Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)

1978-07-02 / 180. szám

DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. JÚLIUS 2. THIERY ÁRPÁD Úszó partok Sokat és sokféleképpen írtak már az 1956-os eseményekről, irodalmunkban emlékezetes hő­sök sora idézi az akkori időket. Thiery Árpád új regényében most mégis ezekhez a tragikus napokhoz tér vissza, mert úgy érzi, Testvér András sorsában olyan mozzanatok rejlenek, me­lyek a mai fiatalok számára is tanulságosak lehetnek. Bár az eseményekkel is bőven foglal­kozik a szerző, hiszen a törté­nelmi háttér itt nagyon lénye­ges, elsősorban az emberi kap­csolatok alakulására helyezi a súlyt. A barátság, a szerelem, mely egy fiatalember életében döntő fontosságú, miképpen kö­tődik vagy lazul olyan nehéz időkben, mint 1956 októbere, s az azt közvetlenül megelőző hó­napok. Testvér Andrást két súlyos, életre kiható megrázkódtatás éri ekkor, barátját, akitől em­beri tartást tanult, a harcok so­rán megölik, szerelme, akiben megtalálta a régen várt testi, lelki társat, elhagyja, disszidál. Sokáig nem leli a helyét a vi­lágban, nem tud önmagára ta­lálni, az emlékek nyomasztólag hatnak rá még egy esztendő múltán is, mikor találkozik az újságíróval — aki nyilvánvaló­an maga az író — s valami belső kényszer parancsára el­meséli neki az életét. Ez a val­lomás képezi a regény cselek­ményének gerincét. Testvér András munkásfiú, ah­hoz az osztályhoz tartozik, mely­nek lehetőségei korlátlanok az ötvenes években. Kiemelkedhet­ne, vezető válhatna belőle, hi­szen tehetséges, becsületes em­ber. Ő mégis visszalép a fel- emelkedés útjáról, mert éppen becsületessége riasztja el at­tól, ami körülötte történik. Kény­telen meglátni a tévúton járó politika mindennapi következ­ményeit, önkéntelenül tapasz­talja, a szép szavakba csoma­golt hazugságok jellemet zül- lesztő hatását. Az igazi meg­döbbenést azonban akkor éli át, mikor Rajkék temetése után nyilvánvalóvá válik, hogy a ha­talommal való visszaélés milyen súlyos bűnök elkövetéséhez ve­zetett. Ilyen nehéz körülmények kö­zött az őszinte barátság szá­mára a megtartó erő. A barát­ja segíti abban, hogy amikor az utcákon megszólalnak a fegyverek, s óz események tra­gikus fordulatot vesznek, tudja, melyik oldalra kell állnia, hol a helye. Fegyverrel kezében harcol azok ellen, akik már ré­gen nem a személyi kultuszt, az elkövetett hibákat támadják. Erősen kötődik barátjához, de a Nóra iránti szerelem egész lényét betölti. Részben ezzel ma­gyarázható, hogy mikor barát­ja halálos sebet kap, leteszi a fegyvert, elmenekül. Ekkor kez­dődik igazi kájváriája. Most már csak Nóra jelenti a meg­nyugvást ideig-óróig a felboly- dult világban. A lány őszinte szenvedéllyel szereti, ám a próbára tevő na­pokban mégis kiderül, hogy gondolkodásuk, életfelfogásuk mennyire különböző. Nóra úgy érzi, elrontott életét itt már nem hozhatja helyre, nincs köze eh­hez a világhoz. Elhatározta, hogy külföldre megy. Testvér András hiába próbálja lebe­szélni, hiába hivatkozik szerel­mükre, Nóra makacsul kitart szándéka mellett. Kényszeredet­ten bár, de vele megy a déli határig, ott azonban elválnak útjaik, Testvér Andrásnak, ha gyötrelmes is végleg elszakad­ni szerelmétől, hazájához kö­tődő érzései erősebbek. Mint ahogy a vihart átélt or­szágban rendet kell teremteni, Testvér Andrásnak is meg kell találnia helyét újra az emberek között. Nem könnyű ez ilyen sú­lyos trauma után. Mikor vallo­mását mondja, egy megtört fia­talember áll előttünk, de sza­vaiból már kiérződik a bizako­dás is. Az újrakezdéshez a mun­kából merít erőt, egy hajógyár, ban helyezkedik el. További sorsa rajta és a befogadó kö­zösségen múlik. Kovács Sándor Mezőtúr fazekassága Kiállítás a Néprajzi Múzeumban Fazekaskiállitóssal köszön­ti a Néprajzi Múzeum Mező­túrt, 600 évvel ezelőtt városi rangra emelt települést. A ré­gi túri kerámia legszebb em­lékeit a Néprajzi Múzeum őr­zi. Mezőtúr az Alföld máso­dik legnagyobb fazekasköz­pontja, a korsósmunka terén országosan első. A múlt szá­zad elején még olyan fekete edényeket égettek, mint nap­jainkban Nádudvaron. 1813- ban „Czéh-Forma Társasá­got” alakítottak és 1817-ben sikerült elnyerniük a Korsós Céh kiváltságlevelét, költsé­geihez 88 mester járult hozzá. A gyűjtemény legkorábbi tár­gya egy fekete gyertyamártó edény is az 1813-as évszá­mot viseli. Sok datált tárgy alapján a mezőtúri kerámia történeti fejlődését folyamatosan szem­lélhetjük. A mázas edények az 1850-es évektől jelennek meg. A virágozott díszítés klasszikus fénykorát az 1880- as évektől számítjuk, a fej­lődés az 1890-es években jut el csúcspontjára. A korsómes­terek írástudók voltak, a kor­sósok által szignált tárgyak alapján az egyes mesterek munkásságát be lehet mutat­ni. A „cifra” munka terén K. Nagy Gábornak volt nagy szerepe. Híres Badár Balázs, már a századfordulón nagy sikereket ért el díszedényei­vel — a kiállítás a hagyo­mányoshoz közelálló munká­it mutatja be. A kiállítás zá­róesztendeje 1914, ez a kor­szak törést jelentett a hagyo­mányos stílusban. Képeink a kiállításon ké­szültek. (Hauer Lajos felvételei — KS) E / ? y i U i r i úk Kedélyesen A „Bárányfelhő" presszó egyik zugában megengedett a dohányzás; csak akkor kelet­kezik némi zavar, ha egyik­másik renitens vendég átlépi a demarkációs vonalat. Ilyen esetben valahonnét a háttér­ből csakhamar rendre utasítja az illetőt egy erélyes női hang. Kemény, de nem goromba. A hang tulajdonosa viszont se- hogyse passzol a férfias tó­nushoz; * kis termetű is, vé­konyka is az asszonyság, egy­általán nem formázza a Ku­rázsi mama-féle markotányos- nő-típust. A Bárányfelhő-ben a kiszol­gálók fele férfi. Presszóban ez eléggé furcsa; lehet, hogy az országban sehol nincs ilyen arány. Tapasztalásom szerint a nők — erélyességük mellett — hajlamosabbak a kedélyesség­re, mint a férfiak. Olykor fö­löslegesen, néha már tolakodó bizalmaskodással. De minden­képpen azzal a szándékkal, hogy jó hangulatot teremtse­nek. A törekvés tiszteletre mél­tó; de nem szeretem, ha cé­gen belüli, konyhai vagy ép­penséggel a legszemélyesebb ügyeiket tárgyalják meg a vendégek feje fölött. Ebben az a kellemetlen, hogy han­goskodásukkal állásfoglalásra késztetnek: döntsenek vitás dolgaikban a kívülállók. Párt­ütésre noszogatnak. Szó lazom az egyébként íz­letes mákosnudlit, s körítés­nek ezt hallom a konyhából kicsörtető, két keze-tele, Krim- hilda termetű hölgy szájából, mintegy lezárandó a bent megkezdett sztorit: — Képzelheted, szivikém, menten kiütköztek rajtam a hullafoltok . . . E zavarórepülés után mór nehezebben gyömöszlöm ma­gamba a nudlit. Valamelyik nap alighanem azon bambultam el a kasszá­nál, hogy kevesebbet kellett fizetnem, mint gondoltam. Jé- zusmáriám, ilyen is előfordul. Alkalmasint értetlenül mereng­tem a közepesen csinos pénz­tárosnő bal szem alatti lencsé­jén, mert vigyorítva rám mo­solygott, szinte hátba verege­tő bátorítással: — Miazistennek vág olyan keserves pofát?! Olykor persze a Kedves Vendég is kedélyesebb a kel­leténél. Egy erősen dülöngélő pa­sas lesodor 3—4 darabot a kredenc tetején fölpúpo­zott krumplispogácsa-halomból. Ezúttal a ritkábban látott fér­fiú-alkalmazott parancsol rá a delikvensre: legalább szed­né föl a lekavart pogácsákat. Az ipszinger szuszkálva össze­kotorja a hajópadlón szerte­szét gurult süteményt, és ele­gáns mozdulattal visszadobja a kredencre, a kupac tetejé­be. A presszó alkalmazottja röhörészve kommentálja a mi­vel kedetet: — Igaza van, öregem, ez aztán a higgénia! Ittas nő kóvályog a pénztár előtt, blokkot szeretne válta­ni. Nem szokványosan-erősza- kos, de szívhez szólóan kitar­tó: az istennek se tágulna, holott már legalább ötödször tagadják meg tőle a blokk kiadását. — Kisbogárkám, meghalok, ha nem ad egy picurka korty­nyit ... Egy gyűszűnyit.. . leg­alább ... Persze, ezt nem ilyen simán mondja, gondolnivaló, hanem erős és nagy csuklások köze- pett. A pénztárosnőnek van tü­relme és humorérzéke; ezúttal azonban csak otrombaságra futja kedélyeskedéséből: — öreganyám, az istensé­gé a belinek, ha még egy kortyot adnék, úgy bekapna, hogy az eget is nagybőgőnek nízné; otthon meg a vénem­bere megfeledkezne a jómo­dorról és úgy fölcsinólná ma­gát, hogy lenne egy újabb francos kölke, aki éppen oj­jan jófirma kocsmatöltelék lenne, akárcsak maga, ne­hogy véletlenül kivesszen a fajtája ... A közerkölcsökre is ügyelő pénztárosnő ezt a tirádát egy- szuszra mondja el, hatás­vadász körülpillogatással, mint aki érzi-tudja, igen üdvösét mondott, akár egy képesítés nélküli pedagógus. Azonfelül nevettetőt is. Az alkoholista öreglány föl se fogja értelmét a kedélyes mezbe öltöztetett intő szózat­nak: — Kismadárkám, csak egy gyűszűre valót... A pénztárosnő kipréseli aj­kai közt az undorító rágógu­mi-léggömböt: — Táguljon, öreganyám, amíg jókedvem van. Jó kedélyű jó étvágyat kí­vánok minden atyámfiának a Bárányfelhő presszóban. cJfiLí/lo Ás 4

Next

/
Thumbnails
Contents