Dunántúli Napló, 1978. november (35. évfolyam, 302-330. szám)
1978-11-23 / 323. szám
Dunántúli napló 1978. november 23., csütörtök Miért változnak az árak? M egváltoztak gazdaságunk külső és belső feltételei, szerényebbek lettek lehetőségeink. A megváltozott, ha tetszik, keményebbé vált feltételeket köz- gazdasági szabályozó rendszerünknek is közvetítenie kell, hogy a vállalatok az új követelményeknek megfelelően, nagyobb erőfeszítéseket téve ésszerűbben és hatékonyabban dolgozzanak. Küszöbön áll tehát a közgazdasági szabályzó rendszer korszerűsítése. A változások közül a közvéleményt kétségkívül a várható árváltozások foglalkoztatják leginkább. Sokan tudják, régóta hangoztatott szándékunk a helyes, ráfordításarányos árak megteremtése. Hogyan alakult ki a mai árrendszer? Miért van szükség változásokra? — Dr. Petschnig Máriát, a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karának adjunktusát kértük meg, világítsa meg mindezek hátterét Közgazdasági Élet rovatunk olvasói előtt. M. Z. Ugyan kinek jutna eszébe, amikor a metró fotocellás berendezése elnyeli a viteldíjként bedobott egy torintját, Hogy ahhoz 3 forint 10 fillért kell még a társadalomnak hozzátennie? Avagy kinek támadna lelkiis- meretfurdalása a kiadós vasárnapi ebéd után amiatt, hogy az elfogyasztott élelmiszerek egynegyedét ő személy szerint nem fizette meg? De, hogy a sort folytassuk: mit gondolnak arról az illetőről, aki például 100 forintért állít elő valamit és azt mindig és mindenütt 80 forintért adja el. Hogy ráfizet a boltra, az nyilvánvaló. Csupán az a kérdés, hogy ezt meddig bírja. Nem gáláns úr kedvüket szegjük. Űk így valóban ellenérték nélkül jutnak hozzá bizonyos terméktömeghez, aminek költségeit is a belföldi lakosságnak kell viselnie. Ezzel szemben, ha olyan árakat alakítanak ki, amelyben az ár ösztönző funkcióját nem nyelik el az érvényesített árpreferenciák, akkor fogyasztásával arányosan lesz költségviselő az egyén, ami alakítóan határozza meg fogyasztói szokásait, és az igazságtalan „köztehervise- lés” helyett fogyasztóra szabott adózás érvényesül. Nem célszerű ugyanakkor totálissá tenni azt az elvet, hogy a vásárló a tényleges ráfordításokat fizesse meg. Nem nyulónak kell lenniük — vetheti fel joggal az olvasó. Kérdésfeltevésénél qrra az ismert marxi tételre hivatkozhat, amely szerint a munkatermelékenység emelkedésével szükségszerűen csökken az áru újraelőállításához társadalmilag szükséges munkamennyiség, azaz az áru értéke. Ennek az értéktörvény funkcionálása következtében az árak esésében kell megjelennie. Hogy állunk tehát ezzel a marxi összefüggéssel? A felvetett kérdésre egyébként a mai marxista gazdaságtan igen sokféle magyarázattal szolgál. A Marx által feltárt igazság a múlt század szabadversenyes ség (mérséklése vagy kizárása) mindenütt probléma, hogy a munkabérek lefelé rugalmatlanok és hogy a mai gazdaság pénze - természetének fogyatékosságai miatt — inflációra hajlamos. Ma mindenütt „bérmonopólium” van, ami vagy a munkásosztály bérharcán, vagy a társadalom bérszabályozási mechanizmusán keresztül „megemészti” a munkatermelékenység értékcsökkentő hatását, sőt különböző gazdasági áttételeken keresztül az infláció okoió- jává is válhat. A társadalmi termelőerők többlet erőfeszítéseit tehát ma növekvő ár- és bér- színvonal mellett realizáljuk, ami mindaddig nem vezet feszültséghez, amíg a kapott használati értékek tömege és választéka érezhetően jelzi a társadalom gazdagodását. Terhes örökség Fogyasztói árrendszerünk fejlődése ellentmondásokkal, feszültségekkel terhes történelmi folyamat, amelyben a reálgazdaság mozgásának különböző tendenciái fejeződnek ki. A piac törvényét, hogy tudniillik a vásárlónak meg kell fizetnie a termék előállításának társadalmilag szükséges költségeit, hosszú időn keresztül megsérteni büntetlenül nem lehet. Ez a mindenki számára világos összefüggés, mintha a társadalom szintjére vonatkozó szemléletmódban elhomályosulna. A magyar árrendszerben 1976-tól egyre fokozódó negatív kétszínűség alakult ki, ami azt jelenti, hogy a társadalmi ráfordításokat kifejező termelői árszint meghaladja a fogyasztói árszínvonalat, azaz átlagosan körülbelül 5—6 százalékkal kevesebbet fizetünk az árukért és szolgáltatásokért, mint ameny- nyibe azok valójában kerülnek. A különbözetet az állami költségvetés fedezi. De vajon ez volna a dolgok rendje? — Aligha I Ezeket az ártámogatásokat végül is a költségvetésen keresztül az egész társadalom fizeti meg, azaz mindannyian, ha nem is személyre szólóan. Uqvanakkor a társadalmi ráfordítások ilymódon való fedezése drágább (és a drágulás tendenciáját hordja magában!), mintha a kereslet és a kínálat egyensúlya ráfordítás- arányos árak mellett alakult volna ki. A költségvetés nem független a aazdaság eaész vérkeringésétől, ellenkezőleg, szerves része annak. Nem tekinthető gáláns úrnak, aki gavallérosan tudna fizetni helyettünk, mentesítve mindannyiunkat a tehertételtől. így a növekvő ártámogatások finanszírozásának bármiféle módját alakítsák is ki a költségvetésben, az min- denképoen kihat az egész népgazdaságra. A társadalmi ráfordításokat mindenképpen meg kell fizetnünk, de nem mindeqy, ki milyen árat ad érte! Ha a közvetlen „költségviselő" a költségvetés, s a társadalom csak közvetett, akkor a társadalom egyes tagjai igazságtalanul részesülnek a megtermelt nemzeti jövedelemből. A dotált fogyasztói ár tévesen orientál, nem ösztönöz takarékos háztartási gazdálkodásra, ellenkezőleg, ár-oldalról semmi sem kényszerít a pazarló fogyasztás ellen. A pazarlás természetesen áttevődik a társadalom kapacitásai egy részének elfecsérelésére is. Ehhez járul továbbá, hogy ilyen árviszonyok mellett előnyös hazánkban vásárolni mindazoknak a turistáknak a dotált cikkekből, akiknek valutáik átváltásánál nem tudtunk olyan magas árfolyamot érvényesíteni (s ez nem is lehetett célunk, mert visszavetné az idegenforgalmat), hogy ebbéli TÁMOGATÁSSAL JÁRUL HOZZÁ AZ ÁLLAM. MIBŐL? mondhatunk le ugyanis a szocialista társadalom tudatos gazdaságirányításának arról az eszközéről, amely felhasználja az ár jövedelemelosztó funkcióját a lakosság fogyasztói szerkezetének befolyásolására. Ennek érdedében preferenciákat (árkiegészítéseket) és disszpre- ferenciákat (aránytalanul magas forgalmi adókat) érvényesít a fogyasztói árakban. A szeszes italokat, dohányárukat terhelő tetemes forgalmi adó ugyan — a tapasztalatok szerint — nem korlátozza a fogyasztást, mégsem mondhatunk le alkalmazásukról, mert az esetleges forgalmi adó és ár- csökkentés minden bizonnyal jelentős mértékben fellendítené e cikkek forgalmát, ami társadalmi szempontból nem volna kívánatos. Az áreltérítések jelenlegi rendszere inkább a másik, az árkiegészítések oldalán problematikus. A termelői áremelkedések és az eddig érvényesített, a stabilitást szem előtt tartó fogyasztói árpolitikánk következtében a termékek oly széles körénél alakult ki ártámogatás, hogy az túlnőtt a szükségesen érvényesítendő társadalmi preferenciák körén. Ilymódon az ár jövedelemelosztó funkciója meghaladja a társadalmilag kívánatos mértéket, s ennek következtében társadalmi, gazdasági fejlődésünk szempontjából káros tendenciák forrásává vált. Ha mindent preferálunk, tulajdonképpen semmit sem preferálunk, s így a legjobb szándék is fonákjára fordul. ÚJ feltételek között Ha el is fogadjuk, hogy árutermelő társadalomban ingyen nem fogyaszthatok a termékek „büntetlenül”, ebből még nem következik az, hogy az ármozgásoknak mindig felfelé i róka p i ta lizmusában kimutathatóan érvényesült. A termelékenység emelkedése következtében csökkenő ráfordítások mérséklődő árakban öltöttek testet. A monopolista befolyásolástól mentes szabad piac kényszerítette ki az összefüggés árakban való megjelenését, mikor is a gazdaság egyetlen és totális szabályozója az értéktörvény volt. A munkabérleszállítások éppúgy szerves tartozékai voltak a kor gazdasági fejlődésének, mint az ismétlődő túltermelési válságok és a nagyfokú munkanélküliség. A növekedésre beállított és prosperáló tőkés gazdaság ellentmondásai még nem értek meq annyira, hogy a kapitalizmus létezését fenyegető kérdésként merült volna fel a munkabér, a munkanélküliség és a válság problémája. Mindemellett pedig a pénz belső értékkel bíró, a forgalom szükségletéhez rugalmasan alkalmazkodni képes, inflációmentes aranypénz volt. A XX. században nem állnak fenn az említett feltételek, úgy nem is várható, hogy a termelékenység emelkedése kifejezésre jusson az árak csökkenésében. Legfeljebb az árak relatív mérséklődése várható, azaz változatlanságuk. A munka termelékenységének emelkedése kétségtelen, s ez csökkentheti az egységnyi használati értékben megtestesülő munkamennyiséget — azaz a marxi tétel ma is igaz, s kimutatható is lenne, ha az értéket valamilyen formában meg tudnánk ragadni, de ez nem jelenik meg az árak összehúzódásában, legfeljebb az árarányol^ alakulásában. Ennek az oka' pedig, hogy a szocialista társadalomban nem érvényesül (de a mai kapitalizmusban sem) az értéktörvény a maga klasszikus módján, hanem a termelés szabályozásának más (monopóliumok és központi gazdaságirányítás) módjai jellemzők, hogy a munkanélküliismeretes, hogy 1946-ban, a forint bevezetésekor tulajdonképpen az 1938-as ár- és bérarányokat vettük át, módosítva ugyan, de kellő tudományos megalapozottság nélkül. Vannak olyan vélemények, hogy ha akkor több lehetőségünk lett volna a jó árak kialakításához, 'akkor mai árrendszerünkkel is kevesebb gondunk lenne. Tény, hogy a forint 1946-ban kiállta a „tűzpróbát”, persze nem szik. laszilárdan. A 40-es évek végén bekövetkező áremelkedések az erős hiánygazdasági körülmények között a túlértékelt forintvaluta szükségszerű leértékelődését jelentették. (1946—49 között kb. 40 százalékkal emelkedett a fogyasztói ár). Mindez nem volt elegendő a kereslet—kínálat egyensúlyának megteremtéséhez és jellemzővé váltak a hiánygazdaság általános tünetei: a jegyrendszer, a burkolt áremeíés, a feketepiac stb. Az 1951-es ár. és bérrendezések meghirdetett célja az volt, hogy a lakosság érdekében felszámolják a feketepiacot. Ez a hatósági árintézkedés azdhban nem értékelhető vajmi karizrőatikus tettként. Miközben ugyanis a kiskereskedelmi árak átlag 40 százalékkal nőttek, a munkások és alkalmazottak bére csak 20 százalékkal emelkedett. Az 1951-es áremeléseket tulajdonképpen a már az első hároméves tervben megkezdett és az első ötéves tervben felerősített jelentős gazdasági aránytalansághoz vezető gaz-/ daságpolitikai koncepció kényszerítette ki. 1952—56 között, miközben a gazdaság feszültségei fokozódtak, a gazdaságvezetés árleszállításokat eszközölt. Eme gyökértelen intézkedéseknek az életszínvonal emelésén kívül nem volt más indítékuk, minthogy példát prezentáljanak a termelékenység és érték Marx által bemutatott törvényszerűségének érvényesülésére. Mivel idegen elemként jelentek meg a gazdaság vérkeringésében, ezért e törekvések meddő kísérleteknek bizonyultak. 1968-ig a fogyasztói árak stabilitását a rögzített áraktól vártuk el, Ennek volt köszönhető, hogy miközben a termelői árak többször is változtak és egyáltalán lényeges változások zajlottak le a termelés és a fogyasztás struktúrájában, az árszínvonalat mindez „hidegen" hagyta. Ez persze nem jelentette azt, mintha a piacon a kereslet és kínálat szilárd egyensúlya jutott volna kifejezésre. A hatását 1968-ban éreztető termelői árrendezés ellenére ismét változatlanul hagytuk fogyasztói árainkat. Bár a lényegében 1951 óta megmerevített fogyasztói árarányok jelentős mértékben eltértek a társadalmi ráfordítások arányaitól, azok módosítására az 1967-ben jóváhagyott árpolitika 10—15 éves haladékot adott. Az árak abszolút stabilitása helyett azok viszonylagos stabilitása lett gazdaságpolitikai céllá, mely az áremelkedés évi ütemét 1—2 százalékban jelölte meg. A rugalmassá tett ármechanizmus — Csikós-Nagy Bélának, az Országos Anyag- és Árhivatal elnökének véleménye szerint — kielégítően funkcionált az időközben meqhozott központi áremelésekkel együtt 1973-ig. Az 1973 őszén kirobbanó tőkés világpiaci áremelkedés azonban átértékelésre kényszerítette az addig követett árpolitikát. Elkerülhetetlenné vált a külső áremelkedés begyűrűzte- tése. Ezt az 1975—76-os években végeztük el, de csak a termelői árak szintjéig. Ebből a rendkívül vázlatos áttekintésből is látható, hogy jelenlegi fogyasztói árrendszerünk évtizedes problémákkal terhes, amit jelentős mértékben tetézett az 1973—74-es világpiaci árrobbanás. Az időközben végrehajtott áremelések ellenére fogyasztói árarányaink mä minden eddig tapasztaltnál nagyobb mértékben térnek el a ráfordítások arányaitól, aminek rendezése immár halaszthatatlan társadalmi feladattá vált. Infláció? Inflációnak nevezhető-e a jelzett folyamat? Minden bizonynyal igen, bármennyire is szeretnénk az ellenkezőjét, vagy bármennyire is nem beszélünk róla. A konkrét áremelések ugyan indokolhatók a költségek emelkedésével, de homályban hagyjuk azt a kérdést, miért emelkednek a ráfordítások. Furcsa dolog egyrészt elismerni a világpiaci inflációt, másrészt tagadni vagy elhallgatni az áremelkedés inflációs természetét, mihelyt az elérte országhatárunkat, Hasonló anakronizmus, ha hazai inflációnkban csak a külső tényezőket emeljük ki, vagy szerepüket eltúlozzuk. Tévedés lenne azt hinnünk, hogy a forint inflációja az új gazdaságirányítási rendszer, avagy a 70-es évek második felének terméke. Valutánk érték- csökkenése születésekor indult el, s a folyamat lényegi viszonyai szempontjából közömbös, hogy az inflációs kígyó hosszú időn keresztül nem öltötte fel a fogyasztói áremelkedés ruháját. Megjelent viszont burkolt áremelkedésben, csúszópénzekben, feketepiacban, a szabadpiaci árak növekedésében, kényszermegtakarításban, kényszervásárlásokban, kényszerfelhalmozásban, a költségvetés deficitjében valamint az időn^ ként rendezett termelői árakban. Mivel az utóbbi tényezők az árindexekben nem jelennek meg, ezért csak igen feltételesen s csupán bizonyos tendencia jelzőjeként fogadhatjuk el „inflációs indexként”, hogy o foayasztói árak 1977-ben 340 százalékos áremelkedésről tanúskodnak 1946-hoz képest. Az, hogy a tervgazdálkodásban az árnövekedés előre látható és tervezhető, nem változtatja meg annak a reálgazdaságban, feszülő és inflációra vezető okait, csupán hozzáigazítja a gazdaságot az inflációhoz. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a jövedelempolitikai intézkedések is csupán eme igazodási folyamat felsőszintű % megnyilvánulásai, melyek hatására az infláció ugyan könnyebben viselhető, de ténye nem szűnik meg. Petschnig Mária Országos árkonferencia Pécsett A pécsi Petőfi moziban ma délelőtt hatszáz résztvevővel országos árkonferencia kezdődik, melyet immár másodszor rendez meg a Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság megyei szervezete. A konferenciát Lukács János, a megyei párt-vb tagja, az MSZMP Pécs városi Bizottsága első titkára, a társaság megyei elnöke nyitja meg, majd árpolitikánk időszerű kérdéseiről Vallus Pál, az Országos Anyag- és Árhivatal elnökhelyettese tart előadást. A plenáris ülés további előadásai: dr. Rácz László, az OAÁH főosztályvezetője: Árrendszerünk általános továbbfejlesztésének időszerű feladatai; dr. Boytha Györgyné, az OAÁH osztály- vezetője: Az ármechanizmus fejlesztésének jogi kérdései. A konferencia délután négy szekcióban folytatja munkáját. A Fegyveres Erők Klubjában, a könnyűipari- kereskedelmi szekcióban a két ágazat árrendszerének korszerűsítéséről tartanak előadásokat az érintett tárca vezeffi munkatársai, s hasonlóön az árrendszer továbbfejlesztésének feladatairól lesz szó a nehézipari és gépipari szekcióban - az ülés helye az Ifjúsági Ház -, az építőipari és építőanyagipari szekcióban — a Tudomány és Technika Házában —, valamint a mezőgazdasági és élelmiszeripari szekcióban — ugyancsak a Technika Házában. Péntek délelőtt folytatódnak a szekcióülések. Az előadások és viták -jjtán összefoglalják az elhangzottakat, a szekciók ajánlásokat tesznek. Tíz órakor kerül sor a Petőfi moziban a záró — együttes - ülésre. Vezeti dr. Rácz László. Újabb előadások hangzanak el, mgjd a szekcióvezetők számolnak be a munkáról, összegzik a konferencia tapasztalatait, ajánlásokat terjesztenek elő és fogadnak el.
