Dunántúli Napló, 1979. március (36. évfolyam, 59-89. szám)

1979-03-03 / 61. szám

1979. március 3., szombat Dunántúli napló 3 i^miiefiézftf a tényekkel Milyen a könyvtárak helyzete Baranyában? Interjú a Megyei Könyvtár igazgatójával Mielőtt a kérdésre megpró­bálnánk választ keresni és kap­ni, előrebocsátjuk: sokféle könyvtár van, többféle (tanácsi, szakszervezeti, iskolai, tudomá­nyos stb.) könyvtári hálózaton belül. Minket ezúttal a tanácsi könyvtárhálózat érdekel, mivel az emberek túlnyomó része ve­lük jut kapcsolatba. A könyv­táros személye ebben a folya­matban rendkívül fontosságú, hiszen munkája nem elsősor­ban, azaz elsősorban nem ad­minisztratív jellegű. A kiválasz­tás, a kölcsönzés alatt, illetve közben semmi mással nem he­lyettesíthető munkát: ajánló, tájékoztató, orientáló tevékeny­séget végez vagy kellene vé­gezzen. Alapintézmények Mindez fontos művelődéspo­litikai funkciót rejt, esetenként ideológiai vagy általános poli­tikai orientáció szándékát is föltételezi a könyvtáros részé­ről. Mi szükséges ehhez? Meg­felelő könyvek, alkalmas, (sőt, vonzó!) helyiség, alkalmas sze­mély. Ennek feltételeiről, minő­ségéről érdeklődtünk a Megyei Könyvtár igazgatójától, Román Lászlóné tál: — Hol jelölhetjük ki a könyv­tárak — ezen belül a tanácsi közművelődési könyvtárak — helyét, szerepét a mai értelem­ben vett közművelődésen be­lül? — Ezt maga a közművelő­dési törvény is megfogalmazza: a művelődési otthonok és a közművelődési könyvtárak helyi, esetenként területi feladatokat is ellátó alapintézmények. Vol­taképpen a könyvtárak azt a szerepet töltik be a közműve­lődésben, mint az általános is­kolák a közoktatásban. S mivel az egyén számára a közműve­lődésben való részvétel nem­csak állampolgári jog, hanem önmaga és a társadalom iránti törvény adta kötelesség is, meg kell keresni azokat a for­mákat, módszereket, amelyek a fejlődés mai követelményei szerint az egyén sajátos képes­ségeinek, igényeinek kielégíté­sét is lehetővé teszik. Ehhez a fenti alapellátást adó intézmé­nyeket fejleszteni kell a kor és a fejlődés szükségleteinek megfelelően. — Igen, de ha kimegyünk és egyre távolabb a megyeszék­helytől, nem hogy fejlődést nem észlelünk, de elképesztő gyako­risággal találkozhatunk elha­nyagolt vagy éppen működés- képtelen tanácsi (és más) könyvtárakkal. Ezeket ott va­jon nem tekintik ' törvény sze­rinti alapintézménynek? — Nézzünk szembe a tények­kel. Éneikül se változás, se előbbrelépés nem lehetséges. Az ugyancsak alapellátást adó művelődési otthon (és mozi) rendezvényeket és közösségi művelődési alkalmakat teremt az embereknek. A könyvtárnak más a jellege. Elsősorban szol­gáltatásokat nyújt, igényeket teljesít: a kisgyerek meseszom- jától a tudományos tájékozta­tásig, nagyon széles skálán. Hogy milyen színvonalon? Vi­szonylag friss a kép, a közmű­velődési bizottság ősszel átte­kintette a megye könyvtári helyzetét. A könyvállomány vi­szonylag kielégítően gyarap­szik, ez országosan kb. a kö­zépmezőnyt jelenti. A tízezer lakosra jutó szolgáltató helyek, tehát könyvtárak számát ille­tően „túl jó” a kép . . . Orszá­gosan a 3—4. helyen állunk. Pedig a legkevésbé sem ott jó a könyvtári helyzet, ahol több a könyvtár! Ugyanis a fenti „előkelő" hely ellenére tartalmi feladatok terén: a voltaképpe­ni közművelődési könyvtári te­vékenységben a tízezer lakosra eső beírt olvasók számában a hetedikről a 13. helyre; a köl­csönzés számait alapul véve a tizenegyedikről a 15. helyre csúsztunk vissza az utóbbi öt évben itt Baranyában. Ez óriási ellentmondás! Nézzük az okait. Ez a könyv­tári struktúra a településszer­kezetet követi, ami köztudottan elaprózott a megyében. 1952- ban óriási vívmány volt, hogy már mindenütt létesült könyv­tár. A kultúrát oda vittük, ahol az emberek élnek. Ma viszont más a fejlődés ritmusa, mások a követelmények is. Kétségte­lenül az anyagi eszközök kor­látozottsága motiválja a jelen­legi helyzetet, ám eléggé sok benne a szubjektív elem is. Amikor a tanácsok gazdái let­tek a művelődésnek s benne a könyvtáraknak is, csak ké­sőn, (esetleg a közművelődési párthatározat után) ismerték fel a könyvtárak alapintézmény jellegét. A könyvtár sokhelyütt a perifériára szorult, szolgálta­tásai megrekedtek a kölcsönző népkönyvtári szinten. A „vá­rom az olvasót...” szintjén. Vagy még ott se . . . Meglehe­tősen nagy azoknak a helyek­nek a száma, ahol a községi könyvtár elavult, működésének qjapvető feltételei hiányoznak, könyvtárnak nem vagy alig ne­vezhetők, közművelődési funk­ciót nem teljesítenek. Létük önáltatás, azt az illúziót kelti, hogy az a település közműve­lődési intézménnyel el van látva. Ma, amikor a közműve­lődési párthatározat differen­ciált szolgáltatást ír elő! Ezt önkritikusan be kell ismernünk. Azt is, hogy ebben a könyvtá­rosok is hibásak, mert ahol rossz a helyzet, belenyugod­tak . . . Egyébként a könyvtá­rosi munkakörben foglalkozta­tottak száma a megyében 435, közülük 310-en végzik a mun­kájukat tiszteletdíjért: havi 150—200 forintért... — Ezek szerint milyennek te­kinthető a könyvtári helyzet Ba­ranyában? — Nagyon finoman szólva: nem jó . . . Nem olyan, mint amilyet a fejlett szocialista tár­sadalom építésében a társa­dalom elvárhatna. Fedtetek — Miben látja a javulás fel­tételeit? — Objektív helyzetkép szük­séges. Fel kell tárnunk ezt és szembe kell néznünk vele. Ami ebből már eddig ismert, azt áprilisban a megyei tanács vb- ülésen megvitatja. A kiút, a javulás feltételeit a jelenlegi struktúra és szemlélet megvál­toztatásában látom. Azon a kistelepülésen, ahol méltatla­nul, kis vizes odúkba paszíroz- ták be a „könyvtárt”, ott nem az a lényeges, hogy legyen (papíron) könyvtár, hanem az, hogy nívós, korszerű könyvtári szolgáltatás legyen. Ennek a helyzettől, településtől stb. füg­gően négyféle útja lehet, az egyik az ún. körzeti könyvtár, mint ma a beremendi. (Több tanács egy központi körzeti könyvtárat tart fenn.) Lehet ezenkívül más centralizációval, helyi könyvtárak összevonásá­val vagy mozgó szolgáltatással, bibliobusszal is fejleszteni a je­lenlegi, bizony országosan is rossz könyvtári helyzetünket. Ez lenne a jövő útja. * Bizakodunk, hogy a megyei tanács végrehajtó bizottsága a helyzet részletes ismeretében konstruktív döntéseket hoz majd a megye tanácsi könyv­tárhálózatának rövidebb és hosszabb távú fejlesztésében. W. E. FI LM JEGYZET Lolka és Bolka P> |B I I I ■■ ■■ | a Fold korul Avatott szakértővel, négy­éves fiammal mentem a hét egyik filmbemutatójára. A nézőtér tele volt a műfaj te­kintélyes kritikusaival: min­den felnőttre két-!három gye­rek jutott. Nem véletlen, hi­szen Lolka és Bolka föld­körüli kalandjai szerepelnek ej műsoron. Nincs is jobb kritikus a gyerekeknél: boldog visíto- zással nyugtázták, ha a két kedvenc legyőzött valami ne­hézséget, mély sóhajok sza­kadtak fel, ha nem esett ba­juk, hangosan nevettek a két kisfiút akadályozók kudar­cain, fegyelmezetten unat­koztak az üresjáratok alatt. Mert hát az is akad a majd kétórás rajzfilmben. Le­het, kell is ilyen képi szünet a gyerekek kedvéért, hogy kipihenjék az izgalmakat, él­ményeket — bár egy félórás rövidítés csak javára lett volna a filmnek. Több ellenvetésünk nem is lehet, még felnőtt fejjel sem. A televízióból jól ismert rajz­figurák méltán népszerűek, s e nagy játékfilm csak öreg­bíti hírnevüket. Nem keve­sebbre vállalkoznak, mint­hogy megismételjék Verne híres hőseinek kalandjait a Föld körül. Igaz, hogy nem önzetlenül vállalkoznak a ka­landra, tekintélyes örökséget ütnek el a rokonok elől, ha teljesítik a végrendeletet: aki egy éven belül nyolcvan nap alatt körbejárja a Földet, azé az örökség. Természetes, hogy a két lengyel kisfiúnak ez sikerül, bármennyire is akadályozza őket Jeremiás, a lord inasa. S az is természe­tes, hogy önzetlenségüket is bizonyíthatják a hősök: a megérdemelt örökség meseor­szág, gyermekparadicsom lé­tesítésére fordítódik. Gazdag fantáziával készí­tette filmjét Wladislaw Neh- rebecki, kár, hogy már nem készíthet többet felnőttek és gyerekek szórakoztatására. Nemrég hunyt el a kiváló lengyel rajzfilmes, aki örök­életű figurákat teremtett Lol­ka és Bolka személyében. (bodó) Idegenek IV/I int Szakonyi Károly a ® * * Rádió- és Televízióúj­ságban is elmondotta, a fenti cí. mű tévéjáték — dramaturg Já­nosi Antal, rendező Málnay Le­vente — az ő két novellájának összedolgozásából keletkezett. Két novelláról volt tehát szó, eredetileg mindkettő hasonló alapszituációt tartalmaz. „Ere­detileg — írja maga a szerző — azonosság nem volt e no­vellák között, csak annyiban ha­sonlítottak egymásra, hogy mindegyikben házastársak éle­tének válságosra forduló pilla­natáról írtam, továbbá, hogy eb­ben is, abban is az események részeseként szerepelt egy-egy magányos és keserű sorsú öreg­ember.” A két novellából azután egy tévéjáték lett, a két fiatal pár­ból egy és ugyanaz a pár. A két történet megmaradt a ma­ga egymástól való teljes külön­állásában — elmúlik az egyik, következik a másik. Az őszi ba- laton-parti jelenetben a házas­pár kissé fáradt, de jónak lát­szó kapcsolatát csak az az ép­pen, ott abban a pillanatban tá­madó konfliktus felhőzi be, hogy a születendő gyerek kell nekik vagy „korai még”. Meg­lehetősen elcsépelt szituáció, amelyet nem árnyal semmiféle egyéni motívum. A második jelenetben — a menedékház­ban töltött szilveszter éjszakán — a fiatal pár között az okoz talán végleges törést, hogy ve­lük van a barátnő, akiből erre az éjszakára a férj szeretője lesz. A fiatal pár más vitáiról, más tulajdonságairól, a szakí­tás előzményeiről nem is tudunk meg egyebet, s ez így, együtt is bizony nagyon kevésnek tű­nik. Annál is inkább, mert a második részben a házaspár­nak már szinte csak epizódsze­rep vagy még annyi se jut, he­lyüket Jocek egyéni tragédiája tölti ki pr" z a Jocek amolyan min­*““• denes a menedékház­ban, lovas szánnal járja a he­gyet és a fiát lesi, akit már egy mozdonyvezető nevel helyette. A családját vesztett, magányos férfi elesettsége és otthontalan téblábolása — különösen Hor­váth Sándor kitűnő alakításá­ban — a tévéjáték legjobb ré­sze. A másik öregembert viszont, bármilyen jó színész is Solti Bertalan, nem tudtuk megis­merni, megkedvelni, még iga­zán megsajnálni sem. A két novella idegen maradt egymástól, de idegenek ma­radtak a sorsok is, más-más vá­gányon haladó vonatok, ame­lyek sötétben futnak el a sze­münk előtt, s így nem sok ké­pünk marad róluk. H. E. Irodalmi estek a pécsi Ifjúsági Házban Hamlet és az Új írás Paál László emlékezetére: Száz éve halt meg, 33 éves korában Paál László festő. Az életében sokat nélkülöző művész — Munkácsy barátja — különb sen a tájképfestészetben alkotott jelentősét, to­vábbfejlesztve a barbizoni iskola eredményeit. Művészete egyaránt megbecsült Magyarországon és Franciaországban. Képünkön Nyárfák című festményével idézzük művészetét. Bizonyára nem gondolta vol­na Shakespeare, hogy egyszer zenés kivonatot készítenek Hamlet című drámájából. Ez természetesen nem baj, hiszen a nagy művek is „ki vannak té­ve" a kísérletezésnek, és a pró­bálkozásokból remek dolgok is születtek már. A Hamlet, Kőváry Katalin dramaturgiájával, Kozák And­rás és a Kaláka együttes sze­replésével, meglepően újszerű kísérletté vált. Hetven perc vá­zára fűzték föl a dráma fő gon­dolati — formai cselekményét. Az egymásba kapcsolódó mo­nológok lendítik előre a törté­netet. Közben hangulatkeltő, aláfestő és önálló funkcióhoz jutó zenét produkál a Kaláka együttes. Énekükkel — az ere­deti szöveghez hűen — szerep­lőket is megtestesítenek. Példá­ul Laertest, aztán a csapodár királynét, Hamlet barátait, a színészeket. Hamlet és Ophélia „párbeszédétien" Ophéliát a klarinétszólók hivatottak meg­formálni. Az így nyert változat nem he­lyettesíti Shakespeare eredeti művének ismeretét, de nem is törekedtek erre az alkotók. A földolgozás érdekességét nem lehet elvitatni. A megvalósítás azonban nem sikerült tökélete­sen. A Kaláka együttes zenéje az előadás egyik részében va­lóban kifejező, korhű, mégis mai, jelezve az időbeni eltérést és folytonosságot. Gondolok itt Kozák Gábor és a Kaláka együttes a színpadon a reneszánsz hangulatú beveze­tőre, a színészek játékát kísérő muzsikára, Ophélia idézésére, a bosszúra hevítő betétre és a különösen szép befejező részre. Másutt nem teljesítette a rává­ró feladatat, elszakadt a da­rabtól, sőt, néha zavarta a szí­nész szövegét. A dán királyfi alakja is más, eltérő a megszokott Hamlet- képünktől. Kozák András Ham- letje kevésbé tragikus, árnyal­tabb alak, aki tud nevetni is. Szerepe nem egységes, mert a dramaturgia ugyan igyekezett vállalni a fő vonalakra való ki­terjedést, ezt mégsem érte el. A történet időnként zavarossá válik, és emiatt elmarad a kí­vánt hatás. Kozák András sem tud mit kezdeni ezekben a szét­szaggatott helyzetekben. Ilyen­kor naiv, erőtlen az előadás, és a néző kínosan feszeng. Amikor Kozák András magára marad, akkor kezd igazán kibontakoz­ni. Birtokába veszi a darabot, aláveti magáit a szerepnek, de ugyanakkor uralkodik fölötte. Figyelemre méltó ez a Hamlet- feldolgozás, talán egy újabb csiszolás javára válna és több lehetne a mostani kísérletnél. A Hamlet-előadóst kedden láthattuk a Pécsi Ifjúsági Ház­ban, ahol a hét elején egy má­sik irodalmi estet is tartottak. Az Ifjúsági Ház Pódium-sorozat keretében az Új írás szerkesztő­ségének négy munkatársa, Sza- kolczay Lajos, Farkas László, Bihari Sándor és Kalász Márton látogatott Pécsre. Beszéltek a folyóirat felépítéséről, célkitű­zéseiről. Szóba kerültek a gon­dok, problémák is, amelyekkel a szerkesztőknek szembe kell nézniük. Az est érdekes lehetett volna, ha a beszámolót köve­tően beszélgetés indukálódott volna a munkatársak és a kö­zönség között. A szervezők ugyan háromszáz meghívót ad­tak ki, küldtek szét az iskolák­nak, mégis csak egy kis cso­port gimnazista érkezett az est­re. Rajtuk kívül a Jelenkor szer­kesztőség és a fiatal pécsi írók vettek részt. Ök kérdeztek és ez a többiek részére is tanulságos volt, egy idő után azonban így belterjessé vált a beszélgetés. Barlahidai Andrea

Next

/
Thumbnails
Contents