az ügy iránti hittel csinálják, amit elődeik, az „öregek" is csináltak már. Legfeljebb azon csodálkozhatunk, hogy már egészen fiatalon is képesek ugyanazt ugyanolyan színvonalon megvalósítani. Nem tudom, nem éppen ez-e az a biztosíték, ami nemélhetővé teszi, hogy bizonyos gyakorlat után túl is lépik az elődöket. Vannak aztán olyanok, akikben az ötletek úgy sziporkáznak, mint egy csillagszóróból — itt meg a fegyelem, amit az ember hiányol, de joggal reméli, hogy megjön az is, az ötletek meg kitartanak, gyarapodnak, és akkor íme, megvalósult a cél: tehetséges új zenei műsorvezetőkkel erősödött a televízió. De azután vannak olyan esetek is, amikor az ember zavartalan figyel, nem tudja pontosan mivel is van dolga, zabo- látlansággal vagy raffinált pózolással, a fiatalság mindent lefitymáló bátorságával vagy épp ellenkezőleg: a tudatos, fölépített, tehát maniros álbátorsággal. És zavaros érzései megmaradnak azután is, hogy a műsor véget ért, s ilyenkor az ember úgy érzi, talán mégsem olyan elvetni valók a kitaposott úton járó öregek. Lehet, hogy nem találnak ki napról napra valami újat, de amit csinálnak, megbízható és garantált színvonalat jelent, a biztonságot és állandóságot, ami legalább olyan fontos az élet valamennyi jelenségében, mint a nyugtalanság és a folytonos változás.

S eltűnődik az ember, hiszen az igazság sosem fehér vagy fekete, — hogy szeretjük a vetélkedőket, izgulunk a fiatalokért, várjuk az új tehetségeket, de azért — jó az öreg is a háznál . ..

H. E.