Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)
1978-07-23 / 201. szám
DN HÉTVÉGE 10. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. JULIUS 23. A fasizmus szörnyetegei IX. (1944) Souvenir d’Espagne I. (1943) Mintha láthatatlan háló fonta volna körbe a kis csoportot, az iménti pillanatban elsődlegesen még a művészetet, a kultúrát testesítette meg, mint nagy egységet — élén a mesterrel. Aztán a nyitóünnepség varázsos átváltozásaként mindez egyénekre, egyéniségekre bomlott: Weöres Sándor kis cédulát szorongatott a kezében, megállt a fal mellett, Martyn Ferenc el sem indulhatott képei közé, máris megszólították. Volt, aki megdörzsölte a szemét, volt, aki a nyakkendőjét igazította meg. Úgy festett, mintha mindenki tökéletesen az volna ami, aki itt és most, ebben a percben. Pedig ilyen nincs. .. A katalógus címlapján ez áll: MARTYN. Legkorábbi kiállítása 1919-ben volt a Budapesti Tamás Galériában. Ez a tárlat már gyűjteményes kiállításként szerepel a fontosabb kiállításokat tartalmazó felsorolásban. Sokunknak ekkor még az apja is gyermek volt. . . Ö, akit ezen a napsütéses délutánon a magyar történelem nagy rengéseit megélt vár pompás termeiben hullámzó tömegben néha-néha fölbukkanni Iátok, azonos azzal, aki e roppant életmű egészéből és egyes darabjaiból néz vissza ránk — élesebb szemmel, mélyrelátóbb tekintettel, mint amilyenre mi képesek vagyunk. Azonos vele és mégsem . . . Hiszen ő maga is itt jár-kel velünk ebben az önmagát megsokszorozóan maga teremtette világban, az emberi lényeget visszaverő, reprodukáló, maga csiszolta különös tükrök között, mint alkotó, és mint birtokos... A katalógus címlapján olvasható MARTYN ő, az a múlt, az a jelen és az a jövő, amit e fogalom jelent, ugyanakkor az a csaknem nyolcvanévesen is gyermeki tö- retlenségű szemmel körbepillantó, itt és most jelenlévő személyiség, aki elé csak ezen a délutánon több százan sorakoztak fel egy-egy tisztelgő kézszorításra. Őket szemlélve az az érzésem támad, képviselők csupán. Képviselői annak a hatalmas tömegnek, amely a Marfyn-életmű vállalójának, jgazi tulajdonosának érzi, tekinti magát. Mert az ilyen életműveknek ez a sorsa. Előbb vagy utóbb egy egész nép, az egész társadalom sajátítja el . . . Nekem szerencsém van. Valamiképpen éppen ezekben a napokban olvastam Thomas Mann A kiválasztott című művét, amit az irodalomtudomány a nagy polgári humanista alkotó „szellemi végrendeletének”, humanizmusa végső summáza- tának tekint. Nem is gondoltam, milyen nagy előrelépés kulcsa lesz ez a könyv a Martyn-ké- pek, Martyn Ferenc világának — részemről csaknem másfél évtizede tartó — megközelítésében. Mint „műélvező" észrevettem, hogy ezen európai méretű és kulturális jelentőségű alkotói gondolkodásmódok között, a láttatás mikéntje, a téma megdolgozása, sőt a stílusa között- micsoda mélységes, ugyanakkor kézenfekvő analógiák húzódnak meg. Aki már mindkettőbe beletekintett, gondolja el, miként jelentkezik az ember, az emberi lényeg Mann páratlan értékű, mélylélektani eszközökkel dúsított vagy talán azokra épülő művében és vegye szemügyre, miként mutatja fel mindezt Martyn a fasizmusról beszélő műveiben . . . Valamint előtte és utána — azokban a művekben, amelyekről Rózsa Gyula - Rabinovszky Máriuszt idézve — azt hangsúlyozza, hogy itt idézőjeles „absztrakt” művészetről van szó, azaz olyan művészetről, amit Magyarországon ma „esztétikai teljességnek, érzelmi-gondolati önállóságnak, élménykeltő közlésnek és egyértelműségnek nevezünk". És, ha szabad, ehhez én még hozzátenném, többek között ennyiben látom kiélezettebbnek, továbbgondoltabbnak, kommunista világnézettel megtetézett- nek a természetszerűleg más ruhában pompázó thomasmanni polgári humanizmust, az embernek, mint folytonosan változó, újratermelődő jelenségnek az értékelését — Martyn Ferenc művészetében. A tárlatlátogatók lassan szétszélednek, de ki-ki magával visz néhány súlyos tanulságot, emlékképet, aminek hatására másképpen lát, árnyaltabban gondolkodik. A művek pedig változatlanul élik tovább a maguk életét, mint egy korszak kultúrájának koncentrátumai, mint egy nép szellemi vagyonának elidegeníthetetlen értékei, ami lényegében egy és oszthatatlan, mégis mindenkié — ha tetszik: személy szerint is. Bebesi Károly TJT?| Gábriel Fauré emlékére (1943) Csendélet hangszerekkel (1943) Emlékek választása Berták László verseskötetéről Ez a második önálló verseskötet bizonyossá teszi, amit az első csak sejtetett: Berták László nem tartozik a könnyed, boldog dalolok sorába. Nem tud, nem akar önfeledt vidáman énekelni, elzengeni, hogy milyen szép az élet. Ködös borzongásokhoz, intellektuális játszadozáshoz, vers-bukfencekhez és egyéb divatozáshoz sincs kedve, hivatása. A nehezebb utat, a keskeny ösvényt járja: teljes önmagát, sorsának értelmét és példáját keresi; ember és világ, egyén és közösség kapcsolatának lényegét akarja versbe fogni. Létköltészet és közéletiség, az egyén önmegvalósítása és a közösségért érzett felelősség ebben a lírában szét nem választható. A vers nem játék, hanem küzdelem, megtartó erő és szép esély ,;emberi korlátáinkat szétfeszíteni”. A versek jó része közvetlen vagy burkolt életterv és költői program: „Tetten érni a folyamatot, / mikor színén a lényeg átsajog, / látni, láttatni, hogy élet, halál / egy pillanat szarvhegyén dől vagy áll...” (Egy fényképre); „Tervet évezredekre! de a munkát / úgy végezni, mint halálraítéltek ..." (Levél T-nek). Ebből a kemény és szigorú ars poeticából nem árad bőségben a vers. Berták László keveset ír, megszenvedte „már a karcoló csöndet is”, s az Emlékek választása öt esztendő terméseként alig több, mint félszáz költeményt foglal magába. Ám „ N i klán a mérték mélység-magasság”, s a kötet értékét ez hitelesíti. Nem a bőség, hanem a fajsúly, a sűrűség, az esztétikai minőség növekedése jelzi a fejlődést a költői pályán. A kötet anyaga négy laza ciklusba rendeződik. A nyitó Vízszintesen és a záró Vaskonty a fején egylényegű: szétválasztásukat inkább csak arány- s hangsúlykülönbség indokolja. Az előbbi mintegy nyitányként előlegezi az emlékek, a sors, a személyes élet és a társadalmi lét „kihívásait”, feszültség- és konfliktusforrásait, önmagában is teljes egész, „a talpig érő homályból, föl a hithez" vezet. „Elszámolatlan forradalmak bizsergéséről” (Föl a hithez), a múlt és jövő közé dermedt mozdulatlanság, a látszat-nyugalom és a kényszerű „megérkezés" csapdáiról (Vízszintesen, Villanyvilágított fák Jajcéban), „varjúvárosról" és „kánikulai hóesésről” szólnak a versek, de arról is, hogy a súlyos kő alatt is „országgá épül" az ember (Fogadkozom), s hogy „menni kell, tenyeremben piros / rózsával, át a múlton, / ártatlan falum százszorszépein, / aggályokon, ostoba kerítéseken, / le a Moldván, Európáig.” (Nők, prágai nők) A Zöld pajzs alatt ciklus versei többségükben a harmincesztendős somogyi múlt, a gyermek- és ifjúkor, a szülők, az elbocsátó közösség élményköréhez kapcsolódnak. Az alapérzés itt is többszörösen ambivalens: az elvesztett otthon még hívó fészekmeleg, „hazatalálni” ünnepi szívdobogás (Anyámmal járja), de a gyermekkor vártemplomából lidérces félelmek kísértenek. A nyomorúságban is „halálig tisztességben” élők öröksége leráz- hatatlan felelősség, s á „kiválás" új és új elszámolásra kötelez (Mit tudnak ők?, A lépcsőig úszom). A gyermekkor és a szülők élete az ősök sorsává és a nemzet történelmévé szélesedik (Röpül egy király, Zöld pajzs alatt), s a múlt anyagából képbe sűrített Madárláb- könnyű ember egyben a jövendő reménye, bizodalma: „Félelmem fehér lepedőiből / nász. ágyat rögtönöz, áruló barát / agancsáról leszed, nyavalyák / lázában tiszta forrásvizet, / piros almát, kedvemre hazát, / ő hoz győzelmes nyírfaágat / a halál lyukas palánkja elé.” Az Ö is meg ő is - háromnégy vers kivételével — a kötet halványabb ciklusa. De az élére helyezett Csak egyszer, s a végén álló, Csorba Győzőt köszöntő Triptichon kiemelkedő. Az előbbi, mert a ciklusban összegyűjtött negatív magatartásformákat a legszuggesztí- vabb képi tömörséggel összegzi, az utóbbi pedig, mert portrévers keretében az értelmes élet és hasznos költészet hitének szép összefoglalása: „ ... nem reménytelen / a tiszta hazatérés, van okunk / értelmes ábraként csusszanni ki / a viszontagság ollóiból, / van jogunk / a hintázó zöld győzelmeihez, hiszen / ránk tekintve tudják csak, mi volt itt, / mi lesz itt.” A portrévers új jelenség Berták László költészetében. Valamennyi ciklusban kivételes erővel szólnak, a költő legjobb színvonalán. A Csokonai, a Niklán és a Petőfi csakúgy, mint a Csontváry és Kondor Béla festményei ihlette két vers, a kötet pillérei. A záró ciklusban legtöbb az összegző és ars' poetica jellegű vers. Néhányat már a bevezetőben idéztünk, a portréversek egy része is itt kapott helyet, de külön elemzést' érdemelne a Rémeim terhét, az Ez a nap, az örökké vonul, az Ugyanaz, a Forog tovább és a Vaskonty a fején. A felvállalt személyes és közösségi sors, az élet példázata sűrűsödik bennük, s a költészet öröme-kínja. A kétségbeesés mélységeiből a hit magasáig ívelnek megint a képsorok. „összecsuklottak a csodák", „könyörtelen atomok szónokolnak”, „túl a hit apró lépésein / megzizzen, mert tarkója lőlap", „folytonosan gyanús vagyok / minden hír rámszól igazoltat / beidéz fajom szerelmem hazám / magánszorgalmú halottnak .. .” Neurotikus túlérzékenység? Lehetséges, de hát a költő nem dalos madár virágos ágon. A hit próbája kétkedés, a teljesség elérhetetlen, s a részleges való is csak „árnyék és fény keresztjén" birtokolható. „Csodát ne várjatok A tenger / végtelen égben folytatódik...” — írja, de nem csoda-e mégis az élet és a költészet, amely „paradicsomot játszik", amely „életem példázatával / országon által nyargalászik", „a minden, séggel / táncol, szívemen kör- bedobog”; „Kötözi négymilliárd magam / elhágy, babonáz, újra ölel.”? A hatvanas évek elején kialakult világkép és magatartás alapjaiban nem változott, de komorabbá vált az összkép tó; nusa, és súlyosabb, kiérleltebb, egységesebb ez a kötet, mint a korábbi. A könnyedebb, dalszerű formák szinte teljesen eltűntek, a Fák felvonulása egyik ciklusának prózavers-kísérlete is formai szempontból abbamaradt. Uralkodóvá vált a képi asszociációkra épülő, lazább grammatikájú, szaggatott ritmusú, mégis rendkívül fegyelmezett rapszódia, „a versbe nyűgözött nincs-harmónia", és ugyanakkor a kötöttebb formájú, szentenciózus tömörségű gondolati líra. Szélesre tágult, bonyolult világot fog be ez a líra, a klasz- szikus és a modern költészet sok eszközét már mesteri fokon birtokolva. Kialakultak sajátos, szuverén öntörvényei, ezért sem szimplán „közérthető”: teljes befogadása felkészült, érett olvasót kíván. „Nem lett egyszerűbb semmi sem, / a pókhálót vastüskék tartják, / minden karcolás közelebb, / minden bokorban Magyarország ...” — vallja a költő, már-már deresedőn, túl a negyvenen. Nehezen indult' Berták László a pályán, s lassan érett. Sokáig magányosan, a vele egyívásúak melege híján, inkább az előtte járókra figyelve élt és dolgozott. Legtöbbet talán Csorba Győzőtől és Nagy Lászlótól tanult, s vállalásban, eszközökben, értékekben egyaránt az ő világukhoz vezetett közel az útja. Új kötetével nemzedéke első sorában szerzett érvényt, hitelt, helyet magának. Szederkényi Ervin Az emberi lényeg különös tükrei Martyn F erenc képei között a budai várban
