Dunántúli Napló, 1978. december (35. évfolyam, 331-359. szám)
1978-12-17 / 347. szám
DN HÉTVÉGE 10. IRODALOM — MŰVÉSZET 1978. DECEMBER 17. E gy vasárnap apám a szokottnál jóval -későbben jött haza. Letette kalapját, kabátját, s mielőtt az újságot széthajtotta volna, tűnődve szólt:- Az ember mindig hall valami újat.— No? — állt meg örökké mozgó anyám. — Az iskolában egy afrikai tartott előadást Rhodesiáról.- Mit beszélsz? — Mondom, egy afrikai. Fekete, mint a subick, de értelmes ember. Mérnök. Most világkörüli úton van. — Igaz volna? És hogyan beszélt? — Eszperantóul. De még, ki lordított neki?! A fiatal Szta- niszláv, a köszörűs fia. Ügy értették egymást, ahogyan veled én ... Ez volt első találkozásom az eszperantóval, aminek következtében előszedtük az iskolai térképet, megkeresendő rajt’ Rhodesiát. Két év múlva ettől a fiatal Sztaniszlávtól tanultam én is sokadmagammal. Újabb egy esztendő múlva pedig részt vettem az antwerpeni világkongresszuson. Nem voltunk túlságosan nagy számban, ezernél talán kétszázzal többen, mert részben az utazás nem volt olyan általános, másrészt a világpolitikai helyzet tette erősen meggondolandóvá, elinduljon-e távolabbra valaki. Nekem szüleim jóhiszeműsége, valamint belga levelezőm meghívása volt a szerencsém. Mikor a rendőrtisztviselő átnyújtotta irataimat, nyomatékosan figyelmeztetett: — Útlevelét „tanulmány céljára” adtuk ki. — És jóindulatúan tette hozzá: — Ne sokat emlegesse az eszperantót, ha nem akar esetleges kellemetlenséget utazás közben. Kerekre nyílt a szemem — titkolni, mikor nem férek a bőrömbe, mert ilyen rövid idő alatt lettem birtokában a nyelvnek?! Legszívesebben minden szembejövőt megszólítanék eszperantóul! Azonkívül a világ- megváltás kulcsa, ami a kezemben van, írók, tudósok tartják fontosabbnak ezer találmánynál! Adomány, ami után két kézzel kell kapnia az emberiségnek, hisz a népek közötti összefogás lehetőségét nyújtja nemzetiségen kívüli, épp azért a nemzetek között leginkább elfogadható szó közvetlen hatalmával! Nem tudja ez az ember, miről beszél? Dehogy nem tudja, csak nem vehetett róla tudomást, mielőtt az ajtón kiléptem, utánam szólt még: — Határunktól a belga határig ne viselje a jelvényt. És milyen ragyogó volt az a kongresszus! Tolmácsok hada és drága technikai berendezések nélkül álltunk egymással szemben. A rádiókészülék-gyár leuwardeni fiatal igazgatója éppúgy szólt, ahogyan a svájci méhész, a francia ápolónő, vagy az amerikai jogász és én valamennyieket értettem, még az olasz kanonokot is, aki pedig rettenetesen hadart. Semmi alárendeltséget nem éreztem a másik fél nemzetközileg tán ismertebb nyelve, fejlettebb kultúrája, vagy szemlélete miatt, legfeljebb a magam még szerény szókincse tett bátortalanná, ami viszont az utazás végére megterebélyesedett. Így, közvetlen szóval nyitogatták szemem a világra mindig és mindenütt, ha eszperantóul beszélő más nemzetbeliekkel kerültem össze értelmemre 'bízva, hogy a hallottakból, vagy tapasztaltakból mennyit szűrök le a magam részére. Közben évtizedek peregtek le és véleményemet ritkábban mondom felkiáltójelek kíséretében, meggyőződésem azonban nem változott. Az élet minden terén nálam jóval jártasabb emberek bizonyítják az eszperantó nemzetközi alkalmasságát és kopogtatnak iskola-ajtón, hivatalokban és nemzetközi fórumoknál. Ez a kopogtatás annál gyakoribb, minél sürgetőbb a népek nyelvi problémája, mely a rohamosan fejlődő világ minden pontján napról napra csak élesedik. A közös nyelv igénye egyidős az emberi kultúrával és századok folyamán variációk tömegével kísérleteztek érte, de már hamvába holt a legtöbb, egyedül az eszperantó járja népek között útját több, mint kilencven éve. Hogy kipróbáltsága ellenére miért nem terjed az igénnyel együtt? Valószínű, hogy még mindig nem elegen tudnak róla. (Haj, ha az űrbéli találkozó nyelve lehetett volna! Vagy lehetne egy másiké, bizonyítóbb erejű a legleleményesebb propagandánál!) Sajnos, egyelőre sorompók tömege is állja útját mindenfelé, politikai -, vagy gazdasági érdek, hatalomféltés, tévhit, előítélet, mit tudom én —, holott három generáció megoldaná a világnak ezt a gondját, ha minden ember kötelezően, mór az általános iskolában megtanulná anyanyelve mellett. Ez még csak nem is zárná ki más nyelv tanulási lehetőségét, az elszigetelt nyelv- csoportok számára egyenesen megkönnyítené. A sorompók merevek, át szokták őket ugrani, vagy átbújnak alattuk -, pedig föl lehet őket emelni, csak tömegek ereje kellene hozzá. 1859. december 15-én született Za- menhof Lázár Lajos, a lengyelországi Bialystokban. Apja nyelvtanár, nagyapja is nyelvész. Z. L. alkotta meg a nemzetközinek rendkívül bevált eszperantó nyelvet, melyet azóta több millió ember beszél szerte a világban. Leszkó Margit: Zöldesükig jegyében Jó kis ijedtség A gazda kissé pocakos volt, felesége csinos és takaros, ugyanakkor takarékos: addig forgatta a pénzt, míg egy jóltejelő tehénre tett szert Ez a jószág — ki tudja, milyen okból — egy napon minden szó nélkül megboldogult. A leírhatatlan bánat után a férj elindult a városba másik tehenet venni, s megígérte feleségének, hogy az új tehénnel még éjfél előtt visszatér. Az idő pedig szaladt. A toronyóra elütötte az éjjeli tizenegy órát, a hold halványan világított. Az asszony az ablakba könyökölve várta férjét az új tehénnel. Maga elé képzelte a gyönyörű tarka, kisszarvú, nagytőgyű te- henecskét. Egyszerre megjelent előtte — egy férfi. Jobban megnézte: hiszen ez nem a férje, hanem a szomszéd, a' vénlegény, aki kezét dörzsöl- getve a távolba mutogat: — ön, asszonyom . . . nem jó hírt hozok. Kérem, legyen erős. Az ön férje, saját szememmel láttam, vett egy tehenet a városi vásárban. — Igen! De mit jelentsen az, hogy legyek erős? — Várjon, asszonyom. A tehén elszaladt. — Nahát, ez bosszúság. — Várjon. Férje ügyesen talpraugrott és megfogta. — Hála Istennek! — Várjon. A tehén kapálózott, de végre megnyugodott és a férje a keskeny hídon át kivezette a kövesútra, ám az közben beleszédült a vízbe. — Óh, a szerencsétlen. — Várjon. A férje a karjára csavarta a kötelet és erősen tartotta. — Úgy-e?! Nagyszerű ember az én férjem! — Várjon. Aztán ő is beleesett a vízbe, a tehén mellé. — De szomszéd, végül csak ki tudja tán valaki húzni? A férfi öklével a mellére vágott: — Én! Én! Én húztam ki, asszonyom! Én, teljesen egyedül. Mind a kettőjüket. Ha én nem vagyok ott, asszonyság... de így is nagyon sajnálom, mindent megtettem, mégsem bírtam már vele... — Micsoda! Szent ég! — csapta össze kezét az asszony. — Mire ki bírta húzni, márak- korra megdöglött a tehén? — Várjon! Izé .. ., hogy úgy mondjam, mivel a kötél rácsavarodott a nyakára . . . szóval mire kihúztam, már halott volt. — Mi volt? — Halott volt. A férje. Döbbent csend lett. A hold elbújt egy felhő mögé, a toronyóra ingája halkan ketyegett. Az asszony törte meg a csendet. Hangja gyászosan remegett: „ — Hol a tehén? —kérdezte fagyosan. A férfi a sarokra mutatott: — Odakötöttem a sarki villanykaróhoz. Az asszony gyászbaborult arccal, de fényes szemmel lihegte, miközben homlokát tö- rölgette: — Ekkora izgalmat átélni, szomszéd! Óh! És maga is mennyit szenvedhetett, mire ki bírta húzni — a tehenet. Azóta meg is éhezhetett. Jöjjön fel, csinálok magának gyorsan tíz tojásból rántottát, jó kolbászosan, aztán kipiheni a fáradtságát... Jaj-jaj, szóval a tehén él? Hát szomszéd, maga aztán jó kis ijedtséget okozott nekem. Georges Dühöméitől fordította: ' Dénes Géza Hétköznapi terrorizmus Ismerik ugye mindnyájan azt a pillanatot, amikor egy pillanatra eláll a szavunk az arcunkba csapódó durvaságtól. Hogyne ismernénk, hallom szinte a választ, hiszen egyre többször és egyre többen éljük át ezeket a pillanatokat. Baráti, ismerősi, munkatársi körben is egyre gyakrabban esik szó arról, mennyire barbár stílus van eluralkodóban mindennapi érintkezési formáinkban. Mintha elfelejtettünk volna kérni, megköszönni, várni, belátással és türelemmel lenni 'egymás iránt. Ki kezdte? Ki ennek az oka? És ki, miért agresszív? Én azért, mert kora reggel felbosszantott a kalauz, a kalauz azért, mert már hajnalban felbosszantotta a felesége, a felesége azért, mert . . . Mintha valami láncreakcióról lenne szó, ami apró-cseprő ügyből pattan ki és burjánzik egyre va- dabbul, agresszívebbül. Hiszen az agresszió, rég tudott dolog, agressziót vált ki. Durvaságra durvaság a felelet. És hol a határ? Jól oda kell mondanom, magyarázza magának is az ember, hiszen nem maradhatok balek, nem lehet, hogy velem mindig ilyen hangon tárgyaljanak, hogy mindig én legyek az udvarias, a jólnevelt. Az talán a legegyszerűbb, ha mindjárt mi is agresszív hangot ütünk meg, lehengerlő módon lépünk fel. Lehengerlő módon, és akkor szabad az út, kő kövön nem marad előttünk, utánunk, intézhetjük a dolgunkat. Persze, nem receptet akar adni ez az írás, Hogyan hengereljük le könnyen, gyorsan embertársainkat? címmel. Mindössze a jelenség természetrajzát próbálja valahogy megragadni, netán meghatározni. Mert a jelenség létezik, beszélnek róla, szenvednek tőle. Azok, akiket hengerelnek. Például a nyugdíjas nénike, akitől azt kérdi a henteslegény, amikor a néni tizenöt deka húst kér: — Vendéget vár, mama? - Egyáltalán a leöreglányozott, leapuskámozott öregek és nem öregek. Meg a kipofozott, megszégyenített, megfenyített gyerekek. Ók nincsenek még a szükséges fegyverek birtokában, de érdemes megfigyelni, micsoda hangnemben kérnek helyet a felnőttek világában a kis és nagy kamaszok, finomabban szólva, a tinédzserek. Mert ők is tanulékonyak ám, a példa ragadós, és ember legyen a talpán, akit egy nekivadult tinibanda célbavesz és „cikizni" kezd. Egyébként időről időre mindenki belekerül egyszer a szórásba, megkapja mindenki a maga adagját, aztán továbbadja másnak. Valamiféle energiaátvitellel. És öregnek sem kell lenni ahhoz, hogy valakit bántson a durva, nemegyszer útszéli hangnem (mert ugye káromkodunk is úton-útfélen). Bánt ez minden jóérzésű embert, és nem magyarázható ez minduntalan felgyorsult élettempónkkal, a modern életritmussal, a rohanással. — Hova sietsz, anyu, a temetőbe? — ordít ki a volán mellől az úrvezető a zebrára lépő kismamára. Petárdaként, nem, parittyából kivágódó kő gyanánt, géppisztolysorozatként süvítenek a szavak . .. egy csomóba szorul a kismama gyomra, fel sem ocsúdik, a merénylő már odébb is állt. Tettének színhelyén nem marad bűnjel, nem marad vérfolt. — A terrorizmus végül is nemcsak az utcai lövöldözéseken dúl, terrorizmus ez is — összegezte elgondolkodva türelméről és segítőkészségéről híres ismerősöm, és tűnődve hozzátette: — Hétköznapi terrorizmus. Terrorizmus kicsiben. Beláthatatlan károkkal. — Én az ilyen helyzetekben teljesen lebénulok — mondja a másik. - Ilyenkor teljesen védtelennek érzem magam. Arra gondolok, miért lehet ezt velem megtenni, hogy beszélhetnek ilyen hangon velem ...? — Mit lehetne tenni vajon? — kérdi a harmadik ismerős — galambepéjű, szelíd ember. Maga a megtestesült segíteniakarás. — Lassan már én is teljesen elvadulok, úgy beszélek az emberekkel, mint soha azelőtt... Valami szép, feloldó befejezés kívánkozna e füstölgés végére. De mi legyen az? Az netán, hogy fogjunk össze, jó emberek? És a jóemberek természetesen mi lennénk, mi néhányon, mert a rosz- szak mindig mások, a rossz mindig a világ, a többiek. Pedig valahogy ezt kellene tenni. Valahogy jobban kellene vigyáznunk egymásra G. O. mB I f • v < T 1 -i : r t » J I r* * Hic Rhodus, life salta! P. Ambrózi Pál S. J. az osztályfőnökünk. A jezsuita atyák neve előtti P. pátert, vagyis atyát jelent; a nevük utáni S. J. a Societas Jesu rövidítése. Magyarul: Jézus Társasága. P. Ambrózi ta- .nítja a latint és a magyart. .Mindjárt az első órán kiadta a jelszót: Hic Rhodus, hic salta! Vagyis: Itt mutasd meg, -mit tudsz! Természetesen ez már értelmezése a latin mondásnak: ki-ki magára kell hogy vonatkoztassa a „mutasd- meg”-et, akár a tanulásról van szó, akár a magaviseletről, vagy a tornáról. Szó szerinti fordításban pedig így hangzik: Itt van Rhodus, itt ugorj! P. Ambrózi elmesélte a szállóige eredetét. Az egyszeri vándor megérkezett az ókori Spártába, ahol elvegyült a sportoló ifjak között, akik éppen versenyre készültek s a távolugrásban gyakorolták magukat. A vándor lekicsinyelte a tréningezők ugrásait, fintorgott az eredményekre, majd azzal kezdett dicsekedni, hogy ő tavaly, Rho- dosz szigetén sokkal nagyobbakat ugrott. Ugrásaihoz képest a spártaiak teljesítménye smafu, azaz nem sokérő. Az atléták elunták a vándor hencegését, s odavágták neki: Itt van Rhodosz, itt ugorj! Vagyis: ne a szád járjon, hanem mutasd meg itt és most, hogy ott mekkorát ugrottál! A spártaiak fölszólító sóban természetesen az is benne volt, hogy egy messzi vándor, egy ilyen jöttment, azt mond, amit akar; ha pedig hitelt érdemlően nem tud bizonyítani, szégyenszemre odébbállhat. így járt a rhodoszi ember is: ugrása csúfosan végződött; mindenki láthatta, hogy analfabéta a távolugrósban. A páter azt is elmagyarázta, hogy a rómaiak, amit csak lehetett, átmentettek a görög kultúrábál; innét van, hogy Rhodosz latinoson kiejtve és írva: Rhodus; mi meg elmagyarítva Ródus-nok mondjuk. A kisebb-nagyobb „ugrásokat” — képletesen szólva — szinte naponkint meg lehetett próbálni; mindenki megmutathatta, mit tud. Két oszlop pad volt az osztályban, egy-egy padban három fiú ült; az osztály létszáma negyvenvalahány volt. Az ablaksor felöli oszlopot római castrum-nak, a másikat pun tábornak neveztük. Mindkét tábor falitábláján ki volt írva (P. Ambrózi saját kezűleg rótta oda) a római' illetve a pun birodalom diplomáciai és katonai vezetősége. A hierarchia legfölső grádicsán az Imperator foglalt helyet, közvetlenül alatta a Legátus, utána következett a két Consul, majd négy Questor, de lehet, hogy csak három. A questorok alatti lépcsőfokon négy Centurio tanyázott, majd hat Decurio zárta be az államszervezetet és a castrumot. (Nem bizonyos, hogy egészen pontos 0 szervezeti rekonstrukció: nem emlékszem, volt-e a táborban pl. Consul?) Az ugrásnak, vagyis a megmutatásnak sajátos rendszere alakult ki, egészséges verseny- szellemmel, omire külön vigyázott P. Ambrózi. Ennek alappillére az volt, hogy kizárólag a tudás számított, más semmi. Szellemi csatározásainkat szabályos kihívás, bajra hívás előzte meg, afféle hadüzenet, különösen ha castrum-közi küzdelmet provokált valamelyik tábor. A kihívást bármelyik fél kezdeményezhette; minden esetben a páter közvetített. A bajra hívást csak indokolt esetben lehetett megóvni, pl. ha a kihívott castrum egyik főerőssége, a legjóbb latinistá- já betegség miatt hiányzott. Egy ilyen alkalommal hallottam először a lojális szót. A pun tábor imperátorának mondta P. Ambrózi: Lojálisnak kell lennetek, mert a római legátus már két napja influenzás. Azt is meg kellett beszélni jó előre, mi legyen a mérkőzés tárgya, melyik elvégzett anyagrész, vagy csak a legutóbbi lecke, netán szókincsgyarapítási vetélkedés, vagy a hím-, nő- és semlegesnemű szavak besorolásának — szabályának — versbe szedett fölmondása. Vagy hosszabb- rövidebb memoriter. Vagy mindez együtt. Gyakoribb volt az egyéni kihívás, szóban, vagy írásban. Már úgy értendő, hogy a küzdelem folyhatott szó- vagy írásbeli alapon. Meg lehetett „kontrázni” a másik tábor hasonló tisztségviselőjét; közember kontrázhatott a szembe- tábor közvitézére; tiszt, vagy pláne főtiszt azonban nem hívhatott ki viadalra altisztet vagy közlegényt. A saját táborán ■belül nem szállhatott szembe a decurio az imperatorral, vagyis a bakakáplár az uralkodóval. Castrumon belül is érvényes volt az a szabály, hogy a légiós csak légióssal csata rá szhatott; a tiszt viszont (megkontrázhatta közvetlen fö- löttesét s vívhatott vele. A támadás kezdését, azaz az első kérdés föltevésének jogát sorshúzás döntötte el, Ha a föltett kérdésre az ellenfél spekulált és nem tudott azonnal válaszolni, sürgetni lehetett, sőt kellett: — Urge, urge! (Siess, siess! — Gyorsan, gyorsan!) Ha rosszat felelt az ipsze, a kérdezőnek illő volt ezt észrevenni, egyúttal figyelmeztetni bajvívó társát: — Errasti, corrige! (Tévedtél, javíts I) A Schmied Lajcsi egy alkalommal olyan buzgón szutyon- gatta ellenfelét, hogy nagy igyekezetében és sietségében az „ürge” helyett ürgé-t kiáltott. A kicsöngetésig ezen derültünk. Mind az ellentáborral szembeni stratégiában, mind a táboron belüli vetélkedésben lehetett jó, kevésbé jó, vagy éppenséggel rossz jegyet szerezni; továbbá lehetőség nyílt a rangbani előrébbrukkolásra — és vissza is lehetett csúszni. Magasabb rangért küzdeni természetesen csak a castrumon belül volt mód; a rangbéli előmenetel vágya hallatlanul növelte ambíciónkat, persze a kudarcot is vállalni kellett, ha már az ember felkötötte a fco- lompot. Bár tiszta és nyílt volt a versengés, vagyis nemes; -nem hiányzott belőle a féltékenység se, csak hát nem élet- re-halálra szólt. Amikor centurio-ból questor lettem, a Kákonyi Pistát győztem le, mert jobban sikerült a dolgozatom magyarból az övénél. A Kákonyi Pistán aratott győzelmem utón három hétre bekövetkezett hirtelen tündöklésem és még gyorsabb bukásom, mindössze negyvennyolc óra leforgása alatt „Sic itur ad astral” Ezt is P. Ambrózi mondta: így jutsz a csillagokig! Szóval: megpályáztam a legátusi tisztséget, és Varjas Miklóst megkontráztam latinból, szóbelileg. Le is győztem. Másnap azonban (ugyanazon a napon viszont-párbajra senki nem hívhatott ki senkit) visszafoglalta pozícióját, mert jeles lett a számtan extempo- ráléja, míg az enyém hajszál híján elégtelen. Ha legátusi tisztségemben nem is értem a csillagokig, mégis igen magasról és nagyon hamar huppantam a porba .. .
