Dunántúli Napló, 1979. április (36. évfolyam, 90-117. szám)

1979-04-08 / 96. szám

DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1979. ÁPRILIS 8. J amma ötéves korában hal meg, mielőtt iskolá­ba írathatták volna, és megtanulhatott volna írni, hogy az irkájába följegyezze a gon­dolatait. Az öregek is kevéssé emlékeznek rá, inkább csak a legendájára, azokkal meg tud­juk, hogyan van, ahány háború jön, mindegyik változtat rajta valamennyit. Én sokáig azt hit­tem, hogy a nővérem találta ki az egészet, hogy engem szóra­koztasson. De mondhatom, elátkozott család a miénk, ná­lunk még a mesék is olyanok, mintha folyton valami vesztett ügyért vernénk a mellünket; és valahogy minden örökösen vé­res. Az az igazság, hogy ha valami okból menekülni, elván­dorolni kellett, a zabos zsákok és megfogyatkozott kelengyés ládák mellett a Corpus Juris is mindig velünk volt, s még az akasztófa alatt is inkább abból citáltunk, nem a Bibliából. Jammát is úgy lőtték agyon a templomtéren, hogy igazában semmi törvényes alapja nem volt. A nővérem történeteinek néhány részlete különösen meg­ragadta a képzeletemet, s még ma is pengeélesen emlékszem rájuk. Mondják, hogy a kisfiú többnyire délután négykor fog­lalta el az őrhelyét. Előtte azonban volt egy fél óra, ami valószínűleg örökre titok ma­rad. A kihalt Bíró utcában be­állt a magasfeszültségű vezeték oszloplába közé, s felnézett a fekete transzformátor szekrény­re, ahonnét halk dongás szű­rődött le. Olyan volt ez a hang, mint valami rejtjeles biztatás. Később egy összecsukható turis­taollóval fűrészfogszerűén cak- kosra vágta a bal mutatóujja körmét, és belemélyesztette a combjába. Jól felismerhető nyo­mot hagyott. Aztán bicegve, mintha az egyik lába rövidebb lett volna, elindult a törvény­szék mögötti keskeny köz felé. Ide csak rövid ideig sütött be a nap, a tócsák nehezen szá­radtak föl. A rabok udvarát magas fal vette körül, befelé hajló szögesdrót sávval a tete­jén; de a jellegzetes szag így is kiáramlott. Jammának fölfelé tágult az orrcimpája, és abba­hagyta a bicegést. Lerohant egy elgazosodott lépcsőn a Dinga-patakhoz és az aládú­colt vashídon átment a Fürdő­ház utcába. Onnét már kényel­mesen lehetett visszanézni a nyomott kis udvarokra, az agyonnevelt virágos kertekre. A Fürdőház utcában nem volt vi­rág. Kis dombra kapaszkodott föl, egyik oldalán pusztuló bo­rospincék sorakoztak, lőrésszerű ablakaikat fölverte a vadzab, s a szemközti oldalon is több volt a romos ház, mint a lakott. Legalább nyolc ilyen házsor bukdácsolt itt. Az aradi kivég­zések után számontartott búvó­hely hírében állt ez a szöglet, nemegyszer végig razziázták, de azért így is akadtak uno­kák, akiknek védelmet nyújtott. Valamelyik háború után indula­tosan halálra ítélték ezeket a házakat, de időközben meghalt a polgármester, aki a halálos ítéletet hozta. Jamma helyeselte a sorrendet; legszívesebben itt töltötte a délutánjait. Behunyt szemmel indult el fölfelé, s meztelen talpával megkereste c macskakövek között az agyag- hordalékos mélyedést, mely barna csíkként felezte az úttes­tet. Fönt egy kőrakás mellett két zsineget húzott elő a zsebé­ből, egyiknek a végén rugós acélkapocs volt, s ezt a másik zsineggel ügyesen szét lehetett húzni. Lapos követ csúsztatott o kapocsba, és néhány surrogó forgatás után kilazította a löve­déket. A kő nagy ívben repült át a házak felett, nekicsapódott a rabudvar falának, és tenyér­nyi vakolatot vert le. A pontos az eke mellé. Egyébként min­dent felesbe adtak ki; a ház­vezetőnőjüket, Vilmát is. Vilma akkori becslésem szerint hatvan éves lehetett, a mostani szerint inkább negyven. * A nővérem állítólag Dacó Eszterhez hasonlított, a Fördős testvérek szépanyjához, de ez inkább csak szájhagyomány, a legendás szépasszonyról semmi­lyen kép vagy festmény nem maradt. Ez a hasonlóság a Bor- jád-szigeti kétnapos vacsorán is szóba került. Vilma, aki cso­dálatosan tudott énekelni, éj­szaka azzal lepett meg ben­nünket, hogy a kúria hátsó kertjében, ahol két éve pusztult ba. A nap akkor ment le Bo- gyiszló fölött, az ég lilás-vörös volt, az uzdi majorságból át­hallatszott a marhák bőgése, a Paradicsom-pusztai kiképzőtá­borból a távoli tankdübörgés. Palugyainé, aki Uzdról jött át, leeresztett hajjal éppen kilépett a repkénnyel befuttatott budi­ból, és megállt a szomorúfűz alatt, ahol Béri Balogh Adóm is eltöltött néhány órát a sebe­sült lovával. Gondosan kezet mosott a kővályú madáritató­ban, szárítgatta kicsit, majd a szoknyán keresztül eligazgatta a bugyiját. A szeme legyező­ráncos volt, szája sarkában ék­forma mélyedés; s a résben mindig csillogott egy kis ned­vesség. Könnyen el lehetett hinni, hogy ez a teljesen sose becsukódó száj még akkor is kíván valamit, amikor alszik. A fészerből kihúzott egy nádheve- rőt, és úgy helyezkedett el a rózsabokroknál, hogy szemből kapja a naplementét. Gulácsy Fekete vólegény-jét kezdte ol­vasni, s mikor besötétedett, még sokáig nem csukta be a könyvet; ilyenkor szokta újra végiggondolni a sorokat, melye­ket körömmel megjelölt a lap szélén. A budit különben min­denki megcsodálta, aki ven­dégként itt járt; olyan volt o lombok árnyékában, mint egy zsugorított kúria. Boltíves bejá­rata két meszelt oszlopra tá­maszkodott, az ajtó fölött bá­doglapra festett kisnemesi cí­mer, bent három ülőke, vállma­gasságig érő válaszfalakkal. A három fivér nyugodtan beszél­gethetett közben. Most ott áll­tak a máglyafényben, a vastag iszapréteg köldökig csillogott rajtuk, mintha ez lehetne az egyetlen helyzethez illő öltözet. Vilma még a legnagyobb nyár­ban is fekete ruhát viselt, ma­gasan záródó nyakkal, zöld öv­vel a derekán — így állt most is a tűz mellett, és tárogató­mély hangján Béri Balogh Ádám szomorú nótáját énekel­te. A fivéreknek villogott a szemük, úgy el voltak bűvölve. „Eszter, Eszter!1’ kiáltotta Misi. „Gyere te is énekelni!" — és nem volt titok, hogy a rejtélyes Dacó Eszterre is lehetett gon­dolni ilyenkor. Gábor magához akarta húzni a nővéremet, hogy iszapot kenjen az arcára, de Eszter villámgyorsan arcul ütöt­te, és úgy énekelte végig a há­rom strófát, hogy nem engedte el Gábor pillantását. Jamma története ennél sokkal régibb história, akár tegnap is történhetett volna vagy később. Jamma olyan különös módon halt meg, mintha magával vitte volna az időt. A régi Fürdőház utca meg egyébként is kivétel — még a negyvenes években is olyan volt nagyjában, mint a századfordulón vagy a Tanács- köztársaság idején. Olyan szí­vósan roskatag házakat, mint itt, talán sehol másutt nem le­hetett látni az országban. Az volt kiosztva rájuk, hogy a mú­lás elpusztíthatatlanságát pél­dázzák ... Mészöly Miklós Magyar novella (RÉSZLET) Várkonyi Nándor emlékének lövés és tompa csattanás olyan boldogsággal töltötte el, hogy be kellett harapnia a szája szélét. És csak ezután vonult át a templomba, ahol egy rejtett csigalépcsőn fölkapaszkodott a toronyba. A nővérem szerint névről ismerte a haranggeren­dákon tanyázó galambokat, s a kezéről röptette ki őket az öt­szögű ablakokon. Ilyenek a me­sék, amelyek képesek túlélni a valóságot. Mikor az agyonlőtt Jammát és anyját megvilágítot­ta a felkelő nap, mint egy szín­padias fényképész reflektor, száztizenegy galamb körözött a templomtér fölött, és kizárólag a tétlenül bámészkodókra pisz­kosak le, s még véletlenül se a két lucskos holttestre. A nővérem szeretett borzon­gani, és igyekezett a története­ket is úgy formálni, gyúrni, hogy legyen ok a borzongásra. Ezzel a szenvedélyével csak ak­kor hagyott alább, mikor a Bor- jád-szigeti rokonainknál elve­szítette a szüzességét. A szigeti erdőket azokban az években ta- gosították, és apánkat, aki ké­sőbb elmegyógyintézetben halt meg, éppen ezen a nyáron lát­tuk utoljára jóízűen nevetni. Egyik este nagyobb társaság gyűlt össze a Sió-parti leveles­színben, a Fördős-kuria kertjé­ben. Ffárom vadkan külsejű agglegény nagybátyánk lökött itt, és a maradék családi va­gyonukat élték föl. Vadásztak, halásztak, s csak ha nagyon szorult, akkor álltak be ők is a kukoricaszár, minden indok nélkül meggyújtotta a kemény­re száradt rakást. Éjfél lehetett vagy tizenegy, a három fivér még nem jött vissza a Sióról, ahová éjszaka is lejártak fü­rödni, mikor legnagyobb a szúnyogzsongás. Nevettek rajta, hogy csupaször, hatalmas tes­tüket hiába bozsogják körül a bogarak, a szőr-dzsungelen nem tudnak áthatolni. A hirte­len máglyafényre azonnal part­ra másztak, de siettükben nem találták a kavicsos feljárót, és heréig süppedtek az iszapba. Meztelenül csörtettek végig az akácoson, át az egykori diny- nyeföldön, melyet elborított a tarack, közben ordítva kurváz- ták Szűz Máriát, s valami Leppeny Antalt, aki elperelt tőlük egy kiszögellést, ahol húsz éve avar sírt találtak. Gá­bor egy rozsdás villát kapott fel, és azzal bukdácsolt a kúria felé. A málnás szélén két ko­mondor vonított, de nem mer­tek a tűzhöz közeledni. Ezen az éjszakán nem volt nagy társa­ság együtt, és azok legtöbbje is kidőlt. Bróz Árpád még alko­nyaikor elaludt a leveles-szin- ben, és olyan hangosan hor- tyogott, hogy targoncán kellett eltávolítani a vacsora-asztaltól. Közösen tolták el a díszkert buxus-sövényéig, de onnét már nem engedték tovább a fivé­rek, azt mondták, „büdös lesz a rózsa", és ott burították a fűbe. Mikor vacsora után tarok­kozni kezdtek, Vilma újabb de- mizsont állított a jeges hordó­A Jelenkor áprilisi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Bisztray Ádám, Csanády János, Csoóri Sán­dor, Kerék Imre, Makay Ida, Meliorisz Béla és Rába György verseit olvashatjuk. A szépprózai írások sorá­ban Mészöly Miklós és Tan- dori Dezső elbeszélését, Spi- ró György Nyulak Margitja c. drámájának befejező ré­szét és Thiery Árpád veszprémi szociográfiájának új részletét közli a folyó­irat. A művészeti rovatban Németh Lajos Korniss Dezső művészetét méltatja, Bécsy Tamás pedig fővárosi szín­házi előadásokról számol be. A „Versről versre" soro­zatban Füst Milán: A jele­nés c. költeményéről beszél­get Somlyó György és Do­mokos Mátyás. Az irodalmi tanulmányok közül kiemel­kedik Vasy Géza írása Nagy László költészetének utolsó szakaszáról. Figyelmet érde­mel Fodor András esszéje Csoóri Sándor: A föltáma­dás első pillanatai c. költe­ményéről. A kritikai rovatban Bod­nár György írása hiúba y Miklós drámáinak válogatott kötetét elemzi. Vekerdi László a Magyar tallózó c. sorozat három első kötetét ismerteti. Csoóri Sándor EMBEREK, ÁGAK Teli van csönddel ez a nap, teli van csönddel a világ, rossz csönddel, nehéz csönddel, mintha egy néma kakukk fészkelte volna fülembe magát. Hiába suhorásznak fémes kamionok az éjszakában hiába lövöldöznek próbabábukra vérengzésre készülő, titkos terroristák; doboz-mindenség süketsége bujkál a hallójáratokban. Tompák a vasgolyók is. A vonatok. Az álmok. Erdők vergődnek hangtalanul: vasvillára föltűzött, rongyos baglyok. Talán meg kellene szeretnem valakit újra, lélegzetét, fapapucsa zaját a lépcsőházban s hallgatnom, ahogy a haja pattog, ha fésülködik. Elmúlna közben egy év, elmúlna kettő s visszatérnének hozzám a hangok, akár a sötéten sikkanó fecskék Afrikából, tányérok hangja, országok hangja, párkányt rugdaló esőké, a felhők Beethoven-haja alól a tavasz vállropogtatása s a lombok levélke-hangon fülembe súgnák újra: voltunk és ismét leszünk: emberek, ágak, susogó, édes nyelvek. Meliorisz Béla BELÁTVA ISMÉT Mozdul az idő fordítja dérverte arcát a vidék s belátva ismét a dolgok lényegét füzötlen bakancsban ember igyekszik a kihalt vasútállomásra jéggé vált vizekre madár szalad KONDOR BÉLA: NŐI FEJ, AGYÚVAL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents