Dunántúli Napló, 1978. június (35. évfolyam, 149-178. szám)
1978-06-24 / 172. szám
6 DunantQii napló 1978. június 24., szomb Francia művészek Pécsett Á Dijoni Trió hangversenye A Pécsi Nyár rendezvény- sorozat első komoly zenei hangversenyét hallhatta az a sajnos kislétszámú közönség, amely az elmúlt hétfőn este megjelent a Hotel Minaret udvarán. Sajnos-t írtam két okból is: a helyszín kiemelkedően jó akusztikájában, kellemes nyárestén hangversenyt hallgatni kivételes élményt jelent, az előadóművészek pedig egy olyan nép kultúráját közvetítették hitelesen, amely időről időre meghatározó volt az európai zene fejlődésében, tartalmat és technikát egyaránt jelentve. A XX. század zenéjének egyik esszenciája a francia impresszionizmus. Az előadott művek többsége (Jacques Ibert; Henry Sauguet és Pierre-Max Dubois triói) e stílusbo sorolhatók. Ez a zene olyan hangszínigénnyel lép fel, mely meghatározza egy egészen sajátos francia hangzáskultúra kialakulását. Különösen a fafúvós hangszerek játékmódján mérhető ez le, ezt az elegáns, kissé nazális, könnyed hangot képviselte a náddal megszólaltatott fafúvós hangszerekből (oboa, klarinét, fogott) álló Dijoni Trió. Hangzásuk kiegyenlített, dinamikai skálájuk széles. Még a számunkra teljesen idegen francia fagott-hang is megtalálta helyét és szerepét a hangzásban. Megszólaltatója a kiváló formálási erényekkel rendelkező Pierre Ganzoinat. Roger Desoomer klorinétjá- téka középszólam szerepének megfelelően jól illeszkedett társai játékához. Az oboaszólamot játszó Dominique Monnin személyében nagyszerű szólista erényekkel is rendelkező kamoramuzsikust ismerhettünk meg. Bár az utolsó számként előadott Darius Milhaud klasszikus nyugalmú, frappánsan szellemes Suite-je hatásában elmaradt az előző Dubois-műtől (ez csak sorrendi kérdés) a közönség vastapssal és ráadások követelésével értékelte teljesítményüket. Kircsi László llllllll A dolgok « Helyükre kerülnek Nem pusztán szellemi kaland Filmiegyzet :> Első díjat nyert a Tatán megrendezett X. amatőr képzőművészeti kiállításon Lantos Ferencnek, a pécsi Ifjúsági Házban vezetett formaépítő csoportja. — Mivel indokolta a Népművelési Intézet zsűrije az első dij odaítélését? — kérdeztük Lantos Ferenctől. — A zsűri és a jelenlevő kritikusok szerint a sokféle törekvés között a pécsi formaépítő csoport munkája jelenti azt az egyik utat, amit az amatőr képzőművészeti mozgalomnak követni érdemes. — Hogyan fogalmazható meg ez a törekvés? — Ez a fajta csoporttevékenység sokrétű szakmai problémák sűrítését teszi lehetővé, amely a komplexitás igazi tartalmával függ össze. Következésképpen olyan nyitott magatartásról, szemléletmódról és -rendszerről van szó, mely egy- időben szinte mindennel kapcsolatban van: az emberi tevékenységgel, az ember személyiségével, környezetével, egész kultúrájával. Mindezt olyan vizuális alapműveletekkel oldjuk meg, melyeket játékosan elsajátíthat minden érdeklődő. — Konkrétan, miféle munkákkal foglalkoznak? — Olyan vizuális formaelemzéssel és formaépítéssel, melyen keresztül a szerkezet, illetve a szerkesztés különféle lehetőségei válnak érthetővé. A színre vonatkozó társasjátékok, a térrel kapcsolatos szerkesztőjátékok érintik a színjátszás és a bábozás területeit, környezetünk alakítását és kapcsolatot teremtenek az építészettel. A szerkezeti ösz- szefüggések alkotó megértése egyébként társadalmi, gazdasági téren sem közömbös. — Milyen stádiumot képviselt ez a kiállítás a csoport működésében? — A vizuális tevékenység ilyenfajta megközelítési módja a csoport egy részében már természetes életformává, magatartássá alakult. — Mit kell ezen érteni? — Azt, hogy a vizuális úton való ismeretszerzés és átadás meghatározza minden tevékenységüket, ezen keresztül nézik a világot. Interjú egy első díj kapcsán — Akkor bizonyára kritikával és javitó szándékkal figyelik környezetüket ■.. — Természetesen. És miután ez a vizuális tevékenység bizonyos csomópontokban fogalmazódik meg, nem elszigetelt a szemléletmódjuk, hanem kiterjed minden élet- tevékenységre. Nem az élet, a munka mellett, ráadásként űzik a „művészetet”. Ahogyan egy ízben Vitányi Iván megfogalmazta, náluk ez a tevékenység nem bokréta a kalap mellett, hanem emberi lényegükkel azonos. Ez egyébként minden egészséges kultúrában így volt. — Akkor itt végül is mai kultúrafelfogásunkról van szó, amely így, egységben szemléli az embert, a munkát és a kultúrát. — Igen. Sok szó esik ma a munkáról, a szabad időről, meg a kultúráról — a hármat azonban nem lehet elválasztani egymástól. Ennek a csoportnak a tagjai nem a szabad idejüket töltik, hanem ebben a tevékenységben élnek, és ez visszahat „polgári” foglalkozásukra is. Ez a foglalkozás viszont meghatározza és motiválja a vizuális tevékenységet. Ha mindezt sikerül a közösség, a társadalom problémáival is egyeztetni, valóban fontos lesz a munkájuk. — Akkor ez nem pusztán valami értelmiségi, szellemi kaland. — Éppen az ellenkezője. Ez hétköznapi gyakorlat és lehetőség minden ember szórnáRádió mellett ra. Ma ugyanis kellő vizuális tájékozottság nélkül nem tudunk eligazodni világunkban. Radikálisan el kell kerülni az olyanfajta szellemi kalandot, melynek ma egyik megnyilvánulása a csak önmagára figyelő művészi tevékenység, a másik — és talán ez a veszélyesebb jelenség — az olyan tudományos, mondvacsinált elméleteknek a sorozatgyártása, melyeknek semmi közük a gyakorlathoz, a létező problémákhoz, sokkal inkább a hatásos adminisztrációhoz. — Mi tehát a csoport további programja? — A megkezdett munka folytatása. A vizuális nyelv sajátosságai olyan csomópontokon jelentkeznek, melyekből kapcsolatot lehet teremteni a gyakorlat minden területével anélkül, hogy fel kellene adni e nyelv sajátosságait. Olyan pontokon kell megfogalmaznunk vizuális tennivalóinkat és programjainkat, melyek a művészet és a hétköznapi gyakorlat területén is vissza tudnak hatni társadalmi problémáinkra. Olyan modellt kell adni az emberek kezébe, amely lehetővé teszi, hogy az egyén önállóan és felelősen továbbalakíthassa. Mindez végül is oda torkollik, hogy az asztal szilárdan áll a lábán, a lift zavartalanul működik, a vízcsapot el lehet zárni, és ha megnyitjuk, tiszta víz folyik belőle — vagyis a dolgok a helyükre kerülnek, ott megfelelően működnek, és az embert szolgálják. Gállos Orsolya A dominó-elv Stanley Kramert haladó szellemű, társadalombíróló és mélyen humanista művészként ismertük meg A megbilincseltek, az Aki szelet vet, az ítélet Nürn- bergben c. filmjeiben. Új alkotása, a héten bemutatott Dominó-elv rendkívül aktuális probléma igényes feldolgozása. A cím, a „dominó-elv” egy kibernetikai modellre utal, amelynek lényege egy olyan programozott rendszer, amelyben az irányítás vezérléssel történik. Ez az információk egyirányú áramlásával valósul meg. Másrészt a rendszer egyes alegységei meghatározzák, determinálják a következő alegység működését. Olyan ez, mint amikor az élére állított, sorba rakott dominókockák közül az elsőt meglökjük, és ez láncreakciót elindítva dönti el a sort. A filmbeli programozott rendszer egy titokzatos politikai csoport az Egyesült Államokban, rendkívül nagy hatalommal, amely arra is képes, hogy a főhőst, Roy