Dunántúli Napló, 1978. szeptember (35. évfolyam, 241-270. szám)

1978-09-16 / 256. szám

1978. szeptember 16., szombat Dunántúlt napló 3 Az expresszió jegyében A Magyar Nemzeti Galéria kiállításáról T izedik, október végéig látható csoportkiállí­tásán a hazai festészet expresszív törekvéseinek mai fő képviselőit mutatja be a Nemzeti Galéria a budai Vár­palotában; a tizenegy mű­vész mindegyikét egy-egy ki­sebb gyűjtemény ismerteti meg a látogatókkal. Köztük van a pécsi Simon Béla is, a csoport egyik karakteres mű- vészetű alakja. Jellegzetesen magyar vo­násként szokták emlegetni az expresszivitást, és Munkácsy művészetéhez vezetik vissza a szálakat. Az ő drámai hatású piktúráját az alföldi művészek folytatták, a kép azonban többrétű annál, semhogy az ő művészetükkel tehetnénk egyenlővé a hazai expresszív törekvéseket. A Nyolcak és az aktivisták munkásságától kezdődően, Derkovits művé­szetén át számos újabb ter­mésig érhető tetten az egyé­ni és a közösségi élmények hangsúlyozott kifejezése, a konvencionális ábrázolásmó­dok elvetése, a formák, szí­nek és arányok egyéni rend­szere. Olyan erőteljes meg­nyilatkozásai azonban, mint Munch, Ensor, Nolde, Ko­koschka és — egy időben - Picasso festészete, Magyaror­szágon nem voltak. Él-e mai festészetünkben az expresszionizmus? Őrzi-e az áramlat legnagyobb erejű örökségét, a társadalmi hatá­sú mondanivalót? A Festészet ’77 című téli kiállítás jelezte a törekvés jelenlétét, telje­sebb képet azonban a szó­ban forgó kiállításon kapunk. Czóbel Béla, Frank Frigyes és Holló László a kiállítás szervezése után költözött el az élők sorából, mindhárman vállalták a társulásban való részvételt. A kiállításon azon­ban nem az expresszionista Czóbelt látjuk, hanem érett, korai munkáihoz mérten nyu­galmas formákból és harmo­nikus színekből komponált képeit; az expresszionista Czóbel nem a mi kortársunk volt, hanem a két nemzedék­kel korábbi műbarátoké. Frank Frigyes a legkövetke­zetesebb expresszionista résztvevője, mintegy mérték­adója a nagy kiállításnak. Egész életműve a felfokozott formák, a zaklatott kompozí­ciók, a harsogó színek igéze­tében született, s ezeket a vonásokat idős korában ke­letkezett alkotásai is meg­őrizték. A Csendélet hegedű­vel, az Apokaliptikus fák, Szekula Jenő képmása, az önarckép Mimi halála után és más képei a teljesség igé­nyével idézik fel önálló mű­vészetének legjobb értékeit. Tőrőlmetszetten magyar je­lenség Holló László súlyos tartalmú festészete. Debre­cen, az Alföld témavilága volt a kerete drámai megnyilatko­zásainak, és magasan a mo­tívumok fölé emelkedett az emberi helyzetek és arcok (gyakran saját arca) képi megformálásában. Éles tónus­váltásai, kemény színellenté­tei és tépett formái a Mun- kácsy-örökséget fejlesztették tovább a tragikusabb kor konfliktusainak megjeleníté­séhez igazodva. A ma élők munkái között többnyire líraibb megnyilatko­zásokat találunk. Baranyó Sándor színkölteményekké oldja a mai Alföldön szerzett élményeit, és ebben látjuk legfőbb erejét, örömét leli a kép Ortisztikus felületi hatá­saiban, a formálásban össze­fogásra törekszik, színvilága pedig szuggesztív erejű szá­mos képén. (Virágok, Beszél­getők, Estefelé, Borulás). Bé- nyi László, Bozsó János és Félegyházi László munkái szo­rosan kötődnek a látványhoz, expresszív vonásokat csak a festés hevességében, néhol felületességében mutatnak. Sem kézjegyük karaktere, sem a laza formálás által keltett festői gondolatuk nem ragadott meg bennünket job­ban, mint a más kiállításokon is látható képek. Hozzájuk mérten tartalmasabbnak ítél­tük az ugyancsak nem típu­sosán expresszionista Pirk Já­nos tárgyiasabb és elbeszé- lőbb jellegű, néhány képében- Ősszel vető I—II., Őszi ásás — azonban emlékezeteset nyújtó festészetét. Simon Béla tizenkilenc ké­pe az érzéseknek és gondo­latoknak a szenvedélyesig fo­kozott megnyilvánulásával hozott újat, valóban expresz- szív művészetet a tárlatra. A látvány élményéből indul ki ő is, a tapasztalati világot azonban a festészet régiójá­ba tudja emelni legjobb ké­pein. Ebben a világban min­den forma és szín saiátos je­lentéstöbblet hordozója lesz; a festészet szóra nem fordít­ható beszédű birodalmába lépünk segítségükkel. Janus Pannoniust ábrázoló arcké­pe az egész tárlat kiemelke­dő értékű darabja, a színnel és kompozícióval való jellem­zés példája. A szőttesek szín­erejét és síkdíszítményi meg­jelenését juttatják eszünkbe a vörösek és kékek uralkodó együttesét sárgákkal és fehé­rekkel fokozó képei, például a Szőlőhegy, a Mecsek cuk­rászda és a Szülőföldem vi­rágai címűek. (Simon 19 ki­állított képe közül 18 a sa­ját tulajdona, egy a Galé­riáé. A nagyhírű pécsi mú­zeum egyetlen Simon-művel sem tudott előrukkolni ezen a fontos kiállításon? Szinte hihetetlen ._..) Ugyancsak az expresszivi­tás jellemzi a győri Tóvári Tóth István képeit, aki gazdag jelentésű színegyütteseket al­kalmaz és a kompozíció fe­szültségével fokozza képei hatását. Vén Emil viszont megtartja az impressziót, fes­tésmódja is levegős hatású, legfennebb valami puha posztimpresszionizmushoz mérten mutatkozik képeinek némi expresszivitása. T izenegy festő — kis cso­port az expresszív tö- rekvésűek táborából. A tábor arca változatosabb, abban azonban mind meg­egyeznek, hogy a viharos megnyilvánulások egyre rit­kábbak. A szenvedélyes tár­sadalombírálat, az agitatív erő ritkul, helyébe a líra, a nosztalgia, a meditáció lép. Részben érthető: a világ is változik. Heitler László Szabadkára utazott a pécsi színház Pénteken reggel — Nógrádi Róbert igazgató vezetésével — Szabadkára utazott a Pécsi Nemzeti Színház. A Kulturális Minisztérium fölkérésére látoga­tásukkal a Szabadkai Népszín­ház korábbi magyarországi sze­replését viszonozzák. Illyés Gyu­la Dániel az övéi között című színművét és Molnár Ferenc Já­ték a kastélyban című víg játé­kát mutatják be hét végén a Szabadkai Népszínházban. A két előadás szereplőinek kíséretében Szabadkára utazott Antal Gyula, az MSZMP Pécs városi Bizottságának osztályve­zetője, Csorba Tivadar, Pécs megyei Város Tanácsának mű­velődésügyi osztályvezetője és Mitzki Ervin, a Dunántúli Napló főszerkesztője. f BiwéMIk, központi fankönyv, minősítés Nyelvoktatás Változásokat terveznek a jövő évi TIT-tanfolyamokon Valószínűleg óriási számot kapnánk, ha megkísérelnénk összegyűjteni azokat a cikkeket, amelyek valamilyen formában feszegették az idegennyelv-ta- nulás fontosságát, vitatták az oktatás eredményességét, vagy éppen dicsérték. A tények min­denesetre azt bizonyítják, hogy hiába tanulnak egyre többen különféle nyelveket, általában mégsem tudnak, tudunk beszél­ni. — Nálunk, sajnos, divattá vált az idegennyelv-tanulás. Csak­hogy a divat negativ értelmé­ben. Még mindig „sikk” nyelvet tanulni és nem is a tudás a fontos, hanem, hogy társaság­ban fitogtathassa, jár angolra, franciára. Ez a szomorú tapasz­talatunk — mondja Gergely Já­nos is, a TIT Baranya megyei Szervezete idegennyelvi szak­osztálya elnöke. — Az egész szemléletet át kell formálni, hogy végre értsük: életfontos­ságú a nyelvtudás. És a tanár­képzésben is van mit tennünk. Hiszen ha a tanár sem tudja a nyelvet, hogyan sajátíthatná el tőle a diák . ..- A TIT szerepe egyre nő a felnőttoktatásban. A nyelvokta­tást mennyire tartják fontos fel­adatuknak?- Egyik legfőbb faktorunknak tekintjük. A nyelvtudás politikai kérdés, népgazdasági érdek; nélküle kizáródnánk a világból. .A TIT húsz éve foglalkozik in­tenzívebben a nyelvoktatással. A pécsit én 1953 óta ismerem, s mindig volt egy jó oktatói gárda. A budapesti nyelviskola pedig azt hiszem, hogy európai színvonalon végzi ezt a munkát.- Még is sokan harmadszor, negyedszer is kezdő tanfolyam­ra iratkoznak be és van olyan is, aki beiratkozik és egyszer sem jelenik meg az órákon . . . — Ez is a szemlélet miatt le­het így, de azt tervezzük, hogy a jövőben változtatunk a tan­folyamokon. Felvételiket tar­tunk és megállapítjuk, kik ke­rüljenek azonos csoportba. Va­lóban sokan kezdik újra meg újra a tanfolyamokat, de kö­zülük jónéhányan jobban tud­ják a nyelvet, mint gondolják. És azt is látni kell, hogy nyel­vet csak egyéni erőfeszítéssel, akarattal lehet megtanulni. A tanfolyamok önmagukban nem tehetnek csodát. — Valami kontrollt, esetleg vizsgafélét nem kellene beve­zetni? — Vizsgát nem, de értékelést, minősítést mindenképpen beik­tatunk, mór a mostani tanév után végzünk tudásszint-felmé- réseket. Reméljük, ezzel is se­gítjük a hallgatókat. Bevezet­jük az egységes központi tan­könyveket is, amelyek szintén a tanulók hasznára válnak. — A vidéken élőknek hogyan tudnak segíteni?- Tervem, hogy főiskolások­kal - a TIT keretén belül — az igények figyelembevétele után, kijárnánk vidékre. Ha csak kor­repetálni, segíteni az iskolai nyelvoktatást, akkor is eredmé­nyes lenne. Ezenkívül orosz, angol, német és horvát-szerb nyelven a megyei szervezet ki­dolgozott egy programozott jel­legű levelező anyagot, amely az egyéni tanulásra épül. Ter­mészetesen biztosítjuk a konzul­tációs lehetőségeket — vála­szolja Gergely János. Beszélgetésünket egy Kodály Zoltán idézettel fejezzük be: „Az idegen nyelvekről nem mondhatunk le. Sőt arra kell törekednünk, hogy legalább egyet minden művelt magyar tökéletesen tudjon . .." Barlahidai Andrea Évtizedünk sajátos világné­zeti légkörében, amikor a „haza” és a „magyarság" sza­vak sokak számára a moso­lyogni való dolgok archívumá­ba kerültek, időszerű és üdvöz­lésre méltó film Sára Sándor műve. A film ugyanis olyan emberekről szól, akiknek sor­sát a „szent hazaszeretet” je­lölte ki. A forgatókönyvíró, Csoóri Sándor szerint a film történel­mi metafora. És valóban, ez idegen szavak és idegen pa­rancsok ellen föllázadó, min­den megpróbáltatáson átver­gődő nyolcvan huszár történe­tében egy egész nép történel­me sejlik föl. Azért írtam, hogy „sejlik föl”, mert nem biztos, Jnogy pontosan is tükrö­ződik. Be ezt számonkérni csak akkor lenne jogos, ha ez a film történelemtudományi értekezés lenne, márpedig nem az, ha­nem két művész: Csoóri és Sára e tárggyal kapcsolatos érzéseinek és gondolatainak megnyilvánulása. Egy azonban biztos. Amikor a film végén a hazai földre érkező huszáro­kat sortűz fogadja, ebben a képben egy „mindig minden­ről elkéső” nép minden tragé­diája megfogalmazódik. Csoóri Sándor forgatókönyve dramaturgiáját tekintve . egy­szerű és világos, dialógusait tekintve pedig csiszolt, míves munka. A rendező és az ope­ratőr egyszemélyben Sára Sán­dor, aki mindkét szerepkörben remekel. Rendezése tökéletes, és fölényesen kerüli a kosztü­mös filmekre jellemző semati­kus megoldásokat. Fényképe­zése a mondanivalóval tökéle­tesen adekvát, és helyenként költői régiókba emelkedik, pél­dául a felmagasodó hegycsú­csok látványa a huszárok egész sorstragédiáját szimbolizálja. Ki kell emelni Szőllősy András zenéjét, amely hol aláfestve, hol ellenpontozva a képek tar­talmát mindenütt elmélyíti. Klasszicista mű a 80 huszár, illő a mondanivalóhoz, így a tartalom és a forma valóságos filmemlékművé egyesül. Sára Sándor filmje tisztelgés tehát olyan emberek előtt, akiknek lelkiismeretével szemben nem biztos, hogy a mi lelkiismere­tünk is megállná a helyét. Ám helyesen cselekszik-e a kritikus, ha csak a mű erényeit említi, és szót se veszteget azokra a hibákra, amelyek föl­mutatása legalább olyan hasz­nos lehet, mint az erények melletti kiállás? Mert Sára filmjében olyan gyöngeségek fedezhetők fel, amelyek talán magyarázatot adhatnak ama bizonytalan érzésünkre, hogy ez a film minden szépsége és nemessége ellenére mégsem okozott megrendítő hatást, mégsem markolt szívünkbe úgy, ahogy azt az igazi remek­művek teszik. A 80 huszár stílusa ugyanis e sorok írójának azt juttatta eszébe, mint amikor pl. egy költő az 1970-es években Jó­zsef Attila és Ady Endre után fél évszázaddal úgy kezd el verselni, ahogy az Vörösmarty korában volt szokás. Persze a művésznek szuverén joga a stílus megválasztása. Az viszont kétséges, hogy a kor problé­máira választ tud-e adni az el­avult eszközökkel, miután az egyre magasabb szinten je­lentkező kérdések egyre maga­sabb szintű formanyelvben nyerhetnek csak kifejezést. Ép­pen ezért Sára filmjének már- már akadémikus stílusát a mű gondolati súlya sínylette meg, mert a hazafiság, vállalás, ma­gyarság és mindaz, amiről a szerző szólni akart, jóval bo­nyolultabban néz ki korunk­ban, mint ahogy azt a film su­gallta. Úgy, ahogy azt egy má­sik Sára-filmben, a Pro pátriá­ban láthattuk, (a 80 huszár kísérőfilmjeként) és elég érthe­tetlen, hogy az alkotó a for­manyelvet és a gondolati ösz- szetettséget tekintve miért lé­pett vissza új filmjében az em­lített Pro pátriához képest. Talán az előbbiek az okai an­nak is, hogy túl romantikus­nak érezzük a filmet, bár hoz­zátehetjük, annyi érzésvilágá­ban középszerű magyar filmet láthattunk már, hogy talán nem is bánjuk e romantikát. Még egyszer leszögezem: fontos film a 80 huszár, olyan film, amely mindenkit töpren­gésre kell hogy késztessen. De úgy érzem, ha kilépünk a mo­ziból, és megcsapja arcunkat a . kor levegője, Cseh Tamás szomorúsága és Nagy László szitkai, ismét magunkra mara­dunk. És a 80 huszár nem jön segítségünkre . .. Ludvig Nándor Kötekedő Már előbb is felfigyeltem o televízió egyik új műsorára, o Kötekedő-re (amelyet a szemér­mes műsorszerkesztés ezúttal is csak „mindennapi bevető mo­zink” után, a késő esti órákban tálalt elénk). Kicsit „túlcizellált- nak” tűnt eleinte a műsor, vagy hogy póribb módon fejezzük ki; kicsit túl nagy feneket látszot­tak keríteni a dolognak. Hojptt végeredményben riportműsorról van szó, amelyet vitával egészí­tenek ki,— vagy vitaműsorról, amelyhez riportbetétek társul­nak. Hiába próbálja a beveze­tő zene és a sokféleképp értel­mezhető fölirat a műsort a na­pi aktualitástól eltávolítani — mihelyt a benne foglalt anyag eléq erős. ez a keret merő dí­szítéssé válik, s már senkit nem befolyásol. Ez történt csütörtök este is, amikor a Kötekedő egy levél nyomán a kocsikísérők, rakodók dolgait vette szemügyre. Nap mint nap indulnak a teherautók az orszáq legkülönbözőbb hely­ségeiből, a legkülönbözőbb vál­lalatoktól — más helységekbe, más vállalatokhoz. Róják az or­szágutakat a kocsik, viszik a ra­kományt meq a két-három em­bert. Akik két-háromszáz kilo­métereket azért utaznak, hogy az út végén le- s fölrakják az árut. Ki-ki viszi a maga két-há­rom emberét, nem naqy szám, de általános iskolai végzettség se kell hozzá, hogy belássuk: országosan ez a szám óriási. Több tízezerre becsülték — óva­tosan — a műsor szakértői. Ami annyit jelent, hogy tíz-húsz tisz­tes középüzem eldolgozhatna ezzel a létszámmal. Hiszen min­dig azt halljuk: munkaerőhiány van. A gondoknak - szokták hangoztatni — a munkaerőhiány is oka. Meg persze a szervezet­lenség vagy rosszul szervezett­ség — ezt se szoktuk tagadni, de azért többnyire az objektív okokra szeretünk inkább hivat­kozni. Ezért volt olyan frappáns és fontos a csütörtök esti riport- vitaműsor. Rámutatott egy na­gyon egyszerű, nagyon könnyen átlátható problémára, egy olyanra, amelynél az objektív helyzetre legalábbis elég nehéz hivatkozni. Kiderült, amit ugyan eddig is tudtunk, csak amit nem árt minél többször emléke­zetünkbe idézni: nem mindig nagy pénzeken, nagy beruházá­sokon múlik. Az ésszerűtlenség, a nemtörődömség, a begyöpö- södöttség az élet minden terü­letén kárt okoz. H. E. Film jegyzet 30 húszai

Next

/
Thumbnails
Contents