Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)

1978-07-29 / 207. szám

1978. július 29., szombat Dünaatmi napló A kezdeményezés dicséretes, a városnak erre is szüksége van Vélemények, nyilatkozatok a Pécsi Nyári Színházról K apuzárás előtt a két­hetes rendezvényso­rozat. Az összegzés­sel várnunk kell: hadd ülepedjen, hadd tisz­tuljon le, ami bennünk fel­gyülemlett, élményben és csalódásban egyaránt. Ad­dig álljon itt néhány vé­lemény. Találomra, friss benyomások alapján kér­deztük meg: milyen imp­ressziókat szerzett, hogyan Ítéli meg ezt a kezdemé­nyezést? Jó irányban ha­lad-e a Pécsi Nyári Szín­ház: kihasználjuk-e lehe­tőségeinket vagy többre lennénk képesek? kri­1 tikus (ÉS):- A kezdeményezés, hogy Pécsnek is legyen nyári színhá­za, dicséretes: a városnak erre a kulturális táplálékra is fel­tétlenül szüksége van. Az első szabadtéri évadot röviden így jellemezhetnénk: az elvek jók, az ötletek némelyike eredeti, megvalósításuk azonban olykor hebehurgya, örvendetes a vál­lalkozás nyitottsága, továbbá az, hogy a nyári színház élni kíván a város sajátos művésze­ti lehetőségeivel. Ezek egyike a méltán híres pécsi balett­együttes. A Carmina Burana koreografált változata a sza­badtéri színház legsikeresebb, legjobban kidolgozott produk­ciója. Logikus elgondolásnak látszott az is, hogy — ha már ilyen jó balett-színháza van a városnak — akkor olyan dara­bot tűzzenek műsorra, melyben a tánc fontos dramaturgiai sze­repet kap. A kivitelezés saj­nos nem igazolta a szép elkép­zelést. A tánc és dráma egye­süléséből ezúttal a középsze­rűség szomorú magzata lepett meg. Reményteljesnek véltük a program és a szereplő szín- társulatok változatosságát is. A Tettyei Játékszín két bemutató­ja azonban ismét arra szolgál­tatott tanulságot, hogy az öt­let önmagában - bármennyire remek is — még nem elegen­dő. A Hekabé és az I. Erzsébet előadásai a szándék nemessé­ge mellett leginkább a kidol­gozatlanságra adtak példát. Most, amikor tán kissé túl szi­gorúan bíráljuk a művészek munkáját, célunk korántsem a ledorongolás; sokkal inkább elemzésre, az elvek átgondolá­sára, művészi elmélyülésre, megfontoltabb és apróléko­sabb műhelymunkára szeret­nénk buzdítani. Végezetül forradalminak mi­nősíthető az a törekvés, amely az ország különböző pontjain játszó szabadtéri színházak kapcsolatát szorgalmazza. Vég­re nemcsak a főváros — vidék­tengely a mérvadó, hanem pl. két jelentős vidéki művészeti központ is közel kerülhet egy­máshoz. Ez az út értelmes cél­hoz vezet, csak éppen járha­tóvá kell tenni. A Gyulai Vár­színház Székely János Caligula helytartója című drámájával vendégszerepeit a Barbakán- ban. A tény rendkívül örven­detes. Kár, hogy Harag György endezőnek a kivitelezés ezer bosszantó hiányosságával kel­lett megküzdenie. És innen már az idei pécsi színházi jelensé­gek összegzéséig is eljutha­tunk: mi boldogok lennénk, ha a jövőben legalább feleannyi buzgalom és pontosság lenne Részlet a Carmuna Burana c. oratorikus balettből Fotó: Cseri László a megvalósításban, mint a já­tékokat létrehozó és minden­képpen üdvözlendő eszmében. Adrássy Mária szociológus, a Népművelési Intézet kutatási osztályának vezetője: — A Pécsi Nyári Színház ren­dezvényeit nem „hivatalból", hanem szabadságomon, ma­gánemberként néztem meg, így csupán a színházszerető ér­telmiségi ember reflexióit tu­dom elmondani. Amikor kézhez kaptam a Pé­csi Nyár 1978 műsorfüzetet, a tavalyi Verdi-produkció emléke nyomán választottam ki a meg- néznivalókat, a három oratori- kus balettet és a Salomét. A legnagyobb érdeklődéssel a Carmina Buranát vártam, a leg­nagyobb élményt a Salomé tői kaptam. Az ősi keleti mese, Jochanán bibliai szövege, Petrovits ar­chaikus jellegű zenéje, a XIX. •századvégi szecesszió gondolat- világa és a modem tánc el- lentéte-egysége hordozott szá­momra általános emberi tartói­mat. Az első rész lezárása után egyedül éreztem magam a né­zőtéren. Alig volt taps... A végén már lelkesedés köszön­tötte a produkciót, viszont a közönség egy része hangos helytelenítő megjegyzésekkel távozott: „Ez nem volt sem színház, sem balett, sem ope­ra!...” Valóban, ez nem volt sem színház, sem balett, sem opera, hiszen meghirdetett mű­faja is komplex színház! Ekkor gondolkozni kezdtem .. A Pécsi Nyár műsorfüzeté­ben olvashatta a közönség Eck Imre hosszú nyilatkozatát kon­cepciójáról. Nem tudom, hány példányban készült ez a kiad­vány, kikhez jutott el. Az talán a rendezvények további sorsá­ra nézve nem volna közömbös, ha a komplex színház fogal­máról, eredetéről — legősibb és egyben legmodernebb vol­táról — időről időre minél töb­bet olvashatna a közönség. Annál is inkább, mert ha Pécs folytatni kívánja a nyári ren­dezvényeket — a gomba mód­ra szaporodó produkciók soka­ságában, társulatának összeté­tele és o város szellemi életé­nek sajátosságai, a kórusének­lés hagyományai miatt — való­színűleg ezen az úton lehet ver-' senyképes. Mr. és Mrs. Pountney Limoge-ból Michael Pountney állampol­gárságát tekintve angol, ez idő tájt azonban hazája nyel­vét oktatja Franciaországban, a limoge-i egyetemen. Felesé­ge, Katalin, magyar, mielőtt férjhez ment volna, Budapes­ten élt. Az egyik Salome-elő- adás után találkoztunk össze. — Hogy tetszett egy angol­nak Oscar Wilde színművének pécsi előadása? — kérdeztük Michael Pountney-t. — A látottakról alkotott vé­leményemet alapvetően meg­határozza, hogy nem szeretem túlságosan a balett műfaját. Különösen nem tetszik így, más műfajokkal vegyítve. Mintha a rendező egy kicsit túl sokat akart volna. A „körítés” sem­miképpen sem járult hozzá a darab mondanivalójának a ki­fejezéséhez. — És mi a véleményük a nyá­ri színház egészéről? — Sajnos rémesen kevés időt töltöttünk Pécsen, csupán két napot. Nagyon meglepett, hogy az előadásoknak ilyen nagy közönsége van. Egy francia vi­déki városban ez elképzelhe­tetlen volna - válaszolta Ka­talin Pountney. Ha ez utóbbiban kételke­dünk is, a dicséretet a pécsiek nevében köszönjük. Vitányi Iván művészet­szociológus, a Népművelési Intézet igazgatója: — A Pécsi Nyár sok minden­ben különbözik a megszokott fesztiváloktól. Nemcsak repre­zentatív rendezvények sorozatá­nak lehettünk tanúi, hanem ál­landóan éreztünk egy olyan szándékot, mely a város közös­ségének ünnepévé' akarta ten­ni a Pécsi Nyári Színház elő­adásait. Ez a