Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)
1978-07-08 / 186. szám
2 Dunántúli napló 1978. július 8., szombat Befejeződött az országgyűlés nyári ülésszaka Horváth Lajos felszólalása az országgyűlésen Összehangoltabban kell felhasználni a jóléti és kulturális célokra fordítható, más-más zsebekben levő összegeket Horvath Lajos megyei tanácselnök beszél Tisztelt Országgyűlés! A kormány elnöke írásban közölt mondandóját azzal indította, hogy a Magyar Nép- köztársaság Minisztertanácsa alkotmányos kötelességének tesz eleget, amikor beszámol végzett munkájáról az ország- gyűlés előtt. Mindjárt felszólalásom elején hadd mondjam el, hogy a kormány példamutató felelősséggel tesz eleget e kötelezettségének, elősegítvén ezzel az országgyűlés munkáját, a törvényhozás — és hozzáteszem — a törvényhozó megbecsülését is. Csak tisztelni és erősíteni érdemes azt a törekvést, azt a szemléletet, amely a vezetés legmagasabb szintjén is elsősorban kötelességként és nem jogként minősíti a végzett munkáról való számot adást. Ezért is tartom e beszámolót példamutatónak. No, meg azért is. mert úgy érzem, hogy a törvényhozás ilyen becsben tartása egyet jelent a törvényhozó, a köztisztséget betöltő ország- gyűlési képviselő becsülésével is. És ezt azért is hangsúlyoznám, mert bizony néha érzem, hogy az országgyűlési képviselő több szerepet kaphatna és persze vállalhatna a társadalmi közgondolkodás formálásában. Ehhez természetesen az is kellene, hogy még több ismerete legyen a kormányzati munkáról, azokról a vajúdásokról, melyek egy-egy döntést megelőznek, azokról a döntésekről, melyek tanulságait az eddiginél is jobban a közvélemény elé kellene tárni, és azokról az eljövendő és elkerülhetetlen intézkedésekről, melyek lakosság által való megértetésében az országgyűlési képviselő többet is tehet. Mert úgy vélem, akadnak itt még tartalékok. Egyszóval a tennivalókból, a közös terhek viseléséből, ezek megértetéséből én több részt vállalhatnék az országgyűlési képviselőkkel, akik — bizton hiszem —, hogy ennek szívesen eleget is tennének. Mert a kormány programjának elfogadása által a törvényhozó részese és kezese is lett e feladatoknak. Teremtsük meg háT számára a végrehajtásban is az aktívabb részt vállalás felelősségét és örömét. A beszámoló hiteles, híven tükrözi helyzetünket. Arról ad számot, hogy a kormány felelős elkötelezettséggel, eredményesen munkálkodott az országgyűlés által 3 évvel ezelőtt elfogadott munkaprogram végrehajtásán, és voltaképpen teljesítette, amit vállalt. Ez a beszámoló egy kipróbált politikán alapuló, következetes, kapkodásmentes kormányzati munkáról szól. Nem véletlen tehát helyzetünk kiegyensúlyozottsága és fejlődésünk töretlensé- ge. A nálunk megforduló barátaink és néha még ellenfeleink is elismerően szólnak erről és az országot jellemző jó légkörről. Való igaz, nincs miért szégyenkeznünk. Noha mi néha többet dohogunk az indokoltnál, azért tudjuk, hogy hol és hogyan állunk. Azok, akik külföldi útjaikról visszatérnek — és ezek száma nem csekély — csak-csak elismerik, hogy elbírjuk az összehasonlítást. És — a családi jövedelmek közti látható különbségek mellett is — öröm kimondani a lakossági takarékbetét összegét, egyhar- mada ez az évi államháztartási kiadásoknak. Politikánk és pénzünk iránti bizalom is tükröződik e számokban. Egyáltalán nem akarom ezekkel azt mondani, hogy mi világnagy tetteket hajtottunk végre, hogy itt minden a legjobb. Azt azonban igen, hogy ne szégyelljük gondjainkat és különösképpen ne eredményeinket. És talán a jó szót sem eredményeink elismerésében. Nekem ugyanis mostanában van olyan érzésem, hogy a jó munka méltánylásában túlzottan merev hivatalosság kezd kialakulni, hogy csak a kitüntetés vagy a pénzjutalom végleteiben gondolkodunk. Pedig megannyi közbeeső változatos lehetőségünk van. Érdemes lenne talán jobban élnünk ezekkel. A kormány elnökének beszámolója és a döntésekről adott külön tájékoztató is jelzi, hogy a Minisztertanács eredményes erőfeszítéseket tett a kormányzati szervek feladatmegosztásának javításáért és felelősségük érvényesítéséért. És bár itt számottevő előrehaladásnak vagyunk tanúi, mégis a költség- vetési zárszámadás azt is jelzi, hogy mai támogatási rendszerünk módot teremt a gyengébb vagy a rossz munka dotálására is. És ami ebből eredően a kormány külön gondja, hogy ezek mögött ágazati érdekek is meghúzódnak, sőt minisztériumi törekvések is fellelhetők. Bizonyára a feltételrendszert is meg kell teremteni ahhoz, hogy a kormány e szándékokkal szemben még eredményesebben tudjon fellépni. Úgy gondolom, hogy az ellenőrzési munka továbbfejlesztésére hozott döntések segíteni fogják a határozatok következetesebb végrehajtását is. Az máris látható, hogy az ellenőrzési tevékenység ösz- szehangoltabbá és tervszerűbbé fog válni és reméljük, nem az fogja majd az erőket lekötni, hogy ki a „legfőbb ellenőr az ellenőrök között”, hanem inkább a munka koordinálása és javítása. Lázár és Faluvégi elvtárs beszámolója azt is jelzi, hogy — a gazdasági feszültségek miatt — a kormány néhány olyan intézkedésre is kényszerül, melyek hatását a vállalatok és a lakosság is érezni fogja. Szembe kell nézni azzal is, hogy a társadalom közös fogyasztására fordított költségvetési kiadások növekedése mérsékeltebb lesz. Természetesnek tartom ezt, mégis megfontolt, újra vizsgálatra ajánlom a kormánynak a mérséklés ütemét és talán a teherviselés megosztását is. Mire gondolok? Az elmúlt esztendőben a vállalatok, az ipari és mezőgazdasági szövetkezetek közel 6 és tél milliárd forintot fordítottak jóléti és kulturális célokra. Amint olvassuk, a vállalatok és szövetkezetek kulturális és jóléti kiadásai évente 12—14%-kal növekszenek, míg a költségvetési szervek hasonló kiadásai messze elmaradnak ettől az ütemtől. A tanácsok közel 17 ezer intézményt tartanok fenn az előbb említett összeg alig több mint négyszereséből. Talán ezért is növekszik szembetűnően a különbség a jól felszerelt üzemi és a szűkösködő tanácsi intézmények közt. Egyre sürgetőbbé válik az ilyen egy célt szolgáló, de más-más zsebekben levő pénzek összehangoltabb fel- használása. És talán az sem ártana, ha erre a felsőbb irányítás nemcsak orientálna, de jobban szorítana is. Tisztelt Országgyűlés! A kormány beszámolója átfogta az országos politika legfontosabb kérdéseit. E politika megvalósításában nemcsak központi, hanem területi: megyei és helyi szervek is részt vesznek. Az országos politika földrajzilag ugyan oszthatatlan, de megvalósítása feltételezi a célok és a cselekvés olyan önálló területi rendszerét is, amely ä központi, az országos célok megvalósítását tartja természetesen elsődlegesnek, felelősen szervezi is ezek megvalósítását, de azért figyelemmel követi a helyben élő lakosság sajátos igényeit is, törődik ezekkel, s szervezi ezek kielégítését is. Ezt a tudatos, a központi és területi célokat ötvöző s megvalósításukat szervező tevékenységet nevezem én — bizonyára önkényesen, talán vitathatóan is — megyei politikának. Engedjenek meg néhány tapasztalást elmondani erről a megyei politikáról is. Aki járja az országot, láthatja, hogy mindenfelé milyen szépen gyarapodunk. Aki közelebbről ismeri a dolgokat, az tudja azt is, hogy a megyék vezetése milyen erőfeszítéseket tett és tesz a központi célkitűzések megvalósításáért. Javult a központi és a helyi irányítás összehangoltsága is. Amikor egy-egy megye számvetése elkészül, akkor mostanában — szerencsére — jórészt az eredményes munka minősítésére kerül sor. Azt viszont sokan nem értik, hogy végül is mitől és miért halványulnak el ezek az eredmények a központi számvetésben. Úgy tűnik, hogy az ország közvéleménye nem ismeri eléggé — legalábbis nem eléggé közérthetően — az eredményeket hosszabb ideje rontó tényezőket, és néha olyan vélemények is elhangzanak, hogy netán túlzott illúziók alapján ítéljük meg a világ- gazdaság várható változásait. Gondolom, érdemes lenne e felvetések megválaszolására több figyelmet fordítani. A megyék, a települések mai örvendetes nekilendülése szembetűnőbbé tesz bizonyos aránytalanságokat is. A fejlesztési szükségletek és megvalósulásuk területi feltételei közt — a kormány tiszteletet érdemlő erőfeszítései ellenére — néhol nőnek az eltérések. Leginkább Budapest, Miskolc és Pécs térsége érji az építési teljesítőképesség elégtelenségéből eredő feszültségeket. A város és a falu közti ellátásbeli különbségek növekedése is — melyre a költségvetési zárszámadás is utal — kormányszintű figyelmet igényel, különösen az elkövetkező középtávú terv készítésekor. Külön szólnék a lakosság közösségi szükségletei kielégítésében egyre növekvő szerepet játszó intézményrendszer helyzetéről. Amióta az ország gazdaságának szekere — külső és belső hatások miatt — döcce- nőkkel halad előre, az intézményrendszer működési feltételeinek javítására sem jut any- nyi erő, amint ezt előre számítottuk. Ez teljesen érthető, bár nem örvendetes dolog. Arra azonban már érdemes jobban felfigyelni, hogy ilyenkor felerősödik egy olyan szemlélet, amely csak szervezési intézkedésekkel kíván jobb helyzetet teremteni. Lehet és kell szervezési intézkedések által is javítani a szolgáltató-ellátó tevékenységet, de a szervezés csak eszköz lehet és nem cél. Amint az is igaz, hogy semminemű szervezés nem pótolhatja azokat az elengedhetetlen pénzügyi eszközöket, amelyek nélkül nem lehet intézményt fenntartani, bővíteni, s ami fő dolog, a lakosság számára színvonalas ellátást nyújtani. A helyzetértékeléshez hozzátenném még azt, hogy a különböző intézmények irányításában olyan kuszaságok tapasztalhatók, amelyek indokolttá tennék egy intézményi törvény megalkotását. És végezetül: jó néhány megyében — közte Baranyában is — a nemzetiségi lakossággal való törődés megkülönböztetett figyelmet kap. Nemzetiségi lakosságunk aktív részese társadalomépítő munkánknak, a többségi nemzet lakosaival azonos jogokat élvez, a javakból azonos módon részesül, mindezek miatt közérzete is jó. Úgy látjuk, hogy nemzetiségi politikánk megvalósításában most már a minőségi elemeket kell előtérbe helyeznünk. Nagy előrehaladás, hogy a nemzetiségiekkel kapcsolatos munkánk egyre szélesedő alapra helyeződik és ma már valós az az igény, hogy össztársadalmi üggyé érlelődjék. Napjainkban a nemzetiségi lakosság is — együtt a többiekkel — ősi lakóhelyéről egyre inkább a nagyobb településekre, jórészt a városokba húzódik, ezért a mi munkánknak — követve e népességmozgást — idomulnia kell a változó igényekhez. Meg kell teremteni a befogadó településeken, főként a városokban azokat az intézményeket, amelyek nélkülözhetetlenek a nemzetiségi kultúra ápolásában, sőt a magasabb szintű nemzetiségi kultúra megteremtésében. Úgy ítéljük, hogy az egyre erősödő testvérmegyei kapcsolatok is további kiaknázható lehetőségeket teremtenek a nemzetiségi művelődés gyarapítására. És mindezt azért mondtam el a kormány munkájához kapcsolódva, mert a megyei nemzetiségi munka hatása érződik a belpolitikában és a külpolitikában egyaránt Ezért van tehát nagy jelentősége. Tisztelt Országgyűlés! Szeretném azzal befejezni mondandómat, hogy nem félreértett kötelességként szóltam többet néhány gondról. A valóság és a kormány munkája sem szép'ítést, sem a gondok pőrére vetkőztetését nem igény, li. A beszámoló valós eredményekről s tennivalókról tájékoztat és összességében a kormány eredményes munkájáról ad számot, igazán nem nehéz ilyenkor kormánypárti képviselőnek lenni. És mert — „eretnek gondolataim" ellenére — én kormánypárti képviselő vagyok, így a beszámolóval és a jelzett tennivalókkal egyetértek. Kész vagyok a feladatok végrehajtásában aktívan közreműködni. Változtatni kell a túlzottan beruházásközpontú szemléleten (Folytatás az 1. oldalról) Ezután Ábrahám Kálmán építésügyi és városfejlesztési miniszter emelkedett szólásra. Dr. Ábrahám Kálmán építésügyi és városfejlesztési miniszter beszél Ábrahám Kálmán építésügyi és városfejlesztési miniszter bevezetőjében hangoztatta, hogy a 15 éves lakásépítési terv végrehajtásának eredményeként több mint egymillió új otthon készült el, korszerű körülményeket teremtve a beköltözőknek. Beszédes számok jelzik az elmúlt két esztendőt is: 260 milliárd forintnyi építési, szerelési munka és 20 befejezett nagyberuházás szerepel a mérlegen. Az idei feladatok is számottevőek; az építők 41 nagyberuházáson dolgoznak, és az év végéig 150 milliárd forint értékű munkával számolnak. A miniszter több pontban foglalta össze azokat a feladatokat, amelyek megoldásához az egész társadalom támogatását kérte, az egyik, hogy változtatni kell a túlzottan beruházásközpontú szemléleten. Az igények megfogalmazásában ugyanis valósággal professzorok vagyunk, ami nem olyan nagy baj. De erre lenne szükség, hogy ugyanilyen energiával dolgozzunk a beruházások feltételeinek megteremtésén, a hatékony megvalósításon is. A másik fontos feladat az építésügyhöz kapcsolódó más ágazatokkal való együttműködés javítása, egymás kölcsönös segítése. Áz építőipar tevékenységét ugyanis nagymértékben meghatározza az anyaggyártók, de a gépipar. a könnyűipar, az alumínium- ipar, a vegyipar és a kohászat termelésének színvonala is. Sürgető feladat — folytatta Abrahám Kálmán — az ágazati irányítási munka színvonalának emelése. Erőinket koncentrálni kell, hogy természetesebb együttműködéssel lehetőséget teremtsünk közös géppark létrehozására és szakemberek cseréjére. A miniszter hangsúlyozottan szólt arról is, hogy az eddiginél nagyobb mértékben hívjuk segítségül a tudományt, somikor ezt tesszük, vigyázzunk arra, hogy figyelmünket ne csupán a határidős, a mindennapi munkában közvetlenül jelentkező kérdésekre irányítsuk. Kutatóinktól nagy horderejű feladatok megoldását is várjuk. Igen fontos az is, hogy munkánkban a korábbinál nagyobb mértékben kamatoztassuk tervezőink tudását, szakértelmét. Nagyobb teret kell biztosítani a tapasztalatoknak, a helyi körülmények ismeretéből adódó tudásnak. Az építészektől nagyon sokat várunk. Mert minden épület, s annak környezete nagy hatással van az emberre, a kulturált életmód, a szépérzék formálására, kiteljesedésére. Napjainkban az építészet kettős gonddal küzd. Egyrészt meghatározott mennyiségi feladatot kell elfogadható módon megoldania, de emellett nem szabad megfeledkeznie arról sem, hogy új létesítményeink sok évtized múlva is jelen lesznek környezetünkben. Akkor is, amikor a magasabb életszínvonal, az életfeltételek javulása következtében az emberek igényei is nagyobbak lesznek. Már ma gondolnunk kell arra, hogy e magasabb mérce, a jövő követelményei szerint építkezzünk — hangoztatta a miniszter. A miniszter beszéde után szót kapott Horváth Lajos (Baranya m. 3. vk.), a megyei tanács elnöke, Szigeti István (Somogy m. 1. vk.) nyugdíjas mezőgazdasági munkás, Boza József (Bács- Kiskun m. 18. vk.), az MSZMP Kalocsai járási Bizottság titkára, Tóth Géza (Szabolcs-Szatmár m. 14. vk.), az SZMT titkára, Marjanek József (Fejér m. 12. vk.), a Móri Nagyközségi Tanács és Orlovácz György (Tolna m. 8. vk.), a Nagydorogi Általános Iskola tanóra. Ezután — mivel a beszámolóhoz több hozzászóló nem jelentkezett —, az elnök bezárta a vitát és megadta a szót Lázár Györgynek, a Minisztertanács elnökének. Lázár György válasza a képviselők felszólalásaira A beszámolóhoz több hozzászóló nem jelentkezett. Lázár György, a Minisztertanács elnöke a kormány nevében köszönetét mondott a sokoldalú, élénk, a lényeges kérdéseket felölelő vitáért. A hozzászólások jól érzékeltették, hogy a törvényhozó testület tagjai értik és tudják: fejlődésünk jelenlegi szakaszában nehéz feladatokat kell - megoldani, s hogy céljaink eléréséhez elengedhetetlen a következetesebb, tudatosabb, szervezettebb munka. A minisztertanácsi határozatokkal nem lehet minden vitás kérdést elintézni. Az ügyek tömegét — a nagyon világos politikai és kormányzati irányelvek alapján — ott és akkor kell elintézni, ahol és amikor azok felmerültek. Ehhez természetesen nincsenek kész sablonok, tehát az alkotó gondolkodásmódé, a felelősség- vállalásé a döntő szerep. Ezt követően Lázár György a vitában is nagy hangsúlyt kapott gazdasági kérdések közül a termelési szerkezet korszerűsítésének feladatairól szólt, majd hangsúlyozta, hogy az előrehaladáshoz tudományosan megalapozott, átgondolt és ellenőrizhető műszakigazdasági koncepciókra van szükség. Elő kell segítenünk, hogy anyagi és szellemi erőink valóban azokra a területekre irányuljanak, amelyeken — a népgazdaság általános hatékonyságának növelése és a termelés korszerűsítése érdekében — a legnagyobb eredményeket tudjuk elérni. A vázolt feladatok megoldásában kiemelkedő szerepe van a vezetésnek. Valóban arra van szükség, hogy bátrabban adjunk teret a tehetségek kibontakozásának. Nagyobb rangot kell biztosítani azoknak a vezetőknek, akik humánusak az emberi ügyekben, de következetesek, hajthatatlanok, amikor a munkáról, a rendről, a követelmények teljesítéséről van szó. (Folytatás a 3. oldalon)