Dunántúli Napló, 1978. augusztus (35. évfolyam, 210-240. szám)

1978-08-20 / 229. szám

1978. AUGUSZTUS 20. BELPOLITIKA DN HÉTVÉGE 7. Lvov-Kertvárosbcm —1978 nyarán Néhány éve még autóbu­szos kirándulás volt Mólomba jutni, most már hovatovább városi séta. Mólom szélső há­zai és Lvov-Kertváros jelenleg legdélibb házai szinte kar­nyújtásnyira vannak egymás­tól, a Pécs végét jelző tábla alig 50 méterre az egyik épülő háztól szinte fikció már. Lvov-Kertváros B építési te­rületének 2. tömbjével ismer­kedtem a napokban. Két-há- rom hónap alatt — amióta nem jártam itt — minden megváltozott. Honnan is lehetne elindul­ni? A buszvégállomástól. Ez a „tér" mindig tetszik nekem. No nem a mostani képe mi­att, hanem inkább amiatt, amit mindig belesejtek: egy nagyon szép városi köztér szoborral és szökőkúttal, dús- lombú fákkal és pompázó vi­rágokkal ... és autóbuszok nélkül. Aztán eltölt a félelem: akkor sem lesz itt városi tér, ha odébbköltözik a buszvég­állomás, mert vajon kimond- ja-e valaki, hogy a jól meg­épített autóbuszfordulót fel kell törni, s visszahozni az évekkel ezelőtt innen is elta­karított humuszt... Az Egri Gyula úti házsor, ami felé gaztengeren és szál­ló poron át törtetek, unalmas szürkén fogad, de aztán az épületek között felvillan né­hány elevenebb szín. Frissen betonozott út széle parkoló­sávval — ez az első hírnöke az új városrész egyik érdekes sajátosságának, a nagyszá­mú parkolónak. Szakítva a korábbi beépítési móddal, az új szisztéma egyenesen kínál­ta erre a lehetőséget. A mö­göttem levő negyedre a sá­vos beépítés a jellemző: hosz- szú épületsorok, köztük utcá­val vagy parksávval . .. Vona­lak. Itt a kertes beépítés sze­rint az épületsorok kígyózva kanyarognak, s az az öböl, mely az útra nyílik, nagy parkoló, amely pedig mór csaknem kész, az első udvar még a tereprendezés szaka­szában. Egy-egy parkoló-ud­varban 60—70 gépkocsinak lesz helye, s csak ilyen ud­varból lesz kilenc, az egyéb parkolóhelyekről nem is be­szélve. Megyek a Sarohin tábornok útján — ez a málomi elága­zásig kész, az onnan délkelet felé forduló — a Siklósi út felé tartó — szakaszból még sehol semmi. Itt kezdődik az igazi hadműveleti terület, amelyen előretolt erődökként állnak a szép nagy, piros számokkal jelzett trafóházak. Az energiáról már jó előre gondoskodnak. Az első tízemeletesek — hó­fehérek — már állnak, s in­nen kezdve, mint egy óriási házgyár, olyan a terep: a készülő házak úgyszólván minden építési fázisa egy­más mellett tanulmányozható. Itt például a majdani út men­tén tízemeletesek fognak so­rakozni. Az első kettőt már szerelik, a következőknél a fogadószint zsaluzatát helye­zi el a Cato, aztán a cölöp­alapok letisztogatott fejeit lá­tom, majd cölöpalapozó gé­pet figyelhettem meg munka közben, az utolsónál meg ... Egy ilyen tízemeletes, ha meg­állunk mellette, a magassága miatt ugyebár óriásnak tűnik. Ennél azonban sem panel, sem alap, csak egy gyúródeszka- simaságú, vörös salakkal bo­rított, nem is tágas térség, amelyen mésztejjel „rajzolták meg" a majdani ház körvo­nalát. Elképesztően kicsi és csak nagy üggyel-bajjal tu­dom beleképzelni ebbe a he­venyészett alaprajzba a le­endő lakásokat. Amint a tízemeleteseknél, úgy az ötszinteseknél is nyo­mon követhető a gyártás me­nete. A házkígyó két kanyaru­lata már áll, ezeknek a színe nyűgözött le a távolból, s most szemtől szemben látva, önkéntelenül is dicsérettel il­letem a tervezői leleményt. Az épületsor egyik oldala vaj­színű, benne egy-egy vízszin­tes elemsor — szekciónként lépcsőzve — zöldeskékre fest­ve. A másik oldalon megfor­dították az egészet, s ott az épület főszíne a kékeszöld, benne a vajszínű csíkokkal. Tovóbbmenve figyelem a gyártási folyamat mind kezde­tibb szakaszait és elidőzöm ott, ahol a kiásott aiapgödör szélén áll a betonszivattyú, s hosszú ormányán eregeti a sávalapokba a hígon folyós betont. Röpke negyedóra alatt négy mixerkocsi döntöt­te bele terhet az árokba és alig lett több a beton, mint ami volt, amikor odaálltam. Próbálom magamban számít- gatni — persze teljesen szük­ségtelenül —, mennyi betont is nyelhet el az a városrész, míg minden elkészül. Hány száz vagon kavicsot kell hoz­zádolgozni, mennyi vízzel kell meglocsolni, hány embernek kell mindez alatt kapcsolatba ke­rülnie ezzel a matériával? Itt, ennél az irdatlan beto­nozásnál csupán három em­bert látok: az egyik, aki ide­vezényelte a mixert, a másik, aki a pumpát kezeli, a har­madik meg, aki az ormányt irányítja. Néhány tíz méterrel innen a következő épületsor alapgöd­re készen várja a Poclaint, amely majd a sávalapok he­lyét kotorja ki, és ezzel vé­gére is értem a lakásoknak — ettől kezdve sehol semmi, illetve... az egyik előretolt trafóház és a majdani mun­kák helyét jelző cövekek. Ahol most állok, az épít­kezés pillanatnyi helyzetének a legmagasabb pontja. A té­véházak fölött átlátni a Me- csek-oldalra, s „régi” Lvov- Kertváros csaknem egészében áttekinthető és — egyáltalán nem mutat szégyellnivaló ké­pet. De mielőtt jobban beleme­rülnék a közelebbi és távo­labbi városkép szemlélgetésé- be, a közvetlen környezetet veszem szemügyre. Előttem egy „csontváz” — a leendő nevelési központ első épülete, a 20 tantermes általános is­kola, amelyben jövő szeptem­bertől tanítani kell. Tehát az építkezés központjában va­gyok: nyugat felől épületek — készülők és elkészültek — sora övezi ezt a hatalmas, nyílt területet, ami később sem lesz sokkal zsúfoltabb. Hiszen a nevelési központ — e tervidőszakban 270 milliót kell beépíteni — maga is levegősen, kör alakban egy­más mellé telepített épületek együttese lesz. Most azonban ezen az első épületen csend van. Néhányon foglalatoskod­nak ugyan, de az előrehala­dáshoz nem lényeges munkát végeznek. Áll a daru, tétlenül eszi az ezer és tízezer forin­tokat, mert késnek a Paksról várt homlokzati elemek a hozzájuk tartozó alapgeren­dákkal egyetemben. Ha sokat késnek, még a 79 szeptembe­ri átadás is kérdésessé vál­hat. Pedig addigra rengeteg gyerek lesz a környező há­zakban, akiknek itt kellene iskolába járniuk, nem terhel­ve az amúgy is zsúfolt „régi" Ivov-kertvárosi iskolákat. Ezen a nagy területen — a nevelési központ körívén kí­vül — két óvoda-bölcsőde­épület is lealapozottan várja az IMS-vózszerkezet felállítá­sát. Ezek 79 végén lépnek be. Az első orvosi rendelő, az első üzletek is jövőre készül­nek el. Lakás és újra a lakás — ennek kell mennie. A csak­nem összkomfortos „régi" Lvov-Kertvárosnak kell idén/, és nagyrészt még jövőre is kiszolgálnia az új, egyre gya­rapodó lakosságát intézmé­nyekkel, kereskedelemmel, szolgáltatással. Hársfai István Munkásvezetők Bánkuti Zsuzsa Mindennap egy sikerélmény — Mi lesz, ha visszajön az egyetemről? — Arra gondol, hogy kérek-e íróasztalt? Nem. Továbbra is a termelésben akarok dolgozni. — És ha nem sikerül az egye­tem? — Nincs mit vesztenem. Már az általános iskolából is úgy indultam, hogy munkás leszek. Csak akkor még a mezőgazda­ságba készültem. A szőlő- és bortermelő szak­mát tanulta. Jelesen érettségi­zett a Nagy Lajos Gimnázium és Szakközépiskolában. Abban az évben 32-en indultak mun­kát keresni ezzel a szakmával. Ö egy kicsit késlekedett a je­lentkezéssel, nem tudott elhe­lyezkedni. így került a Pécsi Dohánygyárba. Betanított munkásként kísér­Kopognak az ablakon: — Kávéért jöttek a lányok — mondja Pataki Gyula. — Ilyen­tájt szoktuk meginni a délelőt­ti feketét. Itt főzzük a műveze­tői irodában. Pataki Gyula egy hónapja kapott kulcsot ehhez a helyi­séghez, amikor átadták neki a kinevezési papírt. Húsz évvel ezelőtt kezdett is­merkedni a tímár szakmával, 1961-ben lett belőle szakmun­kás. Azóta dolgozik itt a Pécsi Bőrgyárban. Faragóként indult, s 13 éven'át állt a gép mellett. Négy évvel ezelőtt ajánlották a kétéves politikai szakközépisko­lára, mely egyben érettségit is A munkatársai azt mondják róla, mindig együtt dolgozik velük. Az igazgatója így jellem­zi: az új feladatoknál csak ar­ra kíváncsi, miért kell csinál­ni. Ha egyetért velük, sosem kérdezi, hogy miből és hogyan teljesítse. Szól, amikor készen van. Szélig János nagyon nyugodt ember. Egyenes tartással ül a széken, kezét maga elé nyújt­ja, megfontoltan formálja a mondatokat. — Véméndi vagyok. Ott is születtem 1932-ben. Édesapám a gyapjúfonó és -kötő mester­ségre tanított, de a jobb mun­kalehetőség miatt a Trefort- pusztai Állami Gazdaságban kezdtem dolgozni. Voltam fo- gatos, B-műszakos — vagyis éj­szakánként tárcsát tisztogató — traktoros, aztán egy tanfolyam elvégzését követően brigádve- zető. Időközben egyesült a Tre- fort-pusztai gazdaság a lovász- hetényivel. A mohácsi szakisko­lában általános növénytermesz­tői és állattenyésztői szakkép­te végig a cigaretták útját. Az összes üzemrészben megfordult. 1974-ben beiratkozott a szak­munkásképző tanfolyamra. Egy év múlva pedig a technikusmi­nősítőre jelentkezett. Ma a fil­terosztályon csoportvezető. Bán­kuti Zsuzsa 24 éves. — Mit szeretne elérni?» — Meg akarom tartani azt az örömöt, amit a munkám je­lent nékem. A tanulással in­kább kipróbálom magam. Úgy gondolom, hogy a munkám alapján adták meg nekem er­re a lehetőséget, s ezt nem szabad kihagyni. Ezért jelent­keztem egy intenzív előkészítő után a Kertészeti Egyetem do­hányfeldolgozó szakára. — Miként egyezteti o két- műszakos munkát és a tanu­lást? adott. Jó eredménnyel végezte el. Amikor visszajött, kinevez­ték csoportvezetőnek. Másfél év múlva, vagyis most júliusban pedig a sertésvelúrüzem mű­vezetőjének. — Soha nem akartam veze­tő lenni — mondja. De mindig sokat dolgoztam. Legénykorom­ban a szüléimét segítettem — plusz műszakokat is vállaltam. Később, amikor megnősültem, tovább gyűjtöttem a pénzt a lakásra. Postavölgyben építkez­tünk, van egy kétszintes csalá­di házunk. — Kétszintes? — Nehogy azt higgye, hogy ez egy kacsalábon forgó palo­ta. Harmad- meg negyedosztá­lyú téglákból épült és a kollé­gáim meg a Zrínyi szocialista brigád tagjai — ahol akkor én is tag voltam — hordták a mal­tert, a téglát. Akkoriban már nagyon sokan jelentkeztek ta­nulni. Ki szakmunkásvizsgára, ki középiskolába. Én nem. Nem zettséget szereztem, nem sok­kal később pedig elvégeztem a szentlőrinci mezőgazdasági technikumot. Tizenkét évvel ez­előtt érettségiztem. Akkor került Trefort-puszta a véméndi terme­lőszövetkezethez, én viszont itt maradtam Lovászhetényben. Nyolr év óta vagyok üzemveze­tő o Pécsi Állami Gazdaságnál. — Találhatott volna munkát Véméndhez közel. Mikor egyedül voltam, nem számított a távolság. Mire családos lettem, már idenőttem. Innét vittem a fizetést. Szép há­zunk, szőlőnk van Véménden, s nemsokára megkapjuk az első autónkat is. Ez a gazdaság kül­dött engem tanulni, adta a munkámért a kitüntetéseket, ju­talmakat, s itt kaptam a lehe­tőséget az előbbrejutósra. — Mit adott cserébe? — Munkát. Talán annyival adtam többet az átlagosnál, hogy sok más kollégámhoz ha­sonlóan, én sem azt néztem, hogy mikor jár le a munkaidő, hanem hogy mikor végzünk a feladattal. Na és hogy miként — Nekem szinte mindennap hoz kisebb-nagyobb sikerél­ményt a munkám. A KISZ-ben is dolgozom. Otthon pedig ol­vasok. Nincs televízióm. Vehet­tem volna, hiszen jól keresek, de inkább könyvekre költőm a pénzt. Több száz kötetes kis­könyvtáram van. Ha a követ­kező években semmi jelentő­sebb változás nem történik az életemben, akkor is elégedett embernek merem mondani ma­gam ... lett volna rá időm. Aztán alig­hogy felépült a ház és meg­született az első fiam, szóltak, hogy szeptemberben kezdődik ez a kétéves, bentlakásos is­kola. Ketten mentünk a gyár­ból. Nem én kértem a gyári javaslatot, ők ajánlották, hogy küldenek. — Elégedett? — Tulajdonképpen mindig az voltam. Persze, nagyobb az örö­möm, hogy már két fiam van és a család együtt dolgoz­gat a ház: körüli kertben. Szép a fizetésem, megbecsülnek. Szerintem mindent elértem, ami az én képességeimhez mérhe­tően elérhető volt számomra. Azért vannak még terveim, de ezek a családdal közösek. Itt a munkahelyemen már csak az a célom, hogy megmaradhas­sak ebben a munkakörben, itt a gépek mellett. Ezért persze legalább úgy kell dolgoznom, mint eddig. lehetne jobban csinálni. Most például a húsmarhaprogramra készülünk. Ezeket a Lovászhe- tény környéki földeket nehéz művelni, legelőnek viszont ki­tűnőek. Nemrég alakítottunk egy valamikori kombójnszérűt bor­júneveidévé. Hétvégeken is dol­goztunk. — Keveset lehet otthon. — Megszokta a családom. Ök is szeretik Lovószhetényt. A hétvégi „kirándulás" legtöbb­ször abból áll, hogy ők is át­jönnék velem. Várnak rám, amíg dolgozom. Nálunk — fő­ként nyáron — sok a munka. Persze, a mezőgazdaságban ré­gen is így volt. Csak akkor én még fogatos voltam . , . Török Éva Szélig János Nálunk sok a munka Pataki Gyula Megmaradni a gépek mellett

Next

/
Thumbnails
Contents