koncepció azál­tal valósulhatott meg, hogy több helyen folyt a játék, egyik sem volt mammut méretű elő­adás, érdekes dolgokat láthat­tunk, amatőr és hivatásos szín­játék kombinációját, különbö­ző művészetek, programok együttesét. Bábjátékokat, rene­szánsz vigasságokat, drámát, balettet. .. Mindez az utcára helyezett kiállítással együtt széles körű, kollektív kulturális jelleggel bír, és ennyiben más, mint a többi hazai fesztivál. Ez a ren­dezvény fő jellegzetessége, ez az értéke, és éppen ebből a szempontból sikeres. A tánc persze fő szerepet játszik a nyári színházban, önálló estet láthattunk a Pécsi Balettől, s ez önmagában is igen nagysze­rű produkció volt. Kitűnő és a koncepciónak megfelelő alko­tás a Salome, amely ide ké­szült, a pécsi Szabadtéri Tánc- színre. Rendkívül fontos az is a továbbiakban, hogy eredeti műveket mutassanak be Pécsett, melyek ide, ezekre a helyszí­nekre íródtak. G. O. — H. J. W. E. A Szaljut-6 legénységének pénteki munkanapja A földfelszín és a világ­óceán további, tudomá­nyos és népgazdasági cé­lú fényképezésével töltöt­te pénteken 43. világűr­beli munkanapját Vlagyi­mir Kovaljonok és Alek- szandr Ivancsenkov. Az űr­hajósok a szovjet Mező- gazdasági Minisztérium megbízásából egyebek kö­zött Belorusszia és Ukraj­na egyes térségeiről, vala­mint a Kaszpimélyföldről készítettek felvételeket. Folytatták a különböző biológiai kísérleteket is, amelynek az a célja, hogy tanulmányozzák az egyes növények fejlődését a tar­tós súlytalanság állapotá­ban. A telemetrikus adatok és az űrhajósok beszámolója szerint az űrállomásból, személy- és teherűrhajóból álló űrkomplexum vala­mennyi berendezése kifo­gástalanul működik. Ko­valjonok és Ivancsenkov közérzete jó, munkakedve változatlan. Az űrlabora­tóriumban a hőmérséklet 20 Celsius fok, a légnyo­más 770 higanymilliméter. Az űrkomplexum para­méterei: a Föld felszínétől mért legnagyobb távolsá­ga 346 kilométer, legkisebb távolsága 328 kilométer, egy földkörüli fordulat ide­je 91 perc, a pálya síkjá­nak az Egyenlítő síkjával bezárt hajlásszöge 51,6 fok. £ | Film Reményeink olimpiája Miután a levegőtlen könyv­tárak esztétái kimondták az ítéletet: népszerűsítő sportfilm kategória, a XXI. Nyári Olim­piai Játékok c. kanadai film se kerül be a filmtörténetbe. Pe­dig a film csodálatos! Nemcsak a sportról, Montrealról van ben­ne szó, hanem sokkal többről, az egész életről, magáról az emberiségről, mégha ez furcsán hangzik is, ebben az általá­nos nyári melegben. Ezek a versenyzők, akik ösz- szeesnek a célban, de nem nyernek helyezést, akik sírnak, mert elsők lettek és sírnak, hogy kiestek, akik biztos esélyesek voltak, de megsérültek és csak a lelátón jutott nekik hely, akik a sikertől részegülten az égnek szegezik fejüket és akiket a győzelem sóvárgása kivetkőztet önmagukból, vajon nem hordoz­nak-e sorsukban valami általá­nosan emberit, puszta tekinte­tük nem árulkodik-e többről, mint sok „művészfilm" kínlódó szimbóluma? Vagy az egymás­nak narancsitalos üveget átgu­rító amerikai és szovjet ver­senyzők kézmozdulatában nincs-e kifejezve mindaz, ami a ma emberének legfőbb poli­tikai vágyakozása? —Noha a fenti sorok elég laposak, a képek, amelyek ama tartal­makat megfogalmazzák, a leg- magasabbrendű művészi munka bélyegeit viselik magukon. A szenvedéllyel átitatott fényké­pezéstől kezdve az olcsó asz- szociációktól végig tartózkodó montázstechnikáig. Tetszett, hogy a narrátor csak a legszük­ségesebb információkat közölte a nézőkkel, és így szinte min­dent képekben „látványban” mondott el a film. (Ismét egy bizonyíték tehát az önálló filmnyelv létezése mellett). Emlékezzünk arra a jelenet­re, amikor Jenner a tízpróba bajnoka a tiszteletkor megté­tele után átölelte menyasszo­nyát! Volt abban valami olyan elementáris, felemelő és em­beri, hogy egyszerre hihetetle­nül kisszerűnek tűnt századunk néhány másirányú elfoglaltsá­ga, izraeljeivel, kínaijával és minden katonai tömbjével együtt. És abban a pillanatban elhittük a filmnek, hogy az olimpiai láng az, amellyel a kezében „átmehet az emberi­ség a túlsó partra" . . . Ludvig Nándor A jónevű senki (a stróman) A második világháborút kö­vető hidegháborús évek hatal­mi tömböket kovácsoló politi­kai-lélektani gépezete a világ különböző részein beindította azt a mechanizmust, amely ha­ladó emberek, művészek szá­zait nyelte el. Az Egyesült Ál­lamokban 1947-ben a Truman- kormányzat meghirdette a „ke­reszteshadjáratot a kommuniz­mus ellen”. „Nem együttműködő maga­tartás” és más címen négy­százan kerültek feketelistára. Legtöbben nemcsak az állásu­kat vesztették el, hanem kere­seti lehetőségeiket is a pályán. Csak néhányon tudtak, főleg az írók, »négerként« más ne­ve alatt dolgozni. Sokan átké­pezték magukat sofőrnek, pin­cérnek, csaposnak. Egyesek szívinfarktusban haltak meg, néhányon öngyilkosok lettek.” E sorok tömören jellemzik Hollywood történelmének egy igen gyászos időszakát, mely 1947 októberében, az Amerika- ellenes tevékenységet Vizsgáló Bizottság működésével kezdő­dött a film-fővárosban. Erről az időszakról és e kor jellegzetes figurájáról, a „strómanról”, szól Martin Ritt filmje. A főszerepet a kitűnő komikus-színész, Woody Allen játssza, ez élete első drá­mai alakításg. ö a „stróman", aki kissé egyűgyű vendéglői pénztáros, alkalmi bukméker lé­tére nevét adja feketelistára ke­rült barátja film-forgatókönyvei­hez. Hamarosan más eltiltott forgatókönyvírók is megkérik er­re a munka nélkül is jól jöve­delmező szívességre, így hama­rosan a legkeresettebb, legnép­szerűbb ember lesz a tv-stú- diókban. Sikerül magára von­nia az Amerika-ellenes Tevé­kenységet Vizsgáló Bizottság fi­gyelmét is. A bizottság előtt azonban a kezdeti haszonlesés után azonosul hősünk szerepé­vel, és hősies pimaszsággal vi­selkedve nem alkuszik meg. még a börtön árán sem. A történet voltaképpen igen sovány, a szerepbe belenőtt, hőssé váló kisember konflik­tusa is olajozott séma. Ami ér­dekessé teszi Ritt filmjét, az el­sősorban a kor atmoszféráját hűen visszaadó rendezés. Ezt megkönnyítette, hogy a forga­tókönyvíró, a rendező, két fő­szereplő, köztük a kitűnő Zero Mostel ugyancsak feketelistán volt ezekben az időkben. Más­részt hitelt ad a stróman figu­rájának Allen öniróniával át­szőtt, életteli alakítása. A filmnek mégis van egy szépség­hibája, ami azonban túlmutat e filmen. Pár hónapja láthat­tuk Pollack Ilyenek voltunk cí­mű filmjét, amely ugyanerről a korról és Hollywood filmesei­ről fest nosztalgikus képet. És ugyanez a nosztalgia veszi el A stróman társadalombíráló élét, és egyben jelez egy csöppnyi tragikumot is, a mű­vészi megalkuvást, amely már- már szépíti a konstruált perek véres boszorkányüldözését. S. A. Hauannaban is lathato A hosszú, barna hajú fiatal- asszony zavartan babrálja a szék karfáját. Hősiesen moso­lyog, de legszívesebben elsza­ladna. — Nagyon örülök a zsűri dön­tésének, de talán mégsem kel­lene írni róla — néz rám kér­dően és igenlő választ remélve, de hiába. Ifj. Studinger Ferencné hét évvel ezelőtt érettségizett a pé­csi Művészeti Szakközépiskolá­ban. Rajzolni tanult. Egyszer je­lentkezett a képzőművészetire, ám az elutasítás után többet nem próbálkozott. Férjhez ment, gyereket szült, elhelyezkezdett a Tempo Szövetkezetnél. Beírt foglalkozása ugyan grafikus, a gyakorlatban azonban sokkal „prózaibb" munkát végez. Nyomdára készíti elő a nyom­tatványokat, átírótömböket. Munka után otthon előveszi a rajzeszközöket, álmodozik, Földgömb-fej galambokkal gondolkozik és ötleteit meg­örökíti. Főként az alkalmazott grafika és a rézkarc ér­dekli. Plakátokat, emblémá­kat tervez, nőnapi üdvözletét ültet át papírra. Az ötlet nyo­mán születnek a tervek, tanul­mányok és az egyes változatok fokról fokra plakátszerűsödnek. Közérthető, egyszerű formák, követhető, kifejező vonalak.- Részt szoktam venni pályá­zatokon — említi meg Zsuzsi, de azt már a férjétől tudom meg, hogy a tavalyi FIN plakátver­senyén az öt azonos díj közül az egyiket ő nyerte el. Néha érkeznek hozzá alkalmi meg­rendelések, egyik munkáját már a Pécsi Ipari Vásáron is lát­hattuk. Mégis kevés a lehetőség. Nemcsak a nyilvános szereplés­re, de a továbbfejlődésre, a szakmai képzésre is. Az amatőr szakkörökben újat nem tanult, a profikhoz (pl. Pécsi Műhely) meg nem megy, nem is na­gyon mehet el. Továbbtanulásra a képző- vagy iparművészeti főiskolára már nem is gondol­hat. „öreg vagyok hozzá” - mondja Zsuzsi, de nem is az az igazi indok, hiszen csak 26 éves, hanem ott van az ötéves Fe­rike. Hogyan járjon nappalira a család mellett. Forgatja a szakkönyveket és azokat a kül­földi folyóiratokat, amelyekhez hozzá tud férni. — Csak magán­úton képzelhetem el a tovább­képzést. Sokat rajzolni, dolgoz­ni; ezt kell tennem — jelenti ki Zsuzsi. — Nagyon izgatnak a politi­kai, ifjúsági plakátok, élénkül fel a fiatalasszony, amint ter­veiről beszél. - Az összefogás, a fiatalság ereje, társadalom­építő hite mindig érdekelt és közel állt hozzám. így még jobban érthető, hogy a VIT plakátpályázatára is beküldött két plakátot. Egyik egy jókora földgömb-fejet áb­rázol, melynek teste, ruhája ösz- szefonódó galambokból szövő­dött, díszként hordozva a szí­nes virágmontázst. Zsuzsi így látja, így képzeli ei, így szeret­né megvalósítani a világ ifjú­ságának egybekapcsolódását. A 30 tagú nemzetközi zsűri a plakátot díjazta, így azt Ha­vannában is megcsodálhatják a VIT vendégei és a város lakói. Barlahidai Andrea

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents