Dunántúli Napló, 1979. április (36. évfolyam, 90-117. szám)
1979-04-30 / 117. szám
e Dunántúli napló 1979. április 30., hétfő Kőfejtőben n i öreg kőfejtő mondta egyszer, szakadt volna rá a szép kék égbolt, amikor először — talán tizenkét esztendős lehetett — bebotorkált a kőbányába és Pólyák úr fölírta a nevét a noteszébe és kezébe nyomta a piros-zománcos ceglédi kannát, hordjon csak vizet ki a „falhoz" az embereknek, s ha megerősödik, megkapja a kisebbik bimbókalapácsot meg az ékeket, és repegetheti a lerobbantott tömböket, másrészt pedig sapka mindig legyen a fején, mert ez nyáron kész pokol, a hőségtől hülyét kap az agya s ő — mármint Pólyák úr — nem felel ezért, ideje sincs ilyesmire. Kérdeztem tőle: „Mikor volt ez?", azt mondta, .......már 'agy ötven esztendeje lassan ...” — „De mégi s itt maradt..." — jegyeztem meg. A kőfejtő kinézett a kalapkarima alól: „Persze”. Az öreg kőfejtőt már csak az inak, izomszalagok tartották össze, meg a szikkadt, repedezett bőre: lábaszárán, karjain, mellén, hátán behegesedett sérülések látszottak, amikor én beszélgettem vele — ennek is jónéhány éve már — a kőfejtők nem viseltek sisakot, mert nem volt rá szabály, csak valami göncre, munkaruhára, ami úgy-ahogy nyújt némi védelmet, de neki beszélhet az isten művezetője is, nyáron mégis csak fekete klottnadrágban rakta a csilléket, roppant súlyos szikla- tömbökkel. E “"r n félek a kőbányáktól, akár a fal felső szegélyéről nézek le borzongva a mélybe, akár alulról fölfelé, ahol már csak az úristen lakozik, meg a bogár méretű kőbónyászok, akik nehéz fúrókkal vájnak lyukat a robbanóanyagnak, hogy aztán a robbantómester szigorú mozdulatára egyszerre omoljon le — néha vonat- szerelvényre való — kövek óriási tömege. Komlón — viszonylag szűk bejárat után — széles öbölként tárul elém a bánya, barno- fehér-vöröses-kőzetével lépcsősen emelkedik egészen a zöld erdősávig és ott fönt az erdőben a lombozat már megszűri a nehézgépek, markolók, kőtörők zaját és csak robbantáskor rezdül- nek meg a levelek és rebbennek fel a madarak, ha ugyan el nem vándorolnak nyugodtabb vidékre. Kantavár megbújik a Mecsek hajlataiban, ott a környéken „fekete” márványra leltek, egy darabka — tenyérnyi talán — csiszolva, szögletesre faragva porosodik az íróasztalomon, néha letörölgetem, a tükörsima felület alaktalan foltokból áll, mint a mikroszkóp alatt az örökké osztódó sejtek csodálatosan szép világa. Millió évek múltán egyszer napfényre robbantották és most itt van az asztalon. Hát nem egyszerű? Siklós környékén is — a zuhányai márványbónyában — páfrányhoz hasonló növénylenyomatot mutattak egyszer a kőfejtők, — itt nyers állapotban szürke a kőzet, de csiszolás után zöld színt ad a márvány — a máriagyűdi kövek pedig inkább rozsdavörösek: óriási tömböket vágtak ki és azt mondták, holland megrendelésre megy, (egy-egy nyers tömb ára hetven-nyolcvan forint...) szóval hogy a királynő részére építenek valamit és ahMár innen, mielőtt a szinte önmagában visszakanyarodó szerpentinen legurulna az ember, látszik a város. Amott a drótkötélpálya, amelyen ily távolságból úgy tűnik, hangtalanul gördülnek a szénnel rakott csillék, s melyek Komlónak a hét dombra épült bányászvárosnak emblémái is lehetnének. Ahonnan a csillék jönnek, ott a fekete szénpor rárakódik az épületekre, növényekre, az emberek arcára. Ám itt a kanyargó út végén, a földfelszín felett tombol a természet. A fák tavaszi őrjöngéssel, szemérmetlenül tárják ki virágölüket, a fű zöldje harsog, a fehér törzsű nyír levelei nedves-zöldek. A színes épület, melyet itt a tobzódás körülvesz, homlokzatán szintén tavaszt hirdet: Május 1... I A ruhagyár ez, belül is tavaszi hangulat: fiatal nők dolgoznak itt. Bányászfeleségek, bányászlányok. A Május 1. Ruhagyár komlói üzemében a dolgozók 96,5 százaléka nő és az átlagéletkor 25 év. Lányok, menyasszonyok, kismamák, asszonyok. Ezernyi apró gonddal, problémával, jókedvvel és vidámsággal. A kezük elől kikerülő női kabátok, blézerek, férfizakók nemcsak az egész országba de eljutnak valamennyi szocialista országba, számos nyugati államba, sőt, Amerikába is. —'Az első negyedévet 102,8 százalékra teljesítettük — mondja az igazgató —, ez 62 ezer darab kabátot jelent. Hatvankétezer darab kabát! Három hónap alatt! Nézem a gépek fölé hajló fiatalasszonyokat a kismama-szalagnál. Vajon mire gondolhatnak, miközben egyik zsebet, gallért, ujját, a másik után varrják, aszerint, kinek mi a reszort- feladata