Dunántúli Napló, 1979. május (36. évfolyam, 118-147. szám)

1979-05-26 / 142. szám

1979. május 26., szombat Dunantuii napló 3 Hangversenyek Zenei estek A szerda esti hangversenyen zsúfolásig megtelt a Székesegy­ház, s az est előadói rászolgál­tak a pécsi közönség koncent­rált figyelmére. A Lehotka Gábor által elő­adott Liszt: B—A—C—H prelú­dium és fúgába azt a töprengő komponistát véltük belehalla­ni, aki a jövőbe mutató Faust szimfónia és a kései zongorada­rabok már-már víziószerű vilá­gát a legbecsültebb barokk ha­gyományokból eredezteti: Men- delsshon: B-dúr szonátája — különösen annak második, har­madik tétele — szabályos lük­tetése, visszatérő sorszerkezete folytán egyenesen klasszikus görög versmértékek reminszten- ciájaként hat. Couperin művei Lehotkának a francia barokk­ban való jártasságáról győztek meg bennünket. Végezetül Bach F-dúr toccata és fúgája hangzott el. Lehotka játéka ma­radéktalan élményt adott. Azok a hangzásbeli sajátos­ságok, melyek a különböző né­pek beszédmódjára jellemzőek, félreismerhetetlen artikulációs tulajdonságokat eredményeznek énekmódjukban — állapíthattuk meg a hangversenyen közremű­ködő Tukushima gyermekkórust hallgatva. * A japán népdalfeldolgozá­sokból kitűnt, hogy olyan szél­sőséges dinamikára képesek, amely vetekszik a vegyeskarok lehetőségeivel. (A harmadik szám szitárzenére emlékeztető effektusa nemcsak szokatlan volta miatt volt lenyűgöző a hallgatóság számára.) Hallottunk tőlük egy csokorra valót Kodály gyermekkaraiból. A befejezés­nél észlelt intonációs bizonyta­lanságtól eltekintve a Hegyi éj­szakák l-es darabjának a meg­oldása volt a legkiemelkedőbb. A folytatásból kiderül, hogy az európai reneszánsz az ő szá­mukra még megemészthetetlen. (Feltehetően hasonló módon járnánk mi is a távol keleti kul­túra hagyományos értékeinek interpretálásaiban.) Mozart mű­vének megszólaltatása közelebb állt az általunk megszokotthoz. Végül Mitsic Mamya: Kompo- zíció-ja ismét lehetőséget adott az együttes nem mindennapi képességeinek sokoldalú bemu­tatására. Vezényelt Shuho Ue- da. * Másnap — csütörtök este — a Pécsi Nevelők Háza Kamara­kórusa a Nemzetközi Gyermek­alap javáfa rendezett jótékony- sági hangversenyt a Liszt-terem­ben. A hangversenyen közremű­ködött a Pécsi Mecsek Kórus és a Komlói Spirituálé együttes. Vezényelt Tillai Aurél. Talán a ritka képességű spi­rituálé-együttes differenciált hangzása tette, hogy a kórusok produkcióját dinamikai árnyalt­ság tekintetében ezúttal egy­síkúnak éreztük. Az a hangszín- és karakterbeli sokoldalúság, amelyet Widmann és Zangius vaskos népi humorral telített műveiből oly utolérhetetlen báj­jal varázsolt elő a Nevelők Há­za Kamarakórusa, alkalmazható lenne más korok alkotásaiban is. Szünet után a komlói kvartett valósággal ámulatba ejtette a közönséget. Ez a bámulat nem a rendkívüli képességeknek szólt — nem mintha kétségbe von­nánk a műfajhoz szükséges te­hetségüket — hanem, annak a hallatlan céltudatos munkának, amely által ez a négy hang, a hangok puszta összegzésén messze túllépő művészi élmény­ben részesíti hallgatóságát. A közönség kitörő lelkesedéssel ünnepelte nagyszerű produk­ciójukat. A hangverseny befejező ré­szében Tillai- és Bárdos-műve­ket hallottunk, a három együt­tes impozáns összkarának elő­adásában. Jobbágy Valér fi Gyímothy-ivílla Harsai alatt Az orosz fonó kőbe öltözik A Gyimóthy-villa hársfái alá bodzaillatot hozott a meleg szél, a pincéből jó fajta vöröset a korsó. A megnyitó ünnepség baráti beszélgetéssé alakult a májusi szombaton a Szársom- iyó-hegy oldalában. A szob- rászszimpozionra érkezett mű­vészek találkoztak a rendező, fenntartó szervek képviselőivel. Ismerősként ízlelte a búkét Vitali Novikov Leningrádból. Két éve már dolgozott a nagy- harsányi kőfejtőben, s mosx visszatért, hogy befejezze az akkor félbemaradt munkáját. A fehér kőből már bomlik a forma, a szoborpark látogatói meg-megállnak, nézegetik, mi lesz az. — Az orosz népművészetet reprezentálja — mondja Vitali Novikov. — A fonás, szövés, ha­sonlóan más népekéhez, a nők foglalatossága volt, az eszkö­zöket hozzá a férfiak készítet­ték. Hogy ezek a fonószékek, eszközök ne legyenek egyfor­mák, a férfiak különböző min­tákkal, ornamentikával díszítet­ték. A századok során aszerint is tagozódtak a díszítések, hogy kislánynak, lánynak, meny­asszonynak, rffenyecskének, idő­sebb nőnek készültek ezek az eszközök. Úgy tudom, a magya­roknál is közösen végezték az ilyen munkát a nők a fonóban. Hát nálunk is így dolgoztak, s hogy munka közben ne unat­kozzanak, dalokkal, mesékkel szórakoztatták egymást. Szob­romban ennek a munkának, eszközeinek, meséinek szeret­nék emléket állítani. Hogy honnan a vonzódás az orosz nép művészetéhez ebben a szakállas, kicsit mackós, jó- kedélyű leningrádi emberben - ez közvetlenül nem derült ki szavaiból. Életútjáról kérdezem, talán az ad támpontot. — Leningrádban születtem, a blokádig ott is éltem. 1942-ben kisfiúként elvittek onnan, szü­leimtől elszakadtam, ide-oda hányódtam a háború elől. Édes­anyám és nevelőapám a fron­ton volt. 44-ben elhatároztam, utánuk megyek, megszöktem, de csak Bresztig jutottam, ott elfogtak. Egy tiszt ellátott élel­miszerjegyekkel és megígérte, megkeresi nekem édesanyámat és nevelőapámat. Amikor c jegy, amit adott elfogyott, hát kisebb csínyeket is elkövettem, hogy ehessek, és végül meg­érkezett a tiszt, megtalálta édesanyámat, s el is vitt utá­nuk, Németországba. Évekig él­tem ott velük, még iskolába is jártam. Amikor aztán nevelő­apámat leszerelték, én is haza­kerültem, és Leningrádba men­tem édesapámhoz. Tanultam, szerszámlakatos lettem. De úgy tizennyolc éves koromban egy­re erősödött bennem a vágy, hogy művészettel foglalkozhas­sak. Beiratkoztam a művészeti középiskolába, utána katona lettem, aztán megint dolgoztam a szakmámban, s megint ta­nultam. Harminchat évesen 1968-ban aztán az akadémiát is elvégeztem, 1972-ben felvet­tek a szövetségbe, volt azóta vagy negyven kiállítás,_amin részt vettem. Az ejső össz-szö- vetségi szabadtéri kiállításon szereplő munkámat a szövetség megvette, s mivel akkor már hallottam arról, hogy ilyen szimpozionok vannak szerte a világon, kértem, hogy részt ve­hessek egy ilyenen. Azt aján­lották, jöjjek ide, Nagyhar- sányba dolgozni, örültem a le­hetőségnek. Hát, valahogy így értem el, hogy itt szobrot fa­raghassak népem művészeté­ről. B. L. KSH fl|||||:f^lflWlC!llR II dzsungel könyve . Az utolsó film, amire még Walt Disney maga felügyelt: A dzsungel könyve. Azt írják a külföldi lapok, ez a film pá­lyafutásának betetőzése. Két­ségtelen, az általa kifejlesztett rajzfilmiskola nagyobb tökélyre nemigen emelhető: a moz­gatás, a színezés, a karakte­rek a maguk nemében kifo­gástalanok. Mint ahogy töké­letes a film, az amerikaiak ál­tal kifejlesztett érzelgősségben, leegyszerűsítésben is. Maugli, mégha szemtelen is, bűbájos, és aranyosak az állatók, elra­gadtatást kiváltó a háttér, Sir Kán is egészen nevetségessé lett — nemigen gondolhatta Kipling, hogy szupergiccs lesz idealizmusából. Igencsak leegyszerűsödött a filmben a farkasember törté­nete, kár, hogy éppen a ,,re- vűjeleneték" kedvéért. De mert dz alkotók kiválóan tudják az érzelemkeltés módjait, önfeledt szórakozást nyújtanak gyere­keknek, felnőtteknek egyaránt. b. I. Kutatás és haladás Á talakítottam a címet, az eredeti konkrétabb volt: Kutatás és hatékonyság. Ami­ről azonban a Tudósk'lub leg­utóbbi összejövetelén beszél­gették, olyannyira fontos kér­déseket érintett, amit legföl­jebb a haladás szóval jelöl­hetnénk. Tudvalevő, hogy tu­dományos kutatásra országunk erőihez képest aránylag sokat, de legalábbis arányosan meg­felelőt fordít. Abban a re­ményben, hoay a kutatás meg­hozza gazdasági eredményét, abban a meggyőződésben, hogy a tudomány támogatásá­nak megnyirbálása rövidlá­tó, sőt, ostoba cselekedet, va­lóban a sokat emlegetett aranytojást tojó tyúk leölése volna. S végül abban a hit­ben, hogy a tudománnyal fog­lalkozók élnek a lehetőségek­kel, és így az ide fordított összegek nem ablakon kido­bott pénzek lesznek. Megtudtuk a beszélgetésből, hogy — ha talán kissé 'kés­ve is — de folytaik, folynak vizsgálatok a kutatás haté­konyságáról. A legsúlyosabb számnak e tekintetben az tűnt, hogy a kutatások eredményei­nek realizálása, gyakorlati megvalósítása, tehát az a pil­lanat, amikor a befektetett pénz elkezdene fiadzani, rend­kívül messze van a tudomá­nyos eredmény megszületésé­től — ez az, amiben nem­zetközi összehasonlításban a leggyengébbek vagyunk. ez már nemcsak a tu- domány szakemberei­nek mulasztása. S ez nem is olyan kérdés, amiben gazda­sági erőforrásaink elégtelen­ségére hivatkozhatunk. Magya­rán : ez nem kerülne újabb pénzekbe, ezt bizony csak meg kellene szervezni, meg kellene csinálni! A jelenlévők okos, higgadt érvelése, a bi­zonyítékok súlya talán eljut azökihoz is. akikre a kérdés leginkább tartozik. S miközben ezeket az egész ország számára rendkívül fon­tos problémákat hallgattuk, mi­közben a beérkező telefonok, kérdések azt bizonyítják, hogy az érdeklődök tömegei ülnek este tíz órakor a készülékek előtt — csodálkozva láttam, bogy a műsorújságban nem szerepel a tudósklub résztve­vőinek neve, foglalkozása, be-, osztása. A kémiai kutatásban és a gyógyszeriparban járatlan néző találgathatta, miért be­szél X vagy Y épp arról a kér­désről. Ez vajon nem haté­konysági kérdés? H. E. Messze a „tiszta forrástól” Néhány gondolat a városi úttörő néptánc csoportok szemléje után bér, aki karvezetési és zene­R angsorolni a műfajokat, művészeti ágakat — képtelen gondolat. Miért lenne magasabb rendű, mondjuk a balett a kamaraze­nénél, a festészet a fotóművé­szetnél, miért kellene szégyen­keznie azonos színvonalú pro­dukció esetében egy gitáros­nak a versmondóval szemben? Mégis gyakran előfordul, hogy tudatosan vagy tudatta­lanul — esetleg tudatlanul — degradálnak bizonyos műfajo­kat, nem kellő tisztelettel bán­nak egyes művészeti ágakkal. Nem a lekicsinylő vélemények­ről van szó, hanem ennél sú­lyosabb dologról: arról, hogy nem kellő hozzáértéssel, az előtanulmányokat „lelkesedés­sel” pótolva visznek közönség elé éretlen, hamis, pusztán ha­tásvadászó műsorszámokat. Bizonyára több példát is le­hetne említeni, de maradjunk most a népművészetnél, ezen belül is a néptáncnál. Érthetet­len módon ezt nagyon gyak­ran szabad prédának tekintik, pedig pontosan olyan műfaji törvényszerűségei vannak, mint például a karéneklésnek. Nem igen hiszem, hogy akadna olyan vállalkozó szellemű em­szerzoi előtanulmányok nélkül betanítana és elvezényelne egy többszólamú kórusművet. Vagy koreográfiát írna az Új világ szimfóniára úgy, hogy fogalma sincs a balett alaplépéseiről. Ilyen még az időnként túlontúl „liberálisan" kezelt irodalmi színpadoknál sem fordulhat elő. Egy verset ugyanis nem lehet annyira meghamisítani, hogy mondjuk — egy mozgósító szó­zatból lírai szo”nett kerekedjék ki. Talán egyedül a néptánc az, amihez „mindenki ért", amivel mindent lehet csinálni. Hiszen ez egyszerű műfaj- kettőt jobb­ra, kettőt balra, néhány forgás, és kész... A néptáncban min­denki kiélheti - többnyire ki is éli — „alkotó" fantáziáját. Példáért sajnos, sem időben, sem térben nem kell messzire utazni. A pécsi úttörőelnökség művészeti bemutatói keretében a napokban zajlott le a városi kisdobos és úttörő néptánccso­portok szemléje. Érdemes vol­na a szervezésről is szót ejteni — a résztvevők néhány óróva' a kezdés előtt tudták meg, hogy a város másik végében fognak szerepelni — de egy ki­csit messzire kanyarodnánk az alaptémától. Egy azonban biz­tos: aligha kérhetünk számon magas színvonalat olyan ren­dezvénytől, amelynek már a szervezése körül is bonyodal­mak vannak. A színpadon látottak nem sok optimizmusra adnak okot. A zsürielnök, a megyei nép- tánc-szakfe'ügyelő érthető elke­seredéssel mondta: itt minden úgy megy, mintha a magyar néptáncmozgalomban az el­múlt harminc év során semmi nem történt volna, mintha egyetlen könyv, tanulmány, vagy hanglemez sem jelent volna meg a magyar folklór újraéledéséről, mélyebb rété. geinek feltárásáról. Az iskolai tánccsoportok ve­zetői — tisztelet a kivételnek — rendre összetévesztik a népi já­tékot, a néptáncot az irodalmi színpaddal, a népszínművel. Koreográfiák készítésére azok is vállalkoznak, akik sem a magyar táncanyaggal, sem an­nak szellemével nincsenek tisz­tában. Már a lelkiismeretesebb csoportvezetők közé kell sorolni azokat, akik kész számokat ta­nítanak be a gyerekeknek. Más kérdés, hogy ezek is tíz-húsz- harminc évvel ezelőtti koreog­ráfiák, s azóta alaposan eljárt felettük az idő. Nem tudom, hogy mindezért egyedül az a pedagógus okol­ható-e, aki pluszmunkában, kétségtelenül nagy ambícióval és jószándékkal foglalkozik a gyerekekkel. Nem valószínű. Az iskolai néptáncegyüttesek — és még jó néhány más együttes — színvonal alatti szereplése sok egyéb problémát is fölvet. Pél­dául a megfelelő gyermektánc- koreográfiák hiányát, az ének­zene tanítás fogyatékosságait, az általános mozgáskultúra ki­alakításának és fejlesztésének elhanyagoltságát, a tömeg­kommunikációs eszközök egyes műsorainak ízlésromboló hatá­sát, a rendezvények kampány­szerűségét, a „fő, hogy legyen valami” szemléletet, és így to­vább. Sokkal összetettebb kérdés ez tehát annál, hogy egyedül a pedagógus nyakába .varrhassuk a felelősséget. Azért ő is tehet valamit. Például elmehet a be­mutató utáni szakmai értéke­lésre. Erre az úttörőcsoportok vezetői közül egynek sem ma­radt ideje. Csupán egyetlen zenei vezető érdemesítette arra a zsűrit, hogy véleményét meg­hallgassa. így meglehetősen nehéz lesz továbblépni ... A megyében most már évek óta rendszeresen indul „C”-ka­tegóriás táncoktatói tanfolyam. Akik itt sikeresen levizsgáznak, nem dilettánsok többé: átfogó képük van a magyar táncdia­lektusokról, jelírást, népműve­lést, és még jó néhány más hasznos tantárgyat hallgattak. Ez a tanfolyam nyitott, a fog­lalkozásokat havonta tartják, miért olyan kevés mégis a hall­gatók között a tánccsoportot vezető tanár? Vagy ha már tanfolyamra nem járnak, miért nem keresik fel a szakembere­ket, vagy miért nem néznek utána legalább az alapvető szakirodalomnak? Ilyen lehetőségek ki nem használása mellett talán nem túlzás felelőtlenségről beszélni, amikor lelkes kisdiákokat lá­tunk a színpadon hamis, mes­terkélt, primitív műsorszámok­ban szerepelni. Ők nem tud­ják, nem tudhatják, hogy rossz nyomon járnak, de vezetőjük­nek több mint illendő volna ezt fölismerni. És ha tisztessé­ges felkészülésre már nem ma­rad energiája, legyen bátorsá­ga lemondani a szereplést, így még mindig többet használ a gyerekeknek és a néptánc­mozgalomnak is. Havasi János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents