Dunántúli Napló, 1978. szeptember (35. évfolyam, 241-270. szám)
1978-09-11 / 251. szám
Az AI Azhar professzora Germánus „Az emberiséget a szellem, a szeretet, a tudomány mentheti meg” ató szelíden kituszkol a ■ ^ professzor szobójából, BABA felháborodottan tiltakozik: nem érdekelnek az orvosok, amíg 94 esztendős koromban így feszülnek az izmaim, addig nincs szükségem kíméletre és pihenésre sem. Meg kell néznem valóban acélos karizmait, a lovaglástól megkeményedett combjait. Hívnak: jöjjek bármikor. Talán valóban eljöhetek még, jobbnak látom azonban jól eszembe vésni a több ezer kötetes könyvtár, a keleti imaszőnyegek, a kairói, alexandriai, marokkói egyetemeken kapott szépséges, színes fényű lámpák „ezeregyéjszakát” idéző világát, még egy utolsó pillantást vetek a sublótos íróasztalra, amely mögött valamikor Görgey Artúr kínkeserves, máig is vitatott gondolataival tépő- dött. A professzor órákon keresztül elárasztott az anekdoták, a szellem, a hit, kalandos utazásainak, díszdoktori címeinek tengerével. Azt mondta: író vagy fiam, szerkeszd meg riportodat kedved szerint. A felelősség mázsás terhével búcsúzom, Kató siet segítségemre: BABA az utolsó kérdésre pontosabban kell válaszolni. — Hát jó — mondja Germánus professzor — az emberiséget a szellem, a szeretet, a tudomány mentheti meg. Kisétálok a Duna-partra. Kató arra kért, véletlenül se írjam meg hol laknak, BABÁ-t amúgyis rengetegen felzavarják, legutóbb éjszaka érkezett Szarajevóból egy család, csak egy percet kértek, pedig a fiatalos szelleme, kemény izmai ellenére mégiscsak 94 esztendős a profesz- szor. BABA arabul atyát, atyámat jelenti. Megkérdeztem Katót, ezért hívja-e a világhírű tudóst BABÁ-nak. Ezért is, de főként mert óvni kell, a világot befogadó szellemből naiv, tiszta gyermeklélekből, kíméletre szoruló testből összegyúrt férfit. A Duna felett párafelhők úsznak, önkéntelenül egy pár hét előtti nílusi hajnalra gondolok: néhány vitorlás bárka húzott el a Gezira (sziget) mellett, a párából tulajdonképpen csak az árboc és a fehér vitorlák emelkedtek ki. A parton galabijájukba burkolózó arabok aludtak, a RAMADAN még javában tartott, holtfáradtan nyúltak el a porban. Valamelyik mecsetből felhangzott a müezzin keservesen megható szaggatott kiáltása, Allah dicsérete: Lá iláha illő lláhu ... Az AI Azhar 1006 esztendős öreg falai közt tanuló, majd tanító Germánus Gyula professzor jutott eszembe akkor, s a könyveiből jól ismert Kató, felesége, utazótársa, szellemi munkatársa, óvója. Milyen naiv elképzelés is volt a professzortól, hogy amikor az AI Azhar mecsetiskolóban tanulni akart, az iszlám egyetem diákjainak életmódja szerint koldus módjára akart élni feleségével együtt. Pedig jól tudta, hogy csak az éhező, rongyos diákok tartják a Korán szavait, a fősejk, a sejkek többsége csak a nekik kedvező tételeket fogadják meg. Gondolataim visz- szatérnek Kairóból, ott fent talán a professzor most újból kézbeveszi negyven esztendő előtti tanítványának Bajáról írt levelét, talán a Római Acadé- mia elnökének értesítését olvassa el ismét: az Académia tiszteletbeli alelnökévé válasz- tot.ák meg. Az is lehet, hogy vitánkra gondol. — Az ön egész életművéből szinte tobzódó emberi jóság, erős vallási hit, ugyanakkor hihetetlen mélységű és horizontú szellem tükröződik, ön szerint „nincsenek istenek, kivéve az egy igaz Istent". Ma az ember a világmindenség ezernyi titkát kikutatta, mindennapi életében azonban a földi boldogság elérése vezérli. A pénz megszerzését fő céljának tekinti a legtöbb ember, egész társadalmi rendszer létezik, melynek ez az istene. Mi erről a csaknem évszázadot megért Germánus Gyula véleménye? — Az ember a világűrben képes mozogni és élni, de a Földön most éppen nem tudja az indiai árvíznek útját állni. Terroristáktól kell rettegni, s valóban bálványokat imádunk. A magyarok és a törökök évszázadokig harcoltak egymás ellen, kölcsönösen gyaur kutyának, pogánynak hívták egymást, pedig ugyanazt az Istent hitték. Az ember akar valakit, valamit, ahonnan védelemre számíthat, lelke gyógyulást akar, amikor az orvosok már nem segíthetnek, az embernek szüksége van az őserőre, amiben hihet. Próbálom erőltetni, hogy ez az őserő éppen az emberben van, hogy önmaga is képes a boldogulásra. Az ellenpéldák tucatjait említi. Valóban nap mint nap valamennyien megrendülünk, a gonoszság már- már erénnyé magasodik, alig hiszem, hogy gyakran ne találkoznánk ezzel — talán néha még önmagunkban is felismerjük. (— Kató hagyj! Játssz nekünk egy szép Chopint! Tudod Bartók-tanítvány volt, híres zongorista lehetett volna, de hát inkább engem követett.) — Az „őrült" milliókat öle- tett meg, s milliók követték. Tanult, szorgalmas és állítólag a világ legracionálisabb nemzete. Ha 1914-ben mondjuk nem Tisza István a miniszter- elnök, lehetséges, hogy nem keveredünk a világháborúba. Voltaire, nagy példaképem azt mondja: nincs kegyetlenebb dolog a tényéknél. A tények pedig bizonyítják: az ember nem racionális. ■VI agyapja abaújszántói ta- * nító volt, apja tiszai hajós, aztán tímár. Gyermekkorában hajókat szeretett csinálni, gondolataiban távoli tengereken járt, de reál tagozatra íratták. Azt mondja rossz tanuló volt. Fél tucat nyelven, talán többön beszél, műveit, munkáját számtalan nyelvre fordítják, az arab irodalom óceánjának egyik legjobb ismerője. — A déli tengerekre perzselőn süt a Nap, pára formájában valósággal kiemeli őket medrükből. A pára felemelkedik, összesűrűsödik, majd a szél a jéghideg Himalájának kergeti az elektromos feszültséggel telített meleg, égi páratengert. Lecsapódik. Ez a monszun. Életet ad, árvizei életeket pusztítanak. A rohamosan szaporodó emberiségben gyűlnek a feszültségek ... Germánus Gyula nem fejezte be a gyönyörű, képekben gazdag gondolatsort, talán megbocsájt: szerintem csak az emberiségtől függ, hogy éltető, vagy pusztító monszun esőként árasztja el a Földet. Lombosi Jenő Az elfelejtett tanári szuggesztivitás A nyelvi laborok magas trónja Felesleges a nyelvi labor? Színjáték a tarteremben? — Igen, egyre többen tanítanak így idegen nyelvet. Lassan már 10 meg 100 milliókat költünk nyelvi laboratóriumokra, de jönnek az információk, hogy mutogatással még tanulni is jobban lehet. Kézzel- lábbal, arckifejezéssel, hangutánzással, mindennel együtt, — tudományos nyelven: metakommunikációval. Például éppen jubilál a világ legnagyobb nyelvoktató szervezete, az International Language Centre. Húsz éve — elsősorban a két tekintélyes és világhírű ősi egyetemen: Cam- bridge-ben és Oxfordon — ezalatt közel egymillió angolul tanuló ember nyelvtudását finomították, nyaranta. Nem használnak nyelvi labort, nincs fejhallgatójuk, de a tanár szinte — színész! Angolul mondja, hogy mit csinál és közben nagyon érzékletesen eljátssza azt. Például egy bombarobbanás történetét úgy, hogy a földre is veti magát! Mi a nyelvtanulás lényege? — Minél jobban, minél hosz- szabban benne élni az idegen nyelv közegében. Élethelyzetekben. Ha pedig a diák, a felnőtt tanuló nem él benne, akkor minél jobban közelíteni az élő közeghez. Melyik közelít tehát jobban: a technika használata, vagy az érzékletes, szuggesztív tanári játék?! Erről beszélgettünk dr. Zógony Rudolffal, a Pécsi Tudomány- egyetem nyelvi tanszékének megbízott vezetőjével, aki Dunántúl egyetlen egyetemi tanszéki rangú nyelvtanító intézményében féltucat nyelv oktatását irányította az elmúlt időben. — Nem a tanszék és nem nyelvtanár társaim nevében mondok véleményt — kezdte a beszélgetést — de tudom, egyéni véleményemet igen sok jó nyelvtanár osztja. A döntő: a pedagógus egyénisége, szuggesztivitása. A technika külföldön már másod- vagy negyedrendű. De mi is, ha egy nyolc-tíz főnyi, s a nyelvet kicsit már beszélő csoporttal foglalkozunk, akkor az órán egyáltalán nem használunk nyelvi laboratóriumot, és semmiféle gépi segítséget. Bizonyos tudásszinten felül legfeljebb órák után, forrásanyag gyors, kényelmes megismerésére jó a labor. Afféle „hangos könyvtár", ahol egyszerre több ember, különösebb könyvtári kutatás nélkül ismerhet meg kiegészítő anyagot. Aztán használni lehet arra is, hogy a tanár egyszerre 3—4 csoporttal foglalkozzék. Amíg az egyikkel beszél, a másik három géppel tanul. Ez azonban olyan nagy előkészítő munkát igényel, ami nem ér fel az így nyert pedagógiai eredménnyel. Nem lehet persze teljesen elvetni a nyelvi labort. Kezdőknek, bizonyos célokra — igen jó. — Ezek után nem kellene megfontolni, hogy a leendő nyelvtanároktól már felvételkor megköveteljék a szuggesztív kifejező készséget, ez említett metakommunikációra való alkalmasságot? Persze azt is, hogy erre a 4—5 év alatt képezzék is őket? — Nagyon kellene! Ma sajnos túl sokat beszélünk a technikáról, de jóformán semmit arról, hogy maga a tanár hogyan tanítja a nyelvet, hogy például milyen kiejtéssel beszél. Mert technika ide vagy oda, a diák óhatatlanul a tanárt utánozza. Egyáltalán, a tanárok képzésénél arra a biztonságérzetre is jobban kellene az egyetemeken törekedni, amit a leendő tanárnak a diákokba kell majd keltenie. Egyebek között például a mimikái készségre is. Aztán a nyelv szépsége! Vannak olyan külföldi törekvések az oktatásban, hogy a nyelvet ott kezdjék el tanítani, ahol a legtöbb pedagógus — esetleg — csak befejezi: a dallamánál. Nagyon fontos ez, hiszen a diák éveken keresztül a tanárát hallja beszélni, őt utánozza. összegezzünk: nem kell túlértékelni a gépi technikát a nyelvoktatásban. Szükséges ugyan, de a döntő valóban a tanár szuggesztivitása. F. D. Móra Ferenc földvári emlékei Ahonnan az Aranykoporsó elindult A feltűnő szépségű Kalmár Ilonáról mintázta a kis Tit-et Nélküle nincs film Perjés Ildikó vágás közben Vágónak ... • A filmtempó, filmritmus alkotója • A képek láttán hangok „jelennek meg” Nélküle nincs film. — Mégsem szerepel a kritikákban, riportok nem nagyon születnek a magafajtáról, díjakot sem igen adnak nekik. Legfeljebb a neve villan fel az alkotók sorában és a néző ilyenkor valamiféle ollós, munkát képzel el, leányt ollóval. Szóval ő — a vágó. Perjési Ildikónak hívják, és nélküle nem indulhatott volna meg a tényleg igényes munka az MTV Pécsi Körzeti Stúdiójában. A vágóasztal nem is olyan böhömnagy, mint nézőfejjel sokan képzelik és a filmszalagok hosszú kígyói sem tekergőznek, az összegubancolódás örök veszélyével. A vágó — tudják ezt a filmes szakmában — alkotó! Nála kezdődik — a művészetelméleti megfogalmazás szerint — az „érzékletessé emelt valóság". Az operatőrök felveszik o filmszalagra az életet, úgy, ahogy van. Ezek a felvételek mindenféle művészi válogatókészség, bármilyen jó látószögérzék, alapos elgondolás ellenére is — nyersek. Több helyszínen készültek és „lelógnak a végeik”. Egybe kell ezeket vágni, az egész riportnak, vagy nagyobb filmnek tempót, ritmust adni. Ez a tempó, ritmus persze függ az egy gépállásból felvett film hosszúságától, de egységes munkává, — alkotássá néha! — a vágó kezében alakul.- Mi a legnehezebb ebben a munkában? — Talán az, hogy a szemem néha elfárad - feleli Perjési Ildikó, aki a munka lázától folyvást rabságban tartott ember, a vágást nem képes abbahagyni, amíg nem kész, és néha napi 14 órán ót dolgozik.- A képsorok egymáshoz illesztésekor mi az alapvető szempontja? — Hogy a nézőben talajra leljen a film, hogy világosan, egyértelműen azt a gondolatot keltse, amit az alkotók szeretnének.- Szereti az ellentmondásos vágást? Amikor egyik képsor kissé „agyonüti" a másikat? — A rendező a karmester, tehát ő irányít. De ha lehet, szeretek a humort keltőén, ellentmondásosan vágni.- A kép és a hang, a zene összeillesztésekor mit tart a legfontosabbnak? — A zene kimarodhatatlan és azé a hegemónia. Azt hiszem, a filmes világban sokan vitatnák ezt az álláspontot. Mégis: a vágó — alkotó. Perjési Ildikó alkotói fantáziájában — ő mesélte — vágás közben, o képek láttán hangok jelennek meg. De hiszen mi is szinte halljuk a csobogást, ha egy jó fotón ott a vízesés... Földessy Dénes Balatonföldvár nemcsak a felső tízezrek és a nagypolgárság kedvelt üdülőhelye volt. Számos nagy művészünk és írónk is fölkereste. Ha utánanéznénk, számos emlékhelyre akadhatnánk. Olyanra, mint például a volt Zrínyi Szálló a földvári strand mellett. Ez az üdülőépület Móra Ferenchez fűződő irodalomtörténeti emléket őriz. Az írót 1932 nyarán egyre mélyebben foglalkoztatta az Aranykoporsó témája. Június 20-án az akkor még csöndes Balatonföldvárra vonult vissza, jó egy hónapra. A Zrínyi Szálló egyik földszintes szobájában látott neki regénye vázlatának, — ahogy írta —: „csontvázának" összeállításához, anyaga, gondolatai elrendezéséhez. Persze sokan fölismerik, és az új ismerősök nem kevés idejét veszik el . .. így a „csontváz" kialakításával igen lassan halad. Ahogy később egyik levelében írta, „Csak döcögött a regény", a fő idény beköszöntésével „már nagy volt a nyüzsgés a Balatonon ..." Tőle, magától még valamit megtudunk erről az időszakról. Az öregségről szóló tárcájában meg is írja s egy tréfás rigmusban is jelzi, hogy itt Földváron, magányosan üli meg 53. születésnapját. Makói orvosbarátjának küldte képeslapon e sorokat: „Zrínyi 1-be, tegnap délbe / Beléptem az ötvennégybe ... / Kicsit rozzant már a kvártély, / Elég kárt tesz benne nyár, tél, / De azért az ablakában / Magam szedte vadvirág van, / S lesz is addig, mig maholnap / Az Isten ki nem lakottat. / Sokszor csókol öreg barátod, a hazafelé készülő Ferkóka. - 32. VII. 20." Egy másik körülmény is fontos ebből az időszakból. Móra itt, Balatonfö1 '/áron ismerkedik meg Kalmar Ilonával, 1932. június 21-én. „Kalmár Ilona maga is kiskunfélegyházi származású, ez időben feltűnő szépségű fiatalasszony. (Róla mintázza Móra a kis Tit-et). Rajongással nézett fel az ősz íróra, ki ekkor már halálos betegsége csíráit hordozza magában; ki mintha érezte volna, hogy napjai megszómláltattak, hihetetlen energiával vetette magát az Aranykoporsó rendkívüli erőfeszítést követelő megalkotásába" — írja egyik tanulmányírója. Két másik levele is utal a földvári motívumokra. Kalmár Ilonához írt — egyik — levelében írja Móra: „Nagyon komoly könyv lesz, inkább történelmi tanulmány a keresztény destrukcióról, de lesz benne egy kis szerelem is. Itt előre elnézést kérek. Maga valószínűleg másképp nézi a szerelmet, mint a magamféle koros angol, — ejnye, fölérhettem volna ésszel, hogy a nyáron virágnevek helyett inkább ez irányban cseréltem volna eszmét magával. Attól félek, hogy T i t á n i a — így hívják a hősnőt — a maga tetszését nem nyeri meg annyira, mint az íróét." S egy másik levélben — amely töredékben maradt fenn, — dr. Goitein Gábor kaposvári ügyvédnek, 1932. szeptember közepe tájt: „Gáborom, kedves, a legjobbkor jöttél, még mielőtt magamra zártam volna remeteségem kapuját (nemcsak asszonyok kizárva, hanem a gyöngébb nem is. Ki lett alkudva, hogy ebédemet, vacsorámat csak süketnéma eunuch adhatja be az ajtónyitáson.) A nyár a regény elől való bújdosásban telt el, legalább fele. Második fele az emberek elől való bújdosásban, s így sikerült összeraknom a regény csontvázát... Most következik a hús felrakása, ez könnyebb munka, gondoltam, itthon is menni fog. Hát nem megy. Reggel nyolc óta benn vagyok a hivatalban. Azóta készülök neked Írni, mpst már elharangoztak delet. Közbelépett két apáca, egy szépasszony, egy helyettes polgár- mester, két egyetemi tanár, még egy szépasszony, három koldus, egy c eruzavigéc, egy nem szépasszony, és most hozza a markoláb a kerületi főkapitányt, — és nekem október 20- ig ezer ilyen kutyanyelvet kell leírnom .. Az Aranykoporsó a földvári tartózkodása után alig több, mint négy hónappal készült el. Azóta itthon is számos kiadást ért meg és különböző idegennyelvű kiadása — egyebek közt holland, német és szlovák nyelven — is megjelent. Az író emléke, földvári tartózkodása 1979-ben — Móra Ferenc születésének 100. évfordulója alkalmából — megérdemelne egy emléktáblát az egykori Zrínyi Szálló falán. Wallinger Endre
