Dunántúli Napló, 1979. január (36. évfolyam, 1-30. szám)
1979-01-06 / 5. szám
1979. január 6., szombat Dunántúli napló 3 BÜÉK! Jó filmmel köszöntötte az új évet a magyar filmgyártás. A címe is ez: BÚÉK! A forgalmazók nyilván poénnak szántók a szilveszter körüli bemutatást, de a film szerencsére sokkal általánosabb kérdéseket vet fel annál, hogy aktualizálni lehetne a naptárforduló idejére. A történet középpontjában három fiatal mérnök áll: Laci, Kati és Gyula. Együtt dolgoztak ki egy gyári orogramot, s a másfél éves kemény munka levezetéseként alapos előszilvesz- tert tartanak. Mint kiderül, a medve bőrére is előre ittak, mert az új igazgató hallani sem akar arról, hogy megtartsa elődje ígéreteit: elfogadja a programot, és Lacit nevezze ki vezetőnek. A szilveszterkor folytatódó hosszú mulatozás zaránaok- lásai alatt az is bebizonyosodik, hogy a három fiatal kolléga szilárdnak hitt barátsága nem is annyira megingathatatlan, s családi kapcsolataikban is jókora rések tátonganak. Az időnként eksztatikus táncjelenetek — micsoda bizarr ötlet! — Wajda Mennyegzőjének képsorait juttatják a néző eszébe. A bőgő brummogása helyett ugyan a basszusgitár bőgőse hallatszik, a századvégi lengyel néptánc helyett is megnevezhetetlen mai figurákat látunk, sőt, a két fiim témája, konfliktusainak jellege is egészen más. A többi azonban stimmel. S ez a többi: a feszültség fokozása az eszeveszett mozgás, az erőltetett vidámság, a „csak azért is" mulatozás bemutatásával. Szörény Rezső filmjét mindez igen magas hőfokra fűti. Az események pergők, a dialógusok életszernek, a mozdulatok hitelesek. Nem csoda: a szereplők mintegy szi- tuácfójátékot adnak elő, előre megírt szerepük nincs. Elhisszük Bujtor Istvánnak, Bodnár Erikának és Bálint Andrásnak, hogy ambiciózus mérnökök. Meszléry Juditnak, hogy hűséges jegyes, Esztergályos Cecíliának, hogy háttérbe szorított, s ezért hűtlen feleség. Horineczky Erikának, hogy naiv, ragaszkodó szövőlány, Káldy Nórának, hogy sokoldalú adminisztrátor. Nem hiszünk viszont Haumann Péternek és Márkus Lászlónak az új igazgató és a felettes alakjának profi színvonalú, de sematikus megformálása miatt. Zsombolyai János hagyományoson jó technikája, érdekes beállításai, s dokumentumfilmben sem szégyelleni való zsánerképei nagymértékben részesek Módos Péter író és Szörény Rezső rendező filmjének sikerében. H. J. Kitömi az elszigeteltségből A Liszt Ferenc Társaság pécsi csoportja Új programmal várják az érdeklődőket A weimari Liszt-ház zeneszobája Kevés annyira nemzetközi zeneszerzőnk van, mint Liszt Ferenc. Életművét sokfelé ismerik a világon, és sokfelé hódolnak előtte ma is. Ezt igazolják a különféle Liszt-társaságok is. Európa több országában működik ilyen (pl. Anglia, Ausztria, Franciaország), de Kanadából és az Egyesült Államokból is érkeznek hazánkba kiadványok az ottani társaságoktól. Magyarországon először 1893-ban hozták létre a „Liszt Ferencz Társaság"-ot, s 1934-ben Országos Liszt Ferenc Társaság is alakult. Hosszabb szünet után pedig 1973-ban hirdetett alakuló gyűlést a Liszt Ferenc Társaság, amely legelső szellemi örökösének és hagyományai folytatójának vallja magát. A budapesti társaság szorgalmazza és támogatja Liszt műveinek előadását, kiadását, írói munkásságának közzétételét. összegyűjtik a zeneszerző kéziratait, gondozzák és fejlesztik a Zeneművészeti Főiskola Lisz-gyűjteményét. Megalapították a Nemzetközi Liszt Hanglemez Nagydijat; megrendezték Sopronban az ifjú zongoristák első nemzetközi Liszttalálkozóját és évenként Lisztplaketteket adnak át óz arra érdemeseknek. Találkoznak a többi társasággal és tagjaikkal bejárják azokat az országokat, városokat, ahol Liszt Ferenc élt, alkotott. Csakhamar önálló CsoportHétfőtől — négy héten keresztül — ismét jelentkezik a rádió Dupla vagy semmi zenei fejtörősorozata. Az ezúttal hetedik alkalommal sorra kerülő vetélkedő témája a 170 éve elhunyt Joseph Haydn élete és zeneszerzői munkássága. A fejtörő részvevőit a Rádió- és Televízióújságban néhány hónapja meghirdetett felhívásra beérkezett „tanulmányok" alapján válogatták ki. így a január 8-án 18 órakor, a 3. adón kezdődő, s nyolc jai is szerveződtek a budapesti társaságnak. így néhány évvel ezelőtt a soproni, egy évvel később a Zeneművészeti Főiskola csoportja és a dél-dunántúli csoportok jöttek létre. Ez utóbbi 1976-ban vált ketté a szekszárdi és a pécsi társaságra. A pécsiek célkitűzése is szorosan kapcsolódik a budapestiekéhez. A zeneszerző életéről, munkásságáról szóló előadásokat tartanak, melyeket zenei bemutatókkal kötnek egybe. Tavaly a pécsi középiskolásoknak hirdettek pályázatot. Feladatul egy-egy Liszt-mű elemzését adták. Tehát létezik a csoport, mégis méq a pécsiek is alig tudnak róluk. Tagjai aktív zenészek, de rajtuk kívül másokat nem vpntak be tevékenységükbe. A mottóként vallott feladatvállalást: „A nagy magyar géniusz, Liszt Ferenc szellemi hagyatékának ápolása és kulturális közkinccsé tétele..." — még nem tudták teljesíteni. Pedig kitűnő szakemberek segítik a csoport munkáját, így pl. Achátz Imre Liszt-kutató, Bánki József, Bodó Árpád zongora- művészek; dr. Varga Károly, nyugalmazott főiskolai tanár, fordító, szövegíró; Antal György főiskolai igazgató, Liszt-díjas karnagy, vagy a Dobó István Gimnázium Kertész Attila vezette kórusa. A csoport a Nevelők Házában otthonra is lelt, több előadást is tartottak, de munkájuk mégis elszigetelt maradt ... Május óta Csanádi Árpádné, zongoratanárnő a csoport vezetője. Vajon hogyan szándékozik változtatni a mostani helyzeten?- Még alig csöppentem ebbe alkalommal jelentkező műsorban csaknem harminc játékoskedvű „zenetudós” vetélkedik majd az 1500, 3000, 6000, illetve a 12 ezer forintos jutalomért. Ez utóbbi díjat azok a versenyzők kaphatják, akik mind a 4 kérdéscsoportra helyes választ adnak. A vetélkedősorozat zsűrijének elnöke: Somfai László zenetörténész, Haydn-kutató, tagjai kiváló előadóművészek: Tátrai Vilmos és Sólymos Péter. a munkába, de sokat segít nekem Dobos László zeneiskolai igazgató. Azt szeretném, ha egyre többen jelentkeznének a csoportunkba. Bárkit szívesen látunk, aki szereti Liszt Ferencet, aki szereti a zenét. Az Állami Zeneiskolában várom a jelentkezőket! Tervezek tapasz Harminc évvel ezelőtt, 1949 januárjában jelent meg Pécsett a Dunántúl című folyóirat első száma. A lap a Batsányi János Társaság irodalmi, társadalomtudományi és művészeti folyóirata volt. Felelős szerkesztője: Katkó István. A szerkesztő bizottság tagjai pedig: Angyal Endre, Csorba Győző, Hunyadi József, Kő Kálmán és Vasváry László. A szerkesztőség az egykori Apáca, a mai Geisler Eta utca 8. szám alatt, a Városi Könyvtár egyik emeleti szobájában működött. De, ha szerkesztői és munkatársai ebben a szűk szobában sem fértek el, akkor átmentek a Nádor sörözőbe, kávéházba vagy a Pannónia pincébe. Itt folytatták azokat az elméleti vitákat, amelyek abban az időben igen jellemzőek voltak, az akkor kibontakozó, fel- szabadulás utáni időkben, a tájékozódás időszakában. Itt kristályosodott ki az a vélemény, hogy a régi Sorsunk — bár akkor már a Batsányi János Társaság hivatalos irodalmi lapja volt — most már nem töltheti be hivatását. Pécsett olyan irodalmi folyóiratra van szükség, amely fenntartás nélkül a népi demokrácia kultúrpolitikáját szolgálja, közelebb kerül a munkásosztályhoz, a mindennapi munkásélethez, a realitáshoz. Erre vállalkozott a munkásszármazású Katkó István, az Új Dunántúl című napilap kul- túrrovatának vezetője. A Dunántúl az irodalmi népfrontpolitika alapján jött létre. De máris hatalmas előrelépést jelentett a felszabadulás utáni Sorsunk programjával szemben. Az első évfolyam első számában a folyóirat felelős talatcserét az igen jól működő soproni csoporttal. Tavasszal ellátogatunk Mecseknádasdra, ahol a zeneszerző „Potakcsa” című művét komponálta. Sokat tudnánk nyújtani a tagjainknak. Ingyenes utazásokat a budapesti rendezvényekre, kedvezményes külföldi, „Liszt nyomában" utakat. Havonta egyszer itt helyben is tartunk zenei esteket — válaszolja a csoport- vezető. Remélhetőleg új lendületet kap a pécsi csoport, fölébresztik a lakosság igényeit. Hiszen létüknek ez lenne az igazi értelme és csak így teljesíthetnék célkitűzéseiket. Barlahidai Andrea szerkesztője, Katkó István, többek között a következőket írta: „Az új folyóirat átveszi a Sorsunktól azokat az eredményeket, amelyek felhasználhatók a jó irodalmi és művészeti munka érdekében. Szakítunk azonban a „mértéktartó" szerkesztői elvvel és fenntartás nélkül a népi demokrácia kultúrpolitikája szolgálatába kívánunk szegődni. Természetesen teljesen új úton járunk." Kik írtak az új szellemű folyóiratba, amelynek célja a dolgozók kulturális színvonalának emelése volt? Bárdosi Németh János, Csorba Győző, Takáts Gyula, Képes Géza, Benjámin László, Horváth Béla, Koppányi György, Galsai Pongrác, Hunyadi József, Rajnai László, Babies András, Vasváry László, Bajcsa (Holler) András, Kotta János, Takács Jenő. Miről írt a folyóirat? Makarenko titkáról, a munkások és a néphagyomány kapcsolatáról, a Pécs környéki sokacok- ról, a munkásmozgalom elhunyt harcosairól, Dimitrovról, a Pécs környéki bányákban dolgozó munkások életéről, a százéves Petőf i-titokról, Puskin költészetéről, a Zsolnay gyárról. Mindezek olyan témák, amelyek a folyóirat elődjében, a Sorsunkban azelőtt nem szerepeltek. A Katkó-féle Dunántúlból mindössze 3 szám jelent meg. De ez rakta le az alapját az 1952-ben Szántó Tibor által szerkesztett Dunántúl című folyóiratnak, sőt a mai Jelenkor című pécsi irodalmi és művészeti folyóiratnak is. Hogy ez így folytatódott, az elsősorban a pécsi irodalmi élet egyik lelkes kezdeményezőjének: Katkó Istvánnak köszönhető. Pusztai József Joseph Haydn Dupla vagy semmi fejtörő 30 éve jelent meg a Dunántúl folyóirat 100 éve született Braun Róbert Szociográfus és könyvtáros Az Aradon 1879. január 7-én született Braun Róbert, a századfordulón feltűnt sokindítású és sokfelé tartó, úgynevezett második magyar reformnemzedék egyik tiszteletreméltó tagja volt. Ez a nemzedék - főleg polgári származású és alapállású, radikális, a 70-es 80-as években született értelmiségiek sűrű szálakkal egymáshoz kapcsolódó köre — a hazai polgári radikalizmusnak, szociáldemokráciának és kommunista mozgalomnak is elsőrangú teoretikusokat, politikusokat adott. Korszerű, a „művelt" nyugaton is akkortájt kibontakozó társadalomtudományos diszciplínákat honosítottak meg Magyarországon és nem is akármilyen eredménnyel: élénk szociális érdeklődésük egyben a hazai progresszió kiemelkedő képviselőivé is tette ezt a nemzedéket. Nyilvánvaló, hogy tagjai közül a legjobbaknak — Lukács Györgynek, Szabó Ervinnek, Jászi Oszkárnak, Kun- fi Zsigmondnak, Mannheim Ká- rolynak és másoknak — a neve történészeink és társadalomtudósaink tevékenysége nyomán egyre inkább elnyeri méltó helyét hazai köztudatunkban. Braun Róbert is ennek a nemzedéknek a legjobbjai közé tartozott. Egyetemi tanulmányait Budapesten és Párizsban végezte, majd a század első évtizedében az Arad me- qyei Lippán, majd Marosvásárhelyen kereskedelmi iskolai tanár volt. A nemzetiségi nyelv- terület határvárosa a nemzetiségi problémák iránti fogékonyságát fejlesztette ki, míg a Székelyföld gyorsan iparosodó fővárosa a munkásság szociális problémáira irányította a figyelmét. S mindkét problémakört korszerű, felvilágosodott gondolatokkal, vizsgálati metodikával gazdagította. A vidéki lét nála különben sem jelentett valamiféle elszigeteltséget. Szinte indulásától aktív szerepet játszott a budapesti társadalomtudományi társaságban és egyik vezető munkatársa volt ennek folyóirata, a Huszadik Század szerkesztőségének. Gyakran publikált, ám mégis vidéki társadalomtudományi szociográfiai munkássága a meghatározó és a jelentős ebben az időben. Lippai tartózkodásának és egy hosszabb olaszországi útjának eredménye a Lippa és Sansepolcro című szociográfiája, amelyben két, bizonyos fokig hasonló kisváros társadalmát vizsgálja párhuzamosan. Mindenfajta magyar előzmény nélkül alapos, újszerű és komplex elemzést olvashatunk egy olyan embertől, aki nem annyira a hangzatos és divatos elméletek, mint az empirikus gyakorlat tudósának számít. Ez a műve az első tudományos igényű, korszerű magyar szociográfia, s egyben a hazai faluvizsgálatok későbbi ihletője is. Marosvásórhelyi ténykedését - ahol részt vett a szervezett munkásságot oktató szabadis- kolai tevékenységben is — Adatok a vidéki munkásság életéhez című szociográfiájának megírására is felhasználta. A város majdnem egész szervezett munkásságát, mintegy 260 háztartást keresett fel saját maga, kérdőívvel a kezében és feltárta a korabeli urbanizáció, kétlokiság, lakásviszonyok és tudati-ideológiai színvonal — állapotát, a módszertanilag akkoriban lehetséges mélységgel. Braun Róbert azonban nemcsak a hazai szociográfiát teremtette meg, hanem modern könyvtárügyünknek is egyik úttörője lett. 1911 és 1918 között Szabó Ervin helyetteseként dolgozott a városi nyilvános könyvár (a fővárosi Szabó Ervin könyvtár jogelődje) élén. A forradalmak bukása után börtön és üldöztetés volt a része. Lektorként, fordítóként, lexikonok szerkesztőjeként kereste meg a kenyerét, névtelenül jóformán, de háttérbe szorítva is jelentősét és pontosat nyújtva. Jászi Oszkártól tudjuk, hogy ebben az időben optimizmussal szemlélte az általa nagy kísérletnek tekintett Szovjetunió fejlődését. 1937-ben halt meg, a mind erősebben csendre intett haladó magyar közvélemény tiszteletétől és fájdalmától övezve. IlISíii II Gondok Egész Nyugat-Európában egyre fokozódó gondot jelent — mind a politika, mind az egyszerű polgárok számára — a megfékeznetetlennek tűnő terrorizmus. A terrorizmus nemzetközi jelenség, nemcsak úgy, hogy ide-oda gyűrűzik az országok között, hanem úgy is, hogy hasonlóak okai és módszerei is. Mégis, a nyugat-európait, azon belül is a nyugatnémetet sajátos vonások jellemzik. Ezeket a sajátosságokat derítette föl Az „alsó tízezer” című, rendkívül tehetséges és gondolatgazdag magyar dokumentumfilm. Számtalan izgalmas dolgot megtudtunk arról a Nyu- gat-Németországról, amelyről egyébként rendszeres és alapos tájékoztatások látnak napvilágot. Új vonásokat is megismerhettünk, véleményeket, amelyek bizonytalanságaikban és burkolt fogalmazásuk ellenére is világosak voltak. A sokszínűség és a zavarosság dacára kivehető politikai vonalak, a demokratikus álarcon átderengő fasisz- toid vonások, a kapitalizmus valóságos gondjai jelentek meg háttérként, valódi problémaként a terrorizmus természetének és elterjedtségének elemzése mögött. S ami a filmeknek mindig nagy előnye: mindez vizuális élményként is beivódhatott a nézőkbe. Láthattak a politikai vezető villája körül cirkáló fegyveres testőröket, gyűlésező fiatalokat, kutyájukat sietve tovavonszoló polgárokat, akiknek „nincs véleményük", láthattak nagygyűlést, kiskocsmát, terrorakciót, plakátot, rendőrségi ellenőrzést. Mindebből kialakult a kép: e kiegyensúlyozott, gazdag társadalom mélyén igen nagy gondok rejlenek. A, film világosan elmondta, hogy bár a terrorizmus akciói kétségkívül ritkultak, a terrorizmus mint társadalmi tényező továbbra is jelen van. Jelen van annak az „alsó tízezernek" a formájában, cjkiket ellenőriznek, akik gyanúsak, akik potenciális terroristák. S jelen van az ellenük kialakított gépezetnek, a rendőrség csoportjainak, módszereinek, c rohambrigádoknak a formájában, amelyről már többen rosszat sejtenek: olyan ez, mint a palackból kiszabadított szellem. Ki tudja, merre, ki ellen fordul, hová vezet. Ugyanakkor világosan kiderült a filmből, hogy mégsem a terrorizmus a nyugatnémet társadalom legfőbb gondja. Csak tünet — a be. tegség mélyebben van. Kossuth-bányáról, az ország legnagyobb bányaüzeméről szólt a Pécsi Körzeti Stúdió legutóbbi riportfilmje. Föltérképezte a gazdasági, műszaki gondokat, a bányászok erőfeszítéseit, a bányászok életének megváltozott vonásait. A kamerák követték az embereket a fejtésbe, a szállítóaknák éjjel-nappal folyó javítási munkáihoz, az újonnan létesített klubba. Sokpn megszólaltak a filmben, sok érdekeset, okosat mondtak. A megoldás körvonalai is fölvázo- lódtak. Gondokról szólt ez a riport is, de talán erősebb lett volna, ha éppen a legfőbb gond köré csoportosul az anyag: az ország legnagyobb, nagy múltú, értékes szenet termelő bányaüzeme hogyan került ilyen nehéz helyzetbe, s erről mi azok véleménye, akik egész életüket erre tették, áldozták. H. E.
