Dunántúli Napló, 1978. szeptember (35. évfolyam, 241-270. szám)

1978-09-23 / 263. szám

1978. szeptember 23., szombat Dunántúli napló 3 Társasjáték gyerekeknek és felnőtteknek Levente Péterék műsora A 04—05—07 műsor a rá­dióban balesetekről, tűzese­tekről és bűnügyekről szá­mol be. Pécsett a József At­tila Művelődési Házban is ilyen című műsort láthattunk a napokban, s noha nem a rádiós stáb jött el hozzánk, mégis izgalmas előadásban volt részünk. Levente Péter és alkotó­csapatának két tagja mu­tatkozott be. Már nem a kü­lönben népszerű Móka Miki szórakoztatta a közönséget, és Levente Péter ezt finoman tudtul adta a kezdet kezde­tén. — Amikor ilyen kicsi pó- lyásbaba voltam és édes­anyám ringatott, akkor nem azt mondta nekem, hogy aludj el Móka Miki. Édes­anyám akkor még nem tud­ta, hogy egyszer színész le­szek. Azzal ringatott, hogy Peti fiam, nőjj nagyra! Én pedig nagyra nőttem és el­jöttem hozzátok játszani. Van kedvetek? ... És a másfél óra valóban játékkal telt el. Levente Pé­ter a néhány pillanatnyi vá­rakozó feszültség után azon­nal meghódította a gyereke­ket és a nézőtéren imitt- amott üldögélő nagypapákat, tanárokat, szülőket is. Köz­vetlenségével, a gyerekeket egyenlő társnak tekintő já­tékosságával elérte az egyik legnagyobb elismerést, a gyerekek feloldódását, játsza­ni akarását. S nem gügyö­géssel vagy tündérmesékkel érte el ezt a hatást. Együtt alakították a történetet Tu­tyiról, az elhanyagolt, gye­rekesen csibészkedő kis srácról és a felnőttek min­den hibáját megtestesítő szü­lőkről. De a történet végére nemcsak Tutyi javult meg, hanem a felnőtteket játszó gyerekek is. Hiszen a szülők szerepébe beállítva sorra előjöttek a rossz beidegző- désű nevelési — neveltetési viszásságok. És ott, helyben mindjárt meg is kapták Le- vente-Tutyitól a kiigazítást. (Néha, egy-egy villanásra mintha Hofi Géza stílusát idézte volna, de szerencsére a műsor egészében saját egyénisége dominált.) A gye­rekek megtanulták a bemu­tatkozás szabályait, megta­nulták, hogyan cselekedje­nek, ha tűz üt ki, ha betö­rők lopakodnak, avagy ha a gyerek véletlenül beveszi a nagyi gyógyszerét... Hasonló sikert aratott Dé­vay Nagy Kamilla szép éne­kével, amelybe szintén szíve­sen bekapcsolódtak a gyere­kek. Markos Zoltánt is szí­vükbe zárták, aki ügyes raj­zokkal illusztrálta a történe­tét, sőt még kívánságokat tel­jesítő manóvá is változott a gyerekek előtt, az ő segítsé­gükkel. A műsor legfőbb erényét is ez a kapcsolatteremtés adta. Levente Péter ki is mondta egyszer a műsor cél­kitűzését: Mindig azon gon­dolkozzál, hogy mit is ad­hatsz még a gyerekeknek! Érdemes volt megnézni a műsort, kár, hogy a kora dél­utáni időpont ütközött a szü­lők munkaidejével, ök is so­kat tanulhattak volna ebből p „társasjátékból." Barlahidai A. Filmjegyzet Pokoli torony „1 Nűg; y összefoglalás” mmmmm—mu A zuhatag ura Fekete Nagy Béla kiállítása Pécsett Harmadik helyezés Hosszúhetényiek sikere Zakopanéban A Komlói ÁFÉSZ hosszúheté- nyi népi együttese szeptember 4—10-ig Lengyelországban, Za- fcopánéban nemzetközi folklór­fesztiválon vett részt. A ran­gos kiküldetésre a Kulturális Minisztériumtól kaptak megbí­zást. A hosszúhetényi táncosok eddigi hogyományaikhoz híven most sem okoztak csalódást, mert a hagyományőrző kate­góriában nyolc híres európai együttes között a harmadik helyen végeztek, és jutalmul nagyon szép díjakat hoztak haza magukkal. Zenekaruk versenyműsorát is magasra ér­tékelte a zsűri. Versenyprog­ramjukban az Eladó a meny­asszony című táncjátékot mu­tatták be a mintegy négyezer nézőt befogadó hatalmas fesz­tivál-sátorban, igen nagy kö­zönségsiker mellett. Krakkóban a Lengyel Televízió 20 perces felvételt készített velük, s ugyancsak felvette műsorukat a Lengyel Rádió is. Ezen kí­vül még két város (Wadovi- cze, Novy Targ) színházának színpadán táncolták el a he- tényi csárdást, mártogatóst, verbunkot, kanásztáncot, kí­gyótáncot stb. Menettáncukért és aálaműsorukért is igen sok tapsot kaptak a lelkes közön­ségtől. Legközelebb a közelgő pécsváradi leányvásóron sze­repelnek, ahol ugyanezzel a műsorral kívánják megvédeni a négy éve szerzett országos arany minősítésüket. Nem vethető a szememre, hogy e filmekről való elmélke­désre szánt helyet valaha is a puszta cselekmény elmesélésé­re fecséreltem volna el. Most azonban kivételt kell tennem, végig kell gondolnom, hogy mit láttam a Pokoli torony cí­mű kétrészes, színes amerikai film több mint két órájában. Semmiféle poént nem sütök el előre, ha még az eztán mo­ziba ülőknek is elmondom: ez a film egy tűzvész formájában testet öltő tömegkatasztrófáról szól. Alkotói — ha jól értettem — a tűzoltóknak ajánlották művüket. A San Francisco valószínűt- lenül kék egébe fúródó szuper­épület avatására egybegyűlt előkelő vendégsereg egyszer- csak azon kapja magát, hogy körülötte minden lángokban áll. A hosszadalmason készü­lődő tűz vadul és telhetetlenül emészti el mindazt, ami csak éghető, sőt talán még azt is, ami éghetetlen. A 138 emeletes felhőkarcoló egy-egy szintjének ablakai úgy vágódnak ki a vak világba, mintha minden eme­leten tonnaszámra heverne a dinamit. Meghibásodnak a jel­zőberendezések, automaták, lépcsőházak szakadnak le, mint rosszul felvarrt kabátgombok. Égő emberek rohannak a világ­talan semmibe, hullanak ki az ablakokon. Tűzoltófecskendők tömlőinek tucatjai tekeregnek a vijjogó, szirénázó tűzoltó­autók között összegubancoló­dott óriáskígyókként. Elszaba­dul a pokol, hogy azután mind­ama borzadály bekövetkezzen, ami ilyenkor csak bekövetkez­het. Mindennek az okára is fény derül. A végig nagy lelkierőről tanúbizonyságot tevő építési vállalkozó sötét jellemű veje, hogy néhány milliót mespórol­jon, nem megfelelő szigetelésű vezetékeket épített be az épü­letkolosszus elektromos hálóza­tába. Ettől még értékes ember­nek számíthatna ebben a csu­pa kemény fából faragott, ne­meslelkű amerikaikból álló tár­saságban, csakhogy gyáva is: meneküléskor a többiek elé akar vágni. A film egyetlen „negatív hőseként" pusztul el, hogy még éteribb fénybe von­ja a többieket. A tűz nagy megkönnyebbü­lésünkre végre kialszik, a tűz­oltók szedelőzködnek. Amilyen lassúdon kezdődött, olyan gyor­san, szinte egycsapásra ér vé­get a film. A tulajdonképpeni filmjegy­zetnek viszont itt kellene elkez­dődnie, mégpedig azzal, hogy most a kamerák mögé nézünk. Mérlegeljük, milyen kezek moz­gatták ezeket a kamerákat, milyen gondolatok vezérelték e kezek idegrendszerét. Ami a kamerák „mozgatását" illeti, a legfinomabb sebészkés sem le­hetett volna precízebb, mert az, amit ezek a kamerák elénk tártak, az az ilyen jellegű tűz­vész valóságos anatómiája volt. Ilyent még nemigen láthat­tunk. Ami viszont a gondolati tartalmat, minden valamirevaló műalkotás lényegét illeti, az úgy gondolom, nem ér meg annyit, hogy minősítésével bárkinek a vélt, vagy valósá­gos megrendülését a legcseké­lyebb mértékben is provokál­jam. Ebben a filmben a felhő­karcoló felhőkarcolót jelentett, a tűz tüzet. Ha bárminek is jelképi erőt tulajdonítanánk, az csak belemagyarázás volna. Kár. Az ilyen alkotások a vak­töltényhez hasonlítanak. Na­gyot durrannak, sokan meg­ijednek tőle, de aztán azzal vigasztalódjanak: szerencsére nem történt komolyabb baj. A magyar művészet törté­netének kutatója okkal-joggal tekintheti az 1940—1950-ig terjedő időszakot elfelejtett évtizednek. Gyakran nyugtat­gatja magát azzal, hogy a háború, majd az az követő konszolidálódás közepette „hallgató múzsa” nem is kell, hogy figyelmet érdemeljen. Ma azonban bizonyos már, hogy a nagy történelmi fordulópon­tok a művészettörténetben másképpen jelentkeznek. Nem szakadnak meg alkotói élet­utak, a semmiből nem lehet sohasemvolt újat teremteni. Fekete Nagy Béla ahhoz a művészgenerációhoz tartozik, melyben a politikai elkötele­zettség már az ellenforradal­mi korszakban összekapcsoló­dott a progresszív művészet megteremtésének igényével. Tagja lett a Szocialista Kép­zőművészek Csoportjának, ugyanakkor erős barátság szá­lai kötötték a szentendrei mű­vésztelep egykori tagjaihoz. Mérnöki diplomájával a „való világ varázsait" gyakorlatban tette megfoghatóvá, művészi fantáziáját zökkenőmentesen léptethette át a realitásba. Mindez azonban nem gátol­ta abban, hogy képzeletének önkényesebb, költői bb régióit is kifejezze. Festett és rajzolt mélységesen tisztelte mindazo­kat, akik a szellemnek ezt a kalandját vállalni merték. Nem fogalmazott meg soha­sem tételes művészi ars poé­tikát, elméleti állásfoglaláso­kat sem ismerünk tőle. A fel- szabadulás után az egyik leg­nagyobb magyar építővállalat igazgatója lett, vezetésével ké­szült a Pécsi Hőerőmű nagy üzemcsarnoka, és még hét je­lentős erőmű létrehozásában vett részt. Az alkotómunka ezekben az években szinte ki­zárólag mérnöki feladatok el­végzését jelentette, ritkán ju­tott idő arra, hogy rajzoljon, fessen. De mindenképpen ké­szült a „nagy összefoglalás­ra”, számos jegyzetet, műhely- tanulmányt készített, melyek­nek nyomán 1968-tól létrehoz­ta a múzeum kiállításán is látható műveit. Az Európai Iskola alig re­konstruálható kiállításainak szellemét idézik művei. Töké­letesen kezelt felületek, a szí­nek szimbolikus jelentéseit ki­használó lírai helyzetek, ter­mészeti alakzatok felbontásá­ból vagy kiterítéséből nyert új­szerű képtémák jellemzik alko­tásait. Rajzainak látszólag ku­sza vonalai egy-egy jellemző jelenség, állat, táj, hajó át­írásával hoznak létre finoman motivált felületeket. Ezeken a felületeken a valóság tükörké­pe a művészi közlés szűrőjén „fénytörést” szenved, a válto­zás nem a valóságot mint in­kább a művészt jellemzi. Mi­lyennek is látja a dolgokat, mit is vesz észre a világból, és hogyan közli ezt velünk? Az elfelejtett évtized egyre több szuverén alkotói pályát sejtet, s egy művészeti múze­umnak aligha lehet fontosabb dolga, mint rejtettségükből ki­lépni segíteni a magyar, ha­zai magyar művészet saját ar­cunkra ütő értékeit. Aknai Tamás A Budapesti Művészeti Hetek és a Képzőművé­szeti Világhét keretében, a Műcsarnokban meg­nyitották a IV. Budapesti Nemzetközi Kisplasztikái Kiállítást „Egyén és közösség” a témája a IV. Budapesti Nemzetközi Kisplasztika! Kiállításnak. Ezzel a gondolattal a kiállítás rendezői azokat a humánus, a társadalom egészét foglalkoztató tö­rekvéseket foglalják együvé, amelyek a különböző országokban dolgozó alkotók munkásságát össze­kapcsolják, eredményeit egymás mellé sorakoz­tatják. 28 ország 97 művésze, 456 kisplasztikával képviselteti magát e budapesti rendezvényen. S itt nyílt lehetőség, hogy megrendezzék a három éve elhunyt, jeles magyar mester, Kerényi Jenő retrospektív kiállítását. Egyéni részt vevőként Ame­rigo Tot, Giacomo Manzu és Pablo Serrano ál­lított ki. ;ICÍjj|ÍIÍ|Í|Íi emt Műkincs­kereskedelem A legutóbbi Nézőpont műso- rában nagyon érdekes, na­gyon elgondolkodtató riporttal találkozhattak azok, akik a ké­ső esti órákban nem restellték figyelni a televízió kulturális folyóiratát. Sok más érdekes tu­dósítás között egy riport a ha­zai műkincs-kereskedelemmel foglalkozott, pontosabban szól­va a még meglevő, megment­hető népi tárgyak jelenlegi helyzetével, sorsával. Fölöttébb érdekes információ volt az is, hogy a nemzetközi méretekben is erősen megugrott műkincscsempészés immár ha­zánkra is kiterjedt. Nyilván sok előnye van annak, ha valaki innen próbálja feltölteni a nyu­gat-európai „piacot" — itt még könnyebben hozzáférhető, ta­lán nagyobb mennyiségű, s mindenesetre olcsóbb anyaghoz juthat. Más kérdés, hogy a ki­juttatása könnyebb vagy nehe­zebb, erre vonatkozólag pontos képet nem alkothattunk. Legfel­jebb sejthetjük, hogy talán va­lamivel nehezebb, ámbár — mint hallottuk — a megnöveke- dett turistaforgalom, a nyári turistacsúcsok a korábbinál nagyobb lehetőséget adnak o csempészésre. Az itthon maradó, még ho magángyűjtőknél is felhalmozó­dó értékek, kevesebb gondot okoznak. Ezért a gombamód megszaporodott régiségkereske­dők tevékenysége egészen addig nem is lenne olyan veszélyes, amíg az ellenőrizhető lenne. Mint kiderült, ez az ellenőrzés azonban egyáltalán nem meg­oldott. A riportban csak utalás történhetett erre, viszont igen frappáns módon: a múzeumi szuvenir-bolt és a mindjárt mellette konkurenciaként mű­ködő magánkereskedés egymás mellé állításával. Nincs meg­nyugtató rendszere az olyan el­lenőrzésnek, ami éppen a fent említett kiáramlást megakadá­lyozhatná. Nincs szakember — legalábbis ezen a vonalon. ülönös módon ugyanakkor az is kiderült, hogy nincs elég szakembere a múzeumi há­lózatnak sem. Legalábbis a gyűjtőmunkára nincsen. Márpe­dig a múzeumok lennének — kellene hogy legyenek — a gaz­dái ennek az egész területnek. A múzeumok hazánkban az egyetlen olyan hálózat, amely a műkincsek — a népi tárgyakat is beleértve — végleges védel­mét, őrzését, gondozását, res­taurálását és közkinccsé téte­lét megoldhatják. De a múzeu­mok hátrányos helyzetben von­nak. A magánkereskedők, ma­gángyűjtők, a falvakban „ga­rázdálkodó" külföldiek, a jó szimatú vásározók stb. számos előnnyel rendelkeznek a mú­zeumokkal szemben. Mozgéko­nyak, gyorsak, gépkocsikon jár­nak, sokan vannak, zsebből fi­zetnek, s mivel a piac törvényei szerint a kereslet fölverte az árakat, nem is keveset. Ezzel szemben a múzeumoknak kevés az emberük, kevés a gépkocsi­juk, kevés a pénzük. Országo­san talán — ez egyéni becslés — néhány tucat szakember fog­lalkozhat ilyen gyűjtéssel a múzeumok részéről, azok sem napról napra ezt a munkát végzik. Több érthetetlen pénz­ügyi megkötés is lóg kölöncként ennek a hálózatnak a nyakán. I lyenformán a riport legelgon- * dolkodtatóbb, ámbár így meg nem fogalmazott végki­csengése az volt, hogy ha a BÁV-on keresztül (igaz, a mú­zeumok engedélyével, noha itt is maradtak nyitott kérdések!) olyan jól, fürgén és eredménye­sen meg tudtuk szervezni a le­gális nyugati műkincs-kereske­delmünket, vajon miért nem tudjuk ebben a zűrzavarban o múzeumok helyzetét tisztázni, miért nem tudjuk az állami gyűjtést is ilyen jól megszer­vezni. Hosszabb távon és fon­tosabb közügy volna pedig ez. H. E.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents