Dunántúli Napló, 1979. február (36. évfolyam, 31-58. szám)

1979-02-10 / 40. szám

1979. február 10., siombat Dunántúli napló 3 ANGI VERA liarőKSOS hangulatot keltettek Francia fúvósok A fafúvós kamarazene kedvelői február 8-án, a Ne­velők Házában egy kiváló francia együttes, a Trio d’Anches de Besangon, azaz a Besangoni Fafúvós Trió mu­zsikájában gyönyörködhettek. Valóban néha varázsos han­gulatot hozott létre Jacqu­es Coslarini (oboa), Christi­an Peignier (klarinét) és Pierre Bouriez (fagott). A hangszerek hajlékony, „esp- ressivo” kezelése, az össz- játék és az intonáció szinte tökéletes megvalósítása — összegezhetnénk erényeiket. Haydn, Mozart és Beetho­ven muzsikájában számunk­ra kissé szokatlan személyes­séggel szóltak, de irigylésre méltó könnyedséggel. Az egy- gyüttes igazi területe a mai francia zene, és így élvezhet­tük játékukban Ibert, Tans- mann és Sauguet könnyed, csillogó és elegáns kompozí­cióit. Szkladányi Péter FILMJEGYZET népi iparmüuész A sematizmus és az antise- matizmus csak látszólag alkot­nak tényleges ellentétpárt. Az antisematizmus - minél ádá- zabbá válik — maga is egyfaj­ta sematizmushoz vezet. A se­matizmusnak, mint minden mű­vészi ábrázolásbeli torzulásnak egyetlen igazi ellentéte van, a realizmus. Azok a műalkotá­sok, amelyek a személyi kultusz korszakának utólagos, úgy­mond: igaz képét akarják ad­ni, kettős veszélynek vannak kitéve. Vagy a kor totalitását képtelenek művészi eszközök­kel és erővel megragadni, vagy a külsőségeit, megjelenési for­máját. Ennek szómos oka van. A társadalomtudomány már megalkotott magának egy töb- bé-kevésbé kerek, egész képet arról az időszakról, a köznapi tudat, a köznapi gondolkodás azonban még mit sem tud kez­deni vele. Nem is csoda, hi­szen az előbbi a lényeghez, az utóbbi pedig a jelenséghez, nem ritkán a látszathoz kötő­dik. * Gábor Pál Angi Vera című filmjéről szólva azért kell mind­ezt előrebocsátani, mert itt is megfigyelhető ez a kettősség. A mű tartalmaz egy esztétikai­lag is értékelhető — kisregény­nek megírt — novellányi magot: Angi Vera és André István fia­tal pártoktató szerelmét. (Pap Veronika és Dunai Tamás.) Nem kis teljesítmény már az sem, hogy ezt a reális magot sikerült realista ábrázolási esz­közökkel megjeleníteni. Ugyan­csak értékelhető e sorsbavágó élethelyzet közvetlen közegé­nek, környezetének az ábrázo­lása is. (Pásztor Erzsi, Halász László.) Ez a közeg azonban rövid időn belül kitágul, fősze­replővé lép elő, a film korrajz­zá erősíti föl magát. A szere­lem, a tényleges cselekvés puszta apropóvá válik mind­ahhoz, amit az alkotók véle­ménye szerint e pillanatban el lehet és el is kell mondani egy olyan korszakról, amelynek köz­tudatunkban ma mór szinte csupán csak elmarasztaló jel­zői lehetnek. Pedig a múltat nem „támadni" és nem „vé­deni" kell, mégkevésbé „helyre tenni". Nincs is ennek értelme. A múltat ismerni kell, olyannak látni és láttatni, amilyen tény­leg volt. * Az Angi Vera fénytöréseit, aránytévesztéseit az okozza, hogy a hibátlan és erőteljes alaptörténet helyére úgy lépte, ti elő a kort, hogy nem gondol­ja végig ennek súlyos követ­kezményeit. Azaz: míg a sze­relmi történetet lényegiségé- ben lényegi eszközökkel mutat­ja be, a „becsempészett" lé­nyegről, a korszakról csak kül­sőségek formájában, a közna­pi tudat amúgy is eléggé erőt­len kliséivel, frázisaival beszél, így a film reális magva egy ir­reális közegbe kerülve maga is csaknem elveszti realitását. Gyorsan felejtődő emlékképpé válik és mire hazaérünk a mo­ziból, elszürkül bennünk. Pedig ez a film már egészen komoly vállalkozásnak indult A vállal­kozás eredménye sem az átlag­filmek szokványos szürkesége. Az Angi Vera jóval több ennél, mégha ugyanakkor sokkal ke­vesebb is annál, mint ami le­hetett volna. B. K. Tabár Béláné Szakkört vezet két művelődési házban Miért szomorú a kalocsai hímzés ? Tabór Béláné kétségtelenül energikus asszony. „Nem jól érzem magam mostanában, lehet, hogy beteg vagyok” — mondja, de mozdulatai meg­hazudtolják szavait. A hím­zésmintákkal, könyvekkel zsú­folt asztaltól percenként Ug. rik föl, hogy a másik szobá­ból blúzokat, térítőkét hozzon elő. Úgy rakosgatja elém a szebbnél-szebb hímzéseket, mintha bizonyítania kellene, hogy nem érdemtelenül kapta meg 1976-ban a Szocialista kultúráért kitüntetést, tavaly decemberben pedig a Népi iparművész címet. Pedig bizonyítani már ko­rábban bizonyított, számos ki­állításon, széles plénum előtt. Margit néni — így szólítják „asszonykái" a szakkörben — már 1930-ban ezüst oklevelet kapott egy orosházi kiállítá­son. Szülővárosában, Szente­sen, majd Derekegyházán, Abaúj-Szemerén, később a du­nántúli Mözsön és Bárban ta- nítgatta a lányokat, asszonyo­kat a népi hímzés művésze­tére. Ezt akkoriban még nem szakkörvezetői munkának hív­ták; ilyen titulus alatt csak 1967-ben Pécsett, a József At­tila művelődési házban kez­dett kézimunkát tanítani. El­sősorban bányászfeleségeknek, de diáklányoknak és tanár­nőknek is. Két év óta a KPVDSZ-ben is szakkörvezető. Sokat kirándulnak, igyekeznek a mintákat eredeti forrásból megszerezni. — Ha idegen városba ju­tok el, első utam a múzeum­ba vezet — mondja. — Le­rajzolom a mintát, sokszor csak egy-egy motívumot sike­rül már, ha rosszabb minő­ségű volt az anyag, s abból komponálja meg aztán az ember a térítőt vagy a blúzt. En nem szeretem a nagy min­tákat. Túlságosan harsány ne­kem a matyó, vagy a kalo­csai hímzés. Sokkal jobban élvezem, ha apró, finomabb motívumokat kell kidolgozni. Pocelicót mutat, átai övét, nefelejcs nagyságú virágokkal, ahol a szirom egy-egy öltés, persze vastag, régi fonállal, amit ma már nem lehet kap­ni. Lelkesen, de türelemmel magyaráz. Apránként megtu­dom, miért hívják szomorúnak a lila színű kalocsai virágo­kat — mert csak öregasszo­nyok hordták — s azt is, hogy az alapszövet színét meg sza­bad változtatni, de a mintá­ét csak nagyon ritkán, külön­ben már nem lesz hiteles munka. Bach-sorozat Nem lehet elégszer leírni, milyen jó ötlete volt az Orszá­gos Filharmóniának ezt a Bach-sorozatot elindítani. Nem­csak közönségigény van rá — ez a Liszt-terem nézőterén lát­szik — hanem az előadóművé­szeknek is kiemelt feladatot je­lent a nagy mester egy-egy művében való elmélyülés, Bachot játszani: előadói stí­lusok csapnak össze, zenetudó­sok vitatkoznak a stílushűség fogalmán. Csak homályos kö­vetkeztetéseink vannak, hogyan szólalhatott meg a maga korá- , ban ez a muzsika, sokszor még azt sem tudhatjuk bizto­san, Bach milyen hangszerre írta művét: orgonára-e vagy csembalóra. Kinek-kinek egyedi Orgonakoncert meggyőződése a díszítések, trillák helyesnek vélt megol­dása, az előadói expresszivi­tás mértékkel vagy természete­sen adódó lehetőségei. Az elő­adás hitelességéhez nincs is más mércénk, mint a mű zenei anyagának ismeretében az egy­ség megteremtése, szinte füg­getlenül az előadásmódtól, si­kerül-e az előadónak az adott pillanatban feloldania a bachi interpretációkhoz tapadó ellent­mondásokat. Az orgonista viszonylag sze­rencsés helyzetben van ezen a téren. Amennyiben a hangszer ezt megengedi — mert két egy­forma hangszer nincs, és ez különösen vonatkozik az orgo­nára — a regisztrálás tisztasá­ga, érzékenysége a mű formai építkezésére már önmagában meghatározó lehet. Kárpáti Jó­zsef budapesti orgonaművész játéka e tekintetben tetszett. Változatos tudott lenni, még­is egységes maradt. Bár a hat ún. Schübler korálelőjóték megszólaltatásához hiányzott az orgonának egy regiszter- tartománya, a nyelvsípok, erről ő nem tehet. A tempók meg­választása azonban teljesen rajta múlott. Érthetetlenül hajszoltnak és ezért ritmikai- lag is fegyelmezetlennek tűnt a hangverseny első fele, a C-dúr prelúdium és fúga (BWV531), valamint a korálok többségé­nek előadása. Az artikuláció, a dallamok tagoltságának, vagyis belső életének világos érzékeltetése igen fontos a mű felfoghatósága, megértése szempontjából. Lehet, hogy kez­deti feszültség okozta ezt a hiányt, mert a zárószám, a c- moll prelúdium és fúga (BWV 546) már a művész jó stílusbeli és technikai felkészültségéről tanúskodott. Bach E-dúr hegedű-zongora szonátájával működött közre a hangversenyen Vass Ágnes és Bodó Árpád. Vass Ágnes szép hangon és nagy bizton­sággal játszott. Meg tudta ta­lálni azt a mértéket, amelyben az expressziviiás tiszteli a stí­lus határait, mégis élő és hi­teles. Visszautalva az előadási problémákról leírtakra: ez igen nagy dolog. E szituációban Bodó Árpád 'kemény billentésű, „túl objektív" zongorázása nem használt a mű egységének. Kircsi László Ki hinné, hogy ennek a sze­líd, ipari-művészeti ágnak is vannak mindennapi, majd­hogynem kisstílű problémái. Féltékenykedés, fúrkálódás, plágium, anyaghiány, szer­számhiány ... Tabárné kér, hogy erről ne beszéljünk, de azt nem ígértem meg, hogy az évek óta hiánycikknek szá­mító kézi pontozógépet nem említem meg. Apróság, de órákat takarítanának meg vele. Persze, aki igazán megszál­lottja ennek a munkának, fittyet hány az effajta apró, bosszantó dolgokra is. Azt né­zi, hol van még megmenten­dő érték, hol • lehet örömet szerezni másoknak, magunk­nak. S Tabár Béláné ponto­san ilyen asszony. H. J. Képzőművészet A látás öröme Réti Zoltán kiállítása elé Réti Zoltán muzsikus o balassagyarmati iskola igazgatója. Kórust vezé­nyel, több hangszert is­mer. Említem ezt, mert tájképein cv ekehúzta íveket, a szántó ember alakját, a lovak mozgá­sát ugyanolyan mozdulat­tal festi fel a vászonra, mint amikor kórust vezé­nyel. írt egy remek kis könyvet Rózsavölgyi Márk­ról, a verbunkos muzsiko e kiváló, mozgalmas éle­tű zeneszerzőjéről (aki vándorútjai során Pécsett többször megfordult) és akinek jól megszerkesztett arcképe, Réti Zoltán fes- ményének mása, ott van a könyv címlapján. Réti Zoltán elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát és egy sor önálló kiállítá­sa volt, legutóbb Kapos­váron. Hasonló életsorso­kat ismerünk, László Gyu­lának a honfoglaláskor professzorának láttuk ki­állítását Pécsett, láttuk o költő Takáts Gyuláét és is­merjük a költő Nagy Lász­ló rajzait. Kivételes, kü­lönös jelenség volna Réti Zoltán? — Mert csak az újabb időben alakultak ki olyan fogalmak mint pél­dául képgrafikus, reklám­grafikus — folytathatnám a nem sokat jelentő cí­meket. A valóság az, hogy az olasz reneszánsz­ban természetesnek vet­ték: az ember jól ellátta feladatát mint festő, szob­rász, építész, muzsikus, író. Korának igényére, fel­adatára válaszolva ugyan­ezt mondotta egyik vagy másik anyaggal, egyféle­képp, azonosképp szólt az emberhez. Réti Zoltán „Violon d’lngres”-je igazi hegedű. Ö maga jövő-menő, utazó ember és visszatérő hűséges lakója Nógrád- nak. Szeretettel ábrázoljo a nógrádi embert, a föld­munkást, az otthoni tájat, a virágcsokrot és ideje van arra, hogy tanulmá­nyozza, ábrázolja a mu­zsikáló embert, a képző­művészet örök és meg­újuló témáját. Mindezt teszi olyanképpen, aho­gyan énekel az ember. Ahogy hangja fölszáll, hallom azt. Sors ez, a lá­tott valóság öröme, amo vonzó egyszerűség, ahogy a mozdulat fátyolos tisz­ta zavarában átnyújtunk egy virágcsokrot. A magam részéről min­denkor szívesen tanulok — Réti Zoltán kiállításá­nak tanulsága túl az át­nyújtott öröm egyszerűsé­gén, a „kertünk ápolása” — a bízó egyszerűség, az erő gazdaságos beve­tése, a meggyőződés hi­teles, figyelmeztető biz­tonsága. Aztán, kiállítása helyén és idején rende­zendő szép kamaramuzsi­ka bizonyára hallgatókat vonz képei elé, talán rá­figyelnek városunk festői és muzsikusai, kik egy­más közt oly ritkán és keveset találkoznak. Martyn Ferenc

Next

/
Thumbnails
Contents