Dunántúli Napló, 1978. május (35. évfolyam, 119-148. szám)

1978-05-06 / 123. szám

Dunántúli napló

1978. május 6., szombat

11541 ette

Gondolatok a marxi

életmű egységéről

M

ézzük, hogyan vetődött fel egyáltalán a marxi életmű egységének a kérdése? A „gondok” két történeti hullámban merültek fel, s e hullámok egyaránt Marx fiatalkori írásainak megtalálásához, „felfedezéséhez” kapcsolódtak. Századunk harmincas éveiben publikálták ugyanis először a Gazdasági-filozófiai kéziratok és a Német ideológia, kevéssel később A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai c. műveket. Olyan írásokat, melyeket Marx — részben Engels közreműködésével — a 19. század negyvenes, illetve ötvenes éveiben vetett papírra.

Az értelmezések első hullámában — s ez hozzávetőlegesen századunk hatvanas éveinek derekáig tartott, — a polgári filozófia „marxológiai” (Marxszal foglalkozó) vonulata a fenti írások alapján a „fiatal” Marxot játszotta ki a „kései" Marxszal szemben, utóbbi „rovására".

Mi tette ezt lehetővé?

A századforduló szociáldemokráciájának marxizmus-értelmezése példátlanul beszűkített és egyoldalú volt. A Marx utáni marxista filozófiai gondolkodásban — Lenin tiltakozása és ellenvéleménye dacára — évtizedeken át uralkodott egy olyen felfogás, amely a társadalmi élet valamennyi megnyilatkozását egyoldalúan és mechanikusan egyetlen tényezőre, a gazdasági viszonyokra akarta redukálni. A probléma az volt, hogy a gazdasági viszonyok szélsőségesen mindent megmagyarázó elvként való tételezése merőben utólagos és járulékos szerepre kárhoztatta az emberi cselekvést. Ebből a marxizmusértelmezésből kikerült a cselekvő-alkotó, a körülményeket tevékenységével befolyásoló, a társadalmi alternatívák között választó, röviden: a magát és történelmét teremtő ember problémája. Abból a marxi belátásból, hogy az ember egyszerre szerzője és szereplője saját „színpadi drámájának", csak az utóbbi szempont érvényesült. Az ember — úgymond — csak eljátszhatja a szerepeket. Mégpedig azokat, amelyeket „tőle független", „rajta kívüli”, kérlelhetetlen, már- már fatális tényezők írnak elő. A cselekvő ember — és a politizáló ember — egy tőle függetlenített gazdaság változásainak függvénye és alárendeltje lett. Aligha kell külön bizonygatni, hogy ennek a filozófiai beállításnak megvoltak a következményei a korabeli szociáldemokrácia politikai gyakorlatában, amely a viszonyok változásának „kivárására", s ezzel egy reformista stratégiára rendezkedett be.

Ez az anti-dialektikus felfogás eredendően megtörte Marx filozófiai munkásságának egységét. A helyzet sajátossága az volt, hogy a harmincas évektől beinduló említett „első hullám” a fenti, bírált értelmezést magának Marxnak tulajdonította. Mondván, hogy minderre a „kései” — A tőkét író — Marx maga adott volna alapot. Mondván, hogy ezzel a „kései” Marxszal szemben kell — úgymond — felfedezni a „fiatal”, „emberfilozófus”, „humanista” Marxot. Ez az egyoldalúság nyilvánvalóan lebecsülte és mellőzte Marx kései munkásságát, s ezzel drasztikus módon megtörte életműve egységét. Már ebben az időszakban — a negyvenes—ötvenes évek periódusában — felmerült ezért annak szükségessége, hogy megszüntessék ezt az ellentmondásos feldarabolást és szembeállítást. A szocialista országok marxistái közül nem kevesen tettek jelentős kezdeményezéseket, hogy újból átgondolják a marxi életmű folyamatosságát, s hogy egységben rekonstruálják annak egészét.

Ennek az egységnek bizonyítása nem egycsapásra történt. A „fiatal” Marxot kisajátító első hullám ugyanis — mintegy önmaga reakciójaként

— megszülte azt a második hullámot, amely a „kései” Marxot abszolutizálta. A hatvanas évek derekán jelentkezett e tendencia a francia Louis Althusser munkásságában, aki tagadta az emberfilozófiai problematika létjogosultságát a marxizmusban, s ezzel a „fiatal" Marxot kívánta kilódítani saját élétművé- ből. Althusser — az első hullámhoz hasonlóan — szintén abból indult ki, hogy Marx fejlődésében élesen elhatárolandó két stádium. Az első — így Althusser — egy 1845-től 1848- ig tartó „filozofikus-ideológus” szakasz. A második — 1848- tól — teljes szakítás lenne a megelőzővel. Nem ideologikusfilozofikus, hanem tudományos — értsd: a társadalmigazdasági szerkezet konkrét teljességét megismerni kívánó

— korszak. Mi lenne a különbség a két korszak között?

Althusser: minden olyan vizsgálódás, amely az ember helyére, szerepére, lehetőségeire kérdez, ideologikus. Azért, mert emberi igyekvéseket és óhajokat próbál formába . önteni, mert célokkal és nézetekkel kívánja ellátni az embereket. S mint ilyen, az emberi cselekedetek befolyásolására törekszik, gyakorlati-manipulatív beállítottságú, s ezért nem láthatja el a pártatlan és objektív megismerés funkcióját. A tudomány ezzel szemben nem az emberi gyakorlat alakításával foglalkozik, hanem megismeri a társadalmat. Mégpedig úgy, hogy eközben elvonatkoztat az embernek azoktól a vágyaitól, előítéleteitől, rigolyáitól és „agyrémeitől", amelyek erre a társadalomra vonatkoznak.

Felmerül a kérdés: a marxista filozófia elveszítheti-e ideologikus és világnézeti funkcióját? Lehet-e merőben leíró- tudományos elmélet? Aligha. A valóság mégoly mély megismerése önmagában még soha senkit nem késztetett társadalmi cselekvésre. Márpedig a marxizmus központi funkciója az, hogy széles társadalmi meggyőződést és egyetértést alakítson ki és szilárdítson meg olyan célokban és értékekben, amelyeket éppen magának a valóságnak a megismeréséből olvasott-következtetett ki. Althusser legnagyobb tévedése az, hogy az ideológia és a tudomány különbségét mint a „becsapás” és az „igazmondás” különbségét fogta fel.

M

|arx ugyanis nemcsak fenti fiatalkori műveit, hanem a Kommunista Kiáltványt is „fiatal korában" írta, tehát A tőke előtt. Innen nézve pedig kiderül, hogy a marxi életmű első szakasza genetikus eszmetörténeti kapcsolatban áll a későbbiekkel. Arról van szó, hogy a fiatalkori stádiumban születnek meg azok a problémák, amelyek megoldásán Marx egész későbbi alkotó tevékenysége során fáradozik. Számára a gazdaság területe nyújtotta azokat J az eszközöket és viszonylatokat, amelyek forradalmi átalakítása elsődlegesen teszi lehetővé a fennálló meghaladását, vagyis — s a hatvanas évektől a marxista filozófia meggyőzően dokumentálja ezt a körülményt — a marxi vizsgálódások súlypontjának áthelyeződése kizárólag abból a nézőpontból érthető meg, hogy az ember társadalmi felszabadítása volt és maradt érdeklődésének kulcs- fontosságú mozzanata. A „fiatal” és a „kései” Marxé egyaránt.

Papp Zsolt

Pécs kiváló nyelv- és történettudósa

„...a késő nemzetség is érezze hasznát életemnek”

Mátyás Flórián

A pécsi temető északi részének nyugati falába illesztett patinás táblát repkények, folyondárok ölelik körül. A tábla sötét betűit böngészők közül kevesen tudják, hogy Pécs város legkiválóbb nyelv- és történettudósa nyugszik a kriptafedél alatt. Amilyen magáraha- gyott a sírja, olyan volt élete is. A régi Petrezselyem (ma: Aradi vértanúk) utcának első házában lakott szinte remeteként. Még télen is fűtetlen szobában, bundába burkolódzva törte a fejét a különböző nyelvvagy történettudományi kérdéseken.- A városban tudták róla, hogy nehéz bejutni lakásába. Félrevonultan szeretett élni. Zárkózottsága annyira szemet szúrt, hogy egy időben bankó- csinálás gyanújába került.

Kevés megszakítással hatvanöt éven át lakott Pécsett

ez o puritán tudós, aki minden idejét a tudománynak szentelte. Nem kereste az elismerést, a rangot, a vagyont. Házassága révén szerzett kevéske vagyonát is szétosztotta a város szegényei között.

Mátyás Flórián 1818. május 3-án született a Torda-Aranyos megyei Detrehemen. Akárcsak Gorkij, ő is tizenegy éves korában válik meg a szülői háztól, s saját erejére hagyatva regénybe illő módon járja ki a mindennapi élet „egyetemeit”. Eleinte egy falusi gazdaságban dolgozik marhaetetőként, majd a kőművesek mellett „zuláge- reskedik", később szabó-, varga-, borbély- és festőinas. Találóan mondogatta magáról: „Én voltam az utolsó koldus- diák."

Tanulni, tanulni, mindenáron tanulni - ez életcélkitűzése. A gazdagok arcátlansága sokszor kényszeríti koplalásra, megKiérdemelte az emberiség léindulatát és háláját

Százötven éve született a Vöröskereszt megalapítója

Az évforduló:

Vöröskereszt

világnap

.......a szerencsétlenségek áldozatainak a — nemzeti hovatartozástól függetlenül történő — megsegítését sokan az emberi szolidaritás diktálta kötelezettségnek tekintik, mások keresztényi könyörületesség diktálta kötelezettségnek; bármely néven nevezzék is, valameny- nyien elismerik, hogy kötelezettség" — így ír a század- fordulón emlékirataiban Henry Dunant, a Vöröskereszt megalapítója.

•

K

i volt Henry Dunant és milyen életút vezetett el odáig, hogy ezeket a sorokat megfogalmazhassa. Családja régi jómódú genfi polgárcsalád. Apja — a Képviselők Tanácsának tagja — részt vett az árvákat segélyező jótékonysági szervezet munkájában és felesége együttműködött férjével ebben. A fiatal Henry tehát már gyerekkorában „találkozott” a másokon segítés, a könyörületesség, a jótékonyság fogalmával. Alig 18 éves, amikor így ír: „Fokozatosan megismerkedtem a szerencsétlenséggel és a nyomorral a homályos, piszkos utcákon, a kunyhókban. Első ízben ébredtem rá arra, hogy az ember egyedül tehetetlen ennyi szerencsétlenséggel szemben, s a legkisebb enyhülést is csak akkor kaphatja, ha az ellen az irtózatos szegénység ellen az egész világ összefog.” Korán meggyőződésévé vált, hogy szükség van a népek közötti barátságra és harmóniára.

Alig egy évtizeddel később a véletlen folytán közvetlen szemlélője annak, amikor III. Napóleon Itáliát, az „Alpoktól az Adriáig terjedő szabad országgá” akalja tenni. 1859. június 24-én a solferinoi csata időpontjában Dunant Itáliában

Már gyermekkorában találkozott a másokon segítés, a könyörületesség, a jótékonyság fogalmával... Korán meggyőződésévé vált, hogy szükség van a népek közötti barátságra és harmóniára.

tartózkodik egyszerű turistaként. Megrázó élményeit a „Solferinoi emlék” című könyvében örökíti meg, amelyet 1862-ben Genfben ad ki.

Könyve világszerte nagy visszhangot váltott ki. Dunant ebben így foglalta össze szándékát: „Minden civilizált nemzet fogadjon el nemzetközi és sérthetetlen elvet, amelynek biztosítására és megőrzésére egy olyan egyezmény szolgálna, amelyet a kormányok egymás között kötnének meg. Ez védelmet jelentene minden olyan hivatalos és nem hivatalos személy számára, aki. a háború áldozatainak ápolására vállalkozik."

Elsőként Genf, a szülőváros állt ki az író mellett és vált a mozgalom központjává. A Genfi Népjóléti Társaság bizottságot jelölt ki a „harcoló csapatok mellé önkéntes orvosi testület csatolása" kérdésben. A genfi bizottság határozta el, hogy 186.3. október 26-ára nemzetközi konferenciát hív össze Dunant javaslatának megvalósítására. Felkérte a kormányokat, küldjék el képviselőiket. Egyidejűleg a Berlinben tartózkodó Dunant is levelet intézett az európai kormányok hadügyi és külügyminisztereihez. Szorgalmazta nemzeti bizottságok felállítását az európai fővárosokban. Javasolta, mondják ki, hogy semlegességet élveznek a hadseregnél állományban levő egészségügyi dolgozók, valamint az őket segítő önkéntesek. Ugyancsak javasolta, hogy háború idején a kormányok könnyítsék meg a társaságok által felajánlott segélynek és személyzetnek a háború sújtotta országba történő szállítását. Ugyancsak meg kell határozni '— hangsúlyozta —, hogy. miként lehet a nagyhatalmak konfliktusában a leghatásosabb módon segélyt nyújtani mindkét fél katonáinak, tisztán humanitárius alapon.

A nemzetközi konferencia eredménnyel működött. Határozatokat szavazott meg sebesülteket segélyező bizottságok

megalakítására. Egy év alatt 15 országban alakult ilyen bizottság.

Egy évvel később, 1864. augusztus 8-án ült össze ugyancsak Genfben az a konferencia, amelyen már 16 ország kormányának képviselője vett részt, s amelyen a Genfi Egyezmény néven ismert okmányt aláírták, létrehozták. Az egyezmény a háborúk során megsebesült katonák biztonságáról intézkedik. Dunant ezzel legfőbb álmát megvalósítva látta, nem hagyta azonban abba a további küzdelmet. Tevékenyen közreműködött az 1874-es brüsszeli konferencia létrehozásában, amely a hadifoglyok kérdésével foglalkozott. Része volt abban, hogy az 1899-ben Hágában aláírt egyezmény, amely a szárazföldi hadviselésre vonatkozik, a hadifoglyokra vonatkozólag is tartalmaz egy cikkelyt. A továbbiakban számos olyan javaslatot fogalmazott meg, amely közül azóta már több megvalósult.

Átnyúlik a mába Dunant- nak az a felvetése, hogy a Sebesülteket Segélyező Bizottság munkája terjedjen ki a békés időszakra, különösen természeti katasztrófák idejére is.

Dunant eszméje megvalósításának szentelte életét. Számos elismerésben részesült. Már a Genfi Egyezmény aláírása után szinte a világ minden országában kitüntették. Egyike volt 1901-ben azoknak, akik elsőként kapták meg a Nobel Béke-díjat. A legnagyobb elismerés azonban az 1863-as nemzetközi konferencián beterjesztett határozat egyik mondata volt. így szólt: „Henry Dunant kiérdemelte az emberiség jóindulatát és háláját.”

Május 8. Henry Dunant születésnapja, évek óta Vöröskereszt világnap. Minden évben meg szoktunk emlékezni az immár a világot átfogó nemzetközi mozgalom megalapítójáról is, ez a megemlékezés azonban az idén, 150. születésnapján még inkább indokolt.

alázkodásra, de ő nem törik meg: „Mint a megedződött acél — írja -, mely a kalapács gyengébb ütéseinek nem engedvén, a nehezebb pörölyök alatt darabokra törik: úgy engem is a komor szerencse ellenállhatatlan hatalma porrá zúzhat, de elkezdett utamból semmi erő ki nem téríthet."

A társadalmi ellentéteket észrevéve, már tizennyolc éves korában ezt írja: „Hát csak a gazdagok és nemesek lehetnek jótevői az emberiségnek? Mi, szegény község a szenvedésekre kárhoztatva köszönjük meg, ha izzadságunk után egy kis kenyeret kaphatunk, s nem veszünk el éhen?"

Keszthelyen, Eszéken' és Pécsett végzi tanulmányait, majd pécsi pártfoqója, Kelemen József segítségével Fiúméban, Páduában és Zárában végez egyetemi stúdiumokat. Még alig húszéves, amikor az iskolában tanult göröq és latin nyelven kívül elsajátítja a német, a francia,’ az olasz, a héber és az arab nyelvet. Anakre- on, Szappho és Petrarca verseiből fordít magyarra.

1839-ben visszatér Pécsre, ahol elvégzi a jogot, majd ügy- védeskedni kezd. Később több helyen is nevelőként tanít, s a szanszkrit és a perzsa nyelvvel gyarapítja eddigi ismereteit.

Kisebb nyelvi tanulmányai 1855-ben jelennek meg. Ezekben erős határozottsággal polemizál — ma már tudjuk: tévesen — a finn—magyar nyelvrokonság ellen. Hunfalvy Pál száll szembe tanaival, s erős kritikája jelentősen hozzájárul e kérdés tisztázásához.

A pécsi főgimnáziumban ta- nárkodva 1860-ban megindítja a Magyar nyelvtudomány című munkáját,, amelyből gyakran kicseng erős hazafias érzülete: „Ha magyarosan hangzik ugyan, de nem magyar, amit szólsz; mivel nem magyar, amit gondolsz: megtörténhetik, hogy nem lesz magyar, amit érzesz."

A Magyar Tudományos Akadémián 1863. március 30-án olvassa fel a Magyar ősnyelvtanulmányok című művét, amelyben a Halotti Beszédet meglepő nyelvtörténeti tudással értelmezi. Tudományos munkássága elismeréseként 1865-ben az Akadémia másod- könyvtárnokként alkalmazta, és megbízta a nye vtörténeti szótár elkészítésével. Három év múlva meg is ielent a Magyar Nyelvtörténeti Szótár első füzete. A harmadik füzet után azonban a szerző bejelenti „E dolgot magam nem győzöm, s nem akad, ki ingyen tegye. Jövedelmem nincsen." A nagy munka sajnos félbeszakad, de a megkezdés érdeme kétségtelent Mátyás Flóriáné.

Saját köllséqén bejárja a hazai és a külföldi könyvtárakat, s 1881-ben saját pénzén megindította kiváló történeti kútfőgyűjteményét: a Históriáé Hungaricae Fontes Domestici-t. Ennek négy kötete öt év alatt jelent meg. Jelentős ezek közül az Anonymus korára vonatkozó megállapítása: szerinte III. Béla király jegyzőjének kell a Névtelent tekinteni. Pauler Gyula szerint: „Mátyás Flórián vállalatát és kiadásait valóban korszakot alkotónak kell tekintenünk."

Rövidesen meghívják a Pau- ler—Szilágyi által szerkesztett A magyar honfoglalás kútfői című munka írására, de ő inkább választja A magyar nem zet története című tíz kötetes mű kritikáját.

Tudományos munkássága elismeréséül az Akadémia 1898- ban rendes tagjául választja.

Nyolcvanhat éves korában, 1904. április 2-án halt meg Mátyás Flórián, valóra váltva fiatalsága szent ígéretét:

„Hogyha élek, mondhassam, hogy éltem; s nemcsak a kevésnek s kis időre használjak, hanem hogy a késő nemzetség is érezze hasznát életemnek..."

Dr. Tóth István