Dunántúli Napló, 1978. május (35. évfolyam, 119-148. szám)

1978-05-10 / 127. szám

1978. május 10., szerda Dunántúlt napló 3 Német asszonykórusg székely páva kör Kulturális körkép Véméndről A véméndiek azt tartják a lakóhelyükről, hogy amolyan átlag falu. Se nem szegény, se nem túl gazdag. Pedig a takarék- szövetkezeteknek egy idő­ben az volt a gondja, hogy kevesen vesznek ki pénzt és sokan tesznek be. A be­tétállomány meg évente 5—6 millióval növekszik. Új ház nemigen épül, de a régiek takarosak. Ha a fiatalok otthon is marad­nak, legfeljebb egy-egy helyiséget húznak az öreg ház oldalához. Viz- és für­dőszoba már majdnem min­den háznál van. Véméndet nemcsak jómódú faluként ismerik. Hiszen még könyvet is írtak róla, hűen meg­örökítve az egykori „bábeli ál­lapotokat". (Thiery Árpád: Bá­bel volt Véménd!) A községben németek, felvidéki és hazai ma­gyarok, székelyek, cigányok és 60 évvel ezelőtt szerbek is él­tek. Ma 51 százalékban német nemzetiségűek, 49 százalékban magyarok lakják. Ma már nem dúl a „nemzetiségi háború” a németek és a székelyek között. Megbékéltek, összeszoktak és rengeteg vegyes házasság kö­tődött. A kétféle népviseletet az öre­gek a vasárnapi misére húzzák föl, a fiatalabbak a művelődési házban hordják. Ezüst minősí­tést szerzett tánccsoportjuk tag­jai már az utánpótlásról gon­doskodnak. Az olajos padlójú, régi parasztházból átalakított kultúrházban az általános isko­lások hetente kétszer próbálnak Horváth Etele vezetésével. Jön­nek Szebényből, Fékedről is. A két „fő táncost” elém tolják a gyerekek. Törjék Ildikó és Mik­lós Zsolt a legügyesebbek — magyarázzák. — Hát sokat gyakorolunk, de olyan szórakoz­tató — mesélik és lökdösik egymást, hogy te is, meg te is szólj már valamit... — A ruhákat honnan szerez­tétek? — Az anyukáink és a nagy­mamáink varrták vagy alakítot­ták át a sajátjukat — csiripe­lik a fülembe és tiszteletemre (?) eljárják a legkedvesebbet, a mulatozót. A székely páva kör még 20— 30 évvel ezelőtt alakult „csak azért is” alapon, hogy meg­mutassák nemcsak a német asszonyok tudnak énekelni. A páva kör tagjai azóta is együtt­maradtak, ma már az éneklés, a hagyományőrzés kedvéért. A kör egyik vezetőjét Farkas Pált, (a sajtüzem egyik vezetője) d lakásán találom. — Eredeti kottákat őrzök, ja­varészt saját gyűjtésemből va­A művelődési ház nincs mindennap nyitva lókát — mondja. — Hétfőn­ként gyűlünk össze, a felesé­gem, az anyósom is eljár a páva körbe. Csak több fiatal kellene!... Farkas Pál a dalokat kazet­tás magnón örökíti meg, így ízesebb, mint kottán. És őriz még egy régi-régi székely tán­cot a lábaiban, amit még a nagyapjától kezdett tanulni kis­gyerekkorában. Ezt a ritka tán­cot a televízióban is bemutatta, de az itteni tánccsoport még nem tudta elsajátítani a mód­felett bonyolult lépéseket. A német asszonykórus 1925- ben alakult, Mandulás János vezetésével. Egyre aratják a szebbnél szebb sikereket. Az átlag életkor 35—50 között mo­zog, de a nyugdíjasok is le­leballagnak a próbákra. — Csak ritkán lépnek fel — mondja panaszosan Szélig Jó- zselné. — ünnepeken lehet hallani őket, máskor nem. S különben is igen kevés műsort rendeznek a művelődési ház­ban. Néha jönnek színészek Pécsről, télen még gyakrabban, de más nincsen ... — Hát már inkább csak a kártya marad, meg a presszó. És drukkolunk a focicsapatunk­nak — nevet rám a kék szemű, szőke férj. A körzeti művelődési ház igazgatója, Horvá.h István rég­óta foglalkozik a szakmájával, de csak nem régen függetle­nítették. — Van nyugdíjas klubunk, kézimunka szakkörünk és elvi­leg egy ifjúsági klubunk is. Ez azonban elnéptelenedett. A KISZ-szervezet háromfelé sza­kadt. A tsz, a konfekcióüzem és a község is külön alapszer­vezetet tart fenn. A fiúk oda­járnak, ahol több a kislány és gyakran van disco. Nemrégi­ben új vezetőséget választot­tunk, talán javul a helyzet. A művelődési ház nincs minden­nap nyitva, csak ha klubfoglal­kozásokat tartunk. Néha rende­zünk kiállításokat is meg is­meretterjesztő előadásokat. De a ház soha nincs tele... — mondja az igazgató. — Másik bánatunk, hogy ugyan megépült Pécs felé az út, de a színé­szek, előadók mégis egyre gyakrabban és az utolsó pilla­natban lemondják a fellépést. Pedig a társközségekből is jön­nek az emberek. Másnap meg már mind a négy faluban tud­ják, nem érdemes felöltözni, el­indulni, úgy sem lesz semmi... Véménden nincsen könyves­bolt, de a tanácselnök, Gruber Ferenc szerint — aki már több éve irányítja a községet, s mindenkit jól ismer — nincs is rá szükség. Ott a 9000 kötetes körzeti könyvtár magyar és német nyelvű irodalommal, s gyakran járnak errefelé a könyvterjesztők is. Sajnos, so­kan a bútorhoz vásárolják a könyvet, minél díszesebb le­gyen, az a fontos... A köz­ségben él Makay Ida költőnő is. „Érdemös ember” mondo­gatják a községbeliek, de a verseit nemigen olvassák. Ma­gas az nekünk — válaszolja kér­désemre az egyik falubéli az étterem előtt. Egyszer olvastam, hogy a kö­zösségi érzés minden emberben megtalálható. Némelyeknél be- gubózik, de ha ügyesen nyúl­nak hozzá, kibontható. Ezt iga­zolja Véménden a népdalkö­rök, klubok léte is. De vala­hogy ez még nem „minden”, ez csak néhány réteget érint. És így van ez a legtöbb köz­ségi, városi művelődési házban. A megoldás nagyon nehéz kér­dés, és mindenütt csak ott, helyben kereshető. De meg­kereshető ... Barlahidai Andrea Siklósi várfesztivál Siklós történelmi városköz­pontját felújítják, megszépítik a XII. várfesztiválra, amelyet jú­lius 10, 11-én rendeznek meg a híres végvár falai között. Az ünnepi eseménysorozat keretében tartják meg a ha­gyományos fúvószenekari ta­lálkozót. A végvár udvarán a legjobb hazai együttesek ad­nak hangversenyt, és több kül­földi zenekar is bemutatkozik. A fesztivál programjába most először bekapcsolják a Szár- somlyó hegyen levő szoborpar­kot is. A szoborparkban az idei nyáron csehszlovák, lengyel, mexikói, német, norvég és szov­jet művészek is részt vesznek a pályázati úton njeghívott ma­gyar szobrászokon kívül. A Siklós város Tanácsa egyéb­ként a várfesztivál főbb prog­ramjában szereplő legjobb ma­gyar öntevékeny fúvósegyütte­sek számára fesztiváldíjakat alapított. Ezeknek átadására a várünnepélyt záró gálahang­versenyen kerül sor. öt országrész fotósainak kiállítása Pécsett Szemenszedett hétköznapok Nemzetközi kiállítást ritkán láthatunk. Nemzetközi kiállítá­son színvonalasan szereplő magyar művészeket ritkán lát­hatunk. És ritkán tapasztal ki­állításokat bemutató intézmény manapság olyan sikert, mint amilyen a fotókiállításoké. Pe­dig a fotókiállítás szinte exklu­zív látványosság a festészeti szemlék gyakorisága mellett, s így a paradoxon mintha átszi­várogna oda, ahol az esztéti­kai értékeket alapozzák meg. Mert kétségkívül paradox tény. hogy a jól sikerült fénykép a hétköznapok művészete, de krónikája is egyszersmind. Min­dennapi „információs terünk" része, alkotója. Évenként egy- szer-kétszer áttekintést nyújta­ni állapotáról: kevés. így ala­kul ki a „nagy művészet" vá­ra közősre nd szere körülötte, s ezért kezdjük mérlegelni a fotó­műfajt is, gyakran festészeten iskolázott szemmel. Hogy ne így legyen? Már fogalmazódik a válasz. Kellene egy kiállító- hely, ahol a felgyorsult ütemű fotóművészeti tevékenység foly­tonos „levelezést" kaphatna, így eltüntethetné maga körül a „nagy művészeti teljesítmé­nyeknek” kijáró túlzott, lénye­ge ellen való esztetizálás han­gulatát. Mindezt azért írtuk le, hogy a Színház téri galériában most megrendezett nemzetközi fotó- kiállítás a művészetpolitikát is serkentse, hisífen megalapozot­tan teszi. 1973 óta más és más hely­színnel rendelkezik Stájeror­szág, Horvátország, Szlo­vénia, valamint Vas és Baranya megye szervezett fotósainak közös kiállítását. Ez­úttal Pécs-Baranya látta ven­dégül ez öt országrész, zömmel fiatal, a megméretés eredmé­nyeire még érzékenyebben rea­gáló tíz fotósát. Ez a kiállítás is bizonyítja: a magyar mű­vészetben alig van egy-két te­rület, ahol az internacionális mérték olyan „zökkenőmente­sen” magyarítható, mint éppen a fotózásban. Itt nem kell a kiállítás látogatójának attól tartania, hogy honfitársai hal­ványabbak, hogy a művészi személyiségkultusz kialakította dogmák miatt a „kortársság" hangulatára nem képesek rá­hangolódni. A fotózásban - láthatóan — szabad a valóság szabályozta fantáziának bár­mely vetületét közreadni, a fotó mintha könnyebben bizo­nyítaná, hogy a valóság feltér­képezésének személyes mód­szerei éop úgy elférnek a mű­vészet számára rendelt bu­gyorban, mint magában a va­lóságban. Nem, aligha lehet véletlen, hogy a fotó szabadsá­gát a hagyományos műfajok „megirigyelték”. A fotó reali­tás-jellege a fantáziát, költé­szetet is valóságként interpre­tálja. De mindehhez hozzá kell tenni: a szűkebben vett fotós szakma megnyilatkozási esélyei oly csekélyek, hogy egy efféle nemzetközi bemutató, benne a magyar fotósok alkotásai majdhogynem abszolút ered­ményeknek tűnhetnek. Ami ter­mészetesen nem igaz. Minden­képpen megnehezítik azonban azt az értékelési kísérletet, mely az objektív helyzetet kí­vánja tükrözni. A fotóművészet­ben sem történik más, mint a világban. E rögtönös bölcsel­kedés oka, hogy tudjuk, a fotó alig fátyolozza a valóság ar­cát, s a fotó, ha mutat vala­mit, annak forrása mindig va­lami „kinti”, legtöbbször meg­lévő társadalmi-anyagi minő­ség. És a művész, mióta sze­repe olv kiemelt és figyelemre­méltó, láthatólag nagyobb fi­gyelemmel halászik az aggasz­tó, konfliktusokkkal teli hely­zetekben, mint a problémát- lanság légkörét árasztó, tünte­tőén harmonikus szituációkban. Az újdonságok sokféleségé­ről, nevek említése nélkül — széles tablót adott a kiállítás. Számunkra az a tartalmi nye­reség tűnt elsősorban megna- gadónak, mely a fojtott han­gulatú, megalapozottan pesszi- misztikus, esetleg nosztalgikus. elégikus hangzást kiegészítette derűs, pajzán-költői játékkal. Találtunk műveket, melyekre sem a rafinált technika, sem a szépség, vagy tragikum ke­resésének görcsei nem vonat­koztak; műveket, melyek „adódtak” s — mert kritériumo­kat nem találunk, kissé óvatos­kodva írjuk le — melyek magá­tól értetődő természetességgel vezetnek be előállított helyze­tekbe, egy személyesen hite­les, őszinte és naiv mitológiá­val átitatott világba. Kovács Attila fotói ébrenlét és álom határán kelt ténymegállapítá­sok, Részeire szedi ezt a mes- gyét, tárgyai, a radikálisan együgyű nadrág és ing, torna­cipő, kés, villa mitologikus ér­telmezésekre tüzelve incselked­nek, s csalják a „gazdát" az álomból kifelé. Kovács művei­nek hellénisztikus derűje, ön- feledtsége, megmozgatott adathalmazának lazasága ere­deti minőséaként kívánják a kiemelést. Őszinte, szép műve­ket bőven láthatunk, de igazán meggyőző, saját világ csak egy volt, Kovácsé. És külön öröm, hogy ezt egv nemzetközi ki­állításról mondhattuk el. Aknai Tamás C zúttal a középiskolás ösz- ™ töndíjasokról esnék szó egy vizsgálat kapcsán. Arra próbáltak ugyanis feleletet kapni az illetékesek, mi lesz a sorsa a gimnazisták között kiosztásra kerülő ösztöndíjak­nak. Egyáltalán ki szokta megkapni, és ha megkapja, mire fordítja az összeget? Hét éve létezik ugyanis egy tekintélyes pénzügyi keret amit a Baranya megyei Ta­nács Végrehajtó Bizottsága hozott létre 100 ezer forintos összeggel. Ezt 1972-től egy­millió forinttal erősítette meg az országos ifjúságpolitikai szervek ösztöndíjrendszere. Ettől kezdve évi 400—500 ba­ranyai fizikai dolgozó gyer­meke részesül évi 2000, tago­zaton évi 4000 forintos tanul­mányi ösztöndíjban. A szak- középiskolákban, szakmunkás- képző intézetekben ezt más­fajta, társadalmi, vállalati ösztöndíjak is kiegészíthetik. A támogatósnak ez a for­mája igen jelentős, mert ahol a szociális körülmények nem teszik lehetővé a tehetséges fiatalok kibontakozását, en­nek az egy összegben kifi­Ösztöndíjak és ösztöndíjasok zetett tekintélyes summának a kézhezvételével lehetőség nyílik bizonyos hátrányok fel­számolására. Saját könyvtá­rat hozhat például létre a tanuló a négy év folyamán, hangverseny- és színházbér­ieteket vásárolhat, folyóirato­kat fizethet elő. Nyelvtanu­lásra, sőt tanulmányútra is fordíthatja az összeget. A fölmérések az el képzet­től nagyon eltérő képet mu­tatlak. A vizsgálat során ki­derült, hogy újra meg kell nézni azt, hogyan válasszák ki az ösztöndíjra leginkább jogosult tanulókat. Élesen ve­tődik fel a kérdés, hogy a diák szociális helyzete, vagy a tanulmányi eredménye le­gyen-e a mérvadó a döntés-' nél. Vagy pedig mindkettő, hiszen az ösztöndíj gazdái is így fogalmaztak. Most olyan tanuló is kap ösztöndíjat, aki közepes átlageredményt ért el, távlati tervei, elképzelé­sei nincsenek, de családja anyagi helyzeténél fogva be­leesik az ösztöndíjasok kate­góriájába. A szülők, család­tagok fizetése sem árul el mindent ma, a virágzó ház­tájik korában. így kerül az a fiú az ösztöndíjasok közé, akinél otthon jól jövedelme­ző állattartás folyik (ami egyébként dicséretes, és igen hasznos dolog), a család gimnazista fia azonban mo­torra teszi félre az ösztön­díját, és mint kiderült, a ro­konságtól nagyobb összege­ket kap ajándékba, ennél fogva már 14 ezer forintja van a takarékban. Oda szok­ta rakni az ösztöndíját is. A fiú még csak másodikos, így megérthetjük, hogy érettségi­re a mellényzsebéből kifizeti a Zsiguli árát. Arra a kér­désre, hogy mindezek mellett segít-e otthon az állatok kö­rül, olvasni szokott-e, akar-e továbbtanulni — nemmel vá­laszolt. Mellette viszont ott van az a tanuló, aki kisfize­tésű szülők gyermeke lévén, 100—120 forintos eltérés mi­att nem részesülhet ösztön­díjban. Általában két szélsőség ta­pasztalható az összeg fel- használásánál: az egyik eset­ben télikabátot vagy más komolyabb ruházati cikket vesznek a családok a tanul­mányi ösztöndíjból. A másik réteg magnót, farmernadrá­got, pop-lemezeket és motort vásárol. Legelfogadhatóbb valamennyi között annak a tanulónak a választása, aki osztálykirándulásra teszi fél­re a pénzét. A megkérdezet­tek el sem tudják képzelni azt, hogy ennyi pénzből könyveket is lehetne venni. Meg kell tehát tanítani a gyermekeket és a családokat is arra, hogyan lehet és kell elkölteni ezt a kultúrára szánt összeget. Ahol pedig bélikabátra, cipőre, csizmára van elsősorban szükség, ott szét kell választani a szociá­lis segélyt és a tanulmányi ösztöndíjat. A vizsgálat sok valós problémára derített fényt. Az iskoláknak, az osz­tályfőnököknek, de az egy­mást legjobban ismerő diák- közösségeknek kellene alapo­sabban kiválogatniuk az ösz­töndíjra érdemes tanulókat. Az iskolának kell a fiata- lókat megtanítania arra is, hogyan lehet valakit a kultúra valóban kulturált „fo­gyasztója". Mert az ösztön­díj célja az, hogy a rászoruló tanuló behozhassa művelődé­si hátrányait és az érettségi után sikeresen vállalkozhas- sék a továbbtanulásra. 'Jó lenne, ha az ösztöndíjkérel­mek mostanában esedékes elbírálásakor figyelembe ven­nék az iskolák e vizsgálat tanulságait. Gállos Orsolya Felülről sorrendben: Sikora Horst, Srienz Mónika, Körtvélye- si László, Orlic Andrija, Seiland Alfred munkái.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents