Dunántúli Napló, 1978. november (35. évfolyam, 302-330. szám)
1978-11-18 / 318. szám
1978. november 18., szombat Duntmtuli napló 3 Hanguerseny Kistétényi Melinda orgonaestje Bach billentyűs hangszerekre írt műveiből álló Filharmóniabérlet második hangversenye hangzott el szerdán este, a Liszt-teremben. Ez a több évadra tervezett koncertsorozat méltán vonz telt házat. Az Országos Filharmónia tervei szerint a nagy alkotó géniusz valamennyi orgona, csembaló (zongora) műve elhangzik majd. És e hangversenyeken közreműködő művészek Bach más hangszerekre írott kamaramuzsikájából is megszólaltatnak egyet- egyet. Kistétényi Melinda pécsi hangversenyeit mindig megkülönböztetett érdeklődés előzi meg, hiszen különlegesen érzékeny muzikalitását, virtuóz improvizáló tehetségét már sokszor megcsodálhattuk. Szerda esti koncertjén a művésznő mégis meglepetést okozott; nem csalódást — meglepetést! Ezen az estén felhangzó Bach-művek másként szólaltak meg, mint ahogyan megszoktuk. Csalódás legföljebb azokat ért, akik nem elég nyitottak az új befogadására. (Ilyenek vagyunk mi — a közönség — a zenetörténet folyamán is mindig akkor csaptunk botrányokat, amikor mást kaptunk a megszokottnál!) Kistétényi Melinda Bach-játéka erősen eltért a hagyománytól. Nem az ünnepélyesen zúgó- zengő orgona hangján szólaltak meg a művek, hanem egy intimebb, hajlékony, szinte szoba méretű kamara hangzás volt jellemző majdnem az egész koncertre. Már régebbi hangversenyein is megfigyelhettük Kistétényi Melinda érzékenységét a kis részletek cizellált megformálására, a regisztrálás szinte improvizatívnak ható gazdagságára, mellyel varázsosan emberivé tudta tenni Bach fen. ségesen hömpölygő hang-építményeit. És e fenségesen szólni tudó hangszer, az orgona, most emberi léptékűvé zsugorodott a keze alatt. Különösen a hangverseny utolsó száma, a közismert F-dúr toccata és fúga volt a legmeglepőbb ebben a felfogásban. Ilyen regisztrálás mellett érthetőbbé, szinte áttetszővé változtak a művek. Bonyolult polifon szövetük világosan kirajzolódott, jobban felfoghatóvá vált. Jól érzékelhettük a felhangzott darabok formai építkezését, a díszítések sokszínűségét. Viszont éppen ez az áttetszőség fokozottan látni engedte a Liszt-termi orgona regisztereinek kiegyen- lítetlenségét és az előadó metrikai megingásait. Bármennyire is egységes, átgondolt és elhihető ez a felfogású játék, nagy veszélyeket rejt az előadó számára, hiszen minden orgona más és más, és egy szinte ismeretlen hangszer buktatóit igen nehéz áthidalni. A metrikai- egyenetlenség mögött azonban nemcsak a hangszer mechanizmusa rejtőzött. Kistétényi Melinda, aki az előadás közben is egyben és egészben látja a műveket, a villámgyorsan gondolkodó, sokat közölni akaró ember türelmetlenségével siettetett egy-egy közjátékot, figuratív részt a lényegesebb, tematikus elemeket tartalmazó formaegység felé. Az est közreműködő művészei Barth István (fuvola) és Varga Márta (cembalo) voltak, Bach eredetileg hegedűre írott g- moll szonátáját játszották, igen átgondolt és kidolgozott előadásban. A két hangszer ellentétes hangzásvilága jól kiegyenlítetten, szervesen illeszkedett egymáshoz. Igazi pergő technikával valósították meg az első és harmadik tétel szinte motorikusán pergő ritmikájú, virtuóz muzsikáját, A lassú tétel bensőséges, lírai hangját szép hangú, szuggesztív előadás"ban hallhattuk, < Kircsi László m&mm Egyszeregy Az Egyszeregy című színes magyar filmvígjáték jövőbeli nézőit mindenekelőtt arra szeretném figyelmeztetni, hogy nagyon jegyezzék meg az első percekben elhangzó mondatokat, különben úgy járnak mint én. Ahelyett, hogy jót nevetnének a nevetség tárgyát - képező részleteken, azon fogják törni a fejüket, higgyenek-e a szemüknek, jól látják, jól értelmezik-e a mozivásznon pergő eseményeket. Az Egyszeregyben arról van szó, hogy a hajdani Péter-Pál- napi atyai elhatározás következtében a film főhősének két példányban kell léteznie, egy ikerpárt kell egyszemélyben megtestesítenie — két családi házzal, két feleséggel, két nagycsaládot kitevő gyermekkel. Enhek megfelelően a szatíra fő vonalának ebből a bizarr helyzetből kell kibontakoznia: mi jót és mi rosszat jelenthet mindez Péternek és Pálnak, azaz Péterpálnak? A dolog természetéből következően fölöttébb vicces az, hogy a vidéki maszek kőmíves és szobafestő két magaépítette családi ház, a két magateremtette család között kénytelen ingázni. Vicces az is, ahogyan a nyomdokain járó segéd a „mester uramnak” hol az egyik, hol a másik feleségét akarja elcsábítani. Vicces a „mester uram" efölötti haragja, viccesek az epizódok, a napjaink fonákságaira való utalások. Egy sereg dolog azonban egyáltalán nem vicces ebben a filmben. Például az, hogy csak félig készült el, mint azok a nagy garral ^pülő családi házak, amelyek között játszódik. Az egyikre még egy erkély kellene, a másikra vakolat, a harmadiknak pedig a belső festése, színei, otthonossága hagy maga utón kívánnivalókat. Mert úgy készülhetett az Egyszeregy is, mint ezek a házak. Az első pillanatban minden elegendőnek sőt túl soknak látszott. A nagy házhoz sok pénz, jó mesteremberekés jó építőanyag kell. A jó filmhez nagy ötlet, jó építőanyag és... egy sereg olyan dolog, ami itt már kezdetben is hiányozhatott. A „nagy ötletről” már volt szó — a forgatókönyvet Kardos István írta. A „jó építőanyagot" a mai magyar valóság képezi, a „mesteremberek" névsorában pedig olyan nevek szerepelnek, mint Garas Dezső, Halász Judit, Pécsi Ildikó, Schütz lla, Madaras József, akik Kardos Ferenc rendezésében mindent megtettek annak érdekében, hogy az Egyszeregy épülete valóban olyan legyen, mint amilyennek kezdetben bizonnyal megálmodták. Ezzel szemben eleve rövi- debbre sikeredett, mint a szokásos mozifilmek. Nevettető volt itt-ott, de még inkább elgondolkoztató. Elsősorban azt a pár tucat mozinézőt gondolkodtatta el, akik a vígjáték meghatározás csábításának engedve jóhiszeműen jegyet váltottak az Egyszeregyre: lesz-e vajon valaha is garancia arra, hogy egy magyar film legalább az előzetes műfaji meghatározás keltette várakozásoknak megfelel . . .? Ennek ellenére ezt a filmet meg lehet nézni és olykor még nevetni is lehet rajta. B. K. Látogatóban a pécsi IH diaporáma stúdiójában Barátnők. Harnóczy Örs felvétele diaporáma biennólé, ahol díjat nyertek és a közelmúltban Vácott megrendezett Vili. nemzetközi diaporáma fesztivál, ahol három díjjal jutalmazták a stúdiótagok alkotásait. Mint már lapunkban hírül adtuk, a stúdió vezetője, Fám László elnyerte a fesztivál trófeáját, a tagok közül pedig a Borbély-Harnóczy alkotópáros, Kálmándy Ferenc és Molnár Csaba munkáját díjazták. Velük beszélgettem eddigi munkájukról, jelenlegi helyzetükről, terveikről, elképzeléseikről. — Borbély Tamás és Harnóczy Örs nyomdászok. Véleményük szerint egyedül semmiképpen sem érdemes diaporámázni. Az összes eddigi műsorukat közösen készítették — így a díjnyertes Pincék című sorozatot is. öt éve diaRorámáznak és már nyolc önálló sorozatuk van. Ezek egy részén baranyai tájakat, baranyai nevezetességeket örökítettek meg. Feldolgozták a drávaiványi festett kazettás templomot, most pedig egy Ormánság című sorozaton* dolgoznak. Emellett olyan témák is foglalkoztatják őket, amelyeket kifejezetten társa-- dalmi problémának lehet tekinteni. Ilyen például az alkoholizmus, amit Alkohol című ■ sorozatukban közelítettek meg — sokak szerint igen érzékletesen, találóan. A diaporámát önkifejezésnek tekintik, a leg jobban a sokrétűséget élvezik ebben a műfajban. Molnár Csaba, a Dél-dunántúli Áramszolgáltató Vállalat villamosmérnöke. Eddig öt ve títésre alkalmas sorozatot készített. — Nagyon szeretem a tájfotót — mondta —, de ugyanígy érdekel az állatfotó is. Hosz- szabb távon szeretnék egy magyarországi tójsorozatot ösz- szeállítani. Ebből már elkészült a Duna-kanyar és a Tiszántúl. A váci fesztiválon az íjászok című sorozattal nyer tem díjat. Most a Fúvószenekar című sorozatomon dolgozom. Ebben a pécsi bányászzenekarokról szeretnék képet adni. Kálmándy Ferenc munkaköre szerint is fotós, a Baranya megyei Vendéglátó Vállalat dekorációs részlegénél dolgozik. Két éve foglalkozik a feketefehér fotózás és a színesdia mellett diaporámával. — Mostanáig öt önálló sorozatot készítettem. Az elsőn a mecseki fákat igyekeztem megörökíteni, bemutatni, Mecseki séta címmel. Ezután az Autó című sorozat következett, majd á Felhők. Vácott ezzel az utóbbival nyertem díjat. A legutolsó sorozatban Seprik az utcát címmel Hofi Géza hasonló című műsorát dolgoztam fel. Jelenleg Harnóczyval közösen dolgozunk egy — Lányok című — sorozaton. Emellett a Mecseki Fotóklub Focus csoportjának a tagjaként aktívan foglalkozunk fekete-fehér fotózással is. Tóm László, a stúdió vezetője, aki Vácott trófeát nyert, azt mondja, talán még büszkébb azokra a szép eredményekre, amelyeket a fiatalok értek el. Ez a jövő szempontjából sokat ígérő tény. — Ezért határoztuk el, hogy az országban elsőként megrendezünk egy vitafórumot, amelyen minden diaporámával kapcsolatos probléma szerepel. Mindenekelőtt a „hogyan tovább?” kérdését szeretnénk megválaszolni és a diaporáma fogalommal jelöli műfajt — amennyire lehet — behatárolni. A pécsi Ifjúsági Házban ma, szombaton délután 15 órakor kezdődik az az országos vitafórum, amelynek keretében Végvári Lajos művészettörténész A diaporáma, Beke László művészettörténész Montázs, tér és idő, Makiári József karnagy pedig Zenéről diaporá- másoknak címmel tart előadást. Este 20 órakor nyilvános diaporámabemutatóra kerül sor. A program a vásárnap délelőtt kilenc órakor kezdődő szabad vitafórummal ér véget. A Pincék és Cigányok című diaporáma pereg előttünk — Borbély Tamás, Harnóczy Örs és Stemler János munkái. Az egymásba áttűnő képek zárt kompozíciójú képsort alkotnak, szoros egységet képeznek az aláfestő zenével. Nem kis munka egy-egy ilyen, néhány perces műsor összeállítása, jó alapgondolat, jó felvételek, jó zene és még egy sereg fontos dolog szükséges hozzá. A pécsi diaporámázó fiatalok az 1975-ben megnyílt Ifjúsági Házban alakították meg stúdiójukat, három évvel ezelőtt. A tizenöt taggal működő csoport azóta komoly kisugárzású műhellyé vált, tevékenységükre nívós — nyilvánosság előtti — szereplések, díjak hívták fel a közönséq figyelmét. Műhelymunkájuk lényegét a diaporámával kapcsolatos elvi problémák tisztázása, megbeszélése képezi. Amikor valaki elkészít egy sorozatot, levetíti a klubtagok előtt, akik bírálatukkal, tanácsaikkal segítenek egymásnak abban, hogy a közönség elé kerülő diaporáma műsor minél artisztikusabb, frappánsabb legyen. A stúdiótagok között van főiskolai hallgató, szakmunkástanuló, technikus, elektromérnök, szakmunkás. Néhányon a Mecseki Fotóklubba is beléptek. Hétfő esténként az Ifjúsági Házban találkoznak. Műsoraikat elsősorban ott mutatják be, de emellett gyakran járnak vetíteni Pécs-Baranya klubjaiba, művelődési házaiba is. Eddigi szerepléseik közül kiemelkedő sikert jelentett a két évvel ezelőtti miskolci országos Emelkedő fotóssikerek Környezetvédelmi sorozat I. Kálmándy Ferenc felvétele Bebesi Károly elől* Az első pécsi tévéjáték Valóban igaz: a fiatal pécsi körzeti televízió stúdió eddigi életében nagyon sok olyan aktus volt, aminek természetes jelzője az „első”. Még mindig ez a helyzet, és talán így is lesz még évekig. Ezúttal az első tévéjátékot mutatták be, ami itt készült, s hogy lesznek még további „elsők", azt az az egyszerű tény is jelzi, hogy ez az első tévéjáték csak részben a pécsi körzeti stúdió terméke, hiszen mind a szerző, mind a szereplők máshonnan valók. De kár lenne ezen a körülményen fönnakadni, a televíziózás kollektív műfáj, az új és új feladatokat elsősorban a kollektívának kell tanulnia, annak kell összekovócsolódnia. S úgy látszik, ez az „első pécsi tévéjáték" biztosíték is már, hogy sikerülni fog a második és a harmadik is, s hogy lassan bekövetkezhet az újabb „első", az első olyan tévéjáték is, amelynek minden egyes résztvevője a régióból kerül ki. Téglásy Ferenc rendező nyilatkozata, miszerint ezt a műfajt, illetőleg ezt a produkciót inkább tévéjelenetnek lehetne nevezni, talán a túlzott szerénység kifejeződése, de talán valóban rámutat valamire: arra ugyanis, hogy szándékosan visszafogott, időben és térben leszűkített, a jelenségeket nem kibontó, csak érintő életszeletet vittek a képernyőre. Láttunk már hasonlót, kamaradarabnak szokták nevezni az ilyet. Téglásy felfogása annyiban volt újszerű, hogy filmes eszközökkel sem kívánta továbbszőni, kikerekíteni, kitágítani azt a világot, ami a novellákban jelen volt. Nem tudom, nem inkább az a megjelölés illene jobban erre a műfajra: tévénovella. Hiszen a novella műfajának sajátossága ez: az életből, az emberből, a környezetből csak annyit jelenít meg, amennyi ahhoz az egy gondolathoz, alaphelyzethez szükséges, amit a novella kiemelt az élet mérhetetlen gazdagságából. Azt az egy konfliktust, felizzó jelenséget, ami — akár egy bevillanó fény — rávilágít egy pillanatra a világ egy részére. Esetünkben a testvérpár, aki homlokegyenest más úton, más világnézettel, más meggyőződéssel élte le az életét, megrokkanva, megvénülve ismét összesodródik. fölelevenednek a régi viták, régi sérelmek, mindketten önnön igazukat akarnák bizonyítani, egész életük igazsága, értelme forog kockán ebben az összecsapó feszültségben, ahol a kérdés az: együtt maradnak, egymást támogatva, egymást talán kicsit megértve, egymáshoz közeledve, vagy szétválnak ismét. Két igen kiváló színész, Petur Ilka és Kőmives Sándor szegődött a rendező segítségéül, hogy Szakonyi Károly novellájából megjelenített valóságot hozzon létre. Vénemberes dohogások, zsörtölődé- sek, matatások sűrű atmoszférájában lobbannak fel a régi szenvedélyek, egy széthasogatott öreg láda és egy lábas húsleves válnak szimbolikus jelentőségűvé ebben a leszűkült világban, ahol nemzedékek harcait és tévedéseit, történelmi összecsapások és sodrások jelenlétét érezzük. H. E. <
