Dunántúli Napló, 1979. május (36. évfolyam, 118-147. szám)

1979-05-27 / 143. szám

1979. MÁJUS 27. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. Hol vagytok ti régi játszótársak? B. J. villámgyors volt, kiis­merhetetlenül cselezett, mind­két lábbal kitűnően lőtt. Ti­zennégy alkalommal játszott címeres mezben. Hogy miért nem többször? Egyszer kiértük, meséljen, annyifelé járt Mit mondjak? Monaco? — Hatott így keresztben áll a pálya a tenger mellett. Peking? — Annyian vannak, mint a törö­kök és mind ferdeszemű. Hosz- szú évek óta kétszer láttam: újságpapírba csomagolva tar­totta motyóját a hóna alatt. Pénzt kért. Család, lakás már rég odavolt. A másik alka­lommal szenet hordott be, za­vartan mondta, hogy ott lakik albérletben. A. J. már tizenhat eszten­dős korában ifjúsági vezető volt. Lelkesedése, szorgalma, az ügy iránti elkötelezettsége — példa nélküli, üldözte a kispolgáriságot, a megtottyant idősebb-nemzedéket, azúnhat- námságot, az elvtelen tekin­télytiszteletet, a protekcioniz­must. Ma jókora pocakja van az egykori vékony fiúnak, a szombat-vasárnapokat legszí­vesebben a szőlőjében tölti, megróván oktatja a fiata ló­ikat, ha valahol jelenlétével megtiszteli őket: tanuljanak, legyenek türelmesek, kerüljék a demagók szólamokat. Gya­korta felhív: gyere el, itt és itt veszek részt ezen és ezen a rendezvényen, írd meg, hogy ott voltam. C. J. tulajdonképpen semmit sem változott. Mérnök, felta­láló, szigorú a beosztottjaival, Volt olyan időszak, amikor 24 óra alatt 10—12 métert ha­ladt előre a csapat, ez a fe­szített munkatempó önmegtar­tóztató életmódot követelt. Úgy éltek, mint a világverse­nyek előtt a sportolók. So­kán megszöktek Lovai István brigádjából, a többség azon­ban azt mondta: vagy a Lo­va i-'brigád, vagy a mun'ka- könyv . . . Amikor 1973-ban Állami-dí­jat kapott, azt mondta: igaz, nagyon sokat dolgozunk, de úgy érzem, ez a kitüntetés egy kissé mégis az egész fia­tal bányász nemzedéknek szól. Azt kívánom, hogy a brigád még soká ne fáradjon el, senkit se érjen baj, és senki se hagyja abba, amit elkezd­tünk. Lovai Istvánt egyszer deré­kig betemette egy omlás, mégsem félt, sohasem félt a munkától, sem a bányától. Egytől tartott: a betegségtől. Visszaemlékszem a néhány év előtti találkozásunkra, sebhe­lyes kezeit nyugtalanul tar­totta ölében, karját mozdítva eltorzult az arca a fájdalom­tól. Vállát szétrázta a fúró­gép, reuma gyötörte minden ízületét, de arról beszélt, hogy az előző évben 1703 métert haladtak előre, és remény­kednek a Vállalat kiváló bri­gádja cím elnyerésében. A Lovai-brigád szakvezető vájárai most a robbantóanyag raktárban váltják egymást. Lovai talán készakarva nem akart találkozni velem. Talán munkára, gondolkodásra kész­teti őket. Saját maga számá­ra, munkatársai számára egy­aránt harcol a teljesítmény­nyel arányos anyagi elisme­résért. Csakhát? Olyan sokszor hallottam tőle, hogy csak így juthat előre hazánk! Most pe­dig Dániából küldi a képes­lapokat. o (Két hétig kerestem Lovai István Állami-díjas vájárt, aki ifjúsági brigádjával minden esztendőben, a szeptember eleji bányásznapon teljesítette éves tervét, pedig a felada­tokat a szigorú szafcmányok szerint állapították meg, évről évre 1000 méternél több vá­gatot hajtott ki a Lovai-bri- gád. Miközben kerestem tulaj­donképpen kialakult bennem mostani élete. A múlt héten éjszakás műszakban járt, a robbantóanyag-raktárban dol­gozik. A Mecseki Szénbányák Kossuth-bánya üzemének párt­végrehajtóbizottsági tagja, egyik alkalommal éppen an­nak ülésén volt. Pénteken Pé­csett a rehabilitációs bizott­ság elé kellett mennie, szom­baton a kertben volt, ilyen­kor tavasszal sok a munka. Lovai István 42 esztendős és a vájártanuló-idővel együtt 26 éve bányász. 1958-ban már csapatvezető volt, az if­júsági mozgalomban és a munkáiban egyaránt a maxi­málisát nyújtotta — tettekben. azt szeretné, hogy hagyják a régi játszótársak, nem tud már mit mondani... Neki nem is kell soha, sem­mit mondania ... Lőrinc Tibor kissé megtes- tesedett, mióta nem találkoz­tunk. A pécsi tv-torony építé­sénél, az uránvárosi 20 000 köbméteres gáztartály szerelé­sénél, mohácsi és az uránvá­rosi lakások építésénél sokszor találkoztunk. A hatvanas évek (közepén országos mozgalom­má terebélyesedett egyik kez­deményezése: festő-brigádjá­val garancialevelet adtak minden lakónak, hogy az ő mulasztásaikból eredő minden hibát kijavítanak munkaidejük lejárta után. Másfél évtizede rnég^ alig-alig esett szó az építőiparban a lakások eszté­tikai megjelenéséről, a minő­ségről. A nyugati városrész építése felénél já fhatott, a panel tömeges alkalmazása akkor kezdődött. Lőrinc Ti- borék két helyre mentek visz- sza, a 18 festő minőségileg ki­fogástalan munkát hagyott maga mögött hosszú éveken keresztül. Talán nem is meglepő, hogy most a B. m. Állami Építő­ipari Vállalat szakipari rész­legének minőségi ellenőre. Persze, nemcsak a múltbéli di­csőségekért. Elvégezte az épí­tőipari technikumot, az egy­éves pártiskolát, jelenleg pe­dig szakosítóra jár. Lőrinc Tibor Az építőiparban nemrégiben vezették be a minőségi osz­tályos bérezést. Felmérik, hogy például a harmadosztályú te­rületen, másodosztályú anyag­gal első osztályú munkát vég­ző munkás mennyi többlet­bért érdemel, rossz munka esetén mennyivel csökkentsék bérét. Lőrinc Tibor 39 esztendős és már 21 éve a BÉV-nél dolgozik. Alapszervezeti párt­titkár, tagja a városi párt-vb- nek. Munkájának két legna­gyobb elismeréseként azt tart­ja, hogy a KISZ VII. ésapárt X. kongresszusán küldöttként részt vehetett. Az archívumban előkerestem régi fényképeit: nagyon megváltozott. S mégis: most írja szakdol­gozatát, amely az ifjúságpoli­tikai határozat vállalati érvé­nyesüléséről szól. Akkor hu­szonévesen sem tudta volna fiatalosabb gondolkodással megírni. o Szili János semmit sem vál­tozott. Ugyanolyan vékony, ha­ja fekete, mint 1963-ban, ami­kor 33 évesen utoljára vé­dett a Pécsi Vasas labdarúgó- csapatában. Persze, a rúgás nyoma, az ezernyi, a hóban- sárban, fagyban vetődés min­den ízületében érződik. Ké­rem, meséljen a fútba! írói. — Kis gyári csapat völt a miénk, soha egy fillért sem kaptunk a fociért, valameny- nyiünknek felelős állása volt a gyárban. Munkaidő után mentünk ki a pályára, késő estig önfeledten játszottunk, edzettünk. Ma is nagyon jó barátok vagyunk, a csapat imár rég megszűnt, de ha ta­lálkozunk, újból és újból szin­te minden mérkőzésünk örö­mét, bánatát átórezzük. Szili János 14 éves 'korá­ban már o Lauber téglagyár­ban dolgozott, a futballnak köszönhette, hogy három év.- vel később felvették á Sopia- náfoa iparitanulónak. Szecska­vágókat, kukoricamorzsolókat ikészítettek a régi transzmisz- sziós gépeken. — Akkoriban nem volt külön szakma még az esztergályos, a marós, a csiszoló, minden gépen egy­formán jól kellett dolgozni, sőt a szíjak varrásához is ér­teni kellett, gyakorta szakad­tak el vagy kellett megfordí­tani a meghajtó szíjakat. A délelőtti 8 órás munka után még hetente háromszor az inasiskolai tanulás követke­zett, a többi idő maradt csak a focira. Ennek ellenére soha nem fáradt el, elsők kö­zött érte el a sztahovista cí­met, kilenc alkalommal o Ki­váló dolgozó kitüntetést és egyszer miniszteri kitüntetést is kapott. A kukoricamorzsolók rég eltűntek évtizedek homá­lyában, miként a meghajtószí­jak tucatjaival átszőtt műhe­lyek is. Tágas csarnokokban, korszerű félautomata gépeken vákuumtechnikai gépek alkat­részeit munkálja, mégpedig önmeózással. Talán tízen le­hetnek a gyárban, akiktől az elkészült munkadarabot egye­nesen a szereidébe viszik mi­nőségi ellenőrzés nélkül. Ti­zenöt éve önmeós, több mint két évtizede szakszervezeti munkát is végez. — Sokat kellett mindig dol­gozni, mégsem akartam solha a gép mellől elkerülni, pedig lett volna rá módom. Ezt a szakmát szeretem, megtalálok benne mindent... * A. J„ B. J., C. J.... keres­hetném tovább a régi ját­szótársakat, pedig tulajdon­képpen egyet szeretnék közü- ilük megtalálni az ábécében, arról az egyről szeretném biz­tonsággal megmondani, meg- őrzött-e valamit lelkesedésé­ből, igazságérzetéből, bátor­ságából. Lovai Pistában, Lő­rinc Tibiben, Szili Jancsiban keresem, hogy mit vagyunk képesek megőrizni, mit kel! megtagadnunk egykori önma­gunkból, többet érünk-e, mint amikor még hittünk abban, hogy a világot képesek va­gyunk megváltani. Talán igen, ha nem béké- lünk meg önmagunkkal, ami­kor megtottyanunk, ha nem nyugszunk bele, hogy poca­kunk elnyomja szívünket, ha nem hajolunk meg semmi, legfeljebb az emberi teljesít­mény előtt... Lombosi Jenő Szili János A szellemi beszűkiiltség tágítható modellje Megjelent a „Gyorsuló Idő" sorozatban egy tanulmánykötet „Azon túl ott a tág világ" cí­men, amely bestsellerként fo­rog a diákok és értelmiségiek körében. A könyv két tanulmányt tar­talmaz: ezek egyikének szer­zője, Bánlaky Pál szociológus, a szellemi-tevékenységi beszű­külést, a feltétlen tekintély­tisztelet félelmébe zárt konfor­mizmust, az eltorzult-elvesztett értékrend demoralizáló erejét mutatja be. A jelenséget „vi­déki ségnek" nevezi, a modell, amelyben ez vegytisztán meg­jelenik: a kisváros. Erre a modellre a szerzőnek azért volt szüksége, hogy ben­ne a „vidéki ségnek”, ennek a „sajátos gondolkodás- és élet­módnak" minden jellemzőjét pontosan feltárhassa, a modellt minden oldaláról körüljárhassa. A „vidékiség” sajátosságait kíméletlenül, pontosan elemzi. A kisváros lombikjába zártan az egyén látóköre beszűkül, szellemi szintjét a helyi nívóhoz kénytelen igazítani, ha pedig súrlódásmentesen akar beillesz­kedni környezetébe, akkor azt vagy cinikusan, vagy naív, meg. ideologizált lelkesedéssel teszi. Ebben az alkalmazkodásban eltorzul értékrendje is, így te­vékenységeit is ezekhez a be­szűkült, eltorzult értékekhez iga­zítja; önmaga és mások gon­dolkodását, tetteit is ezek tük­rében ítéli meg. Mindezt a he­lyi hierarchia abszolutizált el­fogadása, az irányító appará­tus, a hatóság tekintélyének szolgalelkű tisztelete koronázza; itt a szerző a jelenség hatalmi viszonyokból szövődő hátterére utal. Aki tehát e mechanizmus Prokrusztész-ágyába kerül (kü­lönösen a pályakezdő értelmisé­giek helyzete aggasztó),'' az egész életformájában: tettei­ben, gondolkodásában, maga­tartásában, szórakozásában is azonosul szellemileg beszűkült környezetével. , A „vidékiség" tehát szüntelenül újratermelő­dik: felfalja a beilleszkedési tipológiában — Bánlaky által — értékvesztőnek (konformizáió- dónak), illetve (szellemi tudat- hasadásában és szerepjátszá­sában őrlődő — vagy abba be- lenyugvó) értékőrző-bezáruló- nak nevezett értelmiségieket. Holott a szerző a megoldást éppen abban látja, hogy a mo­dellként tételezett kisvárosi szellemi élet nyisson a „tág vi­lág", az ország, Budapest felé, hiszen a beilleszkedésnek (il­letve adott esetben a be nem illeszkedésnek) is aktívabb, bát­rabb formáját választja az ér­tékőrző-nyitott típusba tartozó egyén, illetve az a széles látó­körű européer, aki értékeit po­zitivon átalakítja. Ugyanakkor teljesen érthető az a szkep­szis, amely e két utóbbi típus ismertetését kíséri a tanulmány­ban, vagyis hogy ebbe a mo­dellbe értékfeladás nélkül beilleszkedni szinte lehetetlen, s akkor megoldásként egyedül a menekülés kínálkozik. Bánlaky Pál elemzése — amelyben ezt a „mindnyájunk­nak ismerős" jelenséget nagyító alá veszi, komponenseit kifej­ti és logikusan rendezi — rend­kívül imponáló. Az a megközelí­tés viszont, ahogy az általa pontosan jellemzett mechaniz­mushoz eljut — intuitívnak tű­nik. Ez abból következik, hogy következtetéseihez nem empiri­kus anyaggyűjtés útján jut el; ehelyett néhány történetet me­séltél el interjúalanyaival — et­től viszont élvezetes, olvasmá­nyos lesz a tanulmány. így nem közvetlenül a valóságot elemzi, hanem annak — egy szeletéről alkotott — modelljét; a sztorik :is a modelleler”zés egy-egy következtetésének az illusztrációi. Ezért aztán nem derül ki, hogy a bemu­tatott jelenség csak követ­kezmény: mélyebben húzódó, ellentmondásokkal terhelt me­chanizmusok kicsapódása szel­lemi életünkön. A „vidékiség" szorítása Bán­laky szerint ugyanis úgy véd­hető ki, ha az értelmiségiek nem felejtik el, hogy Magyar- ország még városuk határain túl is folytatódik, ha az orszá­gos szellemi szinthez és cse­lekvési lehetőségekhez viszonyí­tanak, ha a helyi vezetők aka­ratát és döntését nem tartják megfellebbezhetetlennek. De kérdés, hogy ha kilépünk a kisváros modelljéből (ebből a zárt rendszerből, ahol a cse­lekvési-hatalmi komponensek eredője kifelé zérus, az erővi­szonyok áttekinthetőek és fel- boríthatatlanok), ha kibővítjük a vonatkoztatási rendszert, ak­kor nem ütközünk-e ismét ugyanazokba a törvényszerűsé­gekbe, amelyeket a szerző „vi- dégiségnek" nevezett? Vidéki nagyvárosokban vagy akár Budapesten nem találhatja-e szemben magát az ember lép- ten-nyomon gondolkodást-cse- lekvést bénító szellemi szűklátó­körűséggel, a hatalom vagy a szerzés vágyától vezérelt, elfer­dült értékrenddel, megmásítha­tatlan vezetői döntéssel, az in- toleranciával, vagy egy szűk kör áttörhetetlen érdekhálózatával? Nem kerülhetnek-e a pályakez­dő fiatalok ezeken a szinteken is ugyanabba az újat-jobbat- akarást letörő, előregyártott te­vékenységi sémákat adó „vi- dékiségbe", mint amit a mo­dell bemutat? Bánlaky nem ta­gadja, hogy ennek a magatar- tás-modellnek az elemei másutt is fellelhetők, nemcsak a kis­városban. De vajon alapvetően más lehet-e a helyzet a tágabb vonatkoztatási egységekben, mint amilyen az annál szűkebb, „zárt rendszerben" ha mindkettő ugyanabban a társadalmi struk­túrában működik azonos tör­vényszerűségek alapján? Nem szorít-e a „vidékiség” cipője a nagyvárosokban és Budapesten éppoly kínosan, mint a kisvá­rosban? Mert ha ezt a bénító jelen­séget felfedeztük, elemeire bon­tottuk, s szemügyre vettük Bán­laky modelljében úgy, hogy bármikor, bárhol felismerjük, akkor az már lényegtelenné vá­lik, hogy a szerző erre a kis­városban talált rá, és hogy „vi­dékiségnek” nevezte el. A „vidékiség" lényegéül te­hát nem elsősorban a „nem- budapestiség”, hanem a de­mokratizmus hiányába való be­lenyugvás jelenik meg: hátte­rében ugyanis olyan hatalmi- és érdekviszonyok állnak, ame­lyek egyaránt feltételezik a ve­zetői pozíció jogán „szellemi­leg beszűkitők" —, illetve a mechanizmus elszenvedői, a „beszűkítettek" kölcsönös be­letörődését a változtathatatlan- nak vélt helyzetbe. Ebben az ér­telemben tehát a Bánlaky át­tol elemzett jelenség nem a struktúra hibás működéséből, hanem a lényegéből fakadó ellentmondásként jelentkezik. Kétségtelen, hogy nagyobb városokban, illetve különösen a fővárosban erősebb az a tendencia, amely ezzel a káros mechanizmussal ellenkező elő­jelű. Itt jóval tágabbak a szel­lemi élet keretei, bonyolultab­bak az erőviszonyok, így kon­centráltabbak az értelmiségek progresszív, a „vidékiség" kor­látain túllépő törekvései is. Ugyanakkor nem biztos, hogy a nagyvárosban ezzel arányo­san válik kisvárosi formájához képest jelentéktelenné a szel­lemi beszűkültségnek ez a — Bánlaky által elemzett — for­mája, nem biztos, hogy a „vi­dékiség" tényleg üdékre szo­rul vissza, sőt úgy tűnik, hogy ■nem kevésbé sajátja a nagy-, mint a kisvárosnak. Ezért aztán fontos volna eg­zakt módon kimutatni, hogy a „vidékiség” valóban csak né­hány kisváros betegséggóca-e, melynek fájdalmas hatása struktúránk magasabb szintjeire is kisugárzik, s így a szocializ­mus deviáns tünete — mint Bánlaky írja —, vagy pedig az irányítás és a szellemi élet egész vérkeringésének sajáto­san torz jellemzője, amely egyáltalán nem idegen jelenle­gi társadalmi gyakorlatunktól. Závada Pál Lovai István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents