Dunántúli Napló, 1978. június (35. évfolyam, 149-178. szám)
1978-06-11 / 159. szám
1978. június 11., vasárnap DünantQit napló 3 Gazdasági helyett politikai harcot Beszélgetés lord Balogh professzorral A közelmúltban, a Magyar Tudományos Akadémia meghívásának eleget téve, tíz napig hazánkban tartózkodott a világhírű angol közgazdász, Sir Thomas Balogh, az Oxfordi Balliol College professzora. Az Akadémián tartott egyik előadása után, alkalmunk nyílt rövid beszélgetést folytatni a magyar származású profesz- szorral, aki legutóbbi magyarországi látogatása alkalmával azt nyilatkozta, hogy közgazdasági nézeteivel, elveivel — a világ neves közgazdászai között — a kisebbséghez tartozik. Hogy miért, arról majd később ... Bevezetésként arról röviden, hogy milyen is volt professzor úr pályakezdése? — A pályám 1927-ben indult, amikor egyetemi tanulmányaim befejezéseként disz- szertóciót írtam a német gazdasági válságról és a pénzromlásról. Ezt a disszertációt a Tudományos Akadémia kiadta, s abban a szerencsében részesültem, hogy ösztöndíjasként tanulhattam Berlinben, az ottani Collégium Hungaricum révén. Ez az ösztöndíj megnyitotta előttem a lehetőséget a „komolyabb” tanulásra, az akkori idők jelentős közgazdász egyéniségeinek irányításával. — Tudományos érdeklődésének középpontjában a gazdasági válság, a növekedés és az infláció kérdései állnak. Ezeket vizsgálja nemzeti és nemzetközi vonatkozásukban. Elemzései során milyen következtetésre jutott? — Jó ideje már, hogy a gazdasági növekedés periférikus területei iránt kezdtem érdeklődni. Jártam több fejlődő országban, például Latin-Ame- rikában, Jamaicában. Emellett változatlanul foglalkozom a fejlett kapitalista országok — közöttük természetesen Anglia- — problémáival. S e problémák között a legsúlyosabb az infláció, amit hosszú időn át alapjaiban jól funkcionáló, vegyes gazdaság legkeményebb próbatételének tartok. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem sikerül az inflációt a jelenleg rendelkezésünkre álló eszközökkel megfékezni anélkül, hogy komolyabb mérvű munkanélküliséget ne okoznánk; olyan munkanélküliséget, amely, sajnos, hosszabb távon sem leküzdhető. — Érthetjük ezt úgy, hogy a kapitalista gazdálkodás dilemmája: vagy a teljes foglalkoztatottság és gazdasági növekedés — az ezzel szükségképpen együttjáró inflációval —, vagy a stabil árak de stagnálással és munkanélküliséggel ... — Igen. Felfogásom szerint ez a kapitalizmus válsága. A teljes foglalkoztatottság révén a szakszervezetek tárgyalási pozíciója rendkívül megerősödött. A társadalmi egyensúly megbillent, mégpedig a szak- szervezetek javára. Mi volt a helyzet 1945 előtt? Az állandóan ismétlődő, periodikus válságok mindig újra teremtették ezt az egyensúlyt. A gazdasági fellendülések ideje alatt a munkásság és a szakszervezetek tárgyalási ereje nőtt, béremeléseket tudtak kiharcolni, s e béremeléseket szükségképpen az árak emelkedésének kellett követniük. Egy kritikus pont elérése után fordult a helyzet: a munkásság és a szakszervezet erős nyomásnak voltak kitéve: a bérek süllyedtek, s velük együtt az árak, ismét csak a kritikus pontig. A tudomány ugyan sokáig tagadta a túltermelés tényét, de mégis tény, hogy túltermelés volt, s ennek cáfolhatatlan bizonyítéka az 1929. évi válság. Ez volt tehát a helyzet a háború előtti években. 1945 után viszont gyökeres változások tanúi lehettünk. Az állami szektor szerepe hatalmas mértékben meg növekedett, a kormányoknak politikai okokból is biztosítani kellett a munkások lehető legteljesebb foglalkoztatását. E törekvés eredményeként,1945 után sokáig nem volt olyan év, amikor a munkanélküliség mértéke meghaladta volna a hat százalékot, és nem volt év, hogy az árak, akárcsak egy százalékkal is csökkentek volna. A szakszervezetek ugyanis tudatában voltak, hogy nincsenek kitéve a nagyobbmérvű munkanélküliség veszélyének, bátran követelhettek tehát mind magasabb béreket. A magántulajdonon alapuló gazdaságban nem is érhette őket ezért semmiféle szemrehányás. Csakhogy: egy idő után a bérek emelkedését ismét az árak emelkedésének kellett követnie, s e hosszú időn át tartó folyamat végső soron szükségképpen vezetett napjaink inflációjához. — Lát-e ön kiutat ebből a helyzetből? — Igen! A megoldás: a döntések decentralizálása. Nézze: a? úgynevezett tiszta, vagy klasszikus kapitalizmusban a munkásosztálynak semmi beleszólása nincs a dolgok alakulásába; oka sincs arra, hogy felelősnek érezze magát a gazdasági rendszer stabilitásáért, s ezért szó sem lehet arról, hogy a szakszervezetek engedményeket tegyenek, vagy a munkáltatókkal való vitás kérdésekben beadják a derekukat. Ez a fajta „tiszta" kapitalizmus azonban a régmúlté. S mert olyan politikát folytatunk, amelyben a nemzeti jövedelem és vagyon elosztását a munkásság javára megváltoztatjuk, így már igenis elvárható az imént említett felelősségérzet. — Hogyan képzeli el, professzor úr, ezt az újfajta vagyonelosztási? — Semmi esetre sem a szakszervezeti harcok által kivívott béremelések formájában. A szakszervezetek által kikényszeritett béremelések csak átmeneti és ideiglenes előnyökhöz juttatják a munkásokat, hiszen az árak emelkedésével a béremelésekből származó előnyök elvesznek. Márpedig — mint említettem — a bérek emelkedését szükségképpen az árak emelkedésének kell követniök. A problémával kapcsolatos álláspontom a következőképpen foglalható össze: a szakszervezeteknek, mint a munkások érdek- képviseleti szerveinek nem a meg-megújuló béremelésekért kellene harcolniuk; ez nagyon rövidlátó politika. Gazdasági erejüket a munkásosztály politikai súlyának növelésére kellene forditaniuk. A bérkövetelésekről való lemondás fejében adókedvezményeket, vagyon- és földreformot kellene kivívniuk. S a gazdaságpolitikának arra kellene irányulnia, hogy a munkásosztálynak egyre nagyobb és egyre jelentősebb részvételt biztosítsanak a döntésekben és a jövedelem- elosztásban. Ily módon a munkásság is tartós előnyökhöz jutna, és az állandó bérkövetelések beszüntetésével az infláció is mérséklődne. Meggyőződésem, hogy ez az egyetlen járható út. Tudom; e nézeteimmel a kisebbséghez tartozom. S emiatt sok közgazdász kritizál engem, mondván: a közgazdaságtudományba politikai, pszichológiai és szociológiai tényezőket vegyítek. Az úgynevezett „tiszta" elméletek tudósai ezt nem kedvelik. Ők az elegáns — de ugyanakkor sokismeretlenes — matematikai modelleket kedvelik, amelyek, meggyőződésem szerint, semmire sem jók. — Eszerint ön, a nyugati világ inflációs gondjait végső soron a bérköltségekre vezeti vissza, és nem osztja azt a nézetet, hogy a forgalomban lévő pénz mennyiségében, illetve a nem eléggé ellenőrzött pénzkibocsátásban kell keresni az infláció lő okát. — Nem I Ezt nem látom be. Az inflációnak kétségtelenül sok összetevője van, de a fő ok semmiképpen sem a kibocsátott pénzmennyiségben keresendő, hanem abban a folyamatban, amit rövid beszélgetésünk alatt igyekeztem fölvázolni. — Köszönöm a beszélgetést. Vértes Csaba Májusban költözött új otthonába Pécsett, az Ifjúság útjára a Baranya megyei Élelmiszerkereskedelmi Vállalat. A modern, 12,5 millió forintos költséggel épült négyszintes irodaházban a munkafolyamatoknak megfelelő elrendezésben kaptak helyet a dolgozók. Egyes irodákban térelválasztókat is alkalmaztak, más szobákat zajelnyelökkel „béleltek” ki. A Zsolnay kerámia bontású ebédlőt pedig „har- monikafallal” könnyen el- választhatóvá tették a melegítő konyhától, s igy tárgyalóteremmé varázsolhatják a vállalat 190 dolgozója részére. A KISZ klubterem szépítéséről, otthonossá tételéről a fiatalok gondoskodnak. Kőbányászok A hófehér sziklafal vakít, s már most ontja a meleget. Nyáron nem ritka, hogy 48 Celsius- fokig is felmegy a hőmérő. Ma kevesen dolgoznak, a nagyrobbantás idején hazamennek a kőbányószok, csak a robbantóbrigád dolgozik ezen a szinten. A sziklafal peremén apró játéknak tűnnek a dömperek, ott fent úgy látszik zavartalanul megy a termelés. Biztonságos helyen várjuk a robbantást, 5 tonnányi robbantóanyagot helyeztek el a lyukakban, másodperceken belül 40 000 tonna kő szakad le a Szársomlyó krétaszínű sziklafaláról. A hegy felett néhány sötétszélű felhő gyűlt össze, pillanatra szürke árnyékot vetnek a félszáz méternyi meredek kőfalra. Nem kell azonban vihartól tartanunk, a robbantásig már nem törhet ki az égiháború. Az 1967-es évben, aztán négy esztendeje, csak a szerencse mentette meg az embereket. A zivatar elől védett helyre menekültek, amikor a betöltött lyukakat a villám felrobbantotta. Feibőg a sziréna! Régebben ilyenkor a faluban kinyitották az ablakokat, a detonáció dübörögve zúgott el Nagyharsány felett. Húsz 80—100 milliméteres átmérőjű lyukat fúrtak a szikla peremén merőlegesen, a bánya talpán pedig vízszintes lyukakba tömött robbantóanyag segíti a kő kitermelését. Kétszáz méternyire a sziklafaltól, biztos fedezék mögül figyelünk. Horváth József bányamester negyedszázada dolgozik itt. Meg sem rezdül, amikor szinte hang nélkül megindul felénk az 50 méter magasságban 10 méternyi vastagságú sziklafal. A temérdek kőzet egy pillanatig áll a levegőben, aztán tulajdonképpen csendesen roskad össze. Innen maroknyi halomnak látszik a bányafal tövében. Leül a por, az ember kitépett ismét egy darabot a Szársomlyóból. A robbantás kitűnően sikerült. Évente kéttucatszor csinálják — 800 000 tonnányi követ termelnek ki. A hazai cukorgyárak, a dunaújvárosi vaskohók, az utak nyelik a nagyharsányi mészkövet, ezenkívül talajjavításra, állati tápok adalékanyagaként is nagy mennyiséget használnak fel. Másfélszáz munkásnak jó megélhetést ad a bánya, 50 millió forint értéket termelnek. Ugyanakkor sajnálom a hegyet, mór jókora seb tátong rajta, növényzete, állatvilága egyedülálló természeti érték, környezetében szőlőskertek százai, nagyüzemi szőlőtermelő gazdaságok. A kőbánya lisztfi- nomságú porát messze hordja a szél... Szijjártó Tibor főművezető csaknem másfél évtizede dolgozik itt, eredeti foglalkozása szerint mezőgazdasági gépészmérnök. Most elsőrendű érdeke minden bizonnyal a kőbánya termelésének megszervezése, nem hiszem azonban, hogy ne sajnálná a környék mezőgazdasági kultúráját. — A bánya évek óta észak felé fordul. A Szársomlyó délről látható, hazánkban egyedülálló látványa a mostani képet megőrzi. A nagyharsányi kőbányában a 80-as években is annyi követ termelnek csak, mint most, nagyon sok millió tonna követ ki lehet termelni anélkül, hogy a környezetben nagyobb kárt tennénk. — A hegy gazdag állatvilága megszokta itt a munkásokat, a rókák egész a robbanóanyagraktárig merészkednek, a hegy északi oldalán élő szarvasokat, őzeket, vaddisznókat és a sok apróvadat meg egyáltalán nem izgatja a kőbánya. A bányamesterrel a felső szintek fele kapaszkodunk. Időnként felbőg a sziréna, a törőbe jutott nagyobb darabokat robbantják. A kisebb robbanásnál nagyobb a detonáció: úgy dübörög végig Beremend felé a síkon, mint a mennydörgés. BELAZ dömperek kapaszkodnak fel mellettünk a hegy csúcsa felé, egy másik 27 tonnányi terhével lefelé ereszkedik a sziklába vájt úton. Amott parányi embereket látok a hegygerincen: a nagyharsányi kőbánya legfelső szintjét alakítják ki. Lenézünk. Ott lent a katlanban kis halomnak tűnt a 40 ezer tonnányi kő, innen felülről keresnem kell, hol is volt a robbantás. A markoló parányira zsugorodott, pedig ott lent a kanala mellett mi tűntünk apró kis pontnak. Egyetlen markolásra 2,5 tonna követ képes felemelni, a kanál egyetlen fo. ga is súlyosabb, mint az ember (70-80 kiló). Messze a BCM betonsziluettje tarkítja a tájat, a szőlők, búza- és kukoricaföldek zöldjét csak a Cementműhöz vezető szürke betonút és a vasút keresztje bontja meg. Nyugatra Göntér kicsiny dombocskának tűnik. A bánya második szintjén a sziklafal félkör alakban lezárja a kilátást. Nem baj, az itt dolgozó néhány ember, a vakítóan szikrázó krétafehér sziklafal nagyobb látványosság. A kotrógépen Vida Gábor óramű pontossággal dolgozik. Magam is érzem, hogy a behemót gépek munkája aligha hasonlítható a precíz, kicsiny időmérő szerkezethez, ez azonban most így van. Kovács Miklós BELAZ-a éppen megtelik, a kotrógép talán tíz kanálnyi követ zúdít rakterére, amikor megérkezik a második dömper. Amikor az is megtelik, felér a törőktől a harmadik, Kovács Miklóssal éppen félúton találkoztak. így megy ez naphosszat. A Nap most merőlegesen ontja melegét a Szársomlyóra. Talán amiatt is van, hogy a csodálatosan szépséges természeti környezetben a politikai gazdaságtan fogalmai jutnak eszembe: a természet és a gazdaság, a gazdaság és az ember, a technika és az ember.. . A technika és az ember! A tech. nika és az ember! Ha az ember akarja, a technika segítségével néhány évtized alatt képes szétszedni a Szársomlyót. S ha akarja, ha szelleme mesz- sze a mai technika, a mostani igények előtt jár, csak annyit harap ki a hegyből, amennyi egyensúlyban hagyja a természetet. A kőbányában most ezt teszik. Lombosi Jenő
