Dunántúli Napló, 1978. június (35. évfolyam, 149-178. szám)

1978-06-03 / 151. szám

6 Dunántúlt napló 1978. június 3., szombat Ácsa, Botor, Bobítas... A kutya kiszabadította megkötözött gazdáját IV A egkötözött ember ül a ' földön, hatalmas kutya rohan feléje, előtte megtor­pan, körülcsaholja ... — Ácsa, rágd, Ácsa, rágd — mondja a megkötözött és a kutya harapja, tépi, rágja a kötelet. Néhány perc és a kötél szakad. A kis jelenet lehetne akár egy krimi kezdete is, de most sokkal békésebb körülmények között történt az emberszaba- dítás. A pécsi rendőrség egyik nyomozókutyája és annak gaz­dája rögtönözték a bemutatót a rendőrség épülete mögötti gyakorlóterepen. — Ácsa kitűnően végrehaj­totta feladatát, adjon neki ju­talmul egy kockacukrot — mondja nekem a nyomozóku­tya vezetője. Nyújtom a cukrot Ácsának, de az elfordítja a fejét, mint aki köszöni a jutalmat, de nem kér belőle. Most a „gazdi” nyújtja neki a cukrot, egy szempillantás alatt kikapja kezéből és örö­mében körülugrál bennünket. — Azért nem fogad el ide­gentől semmiféle ételt, mert megtörténhet, hogy meg akar­ják mérgezni — mondja a kutya gazdája. öt hatalmas állat — Ácsa, Botor, Bóbitás, Böbe és Ella — szaladgál az udvarban, ahol különböző műtárgyak — pa­lánk, tűzkarika, magas mászó­deszka — a gyakorlatozó kel­lékek. A kutyavezetők pa­rancsszavaira egymásután „ro­hamozzák" meg a palánkot, felkapaszkodnak rá, aztán, mint a villám, teremnek gaz­dájuk mellett. Ugranak tűz­karikát, laposkúszásban ha­ladnak végig a mászódeszkán. A nyomkövető kutyák — né­met juhászok —, negyven kiló körüliek. — Nem szeretnék velük ül­dözöttként találkozni — mon­dom az egyik kutya gazdájá­nak. — Nem is ajánlatos — vá­laszolja. — Ha ezt az állatot például egy menekülő tolvaj után eresztem, hát az ég le­gyen neki irgalmas . . . Nemrég Mohács területén két fiatalember személyautót lopott, Szilágypusztáig jutot­tak, ahol a közlekedési járőr igazoltatta őket. Az egyik ki­ugrott a kocsiból és elfutott. Rövid idő múlva a helyszínre szállított nyomozókutya és ve­zetője üldözőbe vették a szö­kevényt. A kutya jó nyomon haladt, vezetője megpillantotta a tolvajt. „Álljon meg, mert ha nem, elengedem a kutyát!” ■— hangzott a felszólítás. — Meg­adom magam, megadom ma­gam!” — kiáltott a menekülő. „Ha tudom, hogy kutyával jönnek, meg sem próbálok el­futni” — mondta később a fiatalember. A rendőrség úgynevezett „helyszínelő autója” korszerű­en van felszerelve. Van abban az ujjnyom, a lábnyom, az eszköznyom rögzítését szolgáló felszerelésektől kezdve min­denféle technikai eszköz, ami a tettes elfogásához nyújt se­gítséget. De az autóban a sok „technika" mellett ott a nyo­mozókutya kialakított helye is! — Pincebetörésről érkezett nemrég bejelentés, négy son­kát, kát tábla szalonnát lop­tak el — mondja a rendőr. — A helyszínről indítottam a kutyát, az indult és az egyik közeli épületet megkerülte. Másnap telefonált a károsult, hogy a „szomszéd visszahozta a lopott sonkákat, szalonná­kat”. „Láttam, hogy a kutya megkerüli a házamat, na, mondom magamban, legjobb, ha visszaviszem a dolgokat és őszintén bevallók mindent” — mondta a tolvaj. Egyik pécsi gyárból mintegy 90 000 forint értékben akku­mulátorokat lopott „ismeretlen tettes". A kerítésnél vitték ki, ott találtak a helyszínelők nyo­mokat. — A kutya szagot vett a nyomokról, aztán elindult — mondja a vezetője. — Három kilométer hosszan követte a nyomot, amely a Füzes-dűlő­höz vezetett. Megtaláltuk a tolvajokat. Gazdája kődarabot tesz a kutya elé — „Őrizd” — adja ki a parancsot. — Próbálja elvenni tőle! Indulok a kutya felé, de fé­lelmetes morgására megállók. — Ne is próbálja, nem le­het tőle elvenni. Csak a gaz­dájának adja oda. Csecsemő tűzből mentését is tudják a kutyák, — Például égő házba be­megy és a pólyát 'kihúzza a tűzből — mondja a vezető. A csát és a többi nyomkö- vető kutyát tavaly mint­egy kétszázszor indították nyo­mon, a tolvajok, betörők nagy bánatára ... Garay Ferenc Ácsa palánkugrás közben A helyszínelő autóban a nyomozókutya (Meggyesi György felvételei). Központ a nemzetiségi kutatás fejlesztésére Nemzetiségi Közművelődési Kutató és Dokumentációs Köz­pontot létesítenek az Állami Gorkij Könyvtárban — határoz­ták el a Kulturális Minisztérium­ban. A nemzetiségi kutatás fejlesztésére kidolgozott irány­elv és intézkedési terv szerint a nemzetiségi könyvtárak köz­pontjában szervezik meg a nemzetiségi politika gyakorla­tához, a nemzetiségi művelődés irányításához szükséges kuta­tásokat, felméréseket, és itt tá­rolják a nemzetiségi vonatko­zású adatokat, információkat, kiadványokat. A döntéseket előkészítő kutatások során töb­bek között megvizsgálják a nemzetiségi lakosság kulturális ellátottságát, a nemzetiségi klubok, énekkarok, tánckörök szerepét a nemzetiségi kultúra, az anyanyelv művelésében. Fog­lalkoznak az iskolán kívüli nyelvoktatás új modelljének ki. alakításával és számija veszik a nemzetiségi emlékhelyeket. A nemzetiségi tudományos kutatások, amelyeket az Eötvös Loránd Tudományegyetem ke­let-európai tanszékén, a Ma­gyar Tudományos Akadémia irodalomtudományi, történettu­dományi, szociológiai, nyelvtu­dományi és más intézeteiben, valamint egyéb intézmények­ben eddig végeztek intenzíven folytatódnak. A Népművelési Intézet művelődés-szociológiai vizsgálatokat végez a nemzeti­ségi településeken. A több tudományágban és több helyen folyó kutatásokat az MTA kelet-európai és nem­zetiségi komplex bizottsága koordinálja. A nemrég alakult akadémiai testületi szerv orszá­gos szakmai-módszertani, véle­ményező feladatokat lát el. Új gyógyszerek Mérnöki módon tervezett tri- peptidek szintézisével, olyan új gyógyszereket sikerült előállí- taniok a Budapesti Gyógyszer- kutató Intézet kutatóinak, ame­lyek egyrészt hatékonyan be­folyásolják a vér olvadási fo­lyamatait, másrészt a már kép­ződött vérrög oldását is előse­gítik. Külön értéke e készít­ményeknek, hogy tablettában is hatásosak, így minden re­mény megvan arra — termé­szetesen körültekintő, bonyolult toxikológiai vizsgálatok után — hogy elkezdhetik klinikai kipró­bálásukat. A felfedezés nagy nemzetkö­zi érdeklődést váltott ki. Ennek kapcsán, a Medimpex Gyógy­szerkülkereskedelmi Vállalat a közelmúltban megállapodást kötött az egyik amerikai gyógy­szeripari vállalattal. Ez a meg­állapodás a Gyógyszerkutató Intézet által előállított készít­mények további kutatását hiva­tott elősegíteni. Eredmény ese­tén sor kerül e készítmények közös gyártására, illetve értéke­sítésére is. VIT-KIÁLLÍTÁS: A VIT-pályázat anyagából kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában. Festmények, fotók, bútorok, iparművészeti tárgyak, szőnyegek, ruhák szerepelnek a kiállításon — fiatal művészek alkotásaiból. (Részlet a kiállításról). 1 927-ben kerültem Mo­hácsra, mint kezdő ta­nító, a ref. felekezeti iskolába. Az alsó há­rom osztály volt az enyém, mintegy félszáz tanulóval. Kartársam a felső öt osz­tályt vezette, hasonló lét­számmal. Akkor még egész nap folyt a tanítás: 8—12 és délután 2—4-ig. A két osztályteremben há­rom méteres (5—6 férő­helyes) padokban ültek növendékeink. Esteienként — rendszerint — népne­velést végeztünk, társadal­mi munkában. Az 1930-as évek elején — mint már annyiszor — megint előtérbe került a cigánykérdés. A sajtó egyre hevesebben kö­vetelte az országszerte kóborló, csavargó és bűnöző tanköteles cigánygyermekek. beiskolázá­sát. Ennek a folyamatos zak­latásnak" kézzelfogható ered­ménye lett: Baranya és Pécs akkori tanfelügyelőjétől, dr. Berze Nagy Jánostól — az azóta híressé vált néprajzku­tatótól — hivatalos írást kap­tunk, mely kellő indokolással így intézkedett: „Az iskola tartozik átvenni a tanköteles korú, de eddig be nem iskolázott cigánygyer­mekeket — az osztálytermek férőhelye arányában — ame­lyikhez azok legközelebb lak­nak. Vallásukra való tekintet nélkül. A rendelkezés minden államsegélyes iskolára vonat­kozik." Sohasem felejtem el, mikor először léptek be az iskolába. Rendőr kísérte őket, de a hát­térben, a folyosón felfedezhe­tő volt néhány anya; féltés, aggódás és kíváncsiság sze­mükben. A kísérő, hivatalos személy arra kért, hogy azon­nal jelentsem, ha valamelyi- kőjük elcsatangolna, mulasz­tana. — Meg ne lássalak benne­teket az utcán, amikor itt a helyetek, mert börtönbe ke­rültök apátokkal együtt. Meg­értettétek? — Aztán megkaptam tőle okmányaikat és dolga végez­tével távozott. Egyik sarokba összebújva, csendesen várták az ítéletet... Két hosszú padot szántam ne­kik. A kisebbek a pad szélére kerültek. Ahogy végignéztem rajtuk és a régieken, felidé- ződött bennem Gárdonyi Géza Kezdő tanítónak c. verséből egy rész: „S ha látsz közöttük rútat, rongyosat, Gyermeki arccal bubánatosat, Ismerd meg benn a korán szenvedőt, öleld magadhoz és simogasd meg őt!" — Gyerekek! Ne féljetek tő­lünk! Itt jó helyetek lesz. Nem­sokára fűtünk, melegedhettek. A többiektől majd kaptok né­ha-néha jó falatot, de a vá­ros is ad mindannyiótok szá­mára naponként egy csésze friss tejet, zsemlével. S ha va­laki csúfolna benneteket, azt azonnal jelentsétek. Vigyázza­tok a rendre és tisztaságra. Otthon, mielőtt ide jönnétek, mossátok meg arcotokat, keze­teket. Amit találtok nem a ti­Hol vagytok gyerekek? étek. Fel kell mutatni és visz- szaadni gazdájának. Van-e itt barátotok a többiek között? Akartok-e valamit kérdezni tő­lem? Hallgatás. A kioktatást szemlesütve hallgatták. Nemsokára felengedett a csend... Zajosabb lett az osz­tály. Sajnos a tanítás alatt is. A cigánygyerekeket is ottfog­tam a tanítás után, ha ren­detlenkedtek. Ezt nagyon nem szerették. Börtön volt nekik az iskola, szabadságra vágytak. Otthoni feladatokat nem ad­hattam nekik, ismerve környe­zetüket. Az elsősökkel nagyon sokat kellett vesződnöm. Kü­lönösen az írás megtanításá­nál. S amikor rájöttem, hogy a frissen kiosztott hófehér lapú füzetek pillanatok alatt koszo­sak lesznek, visszavittem az otthon őrzött, használatból már kivont palatáblákat, palavesz- szőket, és arra írattam velük. De a palatáblához madzagolt ruhácskát sohase használták: ráköptek a táblájukra és kö­nyökükkel letörölték. Eleinte nem mulasztottak. Szívesen jöttek. Különösen ak­kor és addig, amíg az őszés a tél otthoni hidegét felváltot­ta nálunk a jó nagy cserép­kályha ölelgető melege. A mindenkinek kijáró tej és zsemle is nagyon ízlett nekik. De ahogy eljött a tavasz és olvadni kezdet) a hó, ritkulni kezdtek a hátsó padok lakói is. Eleinte jelentgettem őket, az igazolatlanul mulasztókat, de hiábavaló volt a pénzbír­ságolás, hiszen rongyruhájukon kívül semmi egyebük nem volt. A szülők elzárása —, mert a pénzbírságot át lehetett akkor váltani börtönre is —, sem vezetett eredményre, mert a megbüntetett szülő vitte ma­gával a rendőrségre az egész családját. — Hát, együttem! Hosztám a csáládot is. Aggyanak nékik is enni! Félévkor 30 százalékuk elég­telent kapott. A többi gyen­gén közepest. Hogy így visszaemlékezem rájuk, fél évszázad távlatában, néhányuk személye szinte ki­törölhetetlenül megmaradt bennem. Péter arányos fejlett­ségű, göndör feketehajú, tü­zes, sötétszemű, huncutul mo­solygó gyermek volt. Az osz­tály kedvence lett. Az enyém is. Minden jóval elhalmozták a többiek. Élvezte is ezt a ki­vételezést. Az egyik szünet után észre­vettem, hogy Éva, aki szép­ségben, okosságban és ked­vességben méltó társa volt Péternek, — sír. Szinte egész testében remeg. — Gyere ki, Éva I Bántott valaki? — Igen. Péter. — Sokáig kergetett — foly­tatta a beszámolót Éva, és amikor már nagyon kifárad­tam, megálltam. Péter ekkor elkapott és megcsókolt. (Kun­cogás, — magam is elmoso­lyodtam.) — Péter! Igaz ez? — Hát igáznák igáz, tanító bácsi, de Sanyi megcsókuta. — Na, Éva? Mit szólsz eh­hez? — Igen, de annak megen­gedtem. A nevetés hangorkánná fa­jult, és én sem tudtam türtőz­tetni magam, de Pétert is fi­gyeltem közben. Arca soha nem látott szomorúságba bo­rult, mint aki az álomvilágból a realitások világába ébred. Odamentem- hozzá és ciróga­tásommal vigasztalni próbál­tam, de hiába. Rájöttem, hogy Péter felébredt. . . Ráeszmélt, miszerint vannak esetek, nagy ügyek, amikor a cigány az csak cigány... Aztán hama­rosan kimaradt, nem vett részt a tanulásban. Ez az idő egy­beesett azzal, amikor a város is -I— fedezet hiányában be­szüntette az ingyenes tízóraiz- tatást. Találkoztam vele az ut­cán, és megkérdeztem tőle, hogy mikor jön iskolába? — Májd, ha mögindul a téjakció (tejakció). 'Anna. Már vagy tíz-tizenöt év elmúlott, hogy mindezek történtek, amikor testvérláto­gatásra innen Pécsről Mo­hácsra utaztam. Ráérő időm­ben meglátogattam Baráth őr­mestert, akinek négy fiát is tanítottam és rendkívül becsül­tem őket rendes családi éle­tükért. Távozóban, ahogy le­jöttünk az ottani rendőrség lépcsőjén, egyre hallom ne­vem és foglalkozásom kiabá­lását, szinte vésztjóslóan. Né­zek jobbra-balra, de nem tud­tam felfogni a hang eredetét. Zavaromban a meglátogatott szülő segített ki. Az épület alagsori rácsos ablakára mu­tatott. H. Anna kiabálja a ne­vét, volt növendéke. Lopott. Engedéllyel hozzámentem, és a rácson keresztül feléje nyújtot­tam a kezem. Elkapta és könnyeivel öntözte. Könyörgött, hogy szabadítsam ki. Megkér­deztem, hogy éhes-e, vigyek-e valamit oda neki? De egyre csak azt kérte, hogy szabadít­sam ki. Sokáig vigasztaltam, és megígértem neki, hogy szó­lok őrmester ismerősömnek, hogy rövidítsék le büntetési idejét. Két kezemmel is si­mogattam könnytől ázott ar­cát, s aztán elbúcsúztam tőle. — Ahogy a szabadság fénye és melege egyre csalogatott, vissza-visszanéztem, mígnem el­vesztettem szemem elől. —, De még most is azt érzem, hogy nem vesztettem el .. . Hol vagytok, Orsósok, Balo­gok és ti, többiek, volt tanít­ványaim? Adtam-e nektek annyi kul­túrát, vödörbe engedett tiszta vizet és emberséget, hogy se­gítségével majd ki tudtok emelkedni a múlt mocsará­ból? . . . Dózsa Béla

Next

/
Thumbnails
Contents