Dunántúli Napló, 1978. május (35. évfolyam, 119-148. szám)
1978-05-07 / 124. szám
1978. MÁJUS 7. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. Naponta 1600—1700 dolgozó étkezik a Baranya megyei Építőipari Vállalat újmecsekaljai munkásszálló éttermében. — Szokolai felw. — desanyak Anya és leánya: Erzsiké és Mariska néni Van az életnek — épp a legelején — egy olyan mozzanata, amelyet a férfiember csak statisztaként, alkalmasint segítőjeként, de többnyire roppant izgatott leendő apaként élhet át. A nőknek adatott meg, hogy bár sok küszködés, szenvedés árán, de cselekvő részesei legyenek ennek a mindennapi csodának, egy új kis élet világrajöttének. És ettől a pillanattól jogosultak minden megszólítás legszebbikére: „édesanya”. * — Nem tudom pontosan, hazudni nem akarok, de több száz gyermeket segítettem a világra — mondja özvegy Vivőd Józsefné, máskülönben Mariska néni, ahogy az egész falu ismeri. Kölkeden él immár harminc- három éve. A helybéli fiatalok jórészénél először ő hallotta meg sírásukat. És ő volt az, aki elsőként látta az édesanyák fáradt, boldog mosolyát. — Együtt izgultam velük. Ha például fiút akartak, végig ezzel biztattam őket. Aztán ha lány lett, akkor együtt örültünk annak is. — Mindig örültek? — Ha kívánt gyerek volt, okkor igen. De abban az időben nem voltak tabletták, ilyen egészségügyi felvilágosítás, hát bizony előfordult, hogy gondot jelentett egy-egy családnak az új kenyérleső. Aztán mégis sokszor megtörtént, hogy éppen az a gyerek lett a legkedvesebb. — Melyik volt a legemlékezetesebb esete? — Az első szülés, amit önállóan levezettem. 1944-ben Erdőfűn voltam cselédbába. Egyszeresek hívnak Miklai erdészékhez, hogy rosszul van az asszony. Azonnal mentőért'' küldtem, én meg nekiindultam hozzájuk a határszélre. Tudtam, hogy harántfekvéses terhességről van szó, nagyon megijedtem. Akkor még nem olyan volt a közlekedés, mint most, kocsira tettük, dunyhák közé a kismamát, mert csak nem akart megérkezni a mentő. Darázs és Márok között, ott a dunyha alatt született meg a kisfiú. Hogy micsoda küszködés volt, annak a kocsis, Imre bácsi volna a megmondhatója, ha tavaly meg nem halt volna szegény. Ö gyújtogatta a gyufát, én meg annak fényénél próbáltam tenni a legfontosabbakat. Mire a mentő megérkezett a Csúcs doktor úrral, már az édesanya és a kisfiú is túl voltak a közvetlen veszélyen. * A váratlan vendéget is patika-tisztaság fogadja, Mariska néninek ez életforma, hiszen jelenleg is a körzeti orvosi rendelőben asszisztensként dolgozik. A konyhában az asztalon kitereget egy régi, cirkalmas oklevelet, rpelyen ez áll: „Mi, a magyar kir. Erzsébet Tudományegyetem orvosi karának dékánja és tanárai ezennel nyilvánosan tanúsítjuk, hogy tisztességes özv. Komáromi Fe- rencné szigorú vizsgálatnak vettetett alá ... a bábamesterség szabad gyakorlására feljogosítjuk.” — Még az első férjem után van ott a nevem. Ű szegény vasúti szerencsétlenség áldozata lett, magamra maradtam egy- és kétéves kislányaimmal. 1940-ben ezért cselédlánynak mentem a főhercegi uradalomba. 1942-ben végeztem el a bábaképzőt, negyvenöt óta élek Kölkeden. Kérésemre előhozza a bábatáskát. — Ez már múzeumi darab — nyitja ki mosolyogva és szeretettel rakosgatja régi műszereit, csipeszeket, fogókat, a szívhallgatót és a többit. Pár percig közénk telepszik a csend, tán mindketten arra gondolunk, hogy hányán köszönhetik az életet az anyaságot ezeknek, és általuk Mariska néninek. — Tizenhat éve már csak emléktárgyak ezek, azóta körzeti betegápoló vagyok, jövőre már az sem, idén nyugdíjba megyek. — A könnyekkel küszködve folytatja: Nagyon fáj az elválás, de már nem bírják a lábaim. * — Mariska néni maga is édesanya ... — Sőt! Nagymama és dédnagymama is — igazít ki nevetve —, édesanyám már ükmama — tessékeli közelebb Erzsiké nénit, akivel kettesben élnek a kicsi, de szép házban, öt éve, mióta meghalt Mariska néni második férje is. A mama a karját fájlalja, egy éve törte el, azóta nem akar rendbe jönni. — Nagyon rossz ez a tehetetlenség, mert ugye, amikor a lányom dolgozni megy, én takarítok, főzök, mosogatok, mert csak segíteni kell a gyerekemnek, de a nagymosást már nem bírom — mondja a 83 éves ükanya, akinek szavaiból tisztán érzem: lehet a lányom 59 éves, míg élek, csak a gyerékem, akiért tenni, akin utolsó erőmig segíteni kell. És nem elhatározás kérdése ez, hanem belső kényszer, az anyák elhivatottsága. — Nem nagyon magányosak itt, így kettesben? Mariska néni, sok kölkedi és innen elszármazott felnőtt vagy félig-felnőtt félig-anyu- kája megint elszomorodik egy kicsit: — Most, hogy már csak ketten vagyunk, most hiányoznak igazán a gyerekek. Dehát tudom, nekik is megvan a maguk gondja, jönnek is hozzám gyakran, de az volna az igazi, ha mindig együtt lehetnénk. — Nem hívták, hogy lakjék velük? — Dehogynem! Állandóan erre a témára kanyarodunk vissza egy-egy beszélgetés során. Csak engem nagyon sok minden ideköt. Az édesanyám, az a pár jószág a ház körül, és minden, ami múlt, ami idehúzó emlék. Kurucz Gyula Kettesben KS/D. NAPLÓ Gondolatok egy könyv nyomán Balogh Sándor-lzsák Lajos: Pártok és pártprogramok Magyarországon 1944-1948., Tankönyvkiadó 1977. Igaz, hogy a könyv már tavaly őszre megjelent, mégis mintha csak a két munkáspárt egyesülésének, az MDP megalakulásának harmincadik évfordulója nyomán döbbenne rá az olvasó a könyv fontosságára. Mondhatni majdnem az „utolsó pillanatban” jelent meg. Miért? Felszabadulásunk jelentőségét aligha szükséges méltatni: a következő három és fél évről azonban a köztudat-kőz- vélemény már csak néhány sablont ismer. Nem tehetnek róla. Pedig az a három és fél év sorsdöntő és viharos politikai küzdelmek ideje. Aligha volt az országnak olyan zuga a tanyáktól a fővárosig, olyan társadalmi csoportja a családtól osztályméretekig, ahol és akik érintetlenek maradtak volna az események sodrásában. Talán soha ilyen mértékben nem vett részt a magyarság egésze a politikai életben — és közvetlenül —, mint ezekben az években. Nemcsak a romeltakarításban, a vasutak, hidak, bányák, gyárak helyreállításában, az élelmiszerek előteremtésében, hanem a politikai közéletben is. Pezsgő-forrongó idők voltak, s a tét sem volt kicsi. Arról volt szó, fennmarad-e, megerősödik-e a népi demokrácia, és — majd — a szocializmus felé halad, vagy pedig az ellenerőknek sikerül a polgári demokrácia irányába tolni. Sok minden feledésbe merült már. Az is — csupán szélsőséges példákat említsek —, hogy az első választott országgyűlésen olyan képviselők is akadtak, akik a Habsburg-királysá- got vissza akarták állítani: hogy 1947-ben fasisztoid csoportok véres utcai tüntetéseket provokáltak: hoqy az iskolák államosítása ellen irányuló kampány során emberi életeket oltottak ki. Ezeknek az éveknek a politikai küzdelme a szó szoros értelmében vett harc is volt. A negyvenen aluliak tudatában mégis valamilyen idealizált. mitikus kép rajzolódik ki: a Vörös Hadsereg felszabadította az országot; az MKP kezébe vette a kormányrudat; kiosztottuk a földeket; helyreállítottuk a gazdaságot (különböző „csatákat" vívtunk: „széncsata”, „hídesata”, „arccal a vasút felé”, „földet vissza nem adunk”) majd egyesülve a megtisztított szociáldemokráciá. val, megkezdtük a szocializmus építését, „létrejött" a proletár- diktatúra. Tegyük hozzá rögtön: nem a „köztudat-közvéle- mény” a hibás, hanem azok az' intézmények, szervek, fórumok, amelyeknek a közvélemény kialakítása és formálása a feladata. A Balogh-lzsák szerzőpáros könyve „egyetemi segédkönyvként" jelent meg, sajnos mindössze 2500 példányban, s már hozzá is teszem: hiba lenne, ha nem kerülne jóval nagyobb példónyszámban könyvkereskedelmi forgalomba. Az „egyszerű laikus” olvasó előtt dokumentáltan világossá válna e politikai küzdelem bonyolultsága, sokrétűsége, közelebb kerülne hozzá, és érthetőbbé válna számára a „ma” számos jelensége, mert mégiscsak ide nyúlnak napjaink közvetlen gyökerei. v A szerzők a könyv első részében részletes bevezető tanulmányban foglalják össze és értékelik valamennyi megalakult vagy a politikai tevékenységig el nem jutó pártok programját, politikai manővereit, társadalmi bázisukat, vezető testületeik személyi összetételét. A második, terjedelmesebb részben 31 dokumentumot közölnek: a pártok programjait és programértékű megnyilatkozásaikat. A két rész kitűnően egészíti ki egymást. A bevezető tanulmány is felhívja a figyelmet arra a belpolitikai helyzetre, amely más szocialista országokhoz képest — például Románia, Bulgária — sajátos vonás: Magyarországon a népi demokratikus rendszer hívei és ellenfelei-ellenségei a Nemzeti Függetlenségi Front pártjain belül helyezkedtek el, tehát a koalíción belül. E sajátosságnak csupán egyik oka volt az, hogy a jobboldal, vagyis a tőkés társadalmi rend hívei a kisgazdapártban láttak maguk számára kedvező lehetőségeket céljaik megvalósítására. Nem kevésbé jelentős oka volt az is, hogy a felszabadulást követően a Budapesti Nemzeti Bizottság sorra elutasította a Függetlenségi Front öt pártján kívül más pártok indulásának engedélyezését. Hogy csak az ismertebbeket említsem: Független Szocialista Néppárt. Az ellenzéki erők így „bekényszerültek" elsősorban a kisgazdapártba, amelynek múltja és programja nem állt messze céljaiktól, s a kisgazdapárt is így válhatott a jobboldal „gyűjtőpártjává”. Változott a helyzet 1947-re, amikor is a koalícióból — elsősorban a kisgazdapártból — a jobboldal jelentős része kiszorult, s a Szövetséges Ellenőrző Bizottság engedélyezte a polgári pártok megalakulását és indulásukat a választásokon. (Emlékezzünk a hírhedt „Pfeif- fer-pártra", a „Sulyok-pártra", a „Brankovics-pártra", ahogyan a köznyelv nevezte őket „vezéreikről", vagyis a Magyar Függetlenségi Pártra, a Magyar Szabadság Pártra, a Demokrata Néppártra, és még néhányra.) Most már e pártokba tömörültek a népi demokrácia ellenfelei, a polgári társadalmi rend hívei, kiszorulva a koalícióból. De a fentiekből fakad áz a sajátos helyzet is, hogy — az MKP-t kivéve — a Függetlenségi Front többi pártján belül is folyt a küzdelem a bal- és a jobboldal között, egészen e pártok létezéséig. A Szociáldemokrata Párt vezérkarában — nevezzük néven őket — a baloldalt képviselő Kisházi Ödön, Marosán György, Rónai Sándor, Szakosíts Árpád és a jobboldalt képviselő Kéthly Anna, Szeder Ferenc, Szélig Imre között. A Nemzeti Parasztpárlban Kovács Imre fordult szembe a kommunistákkal szorosan együttműködő Erdei Ferenccel, Veres Péterrel, Darvas Józseffel, Szabó Pállal; a Kisgazda Pártban (nevezzük egyszer teljes nevén: Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt) a Dobi István, Ortutay Gyula, Mihályfi Ernő, Barcs Sándor, Bognár József, Tildy Zoltán vezette baloldal, a Nagy Ferenc fémjelezte jobboldallal. Ha csak erre gondolunk, hogy az MKP-nak hihetetlenül nehéz és bonyolult feladatot kellett megoldania, A Függetlenségi Fronton belüli partnerei egyben ellenfelei voltak, és ez a helyzet rendkívül árnyalt politikai manővert kívánt. Nem támadhatta a pártokat a maga egészükben, hiszen e pártokat sok százezer dolgozó paraszt, az SZDP esetében munkás támogatta. E dilemmákkal az MKP — ha nem is mindig zökkenő- és hibamentesen — sikeresen oldotta meg, az MKP felnőtt e bonyolult feladatokhoz. Sikereinek döntő tényezője volt a határozott és céltudatos népfrontpolitika, az hogy elméletileg is képesek voltak a népi demokratikus forradalom — mint a társadalmi átalakulás új formája — programjának kidolgozására. Végezetül ismét csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy olyan dokumentumgyűjteménynyel , gyarapodott szakirodalmunk e kor kitűnő kutatóinak tollából, amelynek hasznossága messze túlnő speciális — „egyetemi segédkönyv" — célján. Polányi Imre
