Dunántúli Napló, 1978. augusztus (35. évfolyam, 210-240. szám)
1978-08-12 / 221. szám
1978. augusztus 12., szombat Dunántúli napló 3 FILMJEGYZET Suttogások, sikolyok Feloldani személyiségünk határait Zógon Gyula szigetvári képzőművész középkori történelmi személyiségek arcképét faragta fába. A munkához különleges anyagot használ, az óváros kapujának egyik több száz éves tölgyfagerendájából farag. A program: pihenés, utazás, munka Ön hogyan tölti el a nyarat? A költő, a szerkesztő, a történész és a fotóművész Vannak filmrendezők, akik nagyon sokat tudnak az emberről. Ezek közé tartozik Ingmar Bergman. Talán ő jutott legtovább személyiségünk benső tájainak láthatóvá tételében, E tájon játszódik 1972- ben készült Suttogások, sikolyok c. filmje is. A három nővér közül Ágnes súlyos beteg. Méhében rák növekszik, hogy segítségével megszülessen a szenvedés. Naplójában így ír: „Mihez kezdjek az egyedülléttel, mitévő legyek a rám zúduló idővel? Bevonulok hát a kétségbeesésbe és hagyom, hadd emésszen. Többet ér kitárulkozni, s elfogadni, ami kínoz, ami fáj.” Karin. Ő a legidősebb. Megfagyott ráció egy szép női testben. Telve gyűlölettel, szorongással és vad keserűséggel. Mária. Gyermeki élvezet-vágy telíti, sejtelme sincs a környező világról, beéri önmagával. A három nővér között él Anna, a háztartási alkalmazott. Bár kislánya meghalt, lételeme mégis az anyaság. A három nővér képviseli személyiségünk rétegeit. A kövületként bennünk élő gyermeki elégedetlenséget és infantilis mohóságot, kényelmet és lustaságot, csömört és türelmetlenséget. Ezzel szemben áll a ráció, mely hűvös és számító, mely, ho kell, büntet a vágyakért, állhatatos dühvei az élet ellen. Ágnes tükrözi érzelmeink betegségét. A szenvedést a magánytól, a csömört és mélységes kétkedést az üres és keA felkavart víz című amerikai film zavaros itala még arra sem jó, hogy egy kánikulai nyárestén felüdítse az embert. Ha mégis úgy érezzük, már megint lehűtötték bennünket, az annak a bosz- szantó felismerésnek tulajdonítható, hogy ismét elvesztegettünk egy délutánt, egy estét. . . És még azt sem tudjuk pontosan, ki? kit? miért? ölt meg. Hogyan jött rá a cso- dadetektív a csodálatos megoldásra, amit én a magam részéről e percig sem érzek megoldásnak. (Bár gondolkodhatnék rajta napokig, ha emlékezetes volna ennek a filmnek akár egyetlen kérdésfölvetése is.) Emlékezetes viszont a sok brutális verés, a különböző gyártmányú monstrumpisztolyok, az emberek láb alól való eltevésének jó néhány hányingerlően bestiális módozata, mozzanata. Az izgalom, a szorongás, a félelemkeltés elképesztően sok hűhója — semmiért. Ha ebben a filmben mindemellett föl kellett volna ismernünk egy meglehetősen erőtlen társadalmi önleleplező tendenciát is, mindettől képtelenek voltunk mégcsak a szándékra is odafigyelni. Sokkal erősebb hatást tett ránk ennek a nagy hagyományú, nagy alkotásokat felmutatni tudó filmgyártásnak, filmiparnak az önleleplezése, annak a meg- vallása, hogy még a kendőzetlenül pénzközpontú, egyértelműen kommersz ágazata, régiója is kiszáradóban, kiürülőben van. gyetlen ég alatt. E három réteg Annához, a melegséget, védelmet, biztonságot jelentő anyához fűződő viszonyból kapja meg sajátos jellegét. Bergman életünket meghatározó szükségletként mutatja föl a közösség utáni abszurd és csillapíthatatlan vágyakozást, az ügyefogyott próbálkozásokat az ember és ember közti távolság és elszigeteltség leküzdésére. Hisz „be vagy a Hét Toronyba zárva", tudja ezt Bergman is. Mégis az egyetlen mentség a félelem, az „ólálkodó semmi” ellen az emberi érintés szükséglete. Természetes, s talán ezért csak kevéssé tudatos és gyakran bűntudatos szükséglet ez, amely kifejezi személyiségünk sajátos kettős természetét. Olyan, mint a fény, melynek van részecskeállapota, mely körülhatárolt és ezáltal izolált, ugyanakkor van hullámtermészete is, mely feloldja a határokat. Ilyen szükségletünk feloldani személyiségünk határait, ha csak pillanatokra is, a másik ember tekintetének, kezének, bőrének érintésétől, és oz így kifejezett szeretet hőfokától. Csak ez oldhatja föl a magányt, a szenvedést szülő szorongást. Ágnes a film utolsó jelenetében gazdagnak, hálásnak érzi magát, mert életében megismerte a szeretetet, közel állt egy másik lényhez, Annához. Mert ő viszi át a szenvedést a túlsó partra. A reménység — ez Anna. S. A. Ha ez a tény valakit is szórakoztat, ezúttal be kell érnie ennyivel .. . Ott, ahol az elnök népszerűségi indexét szinte percről percre mérik, ahol a közvéleménykutatás sohanemvolt tökélyre fejlődött, lehetetlennek látszik, hogy éppen a filmipar ne élne a hatásvizsgálat kézenfekvő módszereivel és ne készítené el legalább a „pénzes” filmek „tetszési indexeit". Márpedig az embernek néhány újabbkeletű amerikai film láttán az az érzése támad, mintha ezeket a filmeket mindenfajta szükségletre, keresletre fittyet hányva bocsátanák útjukra gyártóik, holott érdekük ezzel éppen ellentétes, hiszen a mindenkori tömegek szórakozási szükséglete képezi ezen nagyon is egyértelműen anyagi érdekek érvényesülésének alapját. De milyen érdekek fűzhetnek minket az ilyen, enyhén szólva bizonytalan hatású filmek immár tömeges importjához? Kit szórakoztatunk ezekkel a filmekkel? Kinek ajánlhatjuk őket nyugodt lélekkel? Az úgynevezett „átlag mozinézőnek"? Lehet. Sok ismerősöm van, de azt hiszem, közöttük — ezek szerint — nincs egyetlen átlag mozinéző sem . . . Ettől függetlenül az ilyen filmek bemutatásakor rendszerint hosszú sorok állnak a pénztár előtt; nagy és egyre kielégíthetetlenebb az emberek szórakozási vágya, kikapcsolódási igénye. B. K. A pihenés, a kikapcsolódás igazi évszaka tagadhatatlanul a nyár. A napfény, a friss levegő, a fürdés igézete, a kóborlások, az újjal való ismerkedés nagy lehetősége. A munka persze sokaknál ilyenkor sem szűnik meg, csak átalakul a szabadságok idejére, kiegészül, alkalmazkodik, új lendületet kap. Körkérdésünket is a nyár ihlette. Arra voltunk kíváncsiak, vajon hogyan töltik szabadságukat kedves ismerőseink. ♦ MAKAY IDA A költőnőt lakhelyén, Vémén- den találtuk meg. Számára a nyár tényleg szünetet jelent, hiszen pedagógus is lévén, ilyenkor élvezheti megérdemelt pihenését. — Nagyon szeretem az elhagyott kerteket, az eldugott zugokat. A kerítés mellett, az udvarban is megbúvik egy ilyen vad lugas. Ide szoktam kivonulni kedvenceim köteteivel, Rimbaud-val, Pilinszkyvel és pécsi költők alkotásaival. Hol írok, hol olvasok. Falom a verseket. Másik kedvenc nyári rezidenciám egyik barátnőm dzsungelszerű kertje, ahol még hinta is van. Ugyanis a hinta a másik szenvedélyem. A játszótérre is gyakran lejárok, szeretem a gyerekek társaságát és szeretek hintázni velük. S könyveimmel megpakolva gyakran felülök a vonatra, utazom a Dombay-tóhoz, mert úszni is imádok. Csodálom a természetet és a szépséges tavat. A nyár mindig meghódít és munkára inspirál. Makay Ida az utóbbi időben is jó néhány verset írt, közülük való az alábbi is, melyet a szeretett Dombay-tó ihletett: A völgyben, ahol évszakok forognak piros szirom meg csillaghópihe kavarog, ahol friss tavaszok zsongnak s őszök érnek el, pillangók szive rebben a meghallhatatlan csöndben, ahol virágok múlnak, jeltelen ragyog a tó magányos ékköve ♦ SZEDERKÉNYI ERVIN — Számomra két hét volt a nyár — válaszolja a kérdésre a Jelenkor főszerkesztője. — Ezt az időt családommal együtt a szigligeti alkotóházban töltöttem. Fürödtünk, kirándultunk. Tihanyban megnéztük Borsos Miklós kiállítását is. És mivel a családom imádja a lovakat, ellátogattunk a nagyvázsonyi lovasiskolába. De csak nézőként! . . . Az alkotóházban kitűnő társaság jött össze. Ott volt a Pécsről indult írók többsége is, Galsay Pongrác, Telegdi Pál, Kende Sándor. Fölelevenítettük a régi emlékeket, jókat beszélgettünk. Itthon most a Jelenkor szeptemberi számának nyomdai előkészítésén dolgozunk és örömmel készülünk az októberben esedékes 20 éves jubileumunkra. Ugyanis 1958- ban jelent meg először a folyóiratunk. Az évfoiadulóról méltóan, de visszafogottan szeretnénk megemlékezni. ♦ T. MÉREY KLÁRA Az idei nyár még nem hozott kikapcsolódást T. kdérey Klára kandidátusnak, a Dunántúli Tudományos Intézet történészének. Júliusban Eszékre utazott, ahol előadást tartott a nemzetközi kultúrtörténeti szimpozio- non. Hazaérkezése óta pedig könyvet ír, pontosabban egy könyv egyik fejezetét. A DTI igazgatójának, dr. Bihari Ottó akadémikusnak szerkesztésében készül egy könyv Barcsról. A kötet foglalkozik a nagyközség múltjával, jelenével és egy kicsit a jövőjével is. T. Mérey Klára azt vizsgálja, milyen is volt a község élete a kapitalizmus alatt. Augusztus közepén a Dráva menti napok keretében pedig előadást tart ugyancsak Barcsról — Barcson. — Ezek után négy napra elutazunk szülőfalumba, Lengyelbe. Tudja, milyen csodálatos kis falu az? Óriási park díszíti és az Apponyiak volt kastélya, ahol ma az ismert mezőgazda- sági szakiskola rendezkedett be. Ez lesz az igazi kikapcsolódás és azután máris kezdődik az őszi munkaprogramom. ♦ TÁM LÁSZLÓ Nagy élményeket tartogatott a nyár Tám László fotóművésznek. Alig fejezte be előadásait a salgótarjáni felsőfokú fotóstanfolyamon, máris csomagolt a nem mindennapi útra. A magyar küldöttség tagjaként ő is elröpült Havannába, a XI. VIT- re. — A magyar klubban az előadások, találkozások alkalmával hangulati háttérvetítéseket tartottam hazánkról és népművészetünkről. Esténként diapo- ráma bemutatókkal szórakoztattam a szépszámú látogatókat. Úgy hiszem a kubai fiatalok tetszését is sikerült megnyernem, annál is inkább, mert eddig ez a műfaj náluk eléggé ismeretlen volt. — Szerencsém volt abban is, hogy sok szabad idővel rendelkeztem és bejárhattam azt a csodálatos várost. Ami nekem is furcsa volt, azt a páradús, túlforró éghajlat jelentette. Az első időben lélegzeni is alig tudtunk, de azután megszoktuk és amikor hazaérkeztünk, szinte dideregtem is egy ideig. Rengeteget fotóztam, főleg az embereket. Meggyőződésem, hogy egy országra, egy városra nem annyira az épületei, mint az emberei a jellemzőek. S rajtuk keresztül lehet csak megismerni az idegen életformát, az idegen országot. Az ottlakók nagyon kedvesek, barátságosak, segítőkészek. — Nagy hatással volt rám, hogy beszélhettem a világhírű zeneszerzővel, Fernandezzel. Jártam a Kolumbusz-temetőben és a Havanna környéki He- mingway-házban is. Élményeimet képekben is igyekeztem megörökíteni és pár hónap múlva remélem megoszthatom az érdeklődőkkel. Barlahidai Andrea f§töáp*rnyő Ilivel«# Gyere, kapsz egy bohócot! Már az átlagos tévénéző számára is érzékelhető tapasztalat, hogy a pécsi körzeti stúdió - más, vállolt feladatai mellett — megpróbál olyan kulturális filmmagazinokat készíteni, amelyek a tájegység eseményeihez kapcsolódva ugyan, de mégis általános tanulsággal, általános érdeklődésre számot tarthatva nemcsak szórakoztató, informáló, hanem bizonyos értelemben népművelő funkciót látnak el. Hasznosnak tartom ezt a törekvést, több okból is. Először is talán azért, mert ez a műfaj ha nem is elhanyagolt, de nem hiánytalan a „nagy" televízióban. Másodszor azért is, mert amennyiben mégis jelen van, a dolgok természetéből fakadóan többnyire vagy a fővárosból, vagy néhány önmagában is kuriozitást jelentő kisvidékről meríti a témáját. Másképpen fogalmazva: sok nagyon érdekes esemény, szempont, probléma stb. kimarad így a,z ország elé kerülő összképből. A Pécsi Körzeti Stúdió jó érzékkel ezt a hiányt pótolja ezekkel a törekvéseivel. A tegnap délutáni műsor — Gyere, kapsz egy bohócot! — ezeknek a programoknak a sorában helyezkedett el, végül is közepes sikerrel. Az egyszerűség kedvéért talán foglaljuk össze „tételesen", mi tetszett, ill. mi nem tetszett a műsorban. Tetszett annak a vidám, játékos, vásári hangulatnak a felidézése, amely a dramatikus játszókörök pécsi találkozóját jellemezte. A Barbakán fokáról konferáló gyerek, a lepényevők, a két 'egpufókabb gyerekkel készült interjú, a Lúdas Matyi ,,némafilm” feldolgozásának technikai eszközökkel valóban a némafilmekre emlékeztető tálalása és sok egyéb — kedves, hangulatos elemek voltak, egy szórakoztató, jó műsor elemei. Nem tetszett viszont például az, hogy (ha magánjellegű villámstatisztikám nem csal) sokkal kevesebb gyerek szerepelt a műsorban, mint amennyi felnőtt. A pécsi amatőrszínpad tagjai terelgették sűrűn a gyerekeket, a Szélkiáltó együttes dalolt. Sólyom Kati énekelt és szavalt, pediq szívesen néztünk volna több részletet a gyerekek ügyes és eredeti bemutatóiból is. Az a néhány kép, amely a Mátyásról és az igazmondó juhászról szóló mesét elevenítette meg, sejtette például, hogy ezek a gyerekprodukciók nagyon ötletesek lehettek, méltóak lettek volna a képernyőre. Nem tetszett továbbá az sem, hogy a műsor végül is egy meglehetősen régi esemény felidézését fogadta el keretéül. Krónika is kívánt lenni, de csaknem két hónappal az esemény után ez már gyenge dolog. Ráadásul nem is volt krónika, épp az előbb említettek miatt, hiszen nem derült ki belőle a rendezvény tartalma, eredménye sem. Úgy tűnt, a látványosság, az elegáns könnyedség görcsös igénye feledtette el a készítőkkel azt, hogy bármilyen műsorról legyen is szó, világos koncepció és mondanivaló nélkül semmi sem áll meg a lábán. De ami legfőképpen nem tetszett, az az adásidő volt. Kitűnően szórakozhattak volna a gyerekek ezen a műsoron mondjuk vasárnap délelőtt vagy délután, ha már az eseményhez időben közelebb nem lehetett műsorra tűzni. De pénteken 17.40-kor.. . H. E. Felkavart víz Izgalom, félelemkeltés, sok hűhó — semmiért
