Dunántúli Napló, 1979. március (36. évfolyam, 59-89. szám)

1979-03-11 / 69. szám

DN HÉTVÉGE 10. TUDOMÁNY 1979. MÁRCIUS I I. 33 hónap története fff.) Adalékok az antant-szerb megszállás történetéhez A szerb királyi kormány 1918.. december 1-én annek- tálta (területi bekebelezés) Bácska, Bánát, Baranya meg­szállt területeit Vajdaság né­ven. Az ideiglenes országha­tárt véglegesnek tekintették. Mindezek bizonyítják a meg­szálló hatalom annexiós (hoz­zácsatolás) törekvéseit. (Felmerül a kérdés, és jo­gosan, hogy a szerb királyi annexiós politika miért töre­kedett Baranya annektálásá- ra?) Ezt elsősorban gazdasá­gi okok magyarázzák. A megszállt területek több mint 80%-a kitűnően művel­hető, igen jó termőföld. Pécs városának igen fejlett ipara van, abban az időben is, üze­meiben mintegy 25 000 fő dolgozik. De különösen fontos volt az S. H. S. állam számá­ra a magas kalóriaértékű ba­ranyai kőszén, a szénbányák termékeire égetően szükségük volt hazai iparuk ellátása szempontjából. A szerbiai bá­nyák tönkrementek, döntő ré­szük víz alatt volt, a tenger­hajózás nélkülözte a szenet. Ezek adják többek között magyarázatát annak a nagy­fokú ragaszkodásnak, amely megnyilvánult szerb részről a megszállt területek iránt. A Magyar Tanácsköztársa­ság ideje alatt politikájuk fő jellegzetessége a kényszer volt. A tanácshatalom leveré­se után, az ellenforradalmi rendszer hatalomra jutása után fordulat következett be a szerb politikai irányvonalban, melyet addig Baranyában folytattak. Hogy területi igé­nyeiket véglegesíthessék, szembefordultak addigi szö­vetségeseikkel, a szegedi, pé­csi, de az egész magyar bur­zsoáziával, mert azok ellenez­ték a területi megszállás fenn­tartását, sőt mindent elkövet­tek a megszállás mielőbbi megszüntetéséért. A szerb megszállók által alkalmazott kényszer most már főleg a burzsoá polgári rétegek felé irányult. A mun­kások, a dolgozó tömegek fe­lé a megértés, a demokratikus jogok biztosításának politiká­ját folytatták. A kommunistaellenes jobb­oldal elsősorban Horthytól és Budapesttől, a szocialista pártvezetőség egy része pe­dig Belgrádtól várt segítsé­get. Bíztak abban, hogy a szerb kormány megvédi őket a magyarországi fehérterror rémtetteitől. * Szegeden fogtak hozzá Horthy és társai az úgyneve­zett „nemzeti hadsereg” szer­vezéséhez és létrehozták e hadseregük irányítására a Jővezérséget". A fővezérség a szegedi kormány kebelében alakult meg, a Fried rich-kor­mány létrejötte után két nap­pal önállósította magát, és nem rendelte alá magát az új kormánynak sem. Ezzel Horthy és csoportja alapvetően ma­gához ragadta a tényleges hatalmat, felismerve, hogy a hatalom valójában annak a kezében van, aki rendelkezik a hatalom biztosításához szük­séges erővel. Világosan lát­ták, hogy csak ez biztosíthat­ja számukra a vezető szerepet az ellenforradalmi rendszer­ben. Már Szegeden megkezdték a hadsereg szervezését, mely­hez a francia katonai pa­rancsnokság sokoldalú támo­gatást nyújtott. „Az első egységek Szege­den alakultak meg. A francia parancsnokság 1300 főben szabta meg az engedélyezett fegyveres erők maximumát. A Magyar Tanácsköztársaság leverése után már semmi ki­fogásuk nem v.olt az engedé­lyezett létszám túllépése el­len ” A „nemzeti csapatok” első alegységei zömében tisztek­ből és altisztekből szerveződ­tek 1919 augusztus második felében indult el a fővezérség Szegedről a Dunántúlra, Sió­fokra. Vele ment kb.: 1000 fő tiszt, 1200 fő legénység, 2. gyalogzászlóalj, 1. huszár­század, 1. órkászszázad. ösz- szesen: 