Dunántúli Napló, 1978. november (35. évfolyam, 302-330. szám)
1978-11-04 / 305. szám
1978. november 4., szombat Dunántúli napló 3 FILMJEGYZET Georgij Danyelija díjnyertes filmvígjátéka Bach-sorozat indult Zempléni Kornél Zempléni Kornél és Gyermán István hangversenye MIMINO A ,,szórakoztató-ipar" utóbbi időben bemutatott, nagy számuk ellenére is szűk skálán mozgó „alkotásai” elszoktattak bennünket attól, hogy pofonok, habostorta-csaták és lövöldözések nélkül is létezhet vígjáték. Egyszerű képlet, tehát gyorsan megtanultuk: a jók mindig jók, a rosszak pedig rosz- szak, s ha a fene fenét eszik is — mármint a pozitív hős egy kicsit éppen gengszter — a minden létező és eljövendő nézőréteget kielégítő „happy-end” menthetetlenül bekövetkezik. Mondom, a képlet egyszerű, s mi tanulékonyak vagyunk. A „felemelt helyóras" szórakoztató dömpingben Georgij Danyelija munkája szinte anti- tézisként hat. Nagy rendezői fegyelemmel ellenáll a hatásvadászó eszközök csábításának, filmjében a helyzetkomikum soha sem öncélú, a szituáció mindig a jellemekből fakadó, logikus következmény. Maga a történet nem is vígjátéki alaphelyzet. Hőse, Mi- minő (grúz nyelven sólymot jelent) pilóta a Grúzia hegyi falvait összekötő helikopteres szolgálatnál. Volt iskolatársával, no meg annak csinos utaskísérőjével való találkozása ébreszti fel benne a vágyat a nemzetközi járatok nagy gépein való szolgálat után. S csak mikor különböző kalandok során keresztülvergődve vágya teljesül, akkor döbben rá, hogy munkája igazi értelmét, emberi kapcsolatait jobban megtalálta a hazai kié falvak összeköttetését szolgáló „vicinális" helikopterjáraton. Az önmagában gondolatébresztő, de nem vígjátéki alaphelyzetet hordozó történet (a mindennapok értelmének győzelme a „nagy" célokkal és feladatokkal szemben) a grúz rendező kezében igazi vígjátékká érett. Lassan elfeledett normáink szerinti vígjátékká. A céltábla: kisebb-nagyobb jellemgyengéink és korunk ellentmon. dásos világának az ütközése. Ironikus, de sosem bántó, megmosolyogtat, de ugyanakkor együttérzésre is késztet, s mindig van ereje a mélyebb emberi történések ábrázolására is. Danyelija filmje ugyanakkor őszinte mű is. A társadalmi fejlődés egyenlőtlenségeiből származó visszásságok, a humor görbetükrében óhatatlanul előbukkannak, s a grúz környezetben néha megdöbbenve ismerjük fel hazai mindennapjainkat. Rég láttunk olyan filmvígjátékot, ahol külön kell szólni a lírai hangulati elemek szerepéről. A legmulatságosabb, leg- kacagtatóbb képsorok mélyén is ott érezzük a lírai ellenpontot, a teljességében feltárt és ábrázolt emberi jellemnek szóló együttérzést. Kevés az olyan rendező, aki egy tehén helikopteres szállítását ábrázoló groteszk képsorok mögé történelmi, társadalmi távlatokat tud asszociáltatni. Sajátos, egyéni film a Mimi- nó. A hangos kacagás talán kevesebb, mint ahogy azt egy vígjátéktól elvárnánk, s tempója is néha a megszokottnál lassúbbnak tűnik, de ezek tudatosan vállalt ismérvek, a mind jobban kibontakozó grúz nemzeti filmművészet hangulati jegyeiként értékelhetők, s mindenképpen a mélyebb, tartalmi igényeket szolgálják. A grúz filmművészetre érdemes odafigyelni. A szovjet művészet integráns részeként, s mégis mással össze nem téveszthető at- moszférájú alkotások sora születik műtermeikben, olyan kiemelkedő kvalitású művészek közreműködésével, mint a film rendezője, Georgij Danyelija, és főszereplője, Vahtang Kikabidze. Szilárd István Megérdemelt, nagy sikert aratott hétfő esti koncertjén a városunkban vendégszereplő Choeur des XVI, ahogyan magukat nevezik, a Tizenhatok Kórusa. Pécs bővülő kóruskapcsolatait jelzi e hangverseny; a svájciak az Ifjúsági Ház Kamarakórusa vendégeiként jártak nálunk. Műsoruk felölelte a XVI. századtól szinte napjainkig terjedő időszakot. Igen jó kórust ismerhettünk meg ez estén. Ritmikájuk pontos, szövegkiejtésük teljesen világos és érthető, intonációjuk tisztaságát csak egy-két helyen árnyékolta be a hatalmas műsor intenzív végigéneklésé- ből adódó fáradság. Férfikaruk irigylésre méltóan szépen szólt. Talán ez okozta, hogy A zenetörténet óriásait nyugodtan hívhatjuk keresztnév nélkül, úgyis egyre gondolunk. Bach nevét hallva, mindenki Johann Sebastianra gondol. De ismerjük-e őt? Az utóbbi idők hangversenyrendezésének jellemzője ' egy szerző viszonylagos életművének bemutatása. Most Bach billentyűs hangszerekre (zongora, orgona, csembaló) írott műveinek jelentős részét hallhatjuk, egészen májusig. A kilenc hangverseny után pedig elmondhatjuk, hogy jobban megismertük, és szeretnénk még jobban megismera polifónikus reneszánsz művekben hangzásképük egyensúlya a férfiszólamok javára billent. De nem is ez a stílus az igazi területük. A legszebben megvalósított, a stílust tökéletesen eltaláló előadást a francia impresszionizmus korszakából hallhattunk. Élménytadóan szép volt Poulenc Sanctusának előadása. Vezetőjük, Andre Ducret igen egyszerű eszközökkel irányította kórusát, amelynek nincs is szüksége látványos, intenzív vezénylésmódra. A biztos produkciók mögött intenzív, elemző műhelymunka érződött. A hangversenyen Jobbágy Valér vezetésével közreműködött a házigazda IH Kamarakórusa. Kircsi László ni, mert Bach zenéje a mai kor bonyolult, ellentmondásos világában az Ember emberekhez szóló végtelen teremtő lehetőségét bizonyítja. A sorozat nyitóhangversenyén, november 1-én Zempléni Kornél zongoraművész az „olasz" Bachot mutatta be, aki Németországot soha el nem hagyva mégis táplálkozott a mediterrán vidékek nyílt, hajlékony zenéjéből, és azt harmóniai és kontrapunktikus találékonyságával sajátjává tette. Zempléni Kornél gyönyörű billentésű zongorázása, elegáns trillái, általában alapvető derűje nagyszerűen találkoztak e művek karakterével. A bachi humor egyik sokat emlegetett példája az elsőnek előadott B-dúr capriccio, (BWW. 992) legkedvesebb bátyjának, Johann Jákobnak, kalandos életű testvérének XII. Károly svéd király hadseregébe való szerződése alkalmából. A tételek bájos alcímei révén nyomon követhetjük a búcsúzás pillanatait. Adagio: „A jóbarátok gyengéd rábeszélése, hogy a fivért visszatartsák az elutazástól"; Andante: „Különböző viszontagságok ábrázolása, melyek őt az idegenben érhetik"; Ada- gissimo: „A barátok általános lamentója és búcsúja"; és végül: „A postakürtös dallama" valamint „Fúga a postakürt motívumára". Az F-moll szvittöredék (BWW. 823) következett ezután, majd két nagyméretű kompozíció, az A-moll- ban írott Aria variata alia maniera italiana (BWW. 989) és a B-dúr partita (BWW. 825) mindkettő pergő, világos és könnyed előadóiban. A Wohltemperierte Klavier I. kötet B-dúr prelúdium és fúgával hálálta meg ráadásként a szép számú közönség vastapsát. Művész számára a legnehezebb feladat egyetlen művel közreműködni egy hangversenyen. Ebben az esetben a „közreműködik" — kifejezés sem pontos, mert Gyermán István hegedűművész az irodalom talán legnehezebb szólószonátáját, a C-dúr szonátát (BWW. 1005) játszotta. Az időben is terjedelmes mű első tétele, ez a tulajdonképpen két hangot ismételgető és abból egy költői világot varázsoló zene rá is ment a bemelegedésre. A grandiózus fúgában már'b nyugodt, technikailag magas fokon hegedülő Gyermán Istvánt hallottuk. Talán furcsa, hogy leírom, de a hegedűn négy húron és csak négy ujjal lehet játszani fugát és akkordokat, és eme nehézségen ma már nem segít az, hogy a Bach- korabeli hajlított vonóval mindezt könnyebben valósíthatták meg. A Largo alkalmat adott nekünk Gyermán hangszépségének élvezésére — a befejező Allegro assai-té- tel pedig virtuozitásának bizonyítására. Szkladányi Péter A fribourgi kórus hangversenye Irodalmi est Kaposváron A szülőföld lelke Milyen is a régi és a mai magyar népélet, közelebbről a dél-dunántúli részé? S hogy tükröződik a szülőföld szeretete a mai irodalomban? Ezekre a gondolatokra adott választ a napokban Kaposváron megtartott irodalmi est, melyen a kortárs somogyi, zalai, tolnai és baranyai írók, költők művei szerepeltek. A szülőföld lelke című est szerkesztési alapelveiben rendhagyó volt. Első alkalommal kerültek egy műsorba a dél-dunántúli szerzők írásai. A műsor a közeledés, a szellemi kapcsolatfelvétel szándékából fakadt, s azt a törekvést remélhetőleg még számos követi majd. Ehhez az eseményhez kapcsolódott a Somogy, a Jelenkor és a Dunatáj irodalmi-művészeti folyóiratok szerzőinek találkozója, együttműködési megállapodása is. Az estet Berták László és Tüskés Tibor szerkesztette. Elindultak a múlt fölidézésétől napjaink valóságáig, megcsillantva a népszokásokat, a kedves és humoros motívumokat. A költeményekből kiszűrődő hangulatot időnként prózával foglalták egybe, tudatosítva a dél-dunántúli megyék szorosabb összetartozását, szokásaik hasonlóságát. Egyben kitekintettek az egész országot érintő kérdésekre is, mint pl. a nemzedékek változása, vagy a szép és a jó viszonya a népművészetben. A műsor segítségével kirajzolódtak a közös emberi sorsok. S bár 21 szerző műveiből hallhattunk — a jóleső formai, tartalmi változatosság mellett is — úgy éreztük, egyetlen ösz- szefüggő alkotással ismerkedünk meg. Ez a szerkesztők érdeme. Jó alkotásokat választottak ki, melyeket fiatal kaposvári színművészek: Tóth Éva, Balkay Géza, Bregyán Péter, Kiss István, Mihályi Győző többségében értőn adtak elő. Különösen tetszett a befejezésül választott Lázár Ervin- írás, mert gondolatilag mégegyszer összegezte az egész est mondanivalóját: a szűkebb és tágabb szülőföld szeretetét, az érte vállalt felelősséget és az emberi „kapcsolatokat, melyekre bátran építkezhet a lélek". Egy valamit azonban ki- . felejtettek a szerkesztők. Mint ahogy már említettem, 21 szerző 22 írását gyűjtötték össze, közöttük a legismertebbekét, mint pl. Takács Gyulp, Csorba Győző, Bárdosi Németh János, Fodor András, Makay Ida, Pákolitz István, Csányi László írásait. De elhangzottak a teremben ülők többsége előtt teljes ismeretlen nevek, fiatal szerzők, akiknek munkásságát csak a rendszeres folyóiratolvasók kísérhetik figyelemmel. Ha hozzájutnak a kiadványokhoz. A szerkesztők néhány mondattal legalább bemutathatták volna őket. Hiszen az ismerkedés, a közeledés úgy lesz teljes, ha tudjuk „tájban is elrendezni” az írókat. Ha csak annyit is, hogy ez somogyi gyerek volt, az meg baranyai; vagy éppen innen indultak, vagy idejöttek. Igaz, a szerkesztőket is érte egy meglepetés. A rendező Lengyel Pál kihagyott három általuk választott írást, és helyettük egy negyedik költő verse hangzott el. . . Ezektől függetlenül az est sikeres volt, és újra csak azt mondhatom: jó lenne minél gyakrabban ilyen irodalmi összeállitásokat látni, hallani. Barlahidai Andrea képernyő Ilii előtt II! Iskolai végzettsége: nincs Mind több színű a Pécsi Körzeti Stúdió tevékenysége, s ez. önmagában is öröm. De hogy e színek között egyre erőteljesebben jelen van a mélyebbre ásó, szélesebb horizonton szemlélődő, erős társadalmi elkötelezettségű riportázs, az különösképpen értékelendő. E műsorok sorában is nagyon fontosnak éreztük Pánics György szerkesztő-riporter, Bárány György operatőr és Erdős Pál rendező riportfilmjét, amelyet tegnap délután sugárzott o televízió. A kérdés, amit itt körüljártak, egyike a legfontosabb társadalmi kérdéseknek. Röviden szólvor a tudományos-technikai forradalom korszakában, egy szocializmust építő országban, ahol a társadalom előtt óriási feladatok állanak, megengedhetetlen, hogy az általános műveltség minimumáig se jussanak el igen. komoly tömegek. Márpedig a tények tények. Évente száz fiatalból tíz nem végzi el az általános iskolát. Azoknak a tömegei tehát, akikre a cím utal — „Iskolai végzettsége: nincs" — évről évre újratermelődnek. Ez hazánkban, ahol éveken ót büszkén hirdettük, hogy kulturális forradalmunk eredményei átjárták társadalmunk valamennyi rétegét, s ahol célkitűzéseinkben a középiskola általánossá tétele szerepelt, nem is hosszú távon — ez a helyzet csaknem elérhetetlen. Mi lehet az oka? Az okot, pontosabban az okok rendszerét próbálja a riportfilm föltárni, érintőleg csupán, hiszen a kérdés annyira széles körű, hogy szinte valamennyi egyéb társadalmi gondunkkal összefügg. (Alkoholizmus, veszélyeztetett gyermekek, nevelőotthonok, ifjúsági bűnözés, cigánykérdés, iskoláink állapota stb.) Szerencsére a film nem a periférikus eseteket a dramatizálható magánügyeket hajszolta, noha ezek tragikus: súllyal és élményszerűen voltak jelen a filmben. Inkább azokra az összefüggésekre kísérelt meg rámutatni, amelyek leginkább abban a szóban foglalhatók össze: újratermelődés. Újratermelődés családokon, rétegeken, sőt életformákon belül, s újratermelődés a munkahelyeken. Vajon nem lehet soha kilépni ebből a bűvös körből? Bizonyos: munkakörökben például ma még nem kell a nyolc osztály sem, legalábbis nem követelik meg, ha valaki elvégzi, egy fillérrel sem kap több pénzt, sőt, az üzem nemegyszer úgy érzi, munkaerőgondjait éppen ezekből a rétegekből tudja megnyugtatóan pótolni. De igaz-e ez hosszabb távra is? Nem o helyi és a társadalmi érdek összeütközésének egyik frappáns esete ez is? A film legnagyobb pozitívuma, újdonsága és gondolatébresztő ereje abban volt hogy kiléptette ezt a problémát o szűk szakmai kérdések köréből. Hazánkban erős a hajlam, hogy a dolgokat leegyszerűsítsük. Esetünkben hogy azt mondjuk: ez a pedagógusok, az iskolák ügye. Holott ez régen nem igaz. A tankötelezettségi törvény éppen olyan általános érvényű törvény, mint sok más. Végrehajtásáért mindenki felelős. H. E.