Tuckert, akit gyilkosság vádjával 15 évre ítéltek, saját céljai érdekében, a börtönhatóságok tudtával és közreműködésével kiszabadítsa. A „programozott rendszer” a politikai szervezet célja egy politikai gyikossóg. A csoport irányítása, vezérlése a dominó-elv jegyében az egyirányú információ-áramlással történik. A Szervezet egyes emberei, vagy két három fős csoport képeznek egy alrendszert, akik csak a közvetlenül fölérendeltet ismerik, ily módon vezérli a háttérben álló erő az akció lépéseit. És Tuckernek nincs más lehetősége, mint hogy felül a szakadék felé rohanó vonatra, különben a kerekek alá kerül. A film tulajdonképpen az amerikai stílusú politikai gyilkosságok (Kennedy-fivérek, Luther King) modellje. Itt is három lövész dolgozik, ahogy a Kennedy-gyikosságnál feltételezik, és az akció után sorra tűnnek el, titokzatos módon és halállal a gyanúsítottak, szemtanuk, mint amikor egy ujj meglöki az első dominót. Kramer művészi erővel mutatja be, hogyan válik a személytelen hatalom információs rendszere az információ hatalma révén vezérlőelvvé. A rendező szerint az USA-ban társadalmi rend- szer-modellé vált a dominó-elv, amely áthatja a magánélet szféráját is (mint hallgat el pl. egymás előtt lényeges dolgokat a főhős és felesége). Csak az a probléma, hogy a film, ahelyett, hogy demisztifikálná ezt a kafkai hatalmi gépezetet, sokat sejtetően állítja elénk, milyen erők és milyen módon működnek az amerikai társadalomban, nukleárus és tár- sadalom-manipuláló információs hatalom birtokában. így visszájára fordul az a szándék, hogy a művészet informatív eszközeivel gyengítsd a személytelen hatalom erőit. így terjed ki a dominó-elv érvényessége a filmre is, amely mögött a filmmonopóliumok, Hollywood arcnélküli hatalma áll. S. A. Most mór ez is téma: kutya és macskatartás... És nem is először „szerepelnek” ezek a — mondjuk kedves kis háziállatok — a rádióban — legutóbb a „szombat délelőtt...” című műsorban, de különböző lapokban, az „Olvasóink írják" — rovatokban és egyebütt. Sőt már annyira komoly a dolog, hogy — amint erről szintén a rádió adott hírt a közelmúltban — egy gépkocsivezető úgy megütötte az öreg parkőrt, hogy a szerencsétlen ember belehalt sérülésébe. A „lovagias” gépkocsivezető ugyanis két hölgy védelmére kelt, miután a karszalagos őr figyelmeztette őket, hogy kutyát sétáltatni a parkban és játszótéren tilos. Ezúttal — a „Szombat délelőtt" műsorban — egy pesti Állati" ü... ## bérház lakói panaszkodtak a riporternőnek, hogy a házban elszaporodtak a macskák, összerondítanak folyósát, lépcsőházat, előszobákat, ám az „állatbarát" és „macskatulajdonos” lakók ennek ellenére tovább tenyésztik és babusgatják macskáikat, a többség panaszát makacsul elutasítják, mondván, hogy szobatiszta állatok tartósát nem tiltja a törvény ... Erre hivatkoztak — persze nem a mikrofon előtt, ott egyetlen egy sem volt hajlandó nyilatkozni — hanem a korábbi, lépcsőházi és folyosói viták, veszekedések során. Ez nemcsak afféle pesti sirám, az ilyen „állati ügyekkel” találkozhatunk a vidéki városokban s főként az új lakótelepeken is. Nem ismerem az állattartási törvényeket, —nem is lényeges ez most — abban viszont biztos vagyok, hogy ha egy lakóközösség nyugalmát, egészségvédelmi szabályait az állattartás sérti, akkor a törvény eleve az ember érdekét szolgálja, bármennyire elszomorítja is ez az állatbarátokat. Jómagam is állatbarát vagyok — bár sem kutyám, sem macskám és feltehetően nem is lesz — és mégis az állatok pártját fogom. Az olyan állatokét főként — amelyek bérházban kénytelenek élni gazdáik társaságában — egész nap bezárt ajtók mögött, ott gunnyasztanak a sarokba he- helyzett homokos ládákban, megfosztva minden szabadabb mozgási lehetőségtől. amire pedig egy kutyának, vagy macskának különösképpen szüksége lenne... Az esti, vagy kora hajnali séták — pórázon fogva — csak éppen enyhítenek valamit, sanyarú sorsukon. A „szoba-cica” és a „szoba- kutya” nem fajta elnevezés, a „szoba" jelzőt nem más, mint maga az ember alkalmazza, kényszerből persze, mert amíg egész napját munkahelyén tölti, nem tud mit kezdeni állataival. Bezárja őket. És ez — akárhogy is nézem állatkínzás. Tisztán „állatbaráti” szeretet- ből. Nem furcsa? Rab Ferenc Fiatalok órája Ha a címet önmagában ti kintem, feltétlenül azt kell moi dánom: tárgyszerű, helyénva cím. Arról van szó, hogy a fit talok számára egy műsorán biztosítanak, egy óra a fiatc lóknak, ennyi az egész. Ha e lenben úgy közelítem meg, hog „fiatalok órája", vagyis fiatc lók ideje, az az idő, amikor i fiatalok tévét néznek, fel ner foghatom, miért van ez a fő műsor után a késő esti időbér Ez már hosszú ideje izgat, j szent Föműsort persze nem biz tos, hogy meg lehet bolygatn az úgy ül ott begyökerezve, ren díthetetlenül a helyén, hogy to Ián össze is dűlne a világ, h elmozdítanák. De ez a késő e: ti „fiatalok órája” akkor is fűi csa ... Különösen, ha tüzetesebbe szemügyre vesszük, most mc konkrétan a csütörtök esti - egyébként fontosabb dolgok mi att még későbbre csúszott - alakjában. Ti. az a kérdé: végül is kik azok a fiatalok akiknek ezt az órát összeállít ják. Csütörtökön gondosan vé gignéztem a műsort, s meg ke vallanom, a kérdésre nem tudó ezek után se egyértelmű fele letet adni. Mert például a kis gyerekes családok gondja, aki a bűzt árasztó gyárak miatt el menekülni kényszerülnek, alig ha érdekli a tizenéveseket, akik nek viszont pattanásos arcbőrül ügyében hasznos tanácsoka adott a kozmetikusnő. Ha föl tételezzük, hogy a fiatalok őrá ja a tinédzserek órája, akko helyénvaló volt az egyetemi fel vételekről szóló, különben iger érdekes, valóban fiatalos szel lemű és megoldású riportössze állítás, de nem volt érthető a: időpont. Egyébként a műsor — különösebb ötletesség nélkül — követi az ifjúsági lapok, illetve más lapok ifjúsági rovatainak szisztémáját. Van benne politikai rovat, sportrovat, „hasznos tanácsok" rovat és nem is tudom, mi minden egyéb, s persze beat-rovat. Utóbbi úgyszintén érdekes témát pedzett, ha végül nem is fejtett ki semmit: mitől lesz egy kitűnő beat-ze- nész „kegyvesztett”. Mindent egybevetve a televízió ifjúsági műsorától az ember valami mást is várna, több ötletet, más hangvételt, a hagyományos megoldások bátrabb elvetését, több életközelséget, nagyobb lendületességet. Úgy a riporteri ügyetlenségek, a tapasztalat hiánya is más világításba kerülne. A csütörtöki műsort egyébként — bevallom — nem utolsósorban a Bóbita kedvéért néztem meg. Vendégünk a Bóbita Bábegyüttes — valahogy így hangzott a beharangozás. A Bóbita azonban nem volt igazán vendég, szereplése mindössze némi illusztrálásra szorítkozott, sőt, szinte azt mondhatnánk, legfeljebb betétszámnak, összekötő képsoroknak kellettek. Sem a témákhoz nem kapcsolódtak a számaik, sem olyan érzést nem keltettek, hogy jelen vannak, hogy ők is úgy vannak jelen, mint fiatalok, az alkotó, a valamit csináló fiatalok kategóriájából. Lehet, hogy ez önmagában nem lenne baj — valamilyen más műsorban, ahol kevésbé kívánja meg a néző a közvetlenséget, a műsor és közönség „tegező" kapcsolatát. Ettől függetlenül kitűnő számaikban most is ott volt a tőlük megszokott szellemesség, a sajátos stílus, a gondolat. H. E.
