Dunántúli Napló, 1978. november (35. évfolyam, 302-330. szám)
1978-11-11 / 311. szám
1978. november 11., szombat 3 Dunántúli napló Szívesen hivatkozunk a „rohanó életre’ Művészek — egymás nélkül? Közelebb a gyökerekben ualö találkozáshoz I dőtlen esztendők óta hiányérzetem van. Koncerteken a megszokott arcokat látom, ami jó részben természetes. Az már kevésbé, hogy köztük valószi- nűtlenül kevés az aktív muzsikus (zenetanár, szólista, kórusvezető, énéktanár stb.), tehát az, aki a zenét élethivatásul választotta. Persze zenét otthon is hallgathatunk. A tárlatnyitások többségén munkaköröm révén is ott vagyok, így hosszabb időben is megmérhettem, hogy ott a közreműködő néhány muzsikus kivételével hivatásos vagy nem hivatásos zenészt, énektanárt stb. söha nem láthatni. Ha mégis, az a „szabályt" erősítő kivétel jelképe csupán. Nem jellemző. És itt sorolhatnám a különböző irodalmi és művészeti eseményeket, az igen dúsgazdagon áradó, olykor egymásra szervezett és túlburjánzó eseményeket e művészeti bázisokkal oly gazdagon megáldott város pódiumain, koncerttermében, színházában, kiállítótermében. Nem szeretnék igazságtalanná válni, vagy bárkit megbántani. Hiszen ha jól magamba nézek, jószerével több az a rendezvény, film-, tv-, rádió- vagy egyéb műsor, ahová, amire nem jutok el, noha szeretnék, s az idő múlásával fájóan gyarapszik polcaimon az el- olvasatlan folyóiratok, cikkek, könyvek száma is. És ezzel más is lehet így. . . Szívesen hivatkozunk mindannyian a „rohanó élet” ritmusára, amiben van is valami. A jelenségen viszont — azon, hogy aktív művészeink általában nem, vagy csak ritkán mutatkoznak, találkoznak stb. a társművészeti ágak eseményein —ez a „mentségünk” semmit sem változtat. Úgy mondjuk, művészeti események. Igen, azok. Újat mutatnak fel, közelebb hozhatnak valamihez, fejlődést vagy stagnálást jeleznek egy-egy művészeti ágban; jól vagy rosszul szervezetten, ez most mindegy. De a mi életünket, érzésvilágunkat, maga-magunkat gazdagíthatják. Többek lehetünk általuk, ha ott voltunk — lélekben is... Gyakran elgondolkodom, vajon mi csiholja bennem a hiány érzetét rendre, állandóan, tartósan? A képzőművészek jobbára önmagukban nyitnak tárlatot, az érdeklődő közönség (általában ugyanazon arcok) karéjában. írók, költők, színészek, érdeklődő muzsikusok, bábművészek, kórusvezetők stb. nélkül. És itta permutáció szabályai szerint sorolhatnám a többi művészeti ág eseményeit is — a társművészetek jelenléte nélkül. Újra leírom: kivételek olykor adódhak. És ezt azért hangsúlyozom ennyire, mert tudom, hogy kivételes érzékenységi gócról, felszisszentő erejű neuralgikus pontokról van szó művészeti ágakon belül is, kivétel nélkül. A legkülönbözőbb művészeti eseményekre általában a kiállító, előadó (dirigáló), szereplő, felolvasó stb. művész közvetlen barátai, szimpatizánsai, tisztelői jönnek el pályatársai közül. De ez már jószerint a teljesen szubjektív indulati szférákhoz tartozó jelenség, ebbe ne menjünk bele. Ilyen s hasonló okokból legalább háromszor nekirugaszkodtam már ennek a kis eszmefuttatásnak. Valahogy nem akaródzott „megíródni" ... Pedig ennek a városnak szép hagyományai vannak az irodalom és a társművészetek kézfogásaiban s kemény összéhorgolá- saiban (elvi síkon!), azaz vitáiban, azaz együttes harcaiban a jövőért. S voltaképp erre szerettem volna kilukadni, papírra vetve e sorokat. Tettemre végül is Csorba Győző indított nemrég egy tárlaton mondott megnyitójában, amiben egyebek közt pontosan erre a problémára is utalt: „ ... eszembe jut valami. Olyasvalami, ami a couleur locale kialakulását még inkább szolgálhatná. Hálás vagyok, hogy engem kértek föl erre a megnyitóra: egy másik művészeti ág dolgozóját. Kicsit jelképesnek érzem, de hőn szeretném, ha a jelképnél több is lenne. Pécsett a 40-es évek elején - boldogult ifjúkoromban — élénk művészeti élet folyt. S a művészek valamiféle termékeny szimbiózisban éltek. Találkozásaink, az egymás munkáival való ismerkedések, viták, a baráti beszélgetések közöttünk napirenden voltak. Ezzel az ihlető hatások is egymásra. Csak egyetlen tényre utalok. Weöres S., aki akkoriban itt élt Pécsett, éppen egy legutóbbi látogatása során mondta él, hogy Mar- tyn Ferenc művészetének megismerése egészen más irányba terelte költészetét. A pécsi művésztársadalom nyitott volt a világ felé is. Martyn Ferenc Párizsból hozta a friss híreket, Takács Jenő zeneszerző és zongora- művész, a zeneiskola akkori igazgatója a világ más tájairól. Itt működött az olasz Piovesan Sirio hegedűművész is, aki mellesleg kitűnő festő is volt. Nem hiányoztak állandó társaságunkból a színészek, építőművészek s egyebek sem. Az idők változtak. Nyilván üres és hiábavaló nosztalgia lenne visszakiváhni az elmúltat. De belőle a hasznosat, a jót, a termékenyet annál inkább meg kéne tanulnunk. Már csak azért is, mert a lényeg megmaradt; a folyamatosság, lám, a képzőművészetben is él, mint ahogy nyilvánvalóan az irodalomban s a többi művészeti ágban is, és változatlanul nyitva állnak az ablakok a világra. A művészetek valahol a mélyben, gyökereikben találkoznak. Üdvös lenne, ha ez az igazság a művészek mindennapjaiban is újra testet öltene ..' rről van szó! S hadd tegyek e szép gondolatokhoz talán any- nyit — csupán a tény rögzítéseképp —, hogy az Ele- fántos házban mégiscsak kialakuló pécsi művészetek háza remélhetően közelebb hoz majd a gyökerekben való találkozáshoz. Vagy azt, hogy az elmúlt hetekben a Je/enkor-jubileum alkalmából találkoztak egymással a Jelenkor és az írócsoport alkotói meg a pécsi tévések. Közös munka, együttes felvételek gyötrő feszültségű órái, estéi után. Hallomásból tudom, valami eufórikus örömöt jelentett számukra rácsodálkozni egymásra, hogy „jé, vagyunk!? ..." és milyen jó, hogy vagyunk! Azaz itt, együtt... Művészek és művészetked- velők, színészek, festők, építészek, szobrászok, zenészek, kritikusok és mások. Mindegy, hol. De legyünk végre! Együtt, egymásért — mind- annyiunkért. Wallinger Endre Jelenet a Szót kérek című színes, kétrészes, díjnyertes, szinkronizált szovjet filmből. Rendezte: Gleb Panfilov. Főszereplők: Inna Csurikova, Nyikolaj Gubenko, Vaszilij Suksin. Szót kérek Vaszilij Suksin alakítja a drámaírót Jelizaveta Uvorova jó ember. Egy kicsit naiv, hajlamos az álmodozásra, becsületes és kitartó. Salvador Allende halálhírére sírva szalad el otthonról; fia tragikus balesete utáni temetését követően - beosztottjai legnagyobb megrökönyödésére - bemegy dolgozni a munkahelyére. Gleb Panfilov filmjében mint kongresszusi küldöttel találkozunk először Uvarovával. Tanácselnök, városa gondjait hozta el a Legfelső Tanács üléstermébe. Álma, lassanként rögeszméje egy híd, amely a régi várost kötné össze a majdan megépülő újjal. Ezt tervezi, fontolgatja éjjel-nappal. Moszkvában még az egyik híd pillérét is leméri — centiméterrel. Emellett azonban egyforma buzgalommal látja el hivatala többi teendőit is, kezdve a Le- nin-rend átadásától a városban élő drámaíró kultúrpolitikai eligazításáig. Női leleménynyel költözteti ki a megrepedt falú bérházban vigadozó násznépet, és frappánsan válaszol a francia újságírók tolakodó kérdéseire. Megtudjuk azt is, hogy valamikor össz-szövetségi céllövőbajnok volt, s mindamellett jó háziasszony: mielőtt a fővárosba indulna, hogy kongresszusi beszédét megtartsa, fölmossa a lakást. Uvarova tehát tökéletes ász- szony. Talán túlságosan is tökéletes. így aztán a néző lassan kételkedni kényszerül a konfliktusok valódiságában. Vagy a film hitelében. Mert konfliktusok azért vannak: Jelizaveta Andrejevna fia síelés közben pisztolyt talál, s véletlenül agyonlövi magát. Férjével, a futballedzővel sem mindig értenek egyet, nem beszélve a leköszönő tanácselnökről, a városi főépítészről, sőt a felettes fórumokról, akik mind hozzájárulnak — a forgatókönyv szerint — ahhoz, hogy lássuk: egy heroikusán tiszta asszony útja sem fáklyásmenet. E konfliktusok azonban belesimulnak a mozivászonba, a hosszú, álmos snittek nem a jellemábrázolást szolgálják, hanem unatkozásra késztetnek. Úgy tűnik, Gleb Panfilov is bejeesett a monstre filmek csapdájába. Egy kétré szes filmet meg lehet tölteni tartalommal, még csak nem is kell, hogy kalandfilm legyen de több perces merengés az íróasztalnál, vagy hosszas titkárnői fejcsóválás — ha séma tikus gondolatok állnak mögötte — nem vált ki a nézőből érdeklődést. A film legigazibb pillanata a Vaszilij Suksin által alakított drámaíró megjelenése. Ö még a telefonhangjával is hatni tud, mert valódinak érezzük szenvedélyét. Inna Csurikova sajnos hajlandó beleélni magát Uvarova hérosz-szerepébe. A férjét, Szer- gejt alakító Nyikolaj Gubenko már sokkal árnyaltabban ábrázolja az üresfejű trénert. Szer- gej alakja, a már említett drámaíró és néhány epizódfigura feltűnése zökkenti ki időnként a nézőt Alekszandr Antyipenko szép, de unalmas képeinek monotonitásából. A tömörítés csak hasznára lett volna a filmnek, amelynek egyébként magyar vonatkozása is van: többször hallhatunk részleteket a Csárdáskirálynőből . .. Havasi János Nortársunk arcképe Tamás Attila: Weöres Sándor Akik ismerik, szeretik Weöres Sándor kö I tészetét, bi zonyá ra nagy érdeklődéssel fogadják ezt a könyvet, mely elsőként próbál, ha nem is teljes, de átfogó képet adni a költő közel négy és fél évtizedes munkásságáról. összegzés és értékelés Tamás Attila monográfiája, amennyiben áttekinti Weöres eddigi pályáját, s részleteiben felméri, elemzi a pálya egyes szakaszait. Különösen ez utóbbi törekvése érdemel megkülönböztetett figyelmet, hiszen e méreteiben is impozáns költői teljesítmény megközelítését, titkainak felderítését ez ideig kevesen vállalták, s akik vállalták is — mint Bata Imre, Kenyeres Zoltán, Bori Imre — inkább az életmű részleteit tartották szem előtt, nem egészét. Persze Tamás Attila sem vállalkozhatott néhány probléma kimerítő elemzésére, ennek a Kortársaink sorozat jellege is határt szabott, meg a költő munkásságával kapcsolatos szerteágazó kérdések többoldalú — mások részéről segítő — tanulmányozásának hiánya is. Ennek ellenére azt kell mondanunk, Tamás Attila könyve eddig a legtöbbet tett Weöres Sándor költészetének megismertetéséért. A monográfia első fejezeteiben a szerző a Weöres indulása körüli problémákat tárgyalja. Az életrajzi adatok inkább csak támpontul szolgálnak egyes, a költő későbbi munkásságát is befolyásoló indítékok magyarázatához. Itt főként a hatásokról esik szó, hiszen Weöres esetében az irodalmi, szellemi hatások döntő fontosságáról nem beszélni alapvető hiba lenne. E hatások alakító, formáló ereje a pálya első szakaszán meghatározó, a kivételes tehetség szinte szükségszerű velejárója. A szerző azonban arra is rávilágít, hogy a sokféle hatásra érzékeny költői alkat milyen gyorsan és határozottan kialakítja a sajátosan egyéni hangot, a jellegzetes Weöres-i karaktert. Ugyanakkor meg is őrzi a mások hangján szólás rendkívüli képességét, amit majd konge- niális fordításaiban és a Psyché című versciklusban kamatoztat Fontos azoknak a filozófiai hatásoknak a magyarázata, melyek a pécsi egyetemen érik Weörest, majd pedig a keleti bölcsességekben való elmerü- lései során. A bölcseleti háttér megértése kulcsot ad számos, a harmincq# években keletkezett nagylélegzetű költeményének eszmei, gondolati tisztázásához. Tamás Attila gondosan felvázolja ezeknek a filozófiáknak a lényegét, s a lehetőségekhez mérten kimutatja, miként tevődnek át a költészet szférájába, hogyan és milyen arányban befolyásolják Weöres világlátásának alakulását Ennek keretében kerül sor az olyan kérdések vizsgálatára, mint a költő és a társadalmi problémák viszonya, a férfi és a nő kapcsolata, kapcsolatteremtés a végtelennel. A fejtegetéshez mindvégig a versek elemzése szolgál alapul, s e tekintetben a monográfia jelen fejezetei kettős feladatot oldanak meg: megrajzolják a pálya e fontos szakaszának gondolati íveit, valamint feltárják a tárgyalt költemények cbelső szépségeit. Elkerülhetetlen, hogy Weöres verseinek tárgyalásakor szó ne essék egyedülálló ritmikai képességeiről, zenei vonzalmáról. A Rongyszőnyeg ciklus darabjai szinte önként kínálják a lehetőséget. Tamás Attila külön fejezetet szentel e költői sajátosságnak, kiderítve a zeneiség eredetét. Ugyancsak a Rongyszőnyeg egyes versei adnak módot arra, hogy meghatározza a gyermekversek szerepét az életműben, kiemelje azt az eredeti látásmódot, mely ezekben a versekben jelen van. A könyv talán legjobb része az, ahol a Psyché-ciklust tárgyalja. A beleélés és a maiság kettősségének harmonikus egységét a szerepkeresés sajátos megnyilvánulásában látja. Ennek a szerepkeresésnek és rá- találásnak másik formája a fordítás, mely gazdagságában az életmű nagyságával vetekszik. Kovács Sándor elől* Elő a pisztolyt! Az asszony barátságosan aludni küldi idős, de jóleljcű férjét, majd belopózik a szobájába és a férj halántékához nyomja a pisztolyt. A gyémánttolvajok, akiknek életútját hullahegyek jelzik, maguk is meglepődnek kissé, amikor kiderül, hogy a titokzatos főnök nem más, mint a rendőrfelügyelő. A nyugatnémet dalárda-elnök egyszerű, becsületes családapa, aki kissé berúg, ennélfogva mintegy véletlenül megöli fia menyasszonyát. Becsületes családapai szíve majd megreped, s kishíján vízbeöli magát, bár megjegyzi, hogy akár az egész dalárda lehetett volna a tettes. Aztán még megöltek egy nőt is, a háború, a bombázások kellős közepén, mert miközben mások a világpolitika nagyon is látható és hallható jelenségeivel bíbelődtek, egy fiatal hölgy fontosabb dolgokkal foglalkozott: nővére likvidálásával kívánta nyugodt jövőjét biztosítani. Aztán még megöltek egy másik nőt is, történetesen a tulajdon testvére, akinek gyűlölete a gyermekkorban gyökerezett - ezt a szegény, gyermek nélkül maradt atya pszichológiailag próbálta is megmagyarázni —, s aki egy szép napon úgy döntött: nos, elő a pisztolyt, elég volt ebből a testvérhúgból. A tettes férje, ki ágyról ágyra vándorolva éli életét, n.'ár-már lelkiismeretfur- dalást érez, de amikor megtudja, hogy az ok nem ő, hanem egy ismerős férfi, ki ráadásul idős is és bájtalan is, megöli magát szégyenében. Honnan szedem ezeket a hülyeségeket? Nem, nem lázálmaim termékei ezek, hanem — mint a szívósabb tévénézők velem együtt jól tudják — az elmúlt néhány ..hét krimitermésének legszebb darabjai, kivonatolva. Ezek mind filmek, amelyeket e célra alkalmazott magyar dolgozók vásároltak a legkülönfélébb nyugati országokból. Hogy miért vásárolták őket? Természetesen azért, hogy a magyar dolgozóknak nyugodt és derűs estéket varázsoljanak otthonaikba, hogy a mindennapi kenyerüket, akarom mondani krimijüket biztosítsák. E tiszteletre méltó szándék jogosságát támogatja még a Magyar Televíziónak az a hajthatatlan elszántsága is, hogy minden áldott estén moziba ültesse az országot, hiszen enél- kül az élet egy fabatkát sem ér. A kritikai érzékkel megáldott felnőtt — ha mindezekbe az őrültségekbe még nem veszítette el fentemlített érzékét — aránylag hamar túlteszi magát az élményeken, egyszerűen elfelejti az egészet, ha ugyan egyáltalán végignézte. (Persze, vegyük figyelembe, hogy a családoknak több tagjuk van, egy-egy mindig akad, aki ragaszkodik a mozihoz, s az embernek este nyolckor oly nehezére esik föltápászkodni, meg aztán hová menjen, a konyhába?) Súlyosabb az eset a serdü- letlenebb lakossággal. Mint hallom, egyes családokban ez a legbeváltabb büntetés: nem nézheted a krimit. Másutt a gyerek oly szívettépően zokog a krimiért, hogy a szülőknek nincs szívük elvinni a képernyő elől. A gyerek tehát nézi. Nézi, hogy kell férjuramát, ha meguntuk, elegánsan kinyírni, nézi, hogy lehet részeg gerjedelem- ből kifolyólag csigolyát törni, esetleg arra gondol, hogy majd ha megnő, ezt az undok testvérét, aki tegnap egyedül ette meg az egész tábla csokoládét, pisztollyal lövi agyon. Esetleg csodálkozik kicsit, hogy már a rendőrökben sem lehet megbízni vagy úgy látja, hogy a világ egy nagy rumli, ahol mindenki lop és gyilkol. Nem tudom, hova vezet mindez. Oda például máris vezetett, hogy közös dolgainkról a minisztert csak Derrick ostoba története után kérdezhetjük H. E.