3000 fő. A meg nem szállt dunántúli területeken az első időben önkéntesekből, majd később a békeszerződés előírásaival ellentétben, kényszersorozás útján gyaloghadosztályok (Dombóvár, Székesfehérvár, stb.) felállítását kezdték meg. Az antant misszió engedélyé­vel hozzáfogtak a csendőrség, a rendőrség szervezéséhez is. A fő hangsúly azonban a hadsereg erősítésén volt, mert ez képezte politikai (főleg kül­politikai) elképzeléseik meg­valósításának alapját. A ro­mán burzsoáziának nem volt érdeke, hogy segítse a ma­gyar imperialista versenytárs fegyveres erejének kiépítését. Sőt érdeke volt, hogy a „ma­gyar nemzeti" hadsereg kiépí­tését akadályozza. Megkezdte a katonai előnyomulást a Horthyék által megszállt du­nántúli területekre, azzal a céllal, hogy lefegyverezhesse a „nemzeti hadsereget". A kétségbeesett Horthy a Fried- rich-kormány közbelépését sürgette az antant bizottság­nál. Más módon is igyeke­zett megakadályozni csapa­tainak lefegyverzését. Ezt mu­tatja az alábbi dokumentum is: „Magyar nemzeti hadse­reg fővezérlete. 478/1. a. 1919. szám. Pécsi szerb csapatok Parancsnokának. Siófok, 1919. augusztus 25- én. Felkérem ezredes urat, szí­veskedjék táviratilag a szerb királyi kormánnyal a követke­zőket közölni. József királyi herceg és kor­mánya Clemenceau kíván­ságára lemondott. A régi jó viszonyt Szerbiával, melyet Szegedről ápoltunk, fenn kí­vánjuk tartani. Kérjük a szerb kormánynak mielőbbi hozzájárulását, hogy román túlerők előnyomulása esetén a magyar nemzeti csa­patok a Dunántúlról és Sze­gedről, Nagykanizsa, Pécs vagy Bátoszék irányában szerb csapatok által megszál­lott területre fegyveresen át­léphessenek. Kezeskedem, hogy a nem­zeti csapatok a szerb királyi csapatokkal szemben a leg­barátságosabban fognak vi­selkedni." „Fővezér Erre azonban nem került sor, mert az antant hatalmak közbelépésére a román csa­patok beszüntették a dunán­túli területek további meg­szállását. Ezt az örvendetes hírt 1919. augusztus 28-án géptávírón közölte Soós altá­bornagy Horthyval. Elhárult a veszély a nemzeti hadsereg további „fejlesztése” útjából, amit a fővezérség ki is hasz­nált. A hadsereg gyors ütemű növelésére jellemző volt, hogy 1919. november 30-ón a Horthy-hadsereg létszáma 5ó 000 fő volt, a csendőrtar­talékhoz (karhatalom) 34 000 fő tartozott. 1920. február 1- én ez a létszám már elérte a 100 209 főt. Közismert az antant hatalmak szerepe az ellenforradalmi rendszer ki­épülésében. Nem is szükséges annak további taglalása, de azt ismételten le kell szögez­ni, hogy az imperialista ha­talmak, erkölcsi, anyagi téren nyújtott segítsége tette lehe­tővé az ellenforradalmi Hor- thy-rendszer megerősödését. Ez tette lehetővé a fehérter­ror megerősödését, a kapita­lizmus visszaállítását, mind­annak a hatalmas társadalmi haladást biztosító intézkedé­seknek megszüntetését, ame­lyét a dicsőséges Magyar Ta­nácshatalom biztosított. Boros István magyar tudomány arckepcsarnokabol 1906-ban született Versecen. A budapesti, bécsi, müncheni és párizsi egyetemeken tanult, 1929-ben kapta meg orvosi dip­lomáját Budapesten. 1946-tól 1967-ig a pécsi egyetem gyer­mekklinikáján dolgozott. Egyik legtapasztaltabb és legismer­tebb gyermekgyógyászunk. Fel­sorolni itt sok lenne, annyi kül­földi tudományos társaság, aka­démia tiszteletbeli tagja, az Egészségügyi Világszervezetnek is szaktanácsadója. Kossuth-dí- jas, kétszer tüntették ki a Mun­ka Érdemrend arany fokozatá­val, három éve Semmelweis Em­lékérmet is kapott. Tudományos munkái: három könyv, tizenkét könyvfejezet, százhatvannégy közlemény. Ku­tatómunkájának főbb témakö­rei — melyekben számos eredeti megállapítása van —: a csecse­mőkori sorvadás, anyagcsere, bélhurutok, só- és vízháztartás, vesebetegségek problémái, va­lamint az újszülöttek élet- és kórtana. 1976-ban vonult nyugdíjba a budapesti Semmelweis Orvos- tudományi Egyetem II. sz. Gyer­mekklinikája éléről, de ma is minden délelőtt ott található. — Professzor úr, hogyan lett orvos? — A családban több orvos volt, s az emberi test problémái már gyermekkorom óta érdekel­tek. Kísérletezgettem, játéklabort rendeztem be otthon, s egyszer föl is „robbantam”, de ennek szerencsére csak az új ruhám látta kárát. .. Amikor orvos lettem, nemcsak a közvetlen gyógyítás foglalkoz­tatott, hanem legalább annyira az elméleti kutatás is. Főleg az érdekelt, hogy a fejlődésbeli funkciókat milyen ártalmak za­varhatják meg. Jól tudjuk, a szervezetben minden szabályoz­va van, de ezek csecsemő-, ille­tőleg kisgyermekkorban még nincsenek teljesen kifejlődve; ők ezért is könnyebben beteg­szenek meg. — Ön több évtizede gyógyító­éi kutató orvos. Mennyit fejlő­dött ez alatt a gyermekgyógyá­szat? — Nagyon sokat! Amiben ez leginkább lemérhető: eltűntek vagy egészen ritkák lettek a ko­rábban gyakori, súlyos betegsé­gek. Például a gyermekbénulás, a tuberkolotikus agyhártyagyul­ladás, a diftéria, a csecsemő- kori sorvadás. Kezdő tanárse­géd koromban olyan év is elő­fordult, hogy háromezer volt a gyermekbénulásos betegek szá­ma! Gyéren fordul elő ma már a csecsemőkori tüdőgyulladás is vagy a bélhurut. Mindez a védőoltásoknak és az antibioti­kumoknak köszönhető. Meg kell, hogy mondjam: a magyarorszá­gi védőoltások megszervezése olyan nagyszerűr hogy a világ bármely országának például szolgálhatna. Sajnos azonban, az úgynevezett fejlődő orszá­gokban méq sok-sok nehézség­gel küszködik a gyermekegész- ségügy is. Még ma is több mii­Bemutatjuk dr. Kerpel- Fronius Ödön akadémikust lióan halnak meg csecsemő- és kisgyermekkori sorvadásban, il­letőleg bélhurutokban. Ezekben az országokban körülbelül há­romszázmillió olyan gyermek él, akik tizenöt éves korukig nem kapják meg a szervezetüknek szükséges táplálékmennyiséget. Latin-Amerikában például éven­te körülbelül félmillió gyermek hal meg sorvadás következté­ben I Bizony, megdöbbentő adat ez a XX. század végén. Nálunk, e pusztító betegsé­gek eltűntével és az általános higiénia fejlődésével ritkább be­tegségek kerültek előtérbe: a leukémia, a daganatos megbe­tegedések és a genetikai prob­lémákból származó betegségek. — Mit tart professzor úr a ma­gyar gyermekgyógyászat legna­gyobb eredményének? — Azt, hogy a század elejé­hez képest csecsemőhalandósá­gunk egyhetedére csökkent. E téren felívelő és reményt keltő haladásnak vagyunk tanúi. Van azonban egy nagy problémánk, s engedje meg, hogy ezt is szó­ba hozzam: nagyon sok kis sú­lyú csecsemő születik Magyar- orszáqon. Őket sokkal nehezebb orvosilag ellátni, mint a normá­lis súllyal születetteket. Ez a gond egyébként világviszonylat­ban sem kis probléma. Hazánk­ban ma már tíz intenzív központ működik a koraszülött csecse­mők táplálására, és továbbiak felállítása folyamatban van. — Jelenleg milyen tudomá­nyos munkán dolgozik? — Angolul írok egy könyvet a csecsemő- és kisgyermekkori sorvadás problémáiról. Tudja, a nyugdíj számomra egyáltalán nem „rémes dolog”. Ha már az ember olyan hosszú időn át gyó­gyított — ami bizony nem köny- nyű dolog! — jól is esik egy ki­csit pihenni, meqkönnyebbülni a sok rutinmunkától . . . Mindig szívesen foglalkoztam a fiata­labb kollégákkal, támogattam őket. Nem vagyok különösebben hiú ember, az orvosi mesterség­hez bizonyos fokú alázat kell. Mindig a beteg érdeke az első! Az orvos egyéni hiúsága pedig árt a betegnek; káros dolog. Senki sem tudhat egymaga min­dent, s az orvostudományra is áll, hogy „több szem többet lát..." E. É. A cigánygyermekek neveléséért A nemzetközi konferencia tapasztalatai — Kényes téma — mondták előtte többen is. Nem tudom, én sokadmagam- mal inkább érdekesnek és hasz­nosnak találtam azt, amit a feb­ruár közepén Pécsett megren­dezett nemzetközi konferencián hallottam, a cigánygyermekek oktatásának és nevelésének problémáiról. A téma időszerű és valóban nemzetközi össze­fogást igényel, hiszen óvatos becslések szerint is 7—8 millió cigány él a Földön, inkább szegénységben, mint gazdag­ságban, asszimilálódva, vagy a kultúrájához ragaszkodva, ván­dorolva vagy végleg leteleped­ve. Hazánkban jelenleg mintegy 350—380 ezerre tehető a cigány- lakosság száma. Különböző szempontok figyelembevételével három nagy csoportra oszthat­juk őket: túlnyomó többségük magyar anyanyelvű, magyar ci­gány, egyötödük a cigány nyelv­nek valamelyik dialektusát be­szélő oláh, „romungyo", sinti, míg egy töredékük a román­nak egy régiesebb, szegényebb változatát használja: ez a fő­ként Dél-Dunántúlon élő ro­mán, más szóval „beás" ci­gányság. A környező szocialista orszá­gokat tekintve, Romániában a cigányok száma közel félmillió, Csehszlovákiában 300-350 ezer, Jugoszláviában körülbelül 200 ezer. Ausztriában 8 ezer, Fran­ciaországban 180—200 eze', Angliában 40 ezer, Finnország­ban 6 ezer cigány él. Beillesz­kedésük országonként igen eltérő fokon áll, ami nem utol- ■ sósorban annak a következmé­nye, hogy a szocialista és a tő­kés országokban a cigányság más-más meqítélés alá esik. Nyugaton néhol erős cigány­nacionalista törekvések jelent­keznek, amelyekhez a szük­séges homogenitást — David Smith, angol ciganológus sze­rint — nem is annyira a nyelv. Á Dunántúli Tudományos Intézet regionális kutatásai A Magyar Tudományos Aka­démia Dunántúli Tudományos Intézetében folyó munkáról1 so­kat tudnak, sokat olvashatnak az emberek. Tudott például, hogy a pécsi, Kulich Gyula ut­cai épületben készült a tízkö­tetesre tervezett, a Magyaror­szág története című mű része­ként az 1790—1848 közötti gaz- dasáqtörténet általános átfogó fejezete. Az intézet tudományos tevé­kenysége az évtized elején megváltozott. Az addig főképp a megyei keretekhez illeszkedő, egymástól elszigetelt vizsgáló­dások helyébe a magyarországi területfejlesztés átfogó kutatá­sa lépett. A Dunántúli Tudományos In­tézet ez évi tevékenységét alap­vetően két nagy feladat meg­oldására irányította. Dél-Du- nántúl qazdasági-társadalmi szerkezetének vizsgálata arra irányul, hogy megismerjék e régió ágazati és' infrastrukturá­lis kapcsolatait, hogy feltár­ják a mai gazdaságszerkezet történeti gyökereit, megfogal­mazzák az ágazati és igazga­tási szerkezet, valamint a te­lepülésrendszerek kölcsönhatá­sának szociológiai kérdéseit; figyelemmel kísérjék a gazda­ság és társadalom, valamint a természeti erőforrások és a környezet átalakulásának kap­csolatát. A másik nagy témakör a vá­rosi agglomerációkutatás mód­szertani kérdéseinek megvála­szolása. E kutatáskomplexum legáltalánosabb célkitűzése, hogy társadalmunk jelenlegi fejlődési szakaszában miképp és milyen törvények alapján tör­ténik a városiasodás. Az átfogó vizsgálatok témái természetesen az egyes tudo­mányágak számára is „érdeke­sek”. így például a természeti földrajzi kutatások arra irányul­nak, hogy meghatározzák a természeti környezettípusokat, a természeti erőforrásokat. Ilyen indíttatásúak a környezetvédel­mi kutatások is, míg például a szociológia a pécsi agglomerá­ció lakosságának életmódját, életszínvonalát vizsgálja. Az MTA Dunántúli Tudomá­nyos Intézetének e feladatok megoldásában nem csupán az intézetben dolgozók állnak ren­delkezésére. Szoros és termé­keny kapcsolata van az egye­temi tanszékekkel, a közigazga­tási szervekkel, s vállalatokkal, intézményekkel is. Mi sem pél­dázza ezt jobban, hogy álta­lában a kutatócsoportok két­harmada „külső” és az intézet munkatársai is rendszeresen ok­tatnak az egyetemeken. B. L. mint a még mindig igen elter­jedt vándorló életmód biztosít­ja. Magyarországon nem te­kintjük őket nemzeti kisebbség­nek, a nyelvtudomány mai ál­láspontja szerint nyelvük oly mértékben heterogén és sze­gényes szókincsű, hogy a ci­gányság különböző rétegei kö­zött kommunikációra, továbbá korszerű ismeretek közvetítésére alkalmatlan. E nézetnek - ugyan kevesen - de hazánk­ban is vannak ellenzői. A cigányság társadalmi „el­helyezésének”, jellemzésének nehézségeit éppen az a vita mutatta meg, amely egy elő­adás kapcsán arról kerekedett, kit tekinthetünk cigánynak: nyelvi, etnikai, szociológiai is­mérveket vegyünk-e figyelembe, vagy egyszerűen azt tekintsük cigánynak, akit a környezete annak tart? Érdekes volt hallani, hogy, jóllehet, az európai cigányság különböző társadalmi berendez, kedésű országokban, eltérő kö­rülmények között él, mégis az oktatási, iskoláztatási kérdések­ben mennyire hasonlóak a ve­lük kapcsolatos problémák. A konferencián elhangzott beszámolók tanúsága szerint a cigányok életmódjában mutat­kozó különbségek ellenére, egyformán megfigyelhető kö­rükben az iskolával szembeni averzió, a fogalmi gondolko­dás hiánya, a nyelvi kultúra szegénysége, a „gádzsókkal" — nem cigányokkal — szemben táplált előítéletek vagy „ellen- előítéletek” egész sora. A beiskolázási arány javításá­ért mindenütt jelentős erőfeszí­tések történnek. Hazánkban a kép egyre biztatóbb, s ma már inkább az okoz gondot, hogy a cigánytanulók közül kevesen jutnak el a nyolcadik osztá­lyig. A nyugati országokban a nomád cigányok oktatásának egyik módszereként a karavá­nokkal együtt vándorló iskolá­kat létesítettek, avagy előkészí­tő osztályokat, speciális iskolá­kat szerveztek. A konferencia értékét növel­te, hogy az előadók és hozzá­szólók között nemcsak pedagó­gusok, hanem szociológusok, nyelvészek, jogászok, orvosok is voltak, így lehetőség nyílott a nevelési-oktatási problémák interdiszciplináris megközelítésé­re. Az előadások mellett ren­dezett szakmai programok el­sősorban a külföldiek számára jelenthettek nagy élményt, de a hazai szakemberek számára is tanulságos volt a pécsszabol- csi általános iskolában megtar­tott iskola-előkészítő foglalko­zás és a Gilvónfán tett láto­gatás. A cél nem az volt, hogy a konferencia résztvevői minden­ben egyetértsenek, és azonnal hasznosítható eredményekhez jussanak. Ezt egy úttörő jelle­gű tanácskozástól nem lehet várni. Mégis reményt keltő, hogy a három nap alatt, végig zsú­folt ház volt a korferencia ter­mében, s ha az ott elhangzot­takból mindenki a maga terü­letén csak egy kicsit is fel­használ, néhány év múlva már komoly eredményekről lehet majd beszámolni. Havasi J.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents