Dunántúli Napló, 1978. augusztus (35. évfolyam, 210-240. szám)
1978-08-13 / 222. szám
I 978. AUGUSZTUS I 3. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. A szocialista magyar társadalom születése 9. Nyitott és mobil társadalom A családi házakból álló pécsváradi új lakótelep Fotó: Erb János Konzultáció Konfliktus és ellentmondás Hasonlóan a város és a falu közötti különbség csökkenéséhez a szocialista fejlődés időszakában óriási lépést tettünk előre a különböző társadalmi helyzeteket elválasztó falak ledöntésében, társadalmi szerkezetünk nyitottabbá tételében. A két világháború közötti időszakban a magyar társadalom szerkezete rendkívül zárt volt, a különböző társadalmi rétegek közötti mozgás csak szórványosan és egyénileg volt lehetséges. Mint arra már többször utaltunk, a szocialista építés kezdeteitől igen nagymérvű társadalmi helyzetváltozás, társadalmi mobilitás indult meg Magyarországon. A KSH Andorka Rudolf vezette mobilitáskutatásaiból kitűnik, hogy a felszabadulást követő 30 évben a lakosság mintegy kétharmadának társadalmi helyzete megváltozott. Örökölt mobilitási esélyek Ennek ellenére ma is viszonylag nagy különbségek vannak a különböző származású fiatalok jnobilitási esélyei között. Mai értelmiségünk 62 százaléka fizikai dolgozó gyermeke és ez vitathatatlanul az értelmiségi réteg nyitottságát mutatja. Ugyanakkor azonban az értelmiségi apák gyermekeinek értelmiségivé válására több mint ötször akkora esélyük volt, mint a szakmunkások és több mint húszszor nagyobb esélyük volt, mint a segédmunkás fiainak. Mindez erőteljesen összefüggésben van az iskolai esélyek egyenlőtlenségével is. A társadalmi mobilitás fő csatornája ugyanis az ötvenes évek végétől az iskolarendszeren keresztül vezet, és mai iskolarendszerünk — mint ezt elsősorban Ferge Zsuzsa és Gazsó Ferenc kutatásai bizonyították — minden törekvésünk ellenére sem képes csökkenteni a különböző származású gyermekek között meglevő társadalmilag determinált különbségeket. Jól bizonyítja ezt, hogy a különböző származású gyerekek tanulmányi eredménye között már az általános iskolában jelentős különbségek vannak és ezek a különbségek az általános iskolai képzés során még valamelyest növekszenek is. A két szélső csoportot figyelembe véve azt tapasztaljuk, hogy a 2. osztályban az értelmiségi gyerekek között 2,8-szor nagyobb a jó tanulók aránya, mint a segédmunkás gyerekek között, és ez a különbség a 8. osztályra 4,2-szeresre emelkedik. Ebből következik, hogy az általános iskola után tovább nem tanulók között, valamint az alacsonyabb presztízsű szakmákat tanuló szakmunkástanulók között elsősorban szakképzetlen dolgozók gyerekeit találjuk. A középfokú oktatásban a szakmunkásképző intézetek tanulóinak mintegy 80, a szakközépiskolai tanulóknak több mint 60, az egyetemre leginkább felkészülő gimnáziumi tanulóknak pedig csak 40 százaléka fizikai dolgozó gyermeke. A munkás- és parasztfiatalok felsőfokú tanulásban való arányos részvételére való minden törekvésünk ellenére is a felsőfokon tanulóknak csak 43 százaléka fizikai dolgozó gyermeke, jóllehet a hasonló életko- rúakon belül mintegy 75 százalékos a fizikai dolgozók gyermekeinek aránya. Természetesen ez a 43 százalékos arány lényegesen magasabb a háború előtti 5 százalékos aránynál vagy a fejlett kapitalista országok jelenlegi l’O százalék körüli arányánál, és ez azt mutatja, hogy e téren azért óriási eredményeket ériünk el. Mindazonáltal az esélykülönbségek azért jelentenek társadalmi problémát, mert a szocialista építés jelenlegi időszakában és várhatóan a belátható jövőben is a fennálló társadalmi különbségek igen erősen kapcsolódnak a képzettséghez és a megfelelő képzettség birtokában elérhető munkamegosztási pozícióhoz. Nyilvánvaló, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése perspektivikusan a társadalmi munkamegosztásnak, a munka társadalmi szervezetének átalakulási folyamatában valósulhat csak meg. Társadalmunk jelenlegi fejlettségi szintjén a különböző munkamegosztási po. zíciók, a társadalmi újratermelési folyamat feletti eltérő rendelkezési és befolyásolási lehetőségek még viszonylag jelentős társadalmi különbségek hordozói. A munka szerinti elosztás elvéből következően pedig mindez az életviszonyok, az anyagi lehetőségek egyenlőtlenségét is eredményezi. Másfelől a családok anyagi lehetőségeit nemcsak a munkabérek különbségei, hanem a „másodlagos gazdaságba" való bekapcsolódás lehetőségei, az örökölt anyagi különbségek és nem utolsósorban a család nagysága is meghatározzák. Kozma Ferenc kutatásai kimutatták, hogy a szocialista építés első időszakában amputáltuk a jövedelmi és fogyasztási szint szélsőségeit és egy különbségeket hordozó, de túl kiegyenlített jövedelmi és fogyasztási modellt hoztunk létre. Az elmúlt tizenöt-húsz évben a jövedelmek és fogyasztási lehetőségek egyrészt emelkedtek, másrészt valamelyest differenciálódtak is — bár nem kellő mértékben, és a különbségek nyilvánosabbakká váltak. Ennek eredményeként olyan jövedelmi modell alakult ki, amelynek centrumát a szerény életmód és a szerény jómód határán élő többség alkotja. Differenciálás és közelítés dialektikája A legmagasabb és a legalacsonyabb jövedelmi szinten élő családok egy tagjára jutó fogyasztási lehetőségek közötti mintegy kétszeres különbség mai fejlettségi szintünkön nem mondható egészségtelennek, és nem tűzhetjük ki célul általában a jövedelmek nivellálását. Ellenkezőleg, bizonyos területeken éppen a nem kellő differenciálás, a munka szerinti elosztás elvének megsértése további fejlődésünk akadálya is lehet. Távlatilag azonban a legalacsonyabb jövedelmi kategóriák anyagi gyarapodásának kell a legnagyobb mérvűnek lennie, ahhoz, hogy megvalósulják a párt életszínvonlpoliti- kájának hármas célkitűzése: az egész nép jólétének fejlesztése, a munka szerinti jövedelmi differenciálás és a családi jövedelmek különbségének mérséklése. A mai magyar társadalom még sok vonatkozásban egyenlőtlenségeket hordozó társadalom. Szocialista építésünk harminc esztendejében vitathatatlanul óriási eredményeket értünk el mind a tőkés társadalomtól örökölt osztályszerkezet felbontásában, mind pedig a kirívó társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésében. Az egyes társadalmi rétegek életviszonyának eltéréseivel, a falu és a város, a fizikai és a szellemi munka különbségével, a különböző oktatási és mobilitási esélyekkel kapcsolatos gondjaink minőségileg más típusú gondok, mint akár a felszabadulás előtti, akár a tőkés világban ma is tapasztalható társadalmi egyenlőtlenségek, antagonizmusok. A párt és az állam legfelsőbb szervei rendszeresen napirendre tűzik az itt jelzett kérdéseket és a továbbfejlődést elősegítő határozatokat hoznak. Az egyes konkrét intézkedéseken túl az MSZMP XI. kongresszusán elfogadott programnyilatkozat pedig hosszabb távra is meghatározza társadalmi szerkezetünk fejlődésének alaptendenciáját. Kolosi Tamás (Vége) A konfliktus nem más, mint a megélt és szubjektívvé vált ellentmondás, s mint ilyen — életünk elválaszthatatlan kísérője. Természetesen megkísérelhetjük el is kerülni, követve a lapos bölcsességeket: csak nem ütközni, csak nem vitatkozni, ha lehet, kerülni minden konfliktust! Elaltathatjuk lelkiismeretünket, hallgathatunk, ha az igazság és a jó ügy érdekében szólnunk kellene; játssz - hatunk egyenlősdit a munka jutalmazása és a lógás büntetése helyett; választhatjuk — mind a magánéletben, mind a „nagypolitikában" - a köny- nyebbnek látszó megoldást a nehezebb, ám mégis egyedül célravezető út helyett. Az eredmény azonban rendkívül kétes lesz: a konfliktus helyett az ellentmondás „elaltatása", az összeütközés kerülése csak megerősíti — sőt következményeiben esetleg felerősíti — az ellentmondást. Máskor azonban még ezt sem tehetjük meg. Dönteni kell, ám az eredmény megannyi ellentmondás kompromisszuma. Mintha szét kívánnának futni a dolgok. A gazdaság érdeke üti a kultúra és a művelődés érdekét, a széttagolódó különös érdekekben mintha eltűnne vagy elerőtlenedne az általános érdek, a laikus közvéleménnyel szembeszegül a szakigazgatás, a helyi kezdeményezéssel a centralizált igazgatás. Nincs tartalmi döntés, nincs társadalmilag felvetődő kérdés, amelyet ne az ilymódon adott ellentétes pólusok közvetítésében kellene valamiként megoldani, biztosítva az általános közreműködést. Más esetben azonban még dönteni sem könnyű lehet. Jelentős társadalmi csoportok beállítódása, cselekvési módja és közgondolkodása korántsem változtatható meg „adminisztrációs" határozathozatallal, vagy központi utasítással. Nem fogadják be a „kész tudást”, hanem a meg-megújúló konfliktusok, a valóságértelmezés és célmeghatározás szubjektivizmusa és a valóság tényszerűségei között újratermelődő ellentmondások, mint „személyes” tapasztalatok képesek csupán a mélyebb tudás és helyesebb önismeret tendenciáját kikényszeríteni. S e folyamatot kívülről csak gyorsítani lehet, de meghatározni nem, mert a társadalmi csoportok kollektív tudásának útja főként a tapasztalat volt és marad. A társadalmi konfliktusok jelentősége éppen ezen az utóbbi ponton tűnik fel legplasztikusabban. Ugyanis társadalmi létezésünk ellentmondásait helyezzük valóságos jogaikba, s tesszük általuk lehetővé, hogy kiérdemelt helyet kapjanak tudatunkban. A konfliktusokban az ellentmondás jut kifejezésre, s „végigjátszásuk" az egyetlen lehetőség arra, hogy a társadalmi élet mindenkori, objektív és szubjektív mozgatórugóit „racionalizáljuk": megismerjük és magunkévá tegyük. Csak ez az út vezet új ismerethez és felismeréshez. Innen a konfliktus valóságmegfejtő és -feltáró, változtatásra ösztönző vagy — ahogy a filozófiában mondják — heurisztikus jellege. Ahogy a lét titkait fürkésző Faust megidézi a Földszellemet, mert kedve támad a megismerés nagy kalandjára, úgy idézi meg számunkra a konfliktus életünk erőit és hatalmait, hogy „megjelenítésükkel" óhajainknak és vágyainknak testet adhassunk, s hogy megszüntethessük az üres szubjektivitás és a nyomasztó kényszerek kettősségét, hogy meghatározhassuk magunk számára a szabadságot. Életstrerűen élni aligha más, mint elfogadni az ellentmondások teremtette kihívást, s megbirkózni velük. Ugyanakkor azonban természetes az is, hogy ezeknek az ellentmondásoknak semmi közük sincs a valóságos ellentmondásokat, s ezek történelmi kihívását önző és kicsinyes perpatvarokkal és sunyi látszatkonfliktusokkal helyettesítő magatartásokhoz és manipulációkhoz. A Földszellemet nem lehet felemásan, szobatudósi filiszterséggel megidézni. Életünk formálását, a Szabadságot sem lehet kölcsönkérni, üres kalkulációkkal kiokoskodni. Csak vállalni lehet — mai valóságunk valamennyi kihívásának tudomásul vételével, s a hozzá méltó felfoko- zottsággal és tudással. A keresztény felfogás szerint az élet ellentmondásokkal telt volta a bűnbeesés következménye. Elvilágiasodott mai tudatunk számára is tűnhet kényszernek. S az élet örömét valóban nem egy készen kapott lakosztály összkomfortja nyújtja. Sokkal inkább a harc, az embernek önmaga által önmagán aratott győzelme, s ha ezt végiggondoljuk, megtörténhet a csoda: a szükségszerűségből szabadság lesz, s a konfliktusok és ellentmondások kényszeréből — ez utóbbiak dicsérete. . . Hülvely István dől árnyékával a tízemeletes... Kék kötényben Amíg ránk Arról beszélgettünk volna, hogy miként is volt annak idején. Bizonyára arról... Odamegyek hozzá, a kőasztalhoz, s csak annyit mondok, jó meleg napunk van megint. Ő meg legfeljebb bólint, s aztán hallgattuk volna a közeli játszótér zsivaját, míg ránkdői árnyékával a mögöttünk álló tízemeletes . . . Sokszor láttam már, ahogy ott ül, magóban-másokkal, meg-megigazítja fakuló kötényét, simít egyet vastag bajuszán. Elnéztem: még ha körülötte a hasonló korú nyugdíjasok beszélgettek is, csak hallgatott, bámulta a kőasztal lapját, hunyorogva, s néha meg-megrezzent, gondolatai másutt jártak . .. Hosz- szan kotorta belső zsebét, mire a cigaretta a kezébe akadt, forgatta-gyűrkélte, akkurátuson rágyújtott, s mega elé fújta a füstöt... Ba- júszos parasztember. Ö az egyetlen itt az új lakótelepen, a panelkocka házak közé szorított kistéren, aki fénylőszárú bőrcsizmájától, nyakba-akasz- tós kék kötényétől még nem tudott megválni, aki a kalapját a legnagyobb melegben sem teszi le. Már azt is tu- dom-sejtem, hogy melyik házban lakik. Ott találom mindig ugyanazon lépcsőház előtt o néhány méter sugarú körből nem mozdulva ki, ugyanott: messzebb nem akar menni. . . Ha beszélgetünk, talán elmondja: valamelyik baranyai faluban most mások lakják a házát, ott, a főutcától kicsit jobbra, azt, amelyiknek a verandáját a repkény befutja . . . (Bár a veranda az később épült.) Más nyitja a fészerajtót, másé a hízó is az ólban ... Kérdezett volna: jártam-e ott, láttam-e a házát, ferdén áll-e még mindig o kerti ajtó? . . . Meg ugye szép község az, nagyon szép ... A dombon túl ki lehet menni a kiserdőre. . . Amikor fiatal volt megtáncoltatta a szebbnél-szebb lányokat a bálban, a liter bor meg se kottyant. Búcsúkor átátjártak a szomszéd falvakba csapatostul, s futottak a kertek alján haza . . . Nem volt gyönge legény, de kerülte a verekedéseket. Ha sor került rá, hát adott, kapott. A katonaidőt is kiszolgálta, aztán hazajött, megnősült, s az a néhány hold — ne mondjon rá senki mást, jó föld az ma is — a megélhetést biztosította. Gond nélkül sose volt, de a gyerekek lassan felnőttek. A nagyobbik korán nősült, a kisebbik meg tovább tanult — jó eszű gyerek az, tudja, mit csinál — s attól már csak ünnepeken törte meg valaki a ház csendjét. .. Várakozásban, csendesen éltek, hétvégeken ki-kilesve a kiskapuhoz, ha nyikorduit az ajtó, ha felugatott a kutya . . . Hajtották a napokat, hajtották az éveket. Talán gyorsabban is, mint ahogyan azt kellett volna . . Most már mindegy. Nemrég adták el a házat — hogy ő egyedül maradt —, mert hogy mondták a gyerekek: „Mit csinál itt apu, egyedül, nincs, aki magára főzne, mosna . .." A szíve szerint nem akart jönni, de aztán mégiscsak így esett... „Jól megvagyok, semmi bajom énnékem. A reggelit, ez ebédet, a vacsorát odakészíti a menyem. Délutánonként ledőlök, aztán meg lejövök ide, o levegőre, a ház elé. Hallgatom, miket beszélgetnek. Van itt egy jópofa ember, a vasutas, az mindig kezdi, hogy . . .” . . . Valahogy így. Ilyesmiről beszélgettünk volna, talán többről is, másról is. De mostanában nem látom. Van már két hete is, hogy hiányzik a fénylő szárú csizma, a nyak- ■ baakaszthetós kék kötény, a fekete-bársony szalagos kalap ott az újvárosi kőasztalnál. Talán megbetegedett? Nyaralni ment? Átköltözött a másik gyerekhez? Vagy . . . Nem tudom. Lehet, hogy nem is fogom megtudni soha. A napok meg mennek tovább. Rendjüket, törvényüket megtörni lehetetlen. Az öregeket, az egyedül maradtakat a panelházak befogadják, sorsukat elrendezőn. Nemigen kérdi tőlük senki, hogy miként is lehet új életet kezdeni itt a tízemeletesek árnyékában annak, aki a régit már majdhogynem fölélte. Ki lehet menni a ház elé, az aszfaltra, ki lehet nézni a kilencedikről az útra, a függöny mögül .. . Megszokni?... Megszeretni?... Egy kertet egy kerosszékért, szobazugért? Zöld mezőt egy kőasztalért? . . . Pedig arról beszélgettünk volna, hogy miként is volt annak idején. Odamegyek hozzá a kőasztalhoz, s csak annyit mondok, hogy jó meleg napunk van megint. Ö meg legfeljebb bólint — eszébe jut, hogy a földeken aratnak, s most van a legnagyobb dologidő — s aztán hallgattuk volna a közeli játszótér zsivaját, míg ránkdől árnyékával a mögöttünk álló tízemeletes . . . Kozma Ferenc
