Dunántúli Napló, 1979. január (36. évfolyam, 1-30. szám)
1979-01-14 / 13. szám
1979. JANUÁR 14. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. Üjmecsekalja Fotó: Marosy Istvánné Hogyan élünk — hogyan éljünk? Urbanizációs gondjaink A fecsegők fékentartása Kedvező változások » Nők az ipari szövetkezetekben A 15 pécsi ipari és szolgáltató szövetkezetben 4700 nő dolgozik, ők jelentik az összdolgozói létszám 58,7 százalékát. A nők közül 4024-en fizikai munkát végeznek. Az adminisztratív, alkalmazotti állományba tartoznak 635-en. 659-en pedig gyesen vannak. A fizikai dolgozók közül 1059-en szakmunkások. Mivel a szövetkezetek egymástól lényegesen eltérő tevékenységet folytatnak, különböznek a bérezési formák is. Ma már a fizikai dolgozók 75—80 százaléka teljesítmény alapján kapja bérét. Ennek ellenére a nők átlagbére minden állománycsoDortban lényegesen alacsonyabb, mint a férfiaké. Egy vizsgálat eredményeként megállapították, hogy a szakmunkás nők és férfiak közötti keresetkülönbségek egyik fő oka a szakmában eltöltött idő mértéke. A nők többsége 'később állt munkába. Emellett a végzett munka nehézségi foka, illetve az iparági hovatartozás is alakítja a béreket. A betanított, illetve segédmunkások esetében pedig egyértelmű, hogy a nehéz fizikai munkát a férfiak végzik, s ezt a béreknél figyelembe kell venni. A végrehajtó bizottság és a pártbizottság tagjai egyetértettek abban, hogy a bérarányokat a nők szakmaszerzésével lehet kedvezőbbé tenni. Jelenleg 528 nő rendelkezik gimnáziumi, közgazdasági és különböző műszaki jellegű középiskolai, illetve 15 egyetemi, főiskolai végzettséggel. A szakmunkás nők száma különösen az utóbbi években emelkedett, amikor egyre több szövetkezet indított önálló felnőtt szakmunkás- képző tanfolyamot. Az elmúlt oktatási évben például galvanizáló, női szabó, faszobrász, cipőfelsőrészkészítő, bőrdíszműves, fényképész és könyvkötő szakmákat tanulhattak a nők is. Az 1977—78-as oktatási évben 540 nő vett részt a tömegpolitikai oktatásban. Jelenleg 122-en rendelkeznek marxista—leninista középiskolai, 12-en 5 hónapos pórtiskolai, 17- en marxista—leninista esti egyetemi, hatan szakosítói végzettséggel. A tanulással, iskolai végzettséggel összhangban, változott a nők szakmai, illetve mozgalmi vezetésbe való bevonása. Elsősorban a középvezetői munkakörökben nőtt meg a nők száma. A felsőbb vezetői beosztásokban jelenleg még kevés nő dolgozik. Viszont a vezetői utánpótlási tervekben szép számmal szerepelnek nők, akikre a jövőben számítanak. Helyet kaptak a lányok, asszonyok a szövetkezetek választott testületéiben is. Jelenleq 42,1 a százalékos a részvételi arányuk. Az utóbbi években jelentősen javultak a nők munkakörülményei. Alapvető a változás többek között a Pécsi Kesztyű- és Bőrdíszműipari, a Minőségi Ruházati Szövetkezetnél, ahol az új üzemrészekkel együtt korszerű szociális létesítmények is épültek. Több szövetkezetnél viszont szükséges a további javítás. Gazdasági és társadalmi fejlődésünk egyik csalhatatlan jellemzője a felgyorsult urbanizáció, a városiasodás. Az ország minden területén szaporodnak a lakótelepek, modern városnegyedek épülnek a földszintes, komfort nélküli házak helyébe, s ezzel párhuzamosan jónéhány településünk emelkedik városi rangra. Városaink száma ma már 96 — január 1-től újabb kilenc település kapott városi címet, s vele a városokat megillető juttatásokat. A hazai városiasodás felgyorsult ütemére jellemző, hogy városaink közel egyhar- mada az elmúlt két évtizedben vált várossá. A folyamat világjelenség, s mint ilyen, része az általános civilizációs fejlődésnek. A 60-as évek közepén a világ városlakóinak száma elérte már a városon kívül lakó, rurális rétegek számát, s ez az elmúlt másfél évtizedben pedig még tovább nőtt. Megállíthatatlanul és visszafordíthatatlanul. S természetszerűleg összefügg az emberiség anyagi, technikai és szellemi gyarapodásának fő tendenciáival. A városiasodás lényege ennél fogva rendkívül progresz- szív. Ez hazai viszonyaink közt azt jelenti, hogy az urbanizáció része és egyben eredménye — az örökölt korszerűtlen gazdasági és társadalmi struktúrából vagy a demokratizmus fogyatékosságaiból fakadó — tradicionális hátrányaink leküzdésének és a társadalmi fel- emelkedésnek. Az urbanizációt kompenzációnak is felfoghatjuk több évtizedes „megkésettsé- günkért”, polgári fejlődésünk következetlenségeiért. Vagyis szocialista fejlődésünk során kell pótolnunk azokat a mulasztásokat, amelyeket a korábbiakban az urbanizáció terén is elkövettünk. Ám az egyértelműen pozitív kép néhány kérdésben megkérdőjelezhető. Az urbanizáció alapvetően progresszív és pozitív folyamatában ugyanis mellékhatások, negatív jelenségek is kialakulnak, a városiasodás tendenciája pedig gyakran társadalmi és gazdasági feszültségek, érdekellentétek közepette érvényesül. Urbanizációs problémáink közül első helyre a mennyiségi növekedéssel kapcsolatos gondjaink kívánkoznak. Sokak elképzeléseiben, szemléletében a város legfontosabb kritériumai mennyiségiek, s ennek megfelelően céljuk egy létszámában, munkahelykínálatában, területi nagyságában egyaránt „nagy” város létesítése. A minőségi követelmények ilyenkor háttérbe szorulnak, és többnyire másodlagosak is maradnak. Napjainkban is tanúi lehetünk elsietett várossányilvánításnak, vagy egy-egy város indokolatlan és előkészítés nélküli területgyarapításának. Előfordul, hogy városi rangot kap olyan település is, amely egyáltalán nem városias, esetenként pedig városkörnyéki falvakat csatolnak ugyancsak városiasításuk nélkül a közeli városhoz. A mennyiségi változás ilyenkor impozáns, pedig minőségi változás gyakran évekig nem történik az újonnan született városban, vagy a városhoz csatolt területeken. A mennyiségi növekedés dominanciája azt is jelenti, hogy az urbanizáció két oldala, a városodás (a várossá nyilvánítás) és a városiasodás ellentétbe kerül egymással. Hazánkban következésképpen a városodás többnyire megelőzi a városiasodást és a minőségi tényezők (infrastruktúra, szolgáltatás, kulturális centrumok stb.) kiépítése óriási erőfeszítéseket igényel a már városi rangra emelt településektől és jelentős anyagi ráfordítást az államtól. S valószínű, hogy minél nagyobb a városodás és a városiasodás közötti szakadék, annál nagyobb feszültségekkel jár a megoldás keresése a városlakóknak és a város vezetőinek egyaránt. Az ideális természetesen az lenne, ha a városodás és a városiasodás egybeesne, vagy legalábbis közel azonos szinten járna. További gondokat, feszültséget jelent az urbanizációban a városoknak és vidéküknek kapcsolata. Erdei Ferenc azt remélte, hogy szocialista társadalmunkban lehetővé válik városaink és vidékük harmonikus fejlődése, azaz, hogy a városkörnyék, az agglomeráció nemcsak munkaerő forrása lesz a városnak, hanem a kölcsönösség, a közös érdekeken alapuló együttműködés jellemzi majd őket. Városaink többségét ezzel szemben jelenleg sokkal inkább foglalkoztatja az, hogy a városon belüli gondokkal (lakásépítés, infrastruktúra, szolgáltatás stb.) eredményesen megbirkózzék, mintsem hogy a városkörnyéket megfelelő módon civilizálni tudjc. Budapest példáját említhetjük: a fővárost körülvevő Pest megye civilizációs mutatói alapján (a lakások színvonala,' a szolgáltatás, az egészségügy, az oktatás stb.) megyéink rangsorában az utolsók között áll, közvetlen vonzáskörzetének, a budapesti agglomerációnak — ahonnét naponként 100 000 bejáró dolgozó utazik fővárosi munkahelyre — civilizációs mutatói pedig még Pest megyénél is jóval rosszabbak. Igaz, megindult már az agglomerációs tervezés és születtek már rendezési elképzelések is, de ezek a jelenlegi helyzeten csak fokozatosan változtatnak. A vidéki ipartelepítéssel iparunk területileg arányosabbá vált. Félő azonban, hogy vidéki ipari központjaink (és városaink) a budapesti agglomerációhoz hasonló fejlődési vonalat követnek majd. Azaz a város és vidéke kapcsolatában továbbra is a munkaerőszolgáltatás szempontjai dominálnak, s a kölcsönös érdekeken alapuló együttműködés — amelybe a városkörnyék civilizációs fejlesztése is beletartozik — várat magára. Az urbanizációs gondok, feszültségek sajátos területét jelentik a városiasodást kísérő életmódbeli változások. E változások az urbanizációhoz hasonlóan alapvetően pozitívak, de nagyon gyakori negatív jelenségeket is kiválthatnak. Közismert példája ennek a faluról közvetlenül városba települő család, amelynek tagjai az új ingerek befogadására és az új környezet „elviselésére” különféle módon reagálhatnak. Előfordulhat olyan értékvesztés vagy -csökkenés, amelynek következménye az ún. deviáns magatartások (a család szétesése, alkoholizmus, fiatalkorú bűnözés stb.) kialakulása. Az emberek túlnyomó többsége természetesen képes arra, hogy elviselje az életmód radikális változásának következményeit, de ez igen nagy erőfeszítéseket igényel. Szerencsés esetben a faluról városba települő a városban is hasonló miliőbe kerül (pl. ha kertes családi házból egy városi, kertes családi házba költözik). A többség azonban - mint tudjuk — inkább lakótelepekre kerül, magas házakkal zsúfolt „alvó-városi" környezetbe, másfél—kétszobás lakásokba, ahol a falu zártságát felváltja a lakótelepi zártság. Ez utóbbi még azok számára is nyomcsztó lehet, akik kertvárosi lakásukból, házukból költöztek modern lakótelepeinkre. A lakótelepek egyhangúságát, lehangoló ridegségét, zsúfolt beépítettségét gyakran szoktuk idézni különböző fórumokon. Mindez különböző környezeti ártalmakkal jár, melyeknek életmód-romboló következményei igen súlyosak lehetnek. Természetesen a mai lakás- helyzetben a lakótelepi lakás a többség számára — az albérletben, komfort nélküli lakásokban töltött évek után — kedvezőbb lehetőséget, az urbánus életforma keretét jelenti, és jelentős előrelépést a korábbiakhoz képest. De felvetődhet a kérdés, hogy mai, modern lakótelepeink meddig maradnak modernek: a lakáshelyzet javulásával párhuzamosan nem indul-e meg nálunk is egy zöldövezetbe, városkörnyékre, sőt falvakba visszavezető folyamat? S ha igen, akkor nemcsak az vethető fel, hogy mi lesz lakótelepeink sorsa, hanem sokkal inkább az, hogy — az el- és visszavándorlást megelőzendő — több gondot kellene fordítani a városkörnyék fejlesztésére. Ma az urbanizáció legáltalánosabb formája a városokon belüli urbanizálás, amelyet többnyire méq mindig a városodás előz meg. Azaz, az embereket városokba tömörít- jük és ott teremtjük meg környezetük urbanizálásának feltételeit. E fontos folyamat mellett kár lenne elhanyagolni annak lehetőségét, hogy az urbanizáció feltételeit is közvetíthetjük a kisebb településekre. Bőhm Antal Sokszor említjük, milyen fontos a tett és a szó harmóniája. Ez vitathatatlan, s már egymagában is megadja a szavak hitelének * súlyát, jelentőségét. A párt, az ország vezetői gonddal őrködnek ezen, még a velünk egyáltalán nem rokonszen- vezők is elismerik, hogy nyugodtság, megfontoltsáq jellemzi megnyilatkozásainkat. Akkor hát rendben is van minden e tekintetben? Ezt azért nem merném állítani, s az alábbiakban éppen azon jelenségeket venném elő, amelyek kikezdik a szavak tekintélyét. Mire jó a beszéd? Nagyon tisztelem azokat, akik röviden tudnak beszélni. A szabatos, tárgyilqgos, mondhatni : köntörfalazás nélküli stílusnak meggyőző ereje van. Egy találó megállapítás szerint a nyelv, a beszéd nem csupán arra jó, hogy segítségével valamit közöljünk, hanem arra is, hogy valamit elhallgassunk. Más szavakkal, a nyelv segítségével ki lehet fejezni gondolatokat, sőt elfedni gondolatokat, vagy éppenséggel a gondolkodást helyettesíteni. Aki szóáradatot zúdít másra, az tényleg fáraszt, bódít. Nyilván ecsetelnem sem kell, milyen tantaluszi kínokat kénytelen elszenvedni az ember, ha balsorsa hosszú, széteső és terméketlen beszélgetésbe, tárgyalásba sodorja, ha szószátyárral van dolga,. Pontosabban, ha a szószátyárok valamelyik típusával kerül össze. Tudniillik nem egy van ilyen. A múltkor eljártam egy ügyben. Az illető, az íróasztal mögött, elővette az aktacsomagot, tétován lapozgatott benne, tekintete a semmibe révedt, de azért csak újra és újra rákezd- te: „Az a véleményem, hogy...” És látszott rajta, hogy még saját maga sem tudja, mi a véleménye, ám csak beszélt, s k. o.-val győzött is, mert még én szabadkoztam a végén, hogy majd visszajövök egyszer, talán, ha megengedi. Ez a szellemi tespedés képviselője. Van aztán másfajta szószátyár is, saját hangjának imádója. Amit tömören is ki lehet fejezni, olyan bő lére ereszti, hogy elmerülsz benne, alvajáró leszel tőle magad is. Amikor valaki a mondanivalót elnyújtja, mint a rétestésztát, s „agyonbeszélni" próbál, nagy baj, mert elsikkad, eltorzul a lényeg. Nem csupán a figyelem koncentrálása nem sikerül, hanem az energia és az akarat összpontosítása sem. Mit mondott a főnök? Ennyit a szószátyárkodókról, a szó tekintélyének, hitelének megtámadóiról. Remélem, nem ér a szószátyárság vádja, s a legtöbb esetben jóindulatú, de bőbeszédű emberek sem veszik zokon, ha ezzel kapcsolatban az a típus is pellengérre kerül, amellyel szintén gyakran találkozunk, s amely még több kellemetlenséget, zűrzavart tud okozni, ezért természetesen szigorúbb szavakat érdemel. Ezek a fecsegők. Mindannyiunk ismerőse a javíthatatlan fecsegő, aki mindent tud, mindent tisztábban lát, mint mások. Ismerjük a buzgó folyosói hírharangot, aki állandóan jól értesülten, szenzációkkal nyugtalanítja környezetét. Mit mondott a főnök? Miről beszélgetett az igazgató a párttitkárral az autóban, a gépkocsivezető csak tudja, igaz? Ki megy és ki jön? S ez még hagyján, A munkahelyi fecsegőket szerencsére köny- nyebb utolérni, mint a sánta kutyát, s a legtöbbjüket hamar kiismerik, gyorsan elveszítik hallgatóságukat és hitelüket. De vannak ártalmasabbak is. Azok, akik politikai tippekkel, felelőtlen szóbeszéddel traktálnak mindenkit, aki csak elébük kerül, s nemritkán „hanyagul" elrejtve, állítólagos magás informátorokkal próbálják fémjelezni badarságaikat. Érdemes lenne egyszer részletesen kidolgozni a fecsegők természetrajzát. Bizonyára nem kis százalékuk már alapjában rosszindulatú ember, abban a zavarosban akar halászni, amit ő kavart fel. Vannak aztán mások, akiket jellemük gyengesége, törtetése, nyüzsgésre, fontoskodásra való hajlamuk, esetleq érvényesülési vágyuk, anyagi vagy vélt erkölcsi előnyök ilyen módon való elérése sarkall. S mert ez igaz, s mert a fecsegés — tessék csak megfigyelni — nagyon sokszor a tehetségtelen, sikertelen emberek kísérletezése, s ezen to- vábbmenve jogos a feltevés, hogy vannak, sajnos, nem kevesen, akik azért fecsegnek, mert buták. Ha már másban nem tudnak kitűnni, legalább a fontos emberek pózában akarnak tetszelegni, többnek, okosabbnak látszani másoknál. Buták, de nem veszélytelenek. Együgyűségük, látszólagos jámborságuk néha valóságos ajánlólevél, s hihetővé teheti, amit állítanak. Ml az ellenszer? A kárt, a veszélyt sohasem szabad lekicsinyelni. A fecsegők kikezdik a rendet, a fegyelmet, zavarják környezetükben a tisztánlátást. Kedvelt módszerük a vezetők félvállról való emlegetése, ócsárlása. Nem véletlen, hogy az ilyen gyenge jellemű emberekkel megvert munkahelyen idővel meglazul a fegyelem, nyugtalanabb, bizalmatlanabb lesz a légkör. Nem lehet szemet hunyni ilyesmi felett, ez merénylet a szavak aranynál is értékesebb és fontosabb hitele ellen. Hogy mi az ellenszer? Nem titkos a kettős recept. Az egyik, az, hogy mindenütt olyan egészséges közszellemet kell kialakítani, amely nem ad élet- lehetőséget a fecsegésnek, amelyben a sületlen locsogás mindig nevetség tárgya. De a másik orvosság nem kevésbé fontos. Az, hogy a munkahelyeken a dolgozók rendszeres, kellő tájékoztatásával húzzák ki a talajt az akár rosszindulatból, akár ostobaságból fecsegők lába alól. Ha egy kollektívában felnőttként bánnak a dolgozókkal, nem ködösítenek előttük, elmondják nekik, ami feladataik teljesítéséhez és nem utolsósorban jó közérzetükhöz kell, feleslegesen nem titkolóznak, nem marad ok sug- dolózásra. Nem is mondanám azt, hogy mindez alapvető kommunista feladat. Természetesen az is, a kommunistáktól ebben is elvárható a példamutatás. De a nyugodt munka, a mai megsokasodott teendők zavartalan elvégzése lehetetlen minden józan gondolkodású ember törődése nélkül, hogy egyrészt tért hódítson az idővel takar rékoskodó, a szóvirágok ködét nem tűrő, szabatos, a dolgokhoz valóban hozzászóló, az ügyet gazdagító beszéd, másrészt a kombinációknak, felelőtlen ferdítéseknek, felesleges jólértesültségeknek elejét vegyék. Tapasztalatok szerint a legtöbbször elég ehhez, hogy a fecsegőket azonnal, mindenütt leintsék, elszigeteljék, oktalan állításaikat megnyugtató, eligazító,' világos szavakkal megcáfolják. Kőszegi Frigyes
