Dunántúli Napló, 1979. április (36. évfolyam, 90-117. szám)

1979-04-12 / 100. szám

6 Dunántúli napló 1979. április 12., csütörtök Régi épületben — korszerű oktatás Átrendezik a nagyharsányl szoborparkot Palotabozsok iskolája A gyerekek mindenütt helytállnak Szocialista brigádok a falu iskolájáért Siklósi alkotó telepek, 1979 A szobrász- és kerámia- szimpozion idei programja Zegzugos régi épületben működik a palotabozsok! álta­lános iskola. A tantermekbe az udvarról nyíló előtereken át lehet bejutni. A kis belépők­ből jobbra-balra nyílnak az osztályok. Kint cipőtartók — mi lehet itt, amikor kitódulnak minden osztályból a gyerekek? Bizony elkelne egy, az épület hosszában végigfutó fedett vagy zárt folyosó. Nehéz lehet rendet tartani a régi és zsúfolt épületben — itt azonban pél­dás tisztaság fogadja minde­nütt a belépőt. — A gyerekek maguk fel­ügyelnek a tisztaságra — mondja magyarázólag Buzási Márkné igazgató. — Négy vöröskeresztes járja végig az osztályokat, és értékelik a ren­det, tisztaságot. Imponálni nemcsak újonnan épült, korszerű iskolával lehet. Azzal talán könnyebb. Lehet viszont a régiekkel is, mert ezekben még szembetűnőbb a tantestület igyekezete és oda­adó munkája. Szűk, elavult he­lyiségekben tanítanak Palota- bozsokon, de a felszereltségük mégis korszerű, összevont osz­tályban tanítják az elsősöket és a másodikosokat, — a ter­met zsúfolásig megtöltik a szemléltetőeszközök és a gye­rekek felszerelései. Pedagógus- lakásból sikerült kialakítani a földrajz-biológia kabinetet: a gyerekektől egy karnyújtásnyi­ra áll a földrajz makettasztal, mellette tálkákban csírázó magvak, az ablak mellett kém­csövekben hajtatott tavaszi ágak. A negyedik osztály ter­mében kapott helyet a zongo­ra, itt tartják a tanulók fúvós- zenekari próbáit. Huszonöt gye­rek tanul fúvószenét, nyolcon járnak zongoraórára Mohács­ra. Az utóbbiak számára itt nyílik gyakorlási lehetőség. — A tetőszerkezet felújítá­sával kezdődött az épület kor­szerűsítése, aztán cseréltük ki a régi ablakokat, — sorolja Buzási Márkné. — öt éve tér­tünk át a fénycsöves világítás­ra, a múlt nyáron a külső ta­tarozást végeztük el. Hat-hét éve betonoztattuk le az udvart —, addig szélmalomharcot vív­tunk a sár, a por ellen, hiszen nincs folyosó vagy zsibongó az iskolában. — Milyen külső segítségre számíthatnak? — Nagyon sok támogatást kapunk az itteni üzemektől. Kétszázezer forinttal járult hoz­zá a sombereki tsz a tornate­rem megépítéséhez: ötvenezer forintot kaptunk tőlük konyhai gépekre. Nagyon együtt van a közös körzetbe tartozó három község, Somberek, Görcsöny- doboka és Palotabozsok. A szükségletek szerint sorban megkapja mindenki az őt ille­tő támogatást. így tudtunk mi is minden évben valamit javí­tani a palotabozsoki iskolán, idén azonban kisebb dolgokra futja csak, amíg el nem készül az új iskola Somberekén. Most oda kell minden erőt összpon­tosítani. Eddig az úgynevezett tárgyi feltételekről beszélgettünk. Ezek meghatároznak minden­nemű munkát. Lehet ezekkel összhangban jól dolgozni, és lehet a rossz feltételek ellené­re is eredményesen munkál­Kilencen küldték el pályázati anyagukat, s közülük hárman, Ambrus Éva, Antal András és R. Füzesi Zsuzsa kap meghívást a nyári munkára. Ugyancsak itt fog dolgozni Lugosi János erdé­lyi keramikus. A kerámia szimpozion az idén szűkített formában létezik az alkotótelep épületének mű­emléki helyreállítása miatt. A gyakorlati munka feltételei hiá­nyában a megbízásos pályázati munkavégzést tanulmányozzák a résztvevők a pécsi művészeti gimnázium leendő új épületé­hez és a barcsi városcentrum­hoz kapcsolódva. Az első, va­lamint az utolsó héten jönnek össze Siklóson a művészek: az utolsó héten lesz a kerámia szimpozion tízéves fennállása alkalmából rendezendő találko­zó és eszmecsere is. A tizenkettedik szobrász szimpozion betonprogramjárc pályázó hét művész közül hár­mat hív meg a művészeti ta­nács: Koncz Bélát, Pasztircsák Jánost és Rádóczi Lászlót. A program szaktanácsadója to­vábbra is Issei Amemiya japán szobrászművész lesz, akinek munkáját segíti hasonló minő­ségben Kertészti Ágnes és Kí­gyós Sándor, a tavalyi beton­program résztvevői. Örömmel számít a művészeti tanács a ki­lencvenéves Bor Pál festőmű­vész tapasztalataira, aki fel­ajánlotta segítő szándékát. A beton program ban várhatóan három mű készül el: Pécsett egy „hagyományos” betonmű, Barcson pedig kettő plastbe- tonból, az egyik színezve. A be­tonprogram témáját a nemzet­közi avermekévhez kapcsolják, így előtérbe kerülnek a játszó­téri együttesek. A szobrásztelep iránt érdek­lődők elsősorban külföldről je­lezték részvételi szándékukat: egy-egy lengyel, bolgár és szlo­vák alkotó mellett a magya-' származású, Párizsban élő Frank Maada kíván Nagyhar- sónyban dolgozni, és egy-egy művész Finnországból és Dél- Jemenből. Tapasztalatok gyűj­tése érdekében két kubai mű­vész megismerkedik majd az ott folyó munkával. A magyar pályázók közül a művészeti ta­nács Bencsik Istvánt, Papi La­jost és az Ózdon élő, japán származású Mitsui Sent hívja mea a május közepén kezdődő művésztelepre. A művészeti tanács tagjai — Csontos László szobrász és Pol­gár Ildikó keramikus, a Magyar Képzőművészek Szövetsége de- lenóltiai, Fürtös György és Rét­falvi Sándor a területi szervezet képviselői, dr. Sikota Győző, a FIM képviselőié és Rideq Gá­bor, a Művészet című folyóirat főszerkesztője — a megyei ta­nács képviselőivel egyetértés­ben javasolták a kőfejtő terü­letének átrendezését. Tereprendezéssel a bányához felvezető út mentén, valamint az attól nyugatra lévő két te­raszon is helyet kaphatnának a művek. Érdekessége a tevrnek, hogy a szobrok másik része útra kel: Pécsett, a Pintér-kertben lehet­ne kialakítani egy rangos szo­borparkot a villányi anyagból, valamint a budapesti XII. kerü­leti tanács is felajánlotta, hogy a Széchenyi-hegyen lévő Rege parkban állíthatnának fel szob­rokat. Első lépésként a művészeti tanács újabb zsűrizést kér a Képzőművészeti Lektorátustól annak a döntésnek a megköny- nyítésére, hogy mi maradjon Nagyharsányban és mi kerül­jön a Pintér-kertbe, illetve a Rege parkba. Ezután építészek bevonásával készül el a rende­zési terv, melynek lebonyolítá­sára széles körű társadalmi munkát szerveznek. (bodó) kodni. Azt hiszem, itt az utóbbi történik. A palotabozsoki gye­rekek mindenütt jól megállják a helyüket, a középiskolákban, a szakmunkásképzőkben és a különböző tanulmányi versenye­ken is. összeforrott, stabil tan­testületnek ismerik mindenütt a megyében a palotabozsokit. — Nagyon jó velük együtt dolgozni — mondja az igaz­gatónő, — mégpedig azért, mert minden pedagógus a ma­ga területén jó gazda. Amit rábíztak, azt a legjobb igyeke­zettel önállóan ellátja, és azt hiszem, ez munkájuk sikerének a titka. Különösebb dolgokat nem csinálunk, viszont minden feladat, minden új tennivaló vagy az új dokumentumok be­vetése alkalmával a gyerekek érdekeit nézzük elsősorban. A tantestületről egyébként még annyit, hogy egy kivételével valamennyien itt lakunk Palo- tabozsokon. öten építettek há­zat pedagóguskölcsönből, kö­zülük három pedagógus házas­pár. Idekötődtünk tehát a köz­séghez ... Hintázó gyerekek az iskola udvarán — És a község ezt hogyan méltányolja? Horváth József igazgatóhe­lyettes veszi át a szót: — Amióta igazán fellendült a szocialista brigádmozgalom, nagyon sok segítséget kapott az iskola. Nemegyszer jelent­keznek nálunk a szülők — köz­tük sok ingázó dolgozó —, hogy a brigádvállalásukat itt szeretnék teljesíteni. így aztán van olyan édesapa, aki rend­szeresen javítja az olajkály­háinkat, az udvar betonozásá­hoz egy fillér munkabért sem kellett fizetnünk, a napközi korszerűsítéséhez csak az anya­got kellett megvennünk; a parkettázást, a falburkolást, a függönyök varrását a szülők végezték. Végezetül az innen kikerülő gyerekek további sorsáról be­szélgetünk. — Talán érdemes megemlí­teni — veti fel Buzási Márkné, — hogy van egy jól bevált hagyományunk. Az úttörőcsa­pat minden évben, a karácso­nyi szünetben meghívja a nyol­cadikosokhoz végzett tanítvá­nyainkat, akik elmondják, mire jutottak a középiskolákban. Ez sokkal meggyőzőbb, mint ha a szülőktől vagy tőlünk hall a gyerek a továbbtanulás lehető­ségeiről, a rájuk váró nehézsé­gekről; az egyes szakmákról, iskolákról, tantárgyakról, a kol­légiumi életről — és arról, hogy érdemes komolyan venni a tanulást és a pályaválasz­tást. Gállos Orsolya A siklósi alkotótelepek művé­szeti tanácsa döntött a X. sik­lósi kerámia szimpozion és a XII. szobrász szimpozion tervei­ről, a meghívandó művészek személyéről, s egyéb, az alkotó­telepekkel összefüggő kérdés­ről. A kerámia szimpozionra való pályázati felhívást valamennyi magyar keramikus megkapta. „Álmában senki sem tanul meg muzsikálni” A citera viszonylag egyszerű népi hangszer, egy jókezű pa­rasztember könnyedén összeesz- kábálhatta. Meg is tették gyak­ran az elmúlt egy-két évszázad­ban, s a citera igy közkedvelt hangszere volt a falusi ember — különösen a cselédek és zsel­lérek — mulatozásainak. A cite­ra, a többi népi hangszerrel együtt, ma újra népszerű lett, egyre-másra alakulnak a citera- zenekarok, s lépnek pódiumra. Nagydobszán, ahol ugyan­csak lelkes társaság jött össze, másfél évvel ezelőtt húrozták fel a szekrény tetejéről elővett, vagy újonnan vásárolt hangsze­reket az „öreglegények”, akik régen még házaknál, alkalmi összejöveteleken muzsikáltak, s az idősebbektől és egymástól lesték el a fogásokat. A rang­idős Zerényi Mihály 69 éves, a pécsi magasépítőktől ment nyugdíjba: — Árva gyerekként nőttem fel, és egy árvát sok mindenre rá lehet venni, nem is beszélve arról, mennyi mindenre rákény­szerül ... A legénykoromat Barcson töltöttem, itt, a leven­te-egylet zenekarában sok hangszeren megtanultam ját­szani. Később nagy hasznát vet­tem ennek a lakodalmakban. Egyedül is végigmuzsikáltam, ha kellett. Tangóharmónikával a tánc alá, aztán ha valaki éne­kelni akart, elővettem a hege­dűt. A citerát is szeretem. Nem nehéz, csak gyakorolni kell. Ál­mában senki nem fog megta­nulni rajta... A nagydobszai citerazenekar Kukoricakobzás után szívesen táncoltak Mihály bácsi mellett az asz­talnál Lőrincz István áll. Ő a zenekar újonca, traktoros, az idén januárban kezdett ide jár­ni, de nem akkor kezdte a ci- terázást. Gyerekkorától játszik, maga is fabrikált egy hang­szert. „Nehéz összestimmelni az újakkal" - ezért nem használ­ja. Szász József rendőr Kistamá­siból jár át, ha a szolgálat és az időjárás engedi. A csütörtöki próbát kötelezőnek tartja.- Bolondulok a zenéért. Ré­gen én is jártam a házakhoz citerázni, de aztán abbama­radt a muzsikálás. Néhány éve a fiamnak vettem egy citerát, látja, most én játszom rajta. Egy bajom van csak: a félhango­kat nehezen tudom kijátszani. Ha ez jobban menne, még sok­kal szebb nótákat tudnék. A kapuban a táblát: Budapesti Műszaki Egyetem Bajai Vízgazdálkodási Ka­ra, leváltják — érdemei el­ismerése mellett — s az ke­rül a helyére, hogy: a Pécsi Pollack Mihály Műszaki Fő­iskola Bajai Vízgazdálkodási Intézete. Megírtuk az Elnöki Tanács új rendeletét, amelynek alapján a pécsi műszaki és a bajai vízügyi főiskola egye­sülése létrejött. Akkor Juhász Jenő, a PMMF főigazgatója nyilatkozott a „frigyről”, most Baján néztünk körül egy rövid délelőtt. Tuzson Tihamér igazgató- helyettes, párttitkár kalauzolt végig az épületen, amely 1964-ben épült igen tetsze­tős kivitelben, festői helyen, a Sugovica partján. A ter­vek készíttetői azonban taka­Bajai Víz­gazdálkodási Intézet rékossági hangulatban lehet­tek, mert sokáig egy épület­ben volt az oktatási részleg, a kollégium, a menza, a konyha, s valamennyi iroda. Elspórolták a mérőhelyeket, laboratóriumokat, és torna­terem sem épült. Ma már jobb a helyzet. Szép, tera­szos kollégium áll a vízpar­ton, a városban lévő szállás­sal együtt több mint 160 diák kollégista: a hallgatók kétharmada. A főiskola ha­talmas területekkel rendelke­zik, van hely az építkezésre. A kollégium szomszédságá­ban már tető alatt áll egy új félüzemi vízmű; nagyobb a laboratóriumnál, kisebb az igazi vízműnél — ezért fél­üzemi. Vannak kitűnő álla­potban lévő sportpályák, az egyikhez most készül villany- világítás, vannak tágas, le­vegős előadótermek. Nincs viszont rendes könyvtár, s nagyon hiányoznak a műhe­lyek, laboratóriumok. Az új anyaintézmény je­lentős összegű beruházáso­kat tervez Baján, s ez min­denképpen biztatás a bajai intézet diákjainak és okta­tóinak. H. J. A „kottákon” a hangokat nyomóval szorítják le, talán ezért megy nehezebben a kro­matikus skála. De azt hiszem, nem kell félteni az olyan ruti­nos játékosokat, mint például Hirth János, aki akkor kezdte a citerázást, amikor még szék­re kellett állítani, hogy fölérje az asztalt. Ő -is gyakran eljárt a házibálokra, ahol táncolni, zenélni tanultak a mai civilizá­ció áldásait és ártalmait még nem ismerő fiatalok. Szívesen emlékszik vissza a „kukorica­kobzás", vagyis morzsolás utá­ni mulatságokra. Tótfalusi Sándor is így tanult meg zenélni, egy szál citerán, amin fölváltva játszottak. Ö Szatmárból került erre a vidék­re 1942-ben. Tulajdonképpen a fia biztatására kezdett újra mu­zsikálni, amikor a zenekar meg­alakult. Hirth Józsefet csak tá­vollétében tudjuk bemutatni: éppen esti műszakban dolgo­zott a próba idején a Szigetvá­ri A. G. keverőüzemében. Akkor az április 4-i szentlő­rinci szemléié készültek. Instruk­toruk Szentkereszti László ének- testnevelés-szakos tanár Pécs­ről jár ki Dobszára. Nagyon ritkán vetődik nyolc óránál előbb haza. Ö szállítja a meg­tanulandó dalokat most ép­pen baranyaiakat, hogy a nó­tákkal fűszerezett repertoárba a szűkebb haza népdalai is belekerüljenek. Jó volna körül­nézni, talán akad még néhány öreg a faluban, vagy a környé­ken, aki régi, szigetségi dalo­kat is elő tudna keríteni az em­lékezet e polcairól . .. Rázendítenek a kedvenc számra. Messzire kihallatszik, hogy „Szombaton este nem jó citerázni.. .” Jól szól, persze nem szombat, hanem csütörtök van. Tudják ők, melyik napra kell tenni a próbát... Havasi János

Next

/
Thumbnails
Contents