Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)

1978-07-22 / 200. szám

1978. július 22., szombat _____________________________________Dunántúlt Tlaplö 3 M a este: Caligula helytartója — premier Vásári bábjáték, pantomim „Keresem kifejezési Gjrutai beszélgetés Harag György rendezővel Gyula, Park Szálló. Hitetlen- kedve nézek Schaffer Judit jelmeztervezőre, amikor déli ti­zenkettőkor azt mondja, hogy Harag György éppen próbál. Hiszen a Caligula helytartója erdélyi rendezőjét éppen most láttam a teraszon! Napernyős asztalnál ült nagy csoport szí­nész között. Kiderül, hogy még- sincs tévedés: próba folyik, hogy miért pont ott és akkor, nem tudom. Talán a szöveg- mondást ellenőrzik az esti fő­próba előtt. Néhány perc még, s szétszéled a társaság, fürde­ni, kártyázni, beszélgetni. Ha­rag György jelenlétét szimbo­lizálandó az asztalomon hagy­ja a sapkáját, s aztán hama­rosan leül maga is. — Ügy illenék, hogy én mu­tassam be önt, mégis arra ké­rem, vállalja át tőlem ezt a feladatot. — Jobb is lesz, mert az új­ságírók nagyon hanyagok: ösz- szevissza írják az adataimat. Ahány újság, műsorfüzet, any- nyiféle életrajz. Nos, a Kolozs­vári Állami Magyar Színház főrendezője vagyok, harminc éve rendezek. Ebben a város­ban tanultam a szakmát a Színművészeti Főiskolán. A ta­náraim? Kőmives Nagy Lajos, Tompa Miklós, Szabó Ernő, Deli Ferenc. — Úgy tudom Marosvásár­helyen is dolgozott. — Az már régen volt. Ren­deztem más városokban is elég gyakran. Magyarországon a Nemzeti Színházba és a tele­vízióba hívtak meg vendégren­dezőnek. Korántsem állítha­tom, hogy egyöntetű lelkese­dés fogadta a sajtóban az it­teni tevékenységemet. — Hogyan jellemezné a rendezői stílusát? — Nem tudom jellemezni. Ha azt mondom, hogy korsze­rű színházat akarok, akkor ez közhely. Minden pillanatban keresem az új kifejezési formá­kat . . . Legalábbis ez a szán­dékom. — A szerző pár soros jegy­zetét leszámítva, a pécsi közön­ség vajmi keveset tud Székely János Caligula helytartója cí­mű drámájáról. Kérem, mond­jon róla néhány szót. — Bár a darab történelmi tárgyú, mégsem történelmi dráma. Ráadásul nem is drá­maíró, hanem költő írta; nem tudta megtagadni önmagát. Megtörtént eseményt dolgozott fel ugyan, de erősen élt a köl­tői szabadsággal. Átszőtte a mesét saját gondolataival, ahogy mondani szokás, „öntör­vényű világa" képeivel. A da­rab nyelvezete is eltér a kor nyelvétől: a szerző szabadon használja a mai kifejezéseket. Mindez azért van, mert a mű alapproblémája az emberi sza­badság. S ez örökérvényű. Részlet a kolozsvári bábművészek Karnyóné előadásából Fotó: Seres Éva az új formákat" y — Hogyan kap teret Székely János költői szabadsága a rendezésben? — Igyekeztem követni és erősíteni a szerző szándékait. Meg kell mondanom, hogy pél­dát is adott nekem: ahogy ő szabadon bánt a történelem­mel, én is szabadon bántam a történettel. Egyszóval, távol állt tőlem az ókori események naturalista ábrázolása. — A szinlapok elárulják, hogy a végleges szereposztás többszöri próbálkozás után ala­kult ki. Hogyan jött össze ez a társulat? — Hosszú történet. Tulajdon­képpen „telefon-szereposztás­ról" lehet beszélni. Egyeseket még sohasem láttam a színpa­don, vagyis teljesen a sötét­be ugrottam. Aztán csoda tör­tént. Komolyan mondom, régen találkoztam ilyen hamar össze­forró csapattal. A próbák szűk három hete nemcsak a legne­mesebb alkotó légkörben, ha­nem a legnagyobb barátság­ban zajlott le. Kapcsolatunk egy pillanatra sem árnyékoló- dott be magánproblémák vagy túlérzékenység miatt. — Nem fél egy Gyulára „be­próbált" darabot Pécsre, más körülmények közé vinni? — Nem félek. Ezt a munkát mi nem nyári hakninak tekin­tettük. A bemutatóért szó sze­rint éjjel-nappal dolgoztunk. Véleményem szerint egy alapo­san kimunkált előadás bárhol eljátszható. A környezet lehet más, a lényeg ugyanaz ma­rad. Havasi János Akolozsvári bábosok műsora Báb II. feleimmel a pécsi Nyári Színház programjában fellépett a kolozsvári bábszín­ház is, illetve annak három­tagú csoportja. A hétfő esti bemutatót továbbiak követik, s akik kedvelik ezt a műfajt, bizonyára sok örömet lelnek abban az — összességében — eredeti vásári hangulatú játék­ban, amit a kolozsváriak be­mutatnak. Az egyvégtében folyó műsor egyes számait kikiáltó fűzi egy­be, ő köszönti a nagyérdemű közönséget, ő kommentálja — olykor feleslegesen is — a bemutatandó vagy már lefu­tott műsorszámokat. A lobogó köpenyű vásási kikiáltó alapöt­lete igen régi, de örökéletű és közkedvelt, hiszen a kikiáltó narrátorként foghatja össze a legkülönfélébb játékelemeket, fűzheti fel a számokat egy szálra, egységesítheti a leg­távolabb álló témákat is. Hogy ez most nem mindig sikerült, annak részben az az oka, hogy a szövegek túl általánosak vál­tak, peregtek a közhelyek, s néhány amúgy nagyon szelle­mes, kedves, csípős jelenet apropóján a színház miben­létéről, lényegéről filozofálni — nem szerencsés dolog. Rész­ben technikai akadályai vol­tak az összekötőszöveg élveze­tének, nevezetesen az, hogy a hátulsó sorok egyikében, ahol magam is ültem, már csak tö­redékét lehetett hallani a be­szédnek. A tulajdonképpeni műsorban a klasszikus bábjáték vitte a prímet. Don Christobal és öz­vegy Kanyoné elevenedtek meg, ugyancsak borsos nyelven, ka- rakírozott, harsány figurákkal. Karnyóné bábként és jelmezes színészként egyaránt megjelent — s íme, egy példa a fölös­leges magyarázkodásra; hogy a bábu és az ember egyforma, ezt minden néző láthatta, nem volt feltétlenül szükséges ki is mondani. Az együttes két bábosa egy­ben kitűnő karakterszínész és pantomimművész is. „Közön­séges pantomim-jeleneteik ugyanúgy nagy sikert arattak, mint igen szellemesen meg­komponált, nagy kézügyességet igénylő kézpantomimjük. Szeretettel, nagy tapssal üd­vözölték a nézők a kolozsvári bábszínház kis küldöttségét, él­vezték, végigkacagták műsoru­kat, sokan is voltak kíváncsiak rájuk. Kár, hogy erről a mű­sorról nem osztogattak műsor­füzetet, így a kikiáltónak kel­lett bemutatni a szereplőket, ami, — a vásári komédiák tör­vényei szerint — csakis tréfás formában történhetett, így az­tán magáról az együttesről nem jutottunk információhoz. Ez a vendéglátók hibája volt. sétatér* Jókedvre derítő szobrok Jegyzői + A gyors, megbízható, pontos értesülés, a hír, az információ a legértékesebb anyag a világon — mondta valaki a minap. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nincs. Nekem van még egy javaslatom az értéklistára, a leg-ek közé ... A jókedv. Az az életérzés, ami a tel­jes emberi mivoltunkba való folyamatos ráébredés bol­dogító velejárója, amikor minden tagunkban szétter­jed a nem-hez tartozás vibráló információja. A mű­vészet minden esetben ezt a jókedvre derítő nembeli- ség-tudatot ébresztgeti, erő- sítgeti több-kevesebb ered­ménnyel a műélvezőben. Mindezt csak azért volt jó fölidézni, hogy aláhúzhas­suk ezen hatás megsokszo­rozódásának a tényét az olyan esetekben, amikor az eredendően természeti lény, az ember természeti környe­zetben kerül szembe társa­dalmi énjének produktumai­val, azaz a műalkotásokkal. Megközelítőleg ilyen hely­zet alakult ki a már ötlet­nek is'kitűnő, — fák, lombok közé telepített — sétatéri szoborkiállításon. Bárki be­láthatja, hogy itt egy jól célzott vonalnak, jól fekte­tett síknak is óriási jelentő­sége lehet... Ha valaki egyenként is értékelni szeretné a kiállí­tott műveket, többek között ilyen szempontrendszert is kialakíthatna magának. Mindenképpen figyelemmel kellene lennie azonban ar­ra, hogy ezek a munkák alkalmi jellegűek, többé- kevésbé múlandó anyagból, nem időtálló technológiá­val készültek. Ez 'egyébként azt is jelezheti, hogy a ki­állítók (Erdős János, Farkas László, Ficzek Ferenc, R. Fürtös Ilona, Fürtös György, Gellért B. István, Halász Károly, Kígyós Sándor, Kis- mányoki Károly, Pinczehelyi Sándor és Szíjártó Kálmán) egyénileg hogyan értelmez­ték, értelmezhették felada­tukat, mire összpontosítot­ták figyelmüket. Valamennyiüknek meg kell azonban köszönnünk azt, hogy egyáltalán vállal­koztak erre a szokatlan fel­adatra. Mert, hogy szokat­lan volt, az biztos. Csak azt nem értjük, miért, hi­szen ez a város tele van hdsonló lehetőségeket kí­náló környezetekkel, a 11 művész között pedig nem egy olyant ismerünk, akinek ez volt az első köztéri be­mutatkozási lehetősége . . . Jóllehet, ma már országo­san elterjedt egy olyan fel­fogás, hogy Pécs—Baranya a szabadtéri szobrászat, szabadtéri kerámia úgy­mond: fellegvára. A plasztikák egy része — bár alkalmi munka — méltó akár a végleges felállításra, kivitelezésre is. Ilyen pél­dául Erdős, Kígyós és Gel­lért „rögtönzése". Ezeket — kapva a ragyogó alkal­mon, rögzíteni kellene ... A hiányos felsorolás per­sze nem jelenti azt, mintha nem volna múzeumba ki- vánkozóan elbájoló, eredeti ötletre épülő alkotás R. Für­tös Ilona műve, vagy vala­miképpen megörökítendő Kígyós Sándor maró iróniá- jú, csille-sín-fintora és Fi­czek szellemes tér-montá­zsa. Jókedv, szülte, jókedvre de­rítő alkotások ezek, kár, hogy „alkalmiak"... B. K. Békesség, ámen Z. szerkesztő emlékezetes esetei közül a múltkori nem bizonyult emlékeze­tesnek, legalábbis számom­ra nem. Ha őszinte aka­rok lenni, ebből könnyelmű következtetést szándékoz­tam levonni a sorozat egé­szére vonatkozóan. Jó, hogy nem tettem. Csütörtökön este olyan „emlékezetes eset” eleve­nedett meg a képernyőn, amely egészen váratlanul tört be a legemlékezete­sebb tévé eseményeink kö­zé. Egy közönséges riport, amelyben két ember el­mondja életét. Szinte az önéletrajzok szikárságával. Dátumokkal, javarészt szá­raz tényekre szorítkozva. Két életút indul valahon­nan a Horthy-korszak kö­zepetájáról és torkollik egymásba napjainkban. Mondhatni jellegzetes élet­utak. Még szélsőségeikben is tipikus vonásokat hor­doznak. Új információ te­hát, szenzáció, amely ál­lítólag egyedül képes a mai közönség petyhüdt idegrendszerét felcsigázni, szinte semmi. Ráadásul színészek „tesznek úgy”, mintha köznapi valóságos emberek lennének, doku­mentáció művészköntösben — sok kínos emlékünk őr­zi ennek gyászos eredmé­nyeit. Ezúttal azonban abból lett erény, amiből máskor bukás. A két színész cso­dát csinált, elhitette ve­lünk, hogy ezt a mesélt életet ő maga élte végig. Temessy Hédi és Solti Ber­talan arca és hangja ve­zetett át bennünket két párhuzamos poklon, sza­vaik nyomában bukdácsol­tunk át történelmi félreérté­seken, tragédiákon, kis napsütéses napokon, világ­rengéseken és a kisszerű emberi gonoszság zugain. Különösen Temessy Hédi csinálta meg tökéletesre a maga figuráját, nyilván azért is, mert az ő anyaga volt a gazdagabb, árnyal­tabb és hézagtalanabb. Kiss János szegényparaszt alakjában, sorsában az író — H. Barta Lajos — ha­gyott bizonytalanságokat, kitöltetlen sávokat. A rendező, Szőnyi G. Sándor a legkézenfekvőbb, — de következetesen vé­gigvinni talán a legnehe­zebb — megoldást válasz­totta : tökéletesen hozzá­tapadt az alaphelyzethez, sőt a két elbeszélő arc­hoz. Ráday Mihály kame­rája nem ment el látvá­nyosabb képeket keresni, legföljebb az arcról a kéz­re vándorolt néha. Ez a szándékosan puritán ren­dezés és fényképezés tette oly hitelessé, tisztává a művet, tárta fel oly drá­mai mélységekig az egy emberi arcban megeleve­nedő mikrovilágot. A Temessy Hédi által megformált, sokat szenve­dett, erős és ártatlan asz- szony alakja az utóbbi idők legnagyobb tévés él­ményei közé tartozik. Mi­lyen kitűnő színészeink van­nak, sóhajt fel ilyenkor az ember, hagyni kellene őket játszani, teret adni nekik, s nem begyömöszölni őket spekulatív figurákból szer­kesztett spekulatív rendsze­rekbe. h. e. L Benkó-együttes nagy sikerű koncertjén. Az előtérben: Nagy Iván, Zoltán Béla és Benkó Sándor Fotó: Cseri László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents