Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)
1978-07-19 / 197. szám
1978. július 19., szerda Dünantiilt napló 3 BÜCH, HIOnTEUERDI ORFF Jelenet a Carmina Burana oratorikus balettből Fotó: Cseri László Oratorikus balettest Premier a Szabadtéri Táncszínen A Pécsi Nyári Színház egyik kiemelkedő eseménye volt a Balettest bemutató előadása július 15-érí. Bach-Eck Parasztkantáta; Monteverdi- Tóth Tankréd és Klorinda párviadala és Orff—Eck Carmina Burana c. oratorikus műveit láthattuk. Mindhármat az oratorikus balettek kategóriájába soroljuk, ezen belül jelezve, megtartva a tartalomadta különbségeket, így oratorikus balettdrámáról és oratorikus balettjátékról vagy balettkomédiáról beszélhetünk. összetartó kapocs a zenei műfaj: az oratórium. Eck Imre a Parasztkantáta koreográfiájában szorosan kapcsolódott a bachi gondolathoz, nem óhajtott mást, csupán szórakoztatni — játékkal, tánccal,, pantomimelemek felhasználásával. Vitalitással teli mozdulatok, népies, bájosan vaskos, darabos falusi táncok adták meg a mű alaphangulatát. A táncosok éltek a zene és a koreográfia adta játékos lehetőségekkel, e játékot különösen Hetényi Já- nos-Horváth Irén-Kovács Zsuzsa pás de troisjában éreztük. Hetényi János volt az, aki humoros játékával, egyéniségével mozgatója volt e hármasnak. Sipeki Levente operaházi tag rövid epizódszerepe nem tette lehetővé, hogy e kiváló művésztől emlékezetes élményt kaptunk volna — pedig vártuk. Szerepét több-egynehányan a Pécsi Balett együtteséből is megoldották volna — hasonló szinten. Az est legkiemelkedőbb produkciója volt Monteverdi-loth Tankréd és Klorinda párviadala c. oratorikus balettdrámája. A siker alapját biztosította bizonyos mértékig már a zene kiválasztása is. Ugyanis Monteverdi e művet a táncosok, énekesek együttműködésére gondolva komponálta: Az első bemutatón maguk az énekesek is táncolva adták elő szólamaikat, így tehát már a zenei anyagban szerepel a táncszerűség, a táncigény, színpadigény. E kitűnő zenéhez készített Tóth Sándor remek koreográfiát, amelyben az epika, a líra együttesen volt jelen, mint két lényeges drámai elem. E nagyon szép zenéhez és szép koreográfiához két kiváló táncos csatlakozott: Keve- házi Gábor és Bán Dóra. Keve- házi Gábor precíz és szépen kimunkált mozdulataival, magas hőfokon, elementáris lendülettel, gesztusaiban érzékeltette a keresztesvitéz érzés- és gondolatvilágát, amely megelőzte a szaracén Klorindával vívott éjszakai párviadalt. Ugrásai — melyek közben szinte állt a levegőben —, piruettjei és gesztusainak biztos lezárásai lebilincselték a nézőt. Nem kevesebb része volt a mű sikerében Bán Dórának. Karcsú, nyúlánk alakja, lírai mozgása, kezeinek, kartartásának beszédessége, nyújtott vonalainak szépsége az est költeménye volt. Külön ki kell emelni a Testo - elbeszélő — szerepét éneklő fiatal operaházi énekesünket: Gulyás Dénest. Szép és magasfokon kiművelt énekhangjához nagyfokú muzikalitás, szuggesz- tív előadókészség párosul, s e képességeivel nagyon nagy részben járult hozzá ahhoz, hogy a zene, a tánc, a dráma ősi egységének részesei lehettünk. Pászthy Júliu (Klorinda) szép énekhangjával, kulturális előadásával egészítette ki az élményt. A mű hangszerelésével a szabadtéri előadásnak megfelelő, szép, tömör zenekari hangzást hozott létre Károly Róbert. Az estet bezáró mű Orff—Eck Carmina Burana c. oratorikus balettjátéka volt. A kompozíció szövege és zenéje — XIII. századi világi tartalmú latinnyelvű diákénekek — alapján nagyszerű ábrázolásra és helyzetkép bemutatásra volt lehetőség. Eck Imre koreográfiái elgondolásaihoz a kiváló zenei alap módot ad a tömegek, a csoportok kontrapunktikus táncára, a „tömbszerű” építkezésre. A tánci megfogalmazásban a zene II. és III. tétele: „A bor örömeinek dicsérete” és „A szerelem örömeinek dicsérete” nyert erőteljesebb hangsúlyozást. Mindkettő látványos vidámság, szellemes ötletek tárháza, s ez már szinte önmagában is biztosíthatja a sikert. Némi hiányt éreztem a táncok koreográfiái elképzelésében és kivitelezésében. A gesztusok pantomimszerű jelzéssorozatai, a karpozíciók sokszor ismétlődő azonos mozgásrendszere, a ritmikus lépésekkel történő futások sorozata, a pózok, mind a pantomimet erősítették, nem a balett táncjellegét. Nagyon hatásos volt a fenti elemekkel szembenálló balettmozgást ma- gábanhordozó szólótánc: Bretus Máriáé és Körmendy Lászlóé. Mindkettő kitűnő karaktertáncos képességeket mutatott, élték o zene ritmikáját, gesztusaik tisztasága, pontossága élmény volt. A tánckar azonos mozgásrendszerének egyöntetűsége még nem egészen megoldott. A mozgások azonos időben való indítására, határozott, egyértelmű lezárására még törekedni kell, annál is inkább, mert a koreográfia a csoportok egységes vagy ellenpontozott mozgásával, pózaival kíván élményt szerezni. E kisebb technikai hiányok ellenére a történetadta lehetőségek kiaknázása révén a mű nagy sikert aratott. Stílusós, élettel teli énekléssel emelték a bemutató hangulatát Kovács Zoltán és a Parasztkantátában Marczis Demeter. A Pécsi Nyári Színház további években való sikeres működéséhez — éppen a bemutatóval kapcsolatban felmerült próblé- mák alapján — szükséges a közreműködő művészeti ágak igényeinek kielégítése, nevezetesen a zenekari árok - kibővítése. A meglévő oly kisméretű, hogy az énekkar csak összezsúfoltam széthúzva tudott elhelyezkedni. Ez csak erősíti a szabadtéren fennálló rossz hangzási viszonyt, amely az énekkarban tapasztalt bizonytalanságokat erősíti. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Carmina Burana nagyhangzást igénylő énekkari hangzása helyett ennek csupán gyenge mását kaptuk. Természetesen az is csak hasznára válna az előadásoknak, ha Pécs „éneklő város" kórusai ilyen alkalmakra együttest alkotva emelnék az előadások színvonalát, ahogy Szegeden ez már régóta természetes. A Pécsi Szimfonikus Zenekart és a pécsi Liszt Ferenc Kórust (karigazgató Antal György) Mihály András vezényelte kitűnő érzékkel, s ezzel alapjaiban biztosította a Balettest sikerét. Az első két mű klasszikusan nemes hófehér díszletét egészítette ki a Carmina Burana középkort idéző domborművekkel díszített oszlopa, a földi örömök jelképe gyanánt... A művet Somogyi József szobrászművész készítette. Fónay Zsuzsa Irónia ecsettel és önkioldóval Lengyel karikaturisták kiállítása az IH-ban Pécsett alig láttunk még karikatúrakiállítást, Eszünkbe sem jutna kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani ennek, ha nem egy nemzetközileg is szá- montartott lengyel művészpárhoz, Robert Szecovkához és Teresa Szczesnához kötődne. Két karikaturista műhelyébe vezet bennünket a kiállítás. Furcsa dolog azokat a rajzokat falon látni, melyekkel az ember naponta az újságban találkozik s — mert jó művekről van szó —, kicsit kívánjuk is, hogy újságban lássuk őket. Még akkor is, ha a katalógus gyorsan bizonyítja, a művészek számos lengyel lopnak a munkatársai, alkotásaik rendre nagy példányszámban, nyomtatásban jelennek meg. Mi jellemzi hát őket, ezeket a keser-édes kis tanmeséket, melyek éppúgy tartoznak a képzőművészethez, mint a politika, vagy a közgazdaság szféráihoz? Mindenekelőtt egyfajta vonalkultúra, a kifejezésnek egy személyesen megformált, jellegzetes alkata, amely megpillantásával egyidőben érdekessé teheti a művet. De kell hozzá élettapasztalat, az általában való történések és állapotok mély ismerete is. Csak így válhat valóra a karikatúra egyik leglényegesebb funkciója: a valóság megértetése az elképzeltben és az eltúlzottban. Robert Szecovká leleményessége nemcsak humoros, hanem gondosan mérlegelő is. Tulajdonságokat leplez le, melyeknek igaz voltát most sem vonja kétségbe az ember. Jobbító szándéka a szelíd iróniától az agresszív szatíráig terjed. Művei egyenként más-más egyéni és csoportos tulajdonságunk fogyatékának térképe. Az újonnan átadott, megnyitóbeszédekkel, protokollal avatott szobor nem mutat-e fityiszt közönségének? Elkészülve, felkészülve kapja-e a művészetet a közönség — fordítjuk le nyomban a rajz üzenetét. A művészt vezeti a Föld, a mindennapi környezet féltése, és: rajzol. Nem szereti a természetpusztító természetbarátokat: rajzol. Tudja: Fortuna szekerén okosan kell ülni, de csak keveseknek sikerül: rajzol. Érdeklődése mindenre kiterjed. Az élet és halál dolgaira. Humora gyakran morbid, de pontosan evvel enyhít a tragikus dolgok megváltoztathatatlan komolyságán. Gyakran játszik a „mi lenne, ha...?” kérdésekkel Helyzeteket idéz meg, melyben ez a szabály, az esetleges fantázia szabadsága . mozgatja ceruzáját. Teresa Szczesná fotós, de nem egyszerű regisztrátumokat mutat be. Sorozataiban mindig van egy meghökkentő fordulat. Ezek — bár megmosolyogtatnak — az iróniának azt a jóindulatú kimódoltságát. mint a rajzos karikatúra, nem tartalmazzák. A fotók ötletek. Tárgy-poénok, tárgyakkal végzett és végezhető abszurd műveletek dokumentációi. De kedves ötletek, s egy—két valóban emlékezetes darab is van a kiállításon. Jó, hogy ilyen kiállítást is láthattunk. Aknai Tamás A „konkurrencia” diszkréten visszavonult... Bábművészet a szabad ég alatt R Bóbita együttes bemutatójáról A miért szép? kérdést váltig tárgyalják, de nincs az a bővített mondat, amely erre felelni tudna. Talán szerencse is, hiszen ha az esztétikai szép lényeget matematikai formulába forgalmazhatnánk, átvehetné a művészet szerepét a számítógép. De azért van úgy, hogy a kérdés végén a szokásosnál is nagyobb a kérdőjel. Miért szép — megható, meggyőző, egyszóval művészi hatású a Bóbita Ka/eva/a-jelenete? Amikor a szemfényvesztés és a művészet határán balanszírozik? Amikor minden illúzióromboló kellék ott esetlenkedik a színpadon? Amikor a nagy faragott bábu körül tüsténkedő, feketébe öltözött bábosok minden munkamozdulata látható, amikor még a fia darabokra hasított testét keresgélő anya gereblyéje is széjjelesik, műsoron kívül? Ezek a jókora, különben szépen, a naív faszobrászok munkáira emlékeztető módon megfaragott bábok nem is tudnak mozogni, csak ha élő kezek fogják meg kezüket, derekukat. Arcuk merev, karjuk lóg, lábuk is lóg, vagy nincs is. A madarak úgy röpülnek a levegőben, hogy egy valaki a magasba emeli őket s köröz velük, mint a gyerekek, ha játszanak. S lám mégis: a nyári színház nyitó estjén, a Bóbita Bábegyüttes műsorán ösz- szegyűlt nagyszámú közönség némán és meghatottan figyelte a Kalevala megelevenedő világát, elhitte Lemminköinen halálát, az anyja aggodalmát, gyötrelmét, azt a képtelenséget, hogy a darabokra szedett fabábsba a másik fabábú életet lehelt... S hogy még abszurdabb legyen a kép: régen láttam ilyen szép, lágy és harmonikus pietás mozgást, mint ettől a fiára hajló fabábu- anyától... Hasonló módon meghökkentő a bóbitások másik vállalkozása: marienettjátékban megcsinálni a halálra táncoltatott lány történetét. Ezek a még naivabb — mert festett és felöltöztetett — nagyméretű fabábok úgy mozognak, hogy fejükből vaskampó áll ki, s azt mozgatja-forgatja a fölöttük álló, cseppet sem takart bábjátékos. A történet lényege pedig maga a tánc, hiszen abban megy végbe a cselekmény: a szerelmesek, akik egymáséi nem lehetnek, addig táncolnak, míg holtan össze nem esnek. Nos, aligha van „lény”, amely jobban ellentmondana a táncmozgás lényegének, mint ez az ormótlan, keze-lába totyogó, merevszeműre festett bábú. És mégis: a történet maradéktalanul hiteles lesz általuk, a néző elragadottan és gyönyörködve ismer rá a néptánc egyes elemeire mozgásukban, átéli a táncban kibontakozó drámát, s élvezi azt a világot, amit a figurák, a végtelenül szellemes kevéske díszlet, a stílusos zene (Zubán László szerezte, az ördögszekér együttes játszotta) és a mozgás együttesen kialakítottak egy népi, naív groteszk és játékosan őszinte világot. A Bóbita harmadik műsorszáma, amely_a nyári színház idején látható — kézpantomim. A pécsi bábosok tudósai ennek a fajta bábjátéknak. Bár az előző két darab arról győzött meg, hogy a báb minden műfaját mesterfokon játsz- szák, a kezoantomim mégis az igazi területük, ebben mindent tudnak, amit tudni lehet. Sok emlékezetes játék után most újabb nagy fába vágták a fejszéjüket: Prokofjev Rómeó és Júlia című balettjét „táncolták" el—pusztán kezekkel. Van itt balettkar, szerelmi kettős, nyíltszíni küzdelem, cselekmény, líra. Szinte hihetetlen, de ezek a felöltöztetett kezek valóban érzékeltetni tudják az eredeti prózai mű gazdag mondanivalóját, balettváltozatának forrósógát és kecsességét, noha ugyanakkor önálló, bábszínpadi műként is felfogható volt a darab. Nagy dolog, hogy a báb szerepel a Pécsi Nyári Színház programjában. Még nagyobb dolog, hogy a szabadtéri bábozás este — mint kiderült — egészen különös hangulatú élmény. A nézők azzal az érzéssel állhatnak fel a Csont- váry-udvar székeiről, hogy igazán kár, amiért korábban nem kertben rendezték ezeket a felnőtt bábelőadásokat. Olvastam Kós Lajos előzetes nyilatkozatát, azt mondta: izgalmas lesz a szabadban játszani, ahol a konkurrencia a csillagos ég. Nos, a konkurrencia ezúttal diszkréten visszavonult. Vagy hótraosont — nézőnek. Hallama Erzsébet
