Dunántúli Napló, 1978. október (35. évfolyam, 271-301. szám)
1978-10-12 / 282. szám
1978. október 12., csütörtök Dunántúlt napló 3 Az elektronika útja a felsőoktatásban szakma szerelmesei Felavatás előtt a regionális számítóközpont Rekordidő alatt szerelték be az R—22-es számítógépet oktatási A számítástechnika hovatovább az utca emberének ajtaján kopogtat. Legalábbis a jövőt fürkésző tudósok így vélekednek, az elkövetkezendő egy-másfél évtizedben a fejlett ipari országokban a számítástechnika alkalmazása általánossá válik, a tanulók és a dolgozó lakosság növekvő arányban kerül kapcsolatba munkája közben a számítástechnikával. Szédületes távlatok. Mindezt azonban nem kapjuk tálcán. Elébe kell menni. Immár vannak számítógépeink, ám a szellemi háttér még hi- bádzik, hozzá képest kevés a számítógépet rutinmunka helyett - ha szabad így fogalmaznunk - gondolkodásra ösztökélő szakember. Nem tartunk még ott, hogy csakúgy rajzanak felsőoktatási intézményeinkből az alapos számítástechnikai ismeretekkel és új szemlélettel beoltott fiatal szakemberek, akik a mindennapok gazdaságába kikerülve, mindenféle feladatmegoldásaikba belegondolják a számítógépet. Pécsett hamarosan itt tartunk, legalábbis megteremtődnek a feltételei. Felsőoktatási intézményeink regionális oktatási központtal gyarapodnak, a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskola Rókus utcai épületében már megkezdték „élesztősét”, sa tervek szerint a hónap végén munkába áll a szovjet gyártmányú, kategóriájában a legkorszerűbb és minden eddiginél nagyobb R—22-es számítógép, melyhez fokozatosan, a jövő év végéig megfelelő terminál hálózatot építenek ki. Nem kell külön utakat járni, felső- oktatási intézményeinknek immár rendelkezésükre áll a korszerű technika, az együtt gondolkodás és munkálkodás lehetősége. Az R-22-es számítógépre telefonvonalakon kapcsolódnak használói, nevezetesen a Pécsi Tudományegyetem két kara, a Pécsi Orvostudományi Egyetem és intézetei, a Pécsi Tanárképző Főiskola, a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskola, a Kaposvári Tanítóképző Főiskola és annak szekszárdi kihelyezett tagozata, továbbá a Dunántúli Tudományos Intézet. Müller László, a Pollack Mihály Műszaki Főiskola matematikai. és számítástechnikai intézetének igazgatója mindenekelőtt kalapot emel: a 60 millió forintba kerülő regionális oktatási számítóközpontot nyolc hónap alatt hozták tető alá. Hazai viszonylatban rekordidőnek számít. Köszönhető pedig mindez annak, hogy — a tervezéstől a megvalósításig — a főiskola volt a beruházás gazdája, természetesen annak minden buktatójával. Sok-sok leleménnyel végül is sikerült berendezkedni a Rókus utcai öreg épületben, a volt kaszárnyában, mely nem éppen arra rendeltetett, hogy a számítástechnika támaszpontja legyen. Müller László dicséri a munkában közreműködőket: a CSÖSZER-t, a 23. sz. Állami Építőipari Vállalatot, az ORSZAK-ot, a szentlőrinci Költségvetési üzemet és az Országos Számítógéptechnikai Vállalatot: a NOTO-OSZV-t. Ragyogó munkát végeztek. Ugyanakkor sikerült jó összetételű gárdát toborozni, akik majd a számítógépet kiszolgálják. Jöttek az ország minden részéből, érkeztek kész szakemberek, profik is. A toborzás végül is nem vezetett súrlódásokra a többi — pécsi — számtóközpont- tal, a SZÜV-vel, az ÉGSZI-vel, a DÉDÁSZ-szal, sőt, a pécsi SZÜV készségesen segített is, átengedve két kiváló szakemberét. Nekik egyébként nem akarnak semmiféle tekintetben versenyt támasztani. A regionális oktatási számítóközpontot megtestesítő matematikai és számítástechnikai intézet munkatársainak létszáma ötven, jövőre huszonöt új munkatárs felvételét tervezik. Felavatás előtt áll tehát a jövő századba repítő új létesítmény: Dél-Dunántúl regionális oktatási számítóközpontja. A beruházás izgalmai lassan mólóban, a hangsúly immár a számítógép üzemeltetésén, hatékony kihasználásán van. Elébe kell menni a gépnek, az érdekelt felsőoktatási intézményeknél megfelelő szellemi háttért kell kiépíteni, melynek természetesen már megvannak az alapjai és előzményei, hiszen számítástechnikai oktatás többüknél is folyt. A fogadó készséget illetően leginkább előbbre tart a Pécsi Tudományegyetem, a Pécsi Orvostudományi Egyetem és annak egy-két intézete, valamint a Dunántúli Tudományos Intézet. A másik dolog, amit Müller László erősen aláhúzott, megtalálni a kapcsolatot a gyakorlati élettel, a mindennapok gazdaságával — közvetlenül is segítve a vállalatok, szövetkezetek, intézmények munkáját. Ennek egyébként már vannak tisztes és jelentős eredményeket felmutató előzményei: a Pécsi Akadémiai Bizottság égisze alatt végeztek már különböző munkákat a főiskola oktatógépén a baranyai vállalatoknak. (Ezt a kisgépet január elsején leszerelik és felkínálják valamelyik vállalatnak.) Jóllehet, az új R-22-es számítógép elsősorban oktatási és kutatási célokat szolgál, utat kell találnia a gyakorlatba. Olyan formában is, hogy a számítóközpont és a felsőoktatási intézmények kínálkoznak fel, úgy is, hogy a vállalat lép be az utcáról a számítóközpontba. Mindketten csak hasznát látnák. Elvégre nincs az előírva, hogy kikapcsolják az R-22-est, ha az oktatásban leszolgálta a napi tíz—tizenkét órát. Utána kimehet az életbe. Miklósvári Zoltán Épül a szigetvári palántanevelö-telep Sínen a SZÍ PATE Még el sem készült, de az ott dolgozók csak így emlegetik rövidítve: SZIPATE. A leendő szigetvári palántanevelő telepet illeti ez a név. Az egynyomtávú beton bekötő út csak a bejáratig kész, a belső üzemi utakat ezután építik, s év végére már „száraz lábbal” közlekedhetnek a járművek. Egy hektárnyi területen a növényház fémváza már áll. Már csak üvegezni kellene, de addig nem lehet, míg a fűtőrendszer nem üzemel, mert a négy milliméter vastag, nagy felületű üveglap esetleges havazás esetén a hó súlya alatt betörne. Az üvegházban és a három hektárnyi fóliás részben — ahol a sátrak bordázatai szintén állnak már — a légteret és a talajt a szigetvári termál vízzel fűtik, s itt 40 fokra lehűtve cirkulál majd a csőrendszerben. A KIP- SZER augusztusban kezdte a termálvezeték fektetését, s a talajfűtő csövek is a helyükön vannak, csak a festés és szigetelés hiányzik. Az öntözést biztosító három kút kész, most kötik össze a teleppel. Elkezdték az előkészítő földmunkákat is, amelyhez a mozs- gói és szigetvári gazdaságok a szervestrágyát, a Pápai Talajerőgazdálkodási Vállalat pedig a tőzeget szállítja. A jövő év első felének feladata lesz a két szivattyúház, a hőközpont és a szociális létesítmények felépítése. Az öt állami gazdaság, hat tsz, a konzervgyár és a zöldért által patronált szigetvári palántanevelő ügye sokáig húzódott, nem találtak kivitelezőt. Ez év márciusában végre a Dunántúli Talajjavító- és Talajvédelmi Vállalat és a. Cserkúti MEZŐGÉP vállalta a munkál. Alvállalkozóként még a KI P- SZER, a Baranya megyei Kútfúró Vállalat, a Szigetvári ÉP- SZÖV és Fábiánsebestyéni Tsz Kertészeti Közös Vállalkozása vesznek részt a kivitelezésben. Az építkezés jó ütemben halad, a szükséges anyag megvan, s ha minden jól megy, jövő év augusztusában indulnak. Az üzemeléshez szükséges kertészeti gépeket már beszerezték, illetve megrendelték. A felmérések szerint munkaerő probléma nem lesz, máris nagy az érdeklődés. S. Zs. Nyugdíjas dolgozók Évek óta otthon lehetnének. Nem teszik. Képtelenek elszakadni attól a környezettől, ahol éveket, évtizedeket töltöttekéi. Magányosak lennének talán? Nem. Mindannyiuknak családja van. Az istenkúti iskolától enyhén emelkedő keskeny aszfaltcsík fut északnak. Az út két oldalán családi házak. Gondozott előkertjeikben őszirózsa. A kanyaron túl új épület alapjába hordják a kötőanyagot. Tizenéves forma fiú nyitja a kaput, kérdem tőle: ismeri-e Mayerékat. Útbaigazít. Mayer Antalné vödör vízzel érkezik a szomszédból, a szobába invitál s közben elmondja, hogy a közkút elszennyeződött, vize ivásra nem ajánlott. Átellenben kőműveseknek hordják a habarcsot: néhány hónap és újabb szomszédai lesznek. — örülök az új szomszédoknak, fiatalok költöznek ide. Amúgy se unatkozom. Ha itthon vagyok, kézimunkázok vagy hátul a kertben dolgozok. A négyszáz négyszögölön minden megterem, jut belőle a gyerekeknek is. Nyolc éve költöztünk be Bolyból, az ottani sajtüzemben voltam éveken át forgató. Főként éjszaka dolgoztam, háromszor-négyszer is át kellett forgatni a trappistát, rokfortot a sajtpincében. Nem volt könnyű munka, de szerettem. Ugyanígy megkedveltem azt a munkát is, amit a Pécsi Tejüzemben bíztak rám. öt esztendeje már elmúlt, hogy nyugdíjba kerültem, aitán tavaly novemberben levél érkezett az üzemből. Először nem tudtam mire vélni. Mikor aztán felbontottam, olyan furcsa melegség járt át. Hát visszahívnak? Nem feledkeztek el rólam? November ti- zenhatodikán vettem fel a munkát, azóta is bejárok naponta. Most az ömlesztőben vagyok, a boltokból visszaérkezett, lejárt szavatosságú termékek bontása a munkám. Elégedett vagyok az anyagiak miatt — tizenkét forint az órabérem — és azért is, mert mindenkivel kijövök. — Miért dolgozik ismét? — Először is azért, mert hívtak. Másodszor pedig tíz unokám van. És az sem mellékes, honv most érek el mindent, ami korábban csak óhaj lehetett számomra. így jutottam a mosógéphez, a centrifugához, a televízióhoz. Amíg a gyerekeimet taníttattam, nem gondolhattam ezekre a dolgokra. ötvenegyben én is munkába álltam. A férjem váltótársa lettem a vasúton, mint pályaőr; abban az időben még Márokon laktunk. Három és fél évig teljesítettem szolgálatot a móroki őrháznál, s mikor a férjem nyugdíjba került, beköltöztünk Bolyba. De most már nyolc éve, hogy itt lakok Nagy-Daindolban. Egyedül. A gyerekek sokszor kijönnek hozzám, olyankor játszom az unokákkal. Csak attól félek, hogy ismét levél érkezik egyszer az üzemtől és megköszönik a munkámat... Amikor Stein Ödön a búcsúztatásán átvette a Kiváló dolgozó kitüntetést és az ajándékba kapott karórát, tulajdonképpen csak félig érezte magát nyugdíjasnak. Mert amit addig kimondottan kedvtelésből végzett, az lett a fő foglalkozása. De, hogy mi mindent takar a 46-os fiók- könyvtár elnevezés, azt csak az érzékeli igazán, aki belép a Dél-dunántúli Gázgyártó és Szolgáltató Vállalat portáján és mindjárt balra fordulva betekint ödi bácsi birodalmába. — Valamikor a Griffaton- féle Mechanikai Hordógyárban kezdtem asztalosként. A munkám mellett megszerveztem az üzemi könyvtárat. Vagy kétezer kötetet kölcsönözhettek a munkatársaim. Valahol akkor kezdődött minden, legfőképpen a könyvhöz való vonzódásom. Mindig azt mondtam: a munkásnak is tájékozottnak, sokoldalúnak kell lennie. Ezt vallom ma is. 1950 óta — ekkor kerültem a Pécsi Kokszművekhez —egy helyen dolgozom. Abban az időben csinálták a P—7-es kemencét. Két esztendeig tartottak a kísérletek: a vasolvasztáshoz szükséges koksz előállítását kezdtük meg. Először kemenceürítő, majd kamarakezelő, később beugró elő- munkás voltam, aztán előléptem. A szénhuzatásnál lettem csoportvezető és ezen a munkaterületen dolgoztam egészen 1973 nyaráig, a nyugdíjaztatásomig. De hol van már a P—7 és utódja, a P—28-as kemence! Néhány hete fölrobbantották az elaggott széntornyot is. Azon a vasárnapon nem voltam itthon, elutaztam, hogy ne lássam, miképpen rogy térdre az épület. Mikor másnap megláttam a romhalmazt, eszembe jutottak az itt eltöltött műszakok. Felrémlett bennem hányszor sérültem meg, miközben a vagy ötméteres stangavasakkal parázseső közepette lazítottam a kokszot a kamara faláról. — Aztán 1962-ben átvette az üzemi könyvtár gondozását. — Annyira jutottam a fel- fejlesztésével, hogy ma már több mint kétezres könyvállományunk van, emellett hozzám tartozik a siófoki, a harkányi, valamint a pincehelyi könyvtár is. Hetente kétszer van könyvtári nap, de a havi hetvenkét óra e munka elvégzéséhez nem elegendő. Nem is az a nyolcszáz forint érdekel, amit ezért kapok, hanem, hogy mindenki kérésének eleqet tehessek. Még az iskolába járóknak is előkerítem a szükséges köteteket. Tudom, aki könyvért jön, szereti azt. Ezért is nehéz lenne megválni ettől a közösségtől . .. — Sajnálom, hogy nem a Szliven Áruházban találkoztunk. Mit tudok én önnek mondani idehaza a rrtunkámról, amikor nem láthatja, hogy engem a fiatalok éltetnek —tárja szét a kezét Garzon Fe- rencné. Pedig, ha valakinek van mondanivalója a munkájáról, a kereskedelemről, akkor ő azok közé tartozik. Az egykori alföldi lány a varrógép mellől került a pult mögé még 1953-ban, s annak ellenére, hogy nyugdíjas, dolgozik. — Anyám arról álmodott, hogy varrónő leszek, de valahogy másképp alakult: mih- denáron kereskedő akartam lenni és vágyam végül is teljesült. Vasbolti pénztárosként kezdtem, aztán hivatott az igazgatóm és azt mondta: Garzonné, holnaptól a Felsőmalom utcai papírboltban dolgozik! Később átkerültem a Kórház téri papírboltba, ahol húsz éven át voltam üzletvezető. Többször elértük a kiváló bolt címet. Három éve nyugdíjas vagyok, de ennek ellenére évente ledolgozom a 840 órát. — Miért nem a régi helyén? — De nehezet kérdez! Ott üzletvezető voltam. De a pulttól nem tudok elszakadni, ezért is segítek húsvét előtt, az iskolaév megkezdésekor, aztán a karácsonyi csúcsforgalom idején. Állítom, hogy a Szlivenben sokat törődnek a vevőkkel, ügyesek a lányok, akikkel együtt vagyok a kul- túrcikkosztályon. Nekem szinte szellemi szükséglet, hogy köztük legyek, a vásárlókkal foglalkozzak. Tudja milyen jó érzés az, mikor az egykori törzsvevők elhozzák a gyerekeket is magukkal! Hiába, a valamikori diákból szülő lesz, s egy idő múlva már egyedül jönnek az apróságok füzetért, miegyébért. .. Abbahagyja a gondolatszövést. E fonal a végtelenbe fut. . . — Emelt-e már papírbálát? Valaho'-'v olyan esetlen, pedig mindössze ötven kilós. (?) Szívópapírból például tizenkétezer ív van egy csomagban. Ha tehetném, minden üzletbe kis emelőket szereznék be, hogy megszabadítsam a nőket a ci- oekedéstől. A nagyobb egységekben ez már nagyrészt megoldott, de a régi, szűk boltokban sok gondot okoz. Most egy kicsit én is pihenek. Lezajlott az iskolakezdés előtti csúcsforgalom, de novembertől ismét megtalál a Szlivenben. Jöjjön el, legyen a vásárlóm! Salamon Gyula