éppen. Egyiküknek mély karikák a szeme alatt. Tán a gyereke nyugtalankodott az éjjel? A másik tán épp azért aggódik, mert reggel mintha meleg lett volna a kicsi homloka. Mi lesz, ha megint kiadják az óvodából? Mehet megint táppénzre? S van, aki a találkozás örömét sejti, amikor hazafelé menet majd hallja a csacsogást, a végnélküli miérteket. De most, itt szalad a tű — szem nem tudja követni a sebességét — s oda kell figyelni, a legkisebb hibát sem szabad elkövetni. Hiszen valutát hozó munkadarabok ezek, s a világban a magyar konfekcióipar színvonalát képviselik. — A kismamaszalag egy- műszakos, azok kerülnek ide, akik a gyesről visszajöttek — mondja Vittenberger Erzsébet KISZ-titkár. — Itt a különböző főreszortokat végzik: a „zsebzést”, a „fazonstircelést”, „uj- jázást”... — Az egyik ruhahalomból ezt, a másikból azt kapja ki számomra szemléltető eszközül, de engem most jobban érdekelnek a készítőik. Mint például Túri Erzsébet, aki miközben a Szovjetunióba kerülő pepita kabátot varrja, a másnapi Radnóti szavalóversenyre gondol és izgul, mert jó lenne, ha sikerülne helyezést elérnie. — Van egy sor, amibe mindig belebonyolódok — mondja. — Szeretem a verseket, sokat olvasok és szerelem a munkámat is, és azt hiszem, ez a legfontosabb. Szép a gyárunk, Komlón talán ez a legszebb. S Mihály Ernőné, aki a gyár alkalmi manökenjeinek egyike, s aki másfél évvel előbb jött vissza a gyesről, hogy vélekedik a munkahelyéről? — Visz- szajöttem, mert hiányzott a közösség. Sok a hiba, sok a gond, mégis jó itt. A Május 1. Ruhagyárnak május elsején ünnepi hagyományai vannak. A felvonulást megelőző gyülekezést használják fel, ilyenkor osztják ki a szocialista brigád fokozatokat. Idén öt arany, három ezüst és két bronz fokozatot adtak át. Másik hagyományuk, hogy a felvonuláson divatbemutatót tartanak, dolgozó nőik egy része saját készítésű gyári termékben vonul fel. A tobzódó tavasz, a virágokkal teleültetett város szép keretet nyújt ehhez. Sarok Zsuzsa ioítám° Májusi kalapács A vörös május rőtszinű sugara benyílóit minden ajtón s ablakon, S elér a fénye elvtárs, a szívedbe, ha bárhol is lakói. Légy bányász, ki a föld méhibe turkál, vagy, miként Jézus vala egykor, ács: nem hallod-e, hogy dalol a sarokban a kalapács?! Nincs hátra út, csak egyenest előre I - A föld kiadta legszebb májusát! A hant körül a megfogant vetésen bömböl a kórus át. Nincs rés közöttük, eggyé lett a lelkünk, nem különít el rang, e tömlőcrács .. Halljátok-e, hogy dalol a sarokban a kalapács?! A nagy folyók a szennyüket kihányják, a föld is igy tett, szennyes volt nagyon. Ma tisztaságban áll minden virága e májusi napon. A munkás tette ezt kérges kezével, egy mozdulata: világroppanás... Hallgassátok, hogy dalol a sarokban a kalapács!... (1919) hoz kell a vörös márvány. Az első — számomra az első — baranyai mese a nagyharsá- nyi hegyhez, a Szársomlyóhoz fűződik, valami nőügye volt a Lucifernek és mert csalódott (cö ... cö ...) és mert hajnali kakasszóra nem sikerült fölszántania tüzes ekéjével a környéket, mérgében földhöz vágta, s ennek nyomán fakadt ki a harkányi büdösforrás, ahol pedig lebújt a föld alá, fölpúposodott a hegy: ez a Szórsomlyó . .. Valahogy így volt. Most meg úgy van, hogy talán Baranya legszebb kőbányája. Igaz, a természetvédelem hívei (jómagam is az vagyok) felszisszenek, hiszen a Szársomlyó innenső végét ugyancsak szépen lefaragták, mintha valami iszonyatos katasztrófa pusztított volna a hegyen, olyannak tűnik, ha Pécsről menet elénk tárul nyers-fehér sebhelye. De hát kell a kő az utakra, vasútokra, építkezésekre, cukorgyártásra, cemet- és mészgyártásra és ott kell megnyitni a földet, ahol ez a kő található. És itt valóban található. És van a hegynek olyan növényzete is, ami ritkaságszámba megy, mondjuk a magyar kikerics, amelyet csokorba kötni senkinek nem ajánlatos, hiszen egyetlen szálért ötszáz forintot szabott ki a természetvédelmi törvény. S zépek és félelmetesek a kőbányák, pedig itt nincs semmi romantika: minden súlyos, kemény és óriási, de azért... Szóval az öreg kőfejtő mondta akkoriban, hogy a sziklánál is keményebb az ember, aki megdolgozza. Arról az öregről van szó, akiről az imént beszéltem, aki „véletlenül" felejtette ott magát a kőbányában, közel ötven éven át és vagy hét esztendeje, hogy végleg elköltözött, s most valahol a mennyekből ezüsttalicskával ereszti le a pokolba a pokolfajzatokat, akik kitalálták a kőfejtőmunkát. . . Rab Ferenc Tavasz a szalag mellett
