Dunántúli Napló, 1978. május (35. évfolyam, 119-148. szám)
1978-05-21 / 138. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZÉT1978. MÁJUS 21. Barcsay-gyűjtemény Szentendrén ®rtjJTQ«&íY Szentendre központjában, egy szépen újjávarázsolt barokk épületben nyílt meg a napokban a Barcsay-gyűjtemény. Az idős mester a városnak ajándékozta művészetére jellemző képeit. Sok kis méretű festmény, grafika tölti meg a falakat. Ott láthatjuk a Szentendrei Mozaik című alkotást és a hozzá készült vázlatok, tanulmányok sorát. Az egykori lakóház pincéjében az „Ember és drapéria" lapjait helyezték el. Képek balról jobbra: a Barcsay-gyűjtemény épülete, a kapuban a mester. A múzeum egyik, terme. A „Munkáslány" cimü Barcsay-festmény. Száz éve jelent meg az Anna Karenina Az idén szeptemberben ünnepli a világ Lev Nyikoláje- vics Tolsztoj születésének 150. évfordulóját-. Az évfordulóhoz egy másik nevezetes dátum is kapcsolódik, éppen száz esztendő vei ezelőtt, 1878 tavaszán jelent meg az író második hatalmas alkotása, a Háború és béke után, az Anna Karenina. Ez a regény alapozta meg végképp Tolsztoj világhírét, ez a mű volt az elindítója annak a sajátos realista elbeszélő folyamatnak, mely átfogja a XIX. századi Oroszország egész valóságát. Öt év munkája Egy hasonló tematikájú regény megírása már az ötveneshatvanas években foglalkoztatja Tolsztojt. Ekkor azonban még nem látta tisztán azokat a kérdéseket, melyek a korabeli orosz társadalom egyre égetőbb problémáivá váltak. Az 1861-es jobbágyfelszabadítás után kialakult helyzet csak tovább mélyítette a válságot, a haladó értelmiség legjobbjai lépten-nyomon súlyos gondokkal találták szemben magukat. Tolsztoj, aki kora ifjúságától élénk figyelemmel kísérte o nemesség és a nép sorsának alakulását, élményei, tapasztalatai birtokában szinte törvényszerűen jutott el egy nagyméretű társadalmi tabló megrajzolásáig. Az Anna Karenina első sorait 1873 márciusában vetette papírra Jásznaja Poljanóban, ott, ahol műveinek jelentős része keletkezett. Felesége nővéréhez írott levelében így emlékezik meg erről: „tegnap hozzáfogott egy új regényhez, mely tárgyát a mai életből meríti. A regény sujet-je egy asz- szony hűtlensége, és az ebből kifejlődött tragédia.” Valóban az író eredeti elgondolása szerint a regény problematikáját egy jobb körökből való asz- szony hűtlensége kéoezte volna. Az első változatban Anna tettét jogosan ítélhette el a korabeli erkölcsi felfogás, egyéniségéből majdnem teljesen hiányoztak azok a nemes vonások, melyek később oly rokonszenvessé tették az olvasók millióinak szemében. Férje, Karenin és szeretője, Vronszkij is más jellemű emberek voltak, szinte mindenben a hősnő fölé emelkedtek. Az életet reálisan szemlélő Író azonban hamarosan észrevette, hogy alakjainak ilyen beállítása nem tükrözi. vagy legalábbis nem úgy tükrözi a valóságot, ahogy maga is érzi, látja, hogy Anna hűtlenségében, ha a szokásokkal ellentétes jellemvonásait domborítja ki, egy elevenbe vágó társadalmi bírálat lehetősége rejlik. Az írás előrehaladtával ez a meggyőződése egyre erősödött, s fokozatosan változtatta meg hőseit, új fejezeteket toldott a regénybe, másokat elhagyott, megnőtt a szereplők száma is, s Anna és Vronszkij kapcsolatának története mellett mindinkább a cselekmény középpontjába került Kitty és Levin életének, szerelmének alakulása. A regény első része megfeszített munkával egy év alatt készült el. A felesége által gondosan lemásolt fejezeteket Tolsztoj 1874 márciusában elküldte a Russzkij Vesztnyik című lapnak, melyben korábbi írásait is publikálta. A szerkesztő, Katkov rövidesen hatalmas sikerről számolhatott be az írónak. Mindenki az Anna Karenina elkészült fejezeteit olvasta, a regény beszédtéma lett, írók, művészek, ismeretlen emberek írtak a szerzőnek csodálatukról,* s a munka folytatását sürgették. A további részek azonban már jóval lassabban készültek. A siker ellenére Tolsztojt aggályok gyötörték, gyakran hosz- szú hónapokra lemondott a folytatásról, egyre többet javított a kéziratokon, volt olyan fejezet, melyet tizenkétszer átdolgozott. Közben családi tragédiák érték, három újszülött gyermekük meghalt. Sok energiáját felemésztették a közügyek. Aggodalommal figyelte az 1877-es orosz—török háború alakulását. Ez az esemény annyira megbolygatta nyugalmát, hogy sokáig egy sort sem tudott leírni. A háború miatt a Russzkij Vesztnyik szerkesztőségével is nézeteltérése támadt, a regény utolsó két fejezete külön füzetben jelent meg. A végleges változat könyvalakban - három kötetben - 1878 elején látott napvilágot moszkvai kiadójánál. A siker még a Háború és béke sikerét is felülmúlta. írói körökben már nem ilyen egyértelmű volt a fogadtatás, számos rosszindulatú kritika vette célba az írót. Nemtetszéséről nyilatkozott többek között egykori barátja, Turge- nyev is. Az Anna Karenina azonban állta az idők próbáját, megszületése után a világirodalom legnagyobb alkotásai közé emelkedett. Ami meghökkentően új volt a regényben: Anna tettének ábrázolása. Mint fentebb már említettük, jelleme - s a hozzá tartozó férfiak jelleme is — az Írás folyamán teljesen megváltozott, s ez a változás tette kivételes hőssé. Anna mert szakítani azzal a hazug világgal, mely nyolc éven át körülvette, merte vállalni nyíltan érzéseit, a szerelmet, a boldogságot. Férje, a merev cári bürokrata mellett visszafojtott érzésekkel élt, eleget téve a szokásoknak, társadalmi köre elvárásainak. Vronszkij megjelenése azonban ráébresztette megalázó sorsára, s fellázadt ellene, megszabadult a rákényszerített hazugságoktól. De ugyanakkor kockázatot is vállalt. A szép, befolyásos nőktől körülrajongott Vronszkij - Tolsztoj már előre sejteti — csak rövid távon képes viszonozni Anna mély, őszinte érzéseit, életelve az üres aranyifjaké. Bár Anna mellett sokot változik, alapjában véve a régi marad. A tragédia, Anna csalódása, érzelmi válsága, majd szörnyű ön- gyilkossága méginkább aláhúzza azt a bírálatot, melyet Tolsztoj a felsőbb körök, az akkori orosz társadalom vezető rétegének életfelfogásáról alkotott. A regény másik szála — Kitty és Levin kapcsolata — derűsebb epizódokra épül. Tolsztoj patriarchális szemlélete itt mutatkozik meg igazán. Az irodalomtörténet már régen azonosította Levin és Tolsztoj alakját. Levin, éppúgy mint Tolsztoj a nagyvilági élettői távol, vidéki birtokán telepedik le, telve van refcrmtervekkel, jobbá akarja tenni parasztjai életét, attól sem riad vissza, hogy együtt dolgozzon velük. Elgondolásai azonban többnyire meghiúsulnak, mert vagy túlságosan naivak, vagy az öröklött akadályokba ütköznek. Tolsztoj ugyan nem mondja ki, de mivel reális életábrázolósra törekedett, az olvasó megérti: ilyen társadalmi viszonyok között, ilyen tervekkel lehetetlen a nyomorgók sorsán segíteni, úr és paraszt patriarchális együttélése csak a látszatok, az ábrándok világában valósítható meg. Az Anna Karenina Magyarországon Tolsztoj műveire viszonylag korán felfigyeltek Magyarországon. Első írása, mely magyar nyelven megjelent, a Családi boldogság volt 1878-ban. Külön érdekessége, hogy orosz eredetiből fordította Szentkirályi Albert. 1886-ban látott napvilágot a Háború és Béke, majd egy év múlva a Pallos kiadásában az Anna Karenina (Karenin Anna címmel). A fordító Trux Hugóné volt, akinek kilétéről sajnos semmit sem tudunk. A regényt németből fordította, kevés oroszul értő ember lévén ekkoriban, az orosz regények többsége a német nyelv közvetítésével jutott el hozzánk. Majd csak 1905-ben készítette el fordítását az eredeti nyelvből Ambrozovics Dezső. Ettől kezdve számos újra- forditását ismerjük. A mai kiadások Németh László konge- niális 1951-es fordítását veszik alapul. Németh László nemcsak a fordítással remekelt, de a munka során felgyülemlett tapasztalataiból kitűnő tanulmányt írt Tolsztojról, a fordítós műhelytitkairól. Az Anna Kareninát több országban megfilmesítették, a magyar rendezők közül Garas Márton készített belőle filmet 1920-ban. Kovács Sándor Újabb barátokat szereztünk Látogatóban Djakovón — Nincs még gyakorlatunk a vendéglátásban — mondották a horvátországi Djakovo vezetői, és ezer figyelmességgel halmozták el a múlt héten ott járt baranyai pedagógusküldöttséget. Huszonnégy tanár, óvónő, iskolaigazgató és felügyelő vett részt két napos tapasztalatcserén a Horvátországi Magyarok Szövetsége és a Baranya megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya közötti együttműködés keretében. A djakovói járás és az Iskolákat Finanszírozó önigazgatási Érdekközösség vezetői megismer-' tették a baranyai pedagógusokat városunk nevezetességeivel kát városuk nevezetességeivel munkával. A 16 000 lakosú járási székhely még a kezdetén jár a Baranyával való intenzív kapcsolatoknak, de mivel területén több magyarlakta község található, oktatási és kulturális szempontból igen fontos az együttműködés. Djakovó ipari és kereskedelmi központ volt a múltban, s ezt a jellegét máig megőrizte. Jelentős mezőgazdasága, a bor-, fa- és fémfeldolgozás, a vegyipar, igazán azonban borairól és lovairól híres. Djakovó büszkesége a lipicai ménes, melyet a múlt században alapitottok, de mór az 1500-as évektől virágzó lótenyésztés folyt a vidéken. II. Erzsébet angol királynő személyesen jött el pár éve, hogy megnézze a híres lipicaiakat, melyek látogatásunkkor sajnos nem voltak Djakovón — az újvidéki nemzetközi vásáron szerepeltek éppen, és várhatóan ismét gyarapították díjaik sorát. A számos érdekesség mellett a baranyai pedagógusok elsősorban persze az iskolák iránt érdeklődtek. Szemetein meglátogatták a jövő iskoláját, ahol igen korszerű körülmények között tanulnak a gyerekek. Az iskola és általában a modern középületek a célszerűség, az egyszerűség jegyében készülnek. Talán nem olyan tarkák, díszítettek, mint a mi iskoláink, óvodáink, de mindezt pótolja a mértéktartó és esztétikus belsőépítészeti munka. A horvátországi tapasztalat- csere emlékezetes epizódja marad az Ivanovci faluba tett látogatás. Egyik házigazdánk, Merki Ferenc, a Horvátországi Magyarok Szövetségének elnöke néhány évvel ezelőtt szervezte meg itt a magyar nyelv oktatását — Ivanovcit ugyanis hatvan százalékban magyarok lakják. Nem régóta fiatal tanítónő, Aleksa Magdolna dolgozik itt, vajdasági magyar lány, aki Iva- noveiban ment férjhez, így várhatóan biztosítva van jó időre a magyar nyelvoktatás ebben a faluban. Kedves műsort adtak diákjai az ő betanításában. Az ivanoveiak szívélyes vendéglátásban részesítették a baranyai vendégeket. Az asszonyok pompás vacsorát készítettek, melynek fénypontja a nyárson sült malac- és báránypecsenye volt. A finom harapnivalók mellett oldottabban folyt a beszélgetés: Ivanovci parasztfalu, egyéni gazdák lakják. A magángazdaságokat erősen gépesítették, a fiatalság mégis jobbára az iparban dolgozik. A faluban‘1910 óta nem volt magyar tanító. A pár éve megindult nyelvoktatásban szívesen kapcsolódtak nemcsak a magyar, hanem a horvát családok is — hiszen a gyereknek csak a javára válik, ha több nyelvet tud. A látogatás másnapján Djakovó nevezetességeivel ismerkedtek a baranyai vendégek. A középkortól kezdve a város jelentős egyházi központtá fejlődött. Erről tanúskodik a barokk püspöki palota, melyet történelmi és egyházművészeti múzeumként tekinthet meg az érdeklődő, valamint a múlt században újjáépített, arányaiban igen művészi, freskóiról híres székesegyház. Felépítése a horvát történelem kiemelkedő személyiségéhez, Strossmayer püspökhöz fűződik, aki hosszú ideig állt az egyházmegye élén, és társadalmi téren is igen nagy szerepet játszott népe életében. A további együttműködés reményében vettek egymástól búcsút a cfjakovóiak és a baranyaiak. Újabb alapok teremtődtek a két szomszédos nép és a nemzetiségek közti kapcsolatok elmélyítéséhez, közös kulturális feladataink ápolásához. Gállos Orsolya TRISTAN BERNARD / Kérem a jegyeket! Felszálltam a Párizs—Marseille útvonalon közlekedő gyorsvonatra és kényelmesen elhelyezkedtem az első osztályú fülkében. Igaz, hogy a felírás figyelmeztetett: nemdohányzó, de engem az ilyen apróságok nem zavarnak, sőt, mint szenvedélyes dohányos, öt perc múlva már rágyújtottam kedvenc havannai szivaromra. A férfi, aki velem szemben ült, figyelmesen szemlélte, ahogyan elővettem a szivart, ahogyan lecsippentettem a végét, s meggyújtottam. Megvárta, amíg szívni kezdtem, és csak akkor szólalt meg: — Kérem, uram, ez nemdohányzó fülke! — Én, kedves barátom, megszoktam, hogy azt tegyem, ami nekem tetszik . . . — válaszoltam, magától értetődő közvetlenséggel. — Nos, meglátjuk... — emelte fