Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)
1978-07-15 / 193. szám
e Dunántúli Tlaplo 1978. július 15., szombat Máré hány dühöngő pedig „rendbehozta" a kandelábereket parittyával és vágott kövekkel, hát ezeket is ki kellett cserélni — nem a dühöngőket sajnos, mert azok kiléte még máig sem derült ki — és lent már zajlik az élet a különálló kis mini-táborokban. Teherautóról rakják le a zöldséget, uborkát, krumplit meg mittudomén-még-mit-nem. azt hittem a kocsi az árokba fordult, akkora a tumultus, dé nincs baj, csak a cuccot kell majd háton becipelni a szabad-tüzes bogrács mellé .. . A tisztáson — éppen a csárda fölött — rozsdabarna, masz- szív kis lovacska rója a köröket — kipányvázva persze —, a fürdőnadrágos legény meg, aki a kötél másik végét fogja, ugyancsak fordul körbe-körbe. Ez a reggeli „torna” bizonyára jót tesz a lónak, bár én okosabban is elképzelném az időt a ló társaságában, mondjuk olyképpen, hogy fölpattannék (pattannék . . .?!) a hátára és elkocognék be az erdei útra, mondjuk arra az új sétányra vagy mire, amelyet a Kisújbá- nya új lakói részére és az erdőgazdaság használatára építettek meg. Azért említek új lakókat, mert ez a Kisújbánya bizony majdhogynem Gyűrűfű sorsára jutott, de szerencsére a pécsiek, komlóiak felfedezték ezt a csendes paradicsomot és az elhagyásra ítélt parasztházakat sorra megvásárolták, idejárnak ki - Móré várát érintve — hétvégeken, az őslakók közül talán már senki nem él itt (városokba, nagyközségekbe költöztek . . .) csak Józsi bácsi, jó barátom számolja még a napokat, amikor is majd az ÖREG magához szólítja .. . mert addig ő már innét el nem mozdul ... Ezt még a télen mondta, “amikor egy népes társasággal kitűnő halászléestet ettünk és krákogtunk végig, azóta sem láttam, remélem épegészségben tölti napjait a hegyoldalra ragasztott kis mese-házában . . . Úttörő gyerekek andalognak libasorban az aszfaltos út padkáján a tábor felé, némelyiknél ilyen-olyan virág és színes levelű gally, hanem egyikük haragoszöld, apró levelű, tüskés ruszkusz-csokrot kötött magának, ez a ritka és szép növény télen piros bogyót hoz, ilyesmit árulnak a kofák a pécsi utcákon, pedig védett, nagyon is szigorúan védett növény, olyan mint az őszi kikerics, vagy a kankalin, vagy a vad pünkösdirózsa, ezek ritkaságai a Mecseknek, az úttörőket kísérő pedagógusok bizonyára nem tudják ezt, pedig valamiképpen fel kéne hívni a kirándulók figyelmét a védett növényekre, olyformán, hogy ne tépdessék le, mert hiszen éppen azért tájvédelmi körzet ez, hogy az őshonos növényeknek érintetlenséget, nyugalmas körzetet biztosítsunk. Pécs ide nincs több talán harminc kilométernél, Komló egyharmada ha lehet, érdemes iderándulni hétvégeken vagy egy-egy szabad délutánon. Itt ez a csárda — nem tudom van-e neve? — hát ez a kis vendéglátói „egység” még néhány esztendeje szürke kis kricsni volt, azóta szépen átalakították, megtoldották egy hűs, jól berendezett étteremfélével, az épület elé kihelyeztek néhány kerti asztalt, csak éppen kopottak és elkelne az asztalok fölé megannyi ernyő is, különben a tűző napon hőgutát kaphat a vendég. Az is baj — nemcsak itt —, hogy például a sör meleg, bár van hűtőpult, de amikor alkalmasint kiolvasztják belőle a jeget, akkor megáll a tudomány, esetleg félnapot is várhat az ember, míg elfogadhatóan hűtött italt kap. Arról nem is beszélve, hogy BIP-nevű sör van csak (a jó pécsi Szalon órák alatt elfogy), ez á BIP édeskés és drága, bolti ára 9 forint körül van, a csárda harmadosztályú, tehát nyilván belekerül tíz— tizenkét forintba. Tudom én persze, hogy nyáron, kirándulóhelyen olcsó és hideg és sok sörrel a jóisten sem győzné a vendégsereget, csakhogy a sörnek a hűtés olyan velejárója, mint a cipőnek a talpa, vagy a rántott húsnak a „panír” s ha ez hiányzik, már eleve nem ér annyit, mint amennyit a kereskedelmi regula megszabott, végül is csökkent értékű áru, de hát ugye azt mégsem lehet, hogy tíz helyett csak öt forintot fizetne a drága fogyasztó a főúrnak. Kisebb-na- gyobb szépséghibák ezek, nem is tudom érdemes-e ezen (mármint az annyira áhított hűtőlánc hiányán) s minden nyáron örökké visszatérően — rágódni. Legjobb, ha az ember jó képet vág a dologhoz és inkább bejárja az erdei ösvényeket, ahol lélektisztítóan friss a levegő, ahol a legvadabb „bagós” is szégyenkezve nyúl a cigarettás doboz után, ahol még a bolondgomba piros kalapját is szívesebben megbámulja, mert ezt is a természet adta ... Rab Ferenc \ ... Tényleg, mit is csinálhatott a hajdani várúr vagy várkapitány egy ilyen oltári nagy „házban”, mint teszem azt Móré várában, gondolom reggeli utón föl-alá mászkált a termekben, időnként lepillantott az udvarra, ahol a szolgálók szorgoskodtak, konyhalányok hajtották a vágásra szánt „tikokat” és pulykákat, hallotta a szakácsok szitkait, amint a vásott magaviseletű kukta-legényeket hajkurászták, ebéd után megpaskolta- a várkapitányné tomporáját, aztán azt mondta neki: „Anyu, körülnézek egy kicsit a falon ..." — majd fölsétált a bástyára, tenyerével ellenzőt csinált a szeme elé és átnézett a zöldéi lő-kékellő hegyek fölött mondjuk Magyar- egregy, vagy talán Babina irányába, nem kell-e tartania ellenségtől, akik esetleg a hátában felejtik a nagykést, mert bizony akkoriban — ahogy ez a történelmi feliratokból szépen kiolvasható — eléggé gyakori volt, vagyis hát a vártulajdonosok örökké öldösték egymást... Most én is átnézek Babinára — van ott néhány négyszögölnyi szőlő, jó rizlingekkel — alant a gyönyörűséges ma- gyaregregyi völgy, ami most alakul-formálódik szép kirándulóhellyé, az út pedig — amely fölvezet ide a várra — eléggé mozgalmas, az autókat lent kell hagyni a sorompó előtt — és ez igazán jó ötlet, végül is, aki lusta ahhoz, hogy fölsétáljon „eleink" otthonát megszemlélni, az csak maradjon lent a völgyben csörgedező hideg csermely partján és ne bü- dösítse kocsijával ezt a szűz környéket. Szóval — mivel hogy ez a keleti Mecsek egyik tájvédelmi körzete — az erdőgazdaság és tanácsi szervek szépen Mecseki séták rendbehozták az utakat, és néFotók: Erb János Szigetvár 1566. évi ostromáról Budina Sámuel históriája Hazánk egyik legerősebb bástyáját miként rabolta el a török császár? Újabb felbecsülhetetlen értékű mű jelent meg a Szigetvári Várbaráti Kör gondozásában, a városi tanács támogatásával. Budina Sámuel históriájának hiteles és művészi fordítása dr. Molnár Imre, a Szigetvári Várbaráti Kör elnökének szinte fanatikus hitű tolmácsolásában újabb bizonyítéka, hogy a szigetvári lokálpatrióták milyen nagy szolgálatot tesznek a Zrínyi-kultusz, illetve hazánk egyik legválságosabb, egyben leghősiesebb, fentmaradásunkért küzdő korszakának felelevenítésében. Szigetvár elfoglalásakor, 1566. ban a törökök életben hagyták Zrínyi belső inasát, Cserenko Ferencet. A több mint egy hónapig tartó ostrom túlélője hamarosan a vár eleste után megírta horvát nyelven az élmény hitelességével az események történetét. Ezt fordította le latinra a humanista műveltségű laibachi történetíró, Budina Sámuel. Átdolgozta, kibővítette ugyan Cserenko szövegét, növelte a mű irodalmi értékét, hitelességét azonban nem csökkentette. Budina átdolgozása már 1568-ban megjelent Bécs- ben, még ugyanebben az esztendőben több nyelvre le is fordították. A fordítások a XVI. századtól még a XIX. században is megjelentek nyomtatásban, nagy szerepük van abban, hogy a szigetvári hősök nagyszerű példamutatása a későbbi korok tudomására jutott. Később azonban, amint a „Szigetvárról” szóló képzőművészeti és irodalmi alkotások száma gyarapodott (persze ennek örülnünk kell), Budina Sámuel munkája sajnos a felejtés homályába veszett. A XX. században sem újabb kiadásra, sem magyar fordításra nem került sor. A Szigetvári Várbaráti Kör megszerezte értékes gyűjteménye számára a Budina-féle latin nyelvű histófia 1768. évi kiadását, amely éppen az első kiadás 200. évfordulóján jelent meg Bécsben, dr. Molnár Imre ezt fordította most le értőn, irodalmi értékkel. Nekem a szigeti csata sok ismert részletének kegyetlen hűségű leírásán kívül legjobban a Hamzsa bég drávai hídépítéséről szóló rész tetszett, amely megdöbbentő erővel festette le a török csapatok nagyságát, hihetetlen erejét, a lefejeztetéstől rettegő hadvezérek semmitől sem visszariadó tettrekészségét. „Szulejmán megparancsolja és általam elrendeli, hogy a hidat bármely helyen, bármely módon, de tüstén építse meg a Dráván, mert ha az ő megérkezéséig nem készül el, a híd egyik oldalán a parton ugyanazzal a kendővel megfojtják és felakasztják. • Mihelyt Hamzsa bég ezt tudomásul vette, igen gyorsan, még ugyanabban az órában Eszék alá a Drávához sietett, és minden hajót, továbbá a szükséges faanyagot odahordatta. így Eszéknél a munka nagyserényen és hamarosan megkezdődött. Hogy a munkát minél hamarabb be tudja fejezni, az összes alattvalókat, akik a töröknél adót fizettek, vagy önként behódoltak, minden ottle- vőt, senkit sem kímélve, még a tiszteket és a tisztviselőket sem, akiket szaphinak neveznek, oda. hajtotta, és munkára kényszeri- tette. Hamzsa bég maga sem tétlenkedett, sem nappal, sem éjjel nem pihent, míg el nem készült a híd a Dráván, cmely még a holtágon, a mocsáron és a mezőn át egy mérföld hosszan vezetett. Mindezt 10 nap alatt hajtotta végre . . ." A hasonló érdekességgel fordított magyar és latin nyelvű könyvecske, sorrendben a várbaráti kör hatodik kiadványa, remélhetően sok szigetvári látogatónak lesz érdekfeszítő olvasmánya, sokat szenvedett hazánk egyik legszomorúbb időszakáról. Lombosi J. Lenkei Henrik Harmincöt évvel ezelőtt, 1943. július 15-én Budapesten halt meg Lenkei Henrik író, újságíró, tanár, aki száztizenöt év előtt, 1863. június 26-án Pécsett született. Gimnáziumi tanulmányait Pécsett végezte, majd 1880-ban beiratkozott a budapesti egyetem orvoskarára, de egy év múlva már átment a bölcsészkarra. 1887-ben megszerezte a tanári képesítést. Egy éven át Pozsonyban, majd 1888 óta budapesti főreáliskolai tanár volt 1891-ben egyik alapitója, 1892-95- ben pedig szerkesztője és kiadója volt az ,,Élet" című szépirodalmi lapnak, amely az ifjú írók orgánumo volt. írásai a ,,Fővárosi Lapok"-ban, a ,,Képes Családi Lap"-ban és az ,,Élet”-ben jelentek meq. „Leáldozói" (1910) c. tragédiájával és a ,,Kató bosszúja" (1918) című víg játékával elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia Teleki-diját. Irt drámákat és nagyon sok költeményt. Bölcselkedő költő volt, aki nagyon tudott lelkesedni az emberiség nagy eszméiért. Főbb művei: ,.Versek" (Budapest, 1886). ,.Májusi fagy" (színmű, amit 1911-ben a Nemzeti Szinház mutatott be), ,,Utolsó roham" (I. Versek, II. Drámák, Budapest, 1933), ..Képek a múltból" (Elbeszélések, Budapest, 1943). Lenkei Henrik sokat tett annak ér^ dekében, hogy Petőfi Sándort ne csak itthon, hanem külföldön is megismerjék. 1911-ben a „Petőfi a világirodalomban" című sorozatban Petőfi Sándor német fordítóiról irt tanulmányt. Ebben írta, hogy: „Külföldi hitelünket, a tehetségünkbe vetett bizalom alapját Petőfi vetette meg, akinek kimagasló, gyújtó alakja egymagában mélyebb szimpátiákat keltett irántunk, mint előző ösz- szes szellemi életünk." Pusztai József Satnyák vagy daliák-e a mai gyerekek? Délszláv népballada A magyarországi délszláv folklór valóságos gyöngyszemére bukkantak Baranyában: egy eddig ismeretlen 122 soros népballadára, amely töredékmentesen, teljes gazdagságában fennmaradt. Az évszázadokon át a szájhagyományban élt balladát a Monyo- ródon lakó Rázsity Pálné nyugdíjas szövetkezeti tag emlékezete őrizte meg. Az összefüggő, fordulatos cselekmény a boszniai hegyek között fekvő Mizir faluban játszódik. A ballada azt beszéli el, hogyan jár túl a Harumbasa nevű hegyi be- 1 tyár eszén az eladósorba került szépséges Jelica (Ilonka). A rádió mellett Őszintén szólva nem is tudom. Tényleg, milyenek ezek a „mai” gyerekek? A rádió egyik műsorában nyilatkozik az óvónő — vagy orvosnő? (hivatásának megjelölését a készülék recsegése elnyomta), szóval azt mondja, hogy a mai gyerekek (kicsinyekről lévén szó) nem rágják meg a húst, nem rágnak almát, nem rágnak kenyérhéjat ... következésképpen később beteg lesz á fogsoruk, elsorvad az ínyük. Ez bizonyára így is van, ha egyszer a fogsor és állkapocs nem úgy funkcionál, ahogy kell, a sorvadás bekövetkezhet. De valóban nem rágnak? Akkor hogyan eszik meg a húst a mai gyerekek?, Mert eszik, az biztos, hiszen más alkalommal — és már számtalanszor — hallottam a statisztikát, miszerint évről évre emelkedik az egy főre jutó húsfogyasztás görbéje, nyilván a kisgyerekek görbéje is, már csak azért is, mert a napközikben szinte naponta húsos ételt kapnak, nem úgy, mint a „régi" gyerekek korában, amikor még nem volt napközi, meg hús, meg egyéb sem, vagy ha igen, legföljebb kevés. Gondolom, ugyanígy állunk a gyümölcscsel; a statisztika itt is bizonyít, márpedig ha több gyümölcsöt esznek a „mai” gyerekek, nyilván meg is rágják..'. Nomármost, hogy kevés kenyérhéjat rágnak, hát ebben van valami. De helyette ott van a rágógumi. Ami tisztítja a fogakat, erősíti a fogsort és állkapcsot. Lehet, hogy a gumirágás nem valami lélekemelő látvány, de még mindig jobb, — gondolom előnyösebb is — mintha mozdulatlan állkapoccsal járnának-kelnének a világban és később — ínysorvadás következtében — fogaikat folyamatosan kiköp- dösnék... Ha ugyan ezt más is elő nem idézheti... A „mai" gyerekek testalkatát illetően szintén hallottam már szakvélemények egész csokrát. Orvosok, sportvezetők, pszichológusok, sorkatonákkal bajlódó tisztek mondják, hogy a „mai" fiatalok véznák, kevésbé izmosok, tyúkmellűek, vagy hor- padtmellűek, nagy a fülük, hosszú lábúak, hosszú kezű- ek és nem bírják a strapát. Megijedtem. Aztán — más alkalommal — hallottam, ugyancsak szakemberek véleményét a „mai” fiatalok testalkatára vonatkozóan. Fiaink, lányaink egykét centiméterrel — átlagosan — magasabbak, mint mi „öreg satnyák" és ez annak köszönhető, hogy: jobban, változatosabban táp- lákoznak, sokat mozognak, sportolnak, mert — lám az iskolákban is megemelték a tornaórák számát, aztán sportolásra alkalmas játszóterek épülnek egymás után, aztán részt vesznek fiataljaink a kocogómozgalomban, egy-egy vasárnap tíz- és tízezrek futnak és tornásznak annak az országos mozgalomnak keretében, amelyet a rádió és a tévé rendez Budapesten és vidéki nagy- és kisvárosokban (e két intézmény érdeme ezért elévülhetetlen) továbbá pedig aki ezt nem hiszi, azt majd meggyőzi a hazai konfekció- ipar, mely tudvalevőleg grafikonokkal tanúsítja, hány centivel hosszabb pantallókat varrnak a pantallógyá- rakban m a, mint régebben. Megörültem. Mégsem satnyák ezek a mai gyerekek. Hogy az ellentétes szakvélemények engem dilemmába döntenek? Nem baj. Az a fő, hogy a gyerekek, nyúlnak, nőnek, sportolnak és ezért én — mint „öregedő satnya", derűsen nézek a jövő elébe .. . Rab Ferenc
