Dunántúli Napló, 1978. december (35. évfolyam, 331-359. szám)

1978-12-24 / 354. szám

1978. december 24., vasárnap Dunántúli napló 7 Értelmi adottságainknak esak 4-6 százalékot aknázzuk ki Felemelöen szép Véwlatok Dr. Czefzel Endre az ember holnapjáról Leírhatatlanul sok lehetősé­ge van az embernek, amit még nem ismertünk fel. Feltételez- hetőleg értelmi adottságaink­nak még csak 4—6 százalékát aknázzuk ki, génjeinknek pe­dig csupán 0,5 százalékát is­merjük — mindez szédületesen szép perspektívát ad. Remél­hetőleg a tudomány és a gya­korlat a jövőben még inkább biztosítani fogja, hogy — mint azt József Attila megfogalmaz­ta — gyönyörű képességeink minél inkább megvalósulhas­sanak. Többet kihozni a lehetőségekből! — Doktor úr, ezek az ön szavai a pécsi filozófiai konfe­rencián tartott előadásából. Kérdésem, mitől függ, hogy az emberben lévő gyönyörű ké­pességek megvalósulhassa­nak? — Az ember kibontakozása három tényezőtől függ. Min­denekelőtt az örökletes adott­ságoktól, tehát a szülőktől ka­pott örökletes anyagtól: kro­moszómáktól és génektől — az ebben foglalt üzenettől —, amelyben meg kell mondani, a véletlennek is komoly szerepe van. A gének és a kromoszó­mák utódokban történő kom­binálódásában ugyanis a va­lószínűségi törvények érvénye­sülnek, így ebben a szeren­csének vagy a balsorsnak is szerepe lehet. Ezt azért is sze­retném hangsúlyozni, mert a potenciális okosság, vagy ép­pen csökkent értelmi képesség olyan adottság, amiről senki sem tehet. — Ez tehát természeti tény, és a kérdés lényegében el van döntve. — Csak részben. A velünk született adottságot nem kell szűk determinista, fatalista ál­láspontként felfogni. Ez olyan lehetőségbirodalmat jelent, amelyet a külső tényezők még nagyon erősen módosítanak. Ebben döntő szerepe lehet az ember kibontakozását befolyá­soló másik két tényezőnek: a szülői minta utánzásának és a magatartás átvételnek, vala­mint a családnak, pedagógiá­nak, társadalomnak — ezt ne­vezzük szociókulturális örök­lődésnek —, vagyis annak a felhalmozódott, kikristályoso­dott emberi tudásnak, amely az évezredek során jutott a tu­domásunkra és amelyet gyer­mekeink nevelésekor igénybe veszünk. Hogy például az utóbbi évszázadban a testma­gasság tízévenként egy centi­méterrel nőtt, ez nem a gene­tikai állomány változásával, hanem az egészségesebb élet­móddal és a jobb táplálékkal magyarázható. Gyermekeink átlagos értelmi képessége is nő — a vizsgálatok ezt mu­tatják — és ez arra utal, hogy a pedagógiai fejlődés és ál­talában a társadalmi életkö­rülmények javulása a bennünk lévő lehetőségekből egyre töb­bet hoz ki. Mérhető az intelligencia? • — Azt mondotta, hogy egyre többet hozunk ki a lehetősé­gekből, a gyermekeink értelmi képessége nő, 15 év alatt 6—7 ponttal. Mit értünk értelmi ké­pességek alatt? — Egy amerikai kutató, Jen­sen híres aforizmája szerint az intelligencia olyan, mint az elektromosság, könnyebb mér­ni, mint meghatározni. Hogy mi oz intelligencia? — Lénye­gében a központi idegrend­szernek valamiféle olyan adott­sága, amely az ismeretek meg­szerzésében, elraktározásában és felhasználásában nyilvánul meg. Ezt próbálják mérni a tesztek. — A mérésre irányuló törek­vés magától értetődő, hiszen az embernek a specifikuma mégiscsak az értelmi adottság. Tehát valami formában ezt mérni kell. A teszteket azon­ban íámadjak. — Támadják, sokszor joggal, mert nagyon nehéz meghatá­rozni, mit mérnek. Mégis min­denütt alkalmazzák ezeket, hi­szen szükség van arra, hogy valamilyen formában kvantita- tíve, mérhető számmal kifejez­ve próbáljuk becsülni az em­beri adottságot. Mi Magyaror­szágon úgy tartjuk, hogy az in­telligenciatesztek a sok vizs­gáló módszer közül csak az egyik csoportot jelentik. Ezt mindig ki kell egészíteni pél­dául az úgynevezett szociábili- tás, a társadalomba való be­illeszkedés vizsgálatával. A két tesztnek az eredménye együtt már olyan jellegű tájékoztató adatokat nyújthat, amelyek a vizsgálónak a személyes be­nyomásával és az egész élet­út értékelésével már megen- gedhetően adnak segítséget. Megkülönböztetett figyelmet a kiváltaknak — Az értelmi képességek te­hát részben genetikailag, rész­ben társadalmilag meghatáro­zottak. Óriási erőfeszítések történnek a negativ hatások kivédésére, nem kellene-e sok­kal inkább a pozitívumokra, a tehetségek fokozottabb ki­bontakoztatására összpontosí­tani? — Ez jogos kérdés. Két vo­natkozásban. Óriási erőfeszí­téseket teszünk a gyengébb képességű gyerekek fejleszté­sére, és ez helyes. De úgy ér­zem, sokszor megfeledkezünk a kiváló adottságúnkról. Őket is segíteni kellene. A vizsgá­latok szerint a kiváló adottsá­gú gyerekek lehetőség-birodal­ma még sokkal szélesebb, mint a gyengébb képességűeké. Tehát a kiváló képességű gyermekeknél megfelelő pe­dagógia és társadalmi feltéte­lek biztosításával sokkal na­gyobb mértékű pozitív emel­kedés érhető el, mint a gyen­gébb képességűeknél. *— S ezt az iskolarendszer­nek is tükröznie kellene. — Igen, kellene. Tudom, a Szovjetunióban vannak ilyen iskolák. Az általános iskolában kiválónak bizonyultakat kieme­lik és speciális iskolában ké­pezik tovább őket. Csehszlo­vákiában is van iehetőség ar­ra, hogy ha valaki jó tanuló, nyáron letegye a következő osztályt és ugorjon. Nálunk is voltok ilyen kezdeményezések, de tudomásom szerint ezek na­gyon elhalkultak az utóbbi időben. — így viszont az elkényel­mesedés és elszürkülés domi­nál már a gyermekkorban ... — Ez olyan vélekedés, amire nehéz tudományos igényű vá­laszt adni. Sok pedagógustól is hallottam ilyen véleményt. A társadalom döntő többségét (kétharmadát) az átlagosok képezik, mégis a fejlődés út­törői, zászlóvivői a kiemelkedő adottságú személyek. Egy szel­lemes mondás szerint: a társa­dalmat az átlagosok tartják fenn, de a kiválóak viszik előbbre. Ezért némileg na­gyobb súlyt kellene helyezni a kiváló tehetségek védelmére, segítésére is. Úgy érzem, túl­ságosan az átlagosokra mé­rünk mindent. S nem biztos, hogy jó. Ki kellene dolgozni olyan módszereket, amelyek­kel, amit ön is mond, pozití­van segíthetnénk elő a képes­ségek kibontakozását. Tehát ne csak a károsodásokat előz­zük meg, hanem a pozitívumo­kat is fokozottan bontakoztas­suk ki. Egészségesen születni — Milyen károsodásokra gondol? — A genetikai tanácsadás so­rán nem ritkán derül ki, hogy az utódokban súlyos ártalmak­nak nézünk elébe. Ilyenkor is számos lehetőség kínálkozik a segítésre (méhen belüli mag­zati vizsgálat, újszülöttkori szű­rés és a sérültek megfelelő ke­zelése). Ritkán (3—5 százalék­ban) viszont azt kell tanácsol­nunk: lehetőleg ne vállalkoz­zanak terhességre. S sokszor mégis vállalkoznak, és megszü­letik a vak, az értelmi fogya­tékos vagy a súlyosan- beteg gyermek. — ön tehát az ember érde­kében nem zárkózik el a ge­netikai beavatkozástól? — Az egészségesekben meg­engedhetetlennek tartok jelen­leg mindenfajta genetikai be­avatkozást. Sok örökletesen meghatározott ártalom van azonban. Ilyenkor a tanács­adás során három tételt kell figyelembe venni: mekkora az ártalom megjelenésének koc­kázata az utódokban, milyen súlyos az, és hogy orvosilag gyógyítható-e. Nem egyszer állunk szemben olyan esetek­kel, amikor a kockázat magas (25—100 százalékos), az árta­lom súlyos (az önálló társadal­mi tevékenységet lehetetlenné teszi), s nincs terápiája. Pél­dául ha két familiáris értelmi fogyatékos összeházasodik, akkor jelenleg hazánkban 50 százalék a valószínűsége an­nak, hogy gyermekük is értel­mi fogyatékos lesz. Ráadásul az ilyen értelmi fogyatékosok esetében a gyermekszám ma­gas. Hazánkban az átlagos gyermekszám családonként 1,9, az említett értelmi fogyatéko­soknál viszont ennél három­szor magasabb. S az utóbbiak közül 50 százalék értelmi fo­gyatékos lesz! Ha két skizofrén (tudathasadásos elmebeteg) összeházasodik, gyermekük 25 —50 százalék közötti valószí­nűséggel újra skizofrén lesz. Tehát a kockázat magas, az ártalom súlyos, hatékony oki terápia — sajnos — nincs. S mégis, semmifajta tehetősé­günk nincs az ilyen családok gyerimekvállalásának befolyá­solására. Nem adminisztratív intézkedéseket várunk, de va­lamilyen formában a társada­lomnak fel kellene ismernie, hogy az egyéni és közösségi érdekkel, valamint a szocia­lista humanizmussal össze­egyeztethető a fokozott figye­lem-koncentrálás e társadalmi problémára. Mert ha valaki vérbajt kap, a jelenlegi ren­delkezések szerint hatóságilag kötelezett gyógykezeltetésre. Pedig annak a valószínűsége, hogy a vérbajos átadja beteg­ségét a partnerének, közel sem T00 százalékos. S a vérboj gyógyítható is. Mégis a társa­dalom odáig jutott, hogy a közösség védelmében hatósági rendszabályokhoz nyúlt. A ge­netikai ártalmak átörökítésekor a helyzet sok hasonlóságot mutat. A szülő hibás gént ad át a gyerekének, a kockázat sokszor magas, az ártalom igazán súlyos lehet, bizonyos esetekben nem is gyógyítható. Jobban kellene tehát tudato­sítanunk: az egyénnek joga van a gyermekvállalásra, de az utódnak is joga van egész­ségesen születni! Szabad párválasztás — ön azt mondotta, a ge­netikai beavatkozás egészsége­seknél megengedhetetlen. Ez azonban nem zárja ki a ma­nipuláció objektiv lehetőségét. — A tudomány a maga út­ján halad. Én mint orvosgene­tikus azt hiszem, most nem az az aktuális probléma, hogy a tudomány ötven vagy száz év múlva eljut-e az egészsé­gesek befolyásolásához, vagy­is, hogy a génmanipuláció 50 vagy 100 év múlva milyen eredményeket fog hozni. Az orvosgenetikus számára most a génártalmak átadásának megakadályozása a legfonto­sabb, vagyis, hogy minél ke­vesebb fogyatékos újszülött jöjjön a világra. — ön szerint a kultúra ha­tására az emberben meglévő lehetőségekből még nagyon sok kiemelkedhet és az ártal­mak megelőzésével együtt ez a fő tényező. De elképzelhető az, hogy az embernél is javít­ható a genetikai alap, amivel a genetikusok sok területen hallatlan értékes eredménye­ket értek el. — A szelekció és célzott párosítás nem járható út, mert az ember egyéni szabadság- jogaihoz hozzátartozik a pár- választás szabadsága. Ennek következtében ez, úgy érzem. járhatatlan. Emellett az örök­lődésbe való beavatkozás eléggé kiszámíthatatlan. Mi csak valószínűségi számokban dolgozunk. Ennek következté­ben csak nagy tömegekre vo­natkozóan tudunk becsléseket végezni. Egyéni esetekben azonban olyan nagy a szórás, hogy erre nincs lehetőség. Ha egy zseni férfi és egy zseni nő összekerül, nem biztos, hogy zseni gyermekük lesz. Sőt, való­színű, hogy nem lesz. Tehát mi nem merünk, nem tudunk és éppen ezért nem is akarunk beavatkozni az öröklődés me­chanizmusába a népesség döntő többségét jelentő egész­ségesekben. Különbség n népek között? — Ez nem jelenti azt, hogy a társadalomban ilyen nincs. A párválasztásnál nem az el­lentétek vonzzák egymást, ha­nem a hasonlók hasonlót vá­lasztanak, a magasabb intel­ligenciájú általában maga­sabb intelligenciájú párt vá­laszt ... ön tehát a genetikai alap javítását jelenlegi isme­reteink alapján lehetetlennek, de szükségtelennek is tartja. Kérdésem: van-e genetikailag meghatározott különbség a né­pek között? Az USA-ban a zsidók értelmiségi foka 5 pont­tal magasabb az amerikai át­lagnál, a négereké 15-tel ala­csonyabb. — Társadalmunk fejlődése, szocialista demokráciánk már eljutott oda, hogy az ilyen kér­désekről is lehet beszélni — előítéletek nélkül, tudományos igénnyel. Tény — az Egyesült Államokban végzett vizsgála­tok alapján —, hogy a nége­rek (ők nem „nép", hanem „rassz" tagjai) 15 ponttal ala­csonyabb, a zsidó származá­súak 5—6 ponttal magasabb intelligencia-kvocienst érnek el, mint a társadalmi átlag. Meggyőződésem, hogy ebben semmiféle genetikai kiválasz­tottság vagy alárendeltség nincs. Egyszerűen az el­térő társadalmi, gazdasági, kulturális feltételek állnak a jelenség hátterében. A négerek iskolázottsága és jövedelme el­marad az átlagostól, míg a isidók iskolázottsága, családi körülményei, évezredes kultú­rája meghaladja az átlagot. Tehát az eltérés hátterében nem genetikai különbségeket, hanem csakis a külső hatáso­kat kell keresnünk. Eszerint pedig a négerek társadalmi felemelése egyben értelmi ké­pességeik teljesebb kibontako­zásához is elvezet majd. A zsi­dóktól pedig meg kellene ta­nulnunk a gyermeknevelésben elért módszereiket és eredmé­nyeiket. Hiszen az említett tények szerint ők jobban neve­lik gyermekeiket, mint a társa­dalmi átlag. Nyilván az anyagi tényezők is meghatározóak, de — én azt hiszem — kultúrájuk és pedagógiai elveik is feltét­lenül tanulmányozásra és eset­leg átvételre érdemesek. — ön Pécsett a filozófusok és a szaktudományok képvise­lőinek közös konferenciáján fejtette ki nézeteit. . . — Igen, meggyőződésem szerint a humán genetikus fel­adata sokrétű. Egyrészt az örökletes ártalmak megelőzése érdekében tegyen meg min­den tőle telhetőt saját tudo­mánya keretén belül. Másrészt próbáljon együttműködni a társadalomtudományokkal egy közös emberideál, emberkon­cepció kialakítása érdekében, hogy a velünkszületett gyönyö­rű képességekből minél több bontakozhasson ki. Mert — Marx szavaival élve — az em­ber nemcsak szereplője, ha­nem szerzője is lehet saját éle­te drámájának. Báling József A termőágtól a karácsonyfáig „Horgoson láttam olyan karácsonyfát, piacon is árulták, amelyiknek szim­bolikus jelentősége tisz­tább, könnyebb, mint a fe­nyőágé. Ott a koronafa, glédics ágait, töviseit be­csavargatják cifrapapi- rossol, összekötnek kettőt- hármat, vagy átfonnak egy negyedikkel. Az egé­szet virógcserépbe ültetik, s a tüskökre szurkodnak aranyozott diót, aranyo- zatlan almát. Mellette van a sublaton kétfelöl két csészében vagy két kis tá­nyérban a Lucakor vetett, azóta kizöldült karácsonyi búza." Ez a feljegyzés 1886-ból maradt ránk, amikor itt is, ott is föltűnt a karácsony­fa, de még az úgynevezett termőág volt az általáno­san jellemző. A termőág átmenet volt az archaikus életfa és a mai, alig több mint százéves hagyomány­nyal bíró karácsonyfa kö­zött. A termőágnak az ország különböző vidékein meg­volt a maga jellegzetessé­ge; így például a palóc­földön sodrófát, néha mán­gorló sulykot erősítettek a mestergerendára, s ezt a fát rakták meg sütemény­nyel, édességgel. Egyes kutatások szerint Ausztria keleti részén az egykori magyar végeken még ma is gyakori, hogy a kará­csonyfát vagy a mesterge­rendára, vagy a szobasa­rokba függesztik, mégpe­dig kétféle módon: ki a koronájánál, ki a törzsénél fogva. A termőágat fölváltó karácsonyfa Németország­ból terjedt el, s a múlt század második felében honosodott meg szinte mindenütt. A német szár­mazású protestáns művé­szek, főúri családok pél­dája nyomán Bécsben is föltűntek a karácsonyfák, s innen szivárgott Magyar- országra a szokás, ahol eleinte csak az arisztokrá­cia körében vált divatossá. Nemsokára szinte vala­mennyi család követte ezt a példát, s ma már el­képzelhetetlen olyan ház, lakás, ahol ne állítanának karácsonyfát. A régi, kez­detleges díszítőelemeket újak váltották föl. Alma és sütemény nemigen kerül ma már az ágakra. Az ősi díszek közül napjainkban legföljebb az aranyozott dió lelhető föl, de már az is egyre ritkább. Az életfa, a termőág idejében s a karácsonyfa elterjedésekor még általá­ban minden díszítésnek megvolt a maga szimboli­kus jelentése, ez azonban az idők során elhomályo­sult, s legtöbben nem is ismerik. (Erre csak két pél­da: az alma vagy másféle gyümölcs a bibliai almát, az angyalhaj és a papír­lánc a bibliai kígyót idéz­te.) S talán azt sem tudja mindenki, hogy a dalból ismert „kiskarácsony, nagy- karácsony" kifejezés mit takar: az előbbit az új­évre értették, míg az utóbbi jelentette magát a kará­csonyi ünnepeket, s a „két karácsony" közötti rövid időt az ország más-más pontjain külön névvel illet­ték: fél hétnek, tekereshét- nek, csonkahétnek nevezve. A karácsonyfa állítása mellett máig leginkább az étkezési szokások marad­tak meg, helyesebben szól­va a legtöbb család kará­csonyi étlapján föllelhető egy-egy hagyományos fo­gás. Szeged-környéki ha­gyomány az „angyali kó- bász", azaz a fölmelegitett disznótoros vacsora; itt is és még néhány helyen jel­lemző volt a kocsonya; megemlíthető még, mint hagyományos étel a töl­tött káposzta, a mákoscsík, a hal, a kalács. Dücső Csilla Dr. Lajos László felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents