Dunántúli Napló, 1978. augusztus (35. évfolyam, 210-240. szám)
1978-08-05 / 214. szám
e Di mein túli napló 1978. augusztus 5., szombat Találkozások a termeszettel A pellérdi tó Víz, nád, madar A nagyháló a halászmester ablaka alatt szárad. Az udvart belengi a háló fonalába ivódott halszag. Egymásba rakott fűzfakosarak, kátrányozott, súlyos faladik — félig a parton . . . Kacsák gágognak az udvaron — alighanem a kutyaház tetején trónoló kakas beképzeltségéről folyik köztük a szó. Gerle búg a ház mögött álló százéves szomorú fűz ágai között, s persze a verebek sokasága is érzi az est közeledtét. . . Véget ért a halászat. Behúzódott házába a halászmester, elmentek a munkásai — a pellérdi tavak vize megszűnt hal- tenyésztő üzem lenni. Féloldalra dőlve himbál a tavon a motoros etetőbárka — csak ennyi emlékeztet most arra: tulajdonképpen ez is egy ipar... Tíz percre a várostól varázslat szemtanúi vagyunk: a sással, náddal övezett öt tó új arcot ölt, s egyben új életet kezd — az egyszer volt vadvízország rejtelmes, ezerszínű életét. Szürkegém tűnik fel az égen, éles, vékony hangon felém kiált, s aztán komótos szárnycsapásokkal a tó közepén álló oszlop felé veszi az irányt. Vacsoráid ő . . . Hosszú, sárga csőre — tévedhetetlen halászszigony. A nap a tavat nyugatról szegélyező nyárfák magasában vörösük — ebben a bíborfényben áll a rendíthetetlen nyugalmú gém. Kékesszürke teste, fehér feje és nyaka — különös szépségű, festett szobor. Órákig áll lesben, ha kell — de itt, a mesterségesen szaporított és hizlalt lusta halak birodalmában, miért is kellene? Pár perc és lecsap. A néző számára egy-egy kecses mozdulat csak az egész, a nagy madárnak meg szinte semmi — pedig hát eg9 dráma zajlik itt... A hal még rándul egyet, s aztán már fent csillog magasan a tó felett. És új gémek jönnek. Egy, kettő, s aztán egyszerre három is. Vajon hol lehet a tanyájuk? Fészek sehol. Behúzott nyakkal szállnak — a halak számára mindmegannyi suhanó halál. Persze van a nádvilágban humor is. Ökörszem röppen a nádra elém — rövid farka délcegen felcsapva. Mint a morze: tit-tit hangokat ad, s pörög, ugrál körbe futja a nádat. Rozsdabarna tolla most élesen elüt a harsogó zöldtől — de bezzeg ősszel és télen keresnéd csak! Pilléket, rovarokat kerget —■ s a szája be nem áll . . . Mozdulatlan a víztükör, s mozdulatlan a nád is. Naplementekor gyakran van ez így: elül a szellő, hogy aztán amikor elsötétül minden újra feltámadjon hideg hullámokat keltve. Valami furcsá ösztön lesz úrrá a tavivilág valameny- nyi lényén: ami él, az hangot ad. Búg a gerle, krakkog a gém, énekel a rigó, viháncol- nak a verebek. Ismeretlen madarak is szólnak a közelben valahol, s aztán varjúcsapat tűnik fel az égen — s persze ők is hallatják hangúkat. Hosszan tekereg az égen az ezernyi fekete madár — élő, károgó országút: valahonnan valahová. Vajon mi lehet a titka ennek a naplemente előtti hangversenynek? Az erdőkben ugyanezt figyelhetjük meg: a nappal és az éj küszöbén a fűtől a fák tetejéig minden élőlény mond valamit .. . S aztán csend támad. Hirtelen, bántó csend. -Eltelik vagy egy óra míg új hangok kelnek: az éjszakai életet élő állatok hangjai. De most ez még mesz- sze van. Még nincs igazi este. A récék még csak most csapnak fel a vízről, hogy esti sétájukra elinduljanak. A nyárfák mögött, Pellérd határában, búzatarlók sárgállnak — ez most a vadkacsák kedvenc leszállóhelye. Tőkésrécék. A gácsér feje és nyaka kék — virító fehér gyűrűvel. A tojók barnák. Először csak néhány száll át a gát felett, aztán egyszerre talán száz is. Az idén sokan vannak. A nádrengeteg, a tavivilág megszokott életét néha megmagyarázhatatlan események zavarják meg: ilyen volt a tavalyi madárvész is. Szárnyas tetemek úsztak a vízen — de különösen sok vadkacsa pusztult. A betegség megtörte a madarak erejét, napokig ültek fátyolos szemmel a parti sás fedezékében — ügyet se vetve a máskor olyannyira rettegett emberekre. Legtöbbjük ott pusztult az eliszaposodott vízben — de most újra sokan vannak, százak szállnak a végtelen mezők felé, sőt talán ezrek is . . . Surrog az ég, s hápogástól hangos. De erre már szárnyra kapnak a sirályok is. Éles rikoltozásuk teljessé teszi a hangzavart. Ezek a fáradhatatlan, hegyes szárnyú, tiszta madarak különös érzéseket keltenek az emberben. A sirály a tengerre emlékeztet, a tenger a gyermekkor álmaira . . . Reccsen a nád. Nem, ez nem madár. Testes, földön futó állat. Róka talán? Vagy vidra .. .? Igen, vidra is volt itt a tavakon még nem is olyan régen, sőt, van talán ma is ... Amerre fut a láthatatlan állat, táncol a nád feje. Róka lesz. Előjött a vizeket övező sásos rengetegből — új tragédia van hát kibontakozóban... Vajon mi lesz az áldozat? Nádban megbúvó kismadár, fácáncsibe, nyúlfiók — vagy talán a koma is hal után vágyakozik. . . ? Itt, nem messze attól a helytől, ahol most állok, Pali bácsi, a vadőr, különös rókakalandot élt át. Fent ült a fűzfán — rókalesen. Tél volt, s természetesen éjszaka. A tavat jég borította, itt-ott csillant ki csak a víz. S egyszer csak feltűnik valami a jégen — de nem róka. Vidra! Méghozzá nem is egyedül? Árnyék követi — egy róka árnyéka ... A vidra a lékhez szalad, vízbe veti magát — s már ugrik is ki, hallal a szájában. És ugrik a róka is: s máris övé a hal... A vidra odébbszalad, tanácstalan, majd újra a lék, újra egy hal, de újra ott a róka is ... Most persze nem valószínű, hogy a vidra-fogta hal lesz a koma vacsorája — kevés a vidra már. Elhalkul a nád. És halkul a madárhad is. Még átsuhan a tó felett egy vörösvércse, aztán néhány fecske is, s hirtelen üres lesz az ég. Felcsap egy hal a közelben, majd még egy. Megmozdul a víz — itt az esti szél. Hullámok kelnek, megdől a nád. Ahol a hold aranyhídja átível a vízen — úszó madarak kontúrja himbál. Récék? Vagy szárcsák? Réce is él itt vagy fél tucatnyi faj — s ki tudja mennyi másfajta úszómadár? Vízityúkok, vízicsibék, kárókatonák . . . Valaki az elmúlt évben kócsagot is látni vélt a pellérdi vízen, sőt, azt beszélik: egy meg lőttet is kivetett a víz... Itt a vizen, a tó körül, a sásban és általában a nádivilágban minden percben életek sokasága születik, s életek sokasága múlik el — s ez így természetes. A bogarakat megeszi a kismadár, a kismadarat a nagyobb madár, a nagymadarat más nagymadarak ragadják magukkal, mintahogy a hal is életet eszik, s mintahogy a halat is ezernyi veszély fenyegeti . . . Néha felhangzik egy-egy sikoly, mint például most is, alighanem pockot fogott a bagoly — de itt még a pusztulás sem ijesztő, hisz mindennek oka és értelme van. De nem így a kócsag-halál... Izzik a hold. Hullám csapódik a kikötött ladik oldalának, csörren a lánc. Egy nap véget ért, s egy másik máris megkezdődött a tavon. Békés Sándor Régi pécsi vásárok Kétszázhenvenkilenc évvel ezelőtt, Pécsett még nem tartottak minden hónapban országos állat- és kirakodó vásárt. I. Li- pót, Bécsben, 1699. augusztus 15-én kiadott királyi szabadalomlevelében még csak 3 országos vagy évi kirakodó- és állatvásárt engedélyezett „az isteni gondviselés segítségével dicső és győzelmes fegyvereinkkel a török járom alól kiragadott és Magyarországunk koronájának ősi jogon visszaadott Pécs városának úgy a saját hasznára és a körülfekvő vidékeknek is előnyére". Egy hétig tartó vásár A három vásárt Pécsett gyertyaszentelőkor,. pünkösdkor és Katalin napján tartották meg. Ezek közül a pünkösdi vásár — a kiváltságlevél alapján — egy teljes hétig tartott. Az évi negyedik vásár megtartását Pécs városa Mária Teréziától 1741-ben kérte, azzal az indokolással, hogy téli vásárja kettő, de nyári csak egy van. Ezért szüksége mutatkozik még egy nyári vásár engedélyezésének. Ezt a vásárt augusztus 20-ra engedélyezték. így tartották meg a vásárikat 1806-iq, amikoris I. Ferenc október 17-én kiadott privilegiá- lis levelével a vásárjogot megújítottál és az augusztus 20-i vásárt áthelyezte az augusztus 15-ét megelőző hétre. Később ezt véglegesen augusztus 5-re, a havi-hegyi búcsú napjára tették. Vásárpénzből útjavítás Mivel Pécs 1703-tól 1780-ig a püspöki földesúr hatalma alatt állott, érdemes megemlíteni, hogy a vásárjog nem a földesurat, hanem a várost illette meg. A vásári jövedelmeket kezdettől fogva mindvégig a város szedte és eredetileg az utak, valamint a hidak karbantartására fordította. A negyedik vásárt is utólag maga a város kapta. Az első három vásárt a város 224 éven át, az augusztusit pedig több mint 180 évig tartotta meg. Mind a négy vásárt az Irányi Dániel téren tartották meg, csak 1853-ban határozta el a város képviselőtestülete, hogy eqy nyári (pünkösdi) és egy téli (Katalin napi) vásárt a szigeti városrészben kell megtartani, Ezt a szigeti külvárosi lakosság kívánságára tette, de a másik két vásárt a budai külvárosban tartották. Harangszó jelzi a vásár kezdetét Abban az időben a vásárokat még nem plakátokon közölték, hanem a városháza sarkán lévő szögre kifüggesztették egy emberkart ábrázoló jelvényt. A kézhez kard volt, s közben a városházi torony harangjával negyed óráig „beharangozták" a vásárt. A vásárnak akkor volt vége, amikor ugyancsak negyedórás „kiharangozás" mellett, a karjelvényt levették. A vásárokon a közrendre a polgári és katonai kompániák emberei ügyeltek, napi 20 dénár napidíjért. A 4 kompániába tartozó legénység gyakran összeveszett egymással. Ezért 1741-ben a tanács, a Katalin napi vásárkor elrendelte, hogy csak polgári kompánia vonuljon ki a vásárra, a többi pedig felváltva vegyen részt a következő vásárokon. Ha a kompániának emberei vásári tolvajt fogtak el és a lopott holmit elvették tőle, de a károsult nem jelentkezett, akkor a lopott tárgyat a kompánia emberei kapták meg. Ha viszont a károsult jelentkezett, az egészet át kellett adniok, de a tolvajfogó részére köteles volt borravalót adni. A „ró'fpénz” a város bíróé A helypénzt esetről esetre a belső és külső tanács megbízott tagjai szedték és azt — a napidíj levonása után — befizették a város pénztárába. A befolyt ,,rőfpénzt" pedig a a városbiró kapta, annak volt a mellékjövedelme. 1735-ben azután határozatilag kimondották, hogy a város a „rőfpénzt” örök időkre átengedi a havihegyi kápolnának. Azóta a kápolna gondnoka vette át rendes elszámolásra. A hetivásárokat — a török hódoltság megszűnése óta — mindig szerdán és szombaton tartották meg. 1712. december 13-án — a pestisjárvány után — a hetivásárok napját úgy módosították, hogy ünnepnapon soha sem szabad tartani. Ha a szerda vagy a szombat ünnepre esett, a hetivásárt egy nappal előbb tartották meg. Érdekesek voltak a régi piaci rendszabályok. A helypénzt a piaci hajdúk zárt perselyben szedték össze és abban szolgáltatták be. A város kapuin kívül — a külvárosban és a külső határban — a falusiaktól tilos volt az élelmiszert előre megvásárolni. Ha valaki ezt mégis megtette, a város kapuit őrző hajdúk nem engedték az árut behozni. Elkobozták és az áru egyharmad részét ők kapták. Az 1714. augusztus 21-i határozat értelmében viszonteladók is csak a piacon vásárolhattak — de csak 10 óra után. A piacon a pékek csak közös boltban (Brodladen) adhattak el süteménvt. 1718. január 22- én olyan határozatot hoztak, hoay az asszonyok a maguk sütötte kenyerüket csak heti vásáros napokon árusíthatták a piacon, más napokon nem. A kikötés az volt, hogy az ő kenyerüknek egy fonttal nehezebbnek kellett lennie - anélkül, hogy a rendes kenyér áránál dráqábban adhatták volna. 1730. május 19. óta az asszonyok nem árusíthattak kenyeret, ha férjüknek rendes foglalkozásuk volt. 1740. május 8-a óta elkobozták az é'elmiszert attól, aki azt a piacon kívül, utcán, kapu alatf, boltban, műhelyben vagy házakban kínálta megvételre. Ha ez megismétlődött, az illetőt — az áru elkobzása mellett - meg is bírságolták. Kofabotozás a nyílt piacon Ho a piacon az eladó és vevő már megállapodott az árban és valaki utólag többet ígért, „rálicitált" — s ezzel fokozta a drágaságot — azt személyre való tekintet nélkül börtönnel büntették. 1745. május 23-tól kezdve pedig, ha valamelyik kofa a megengedett idő előtt akart a piacon élelmiszert vásárolni, pénzbírsággal sújtották. Aki a pénzbírságot nem fizette ki, a nyílt piacon megbotozták. Pusztai József 75 éves Szervátiusz Jenő, a Romániában élő magyar szobrászművész • --------1 mi . jam am —■■ M adonna Gyimesi család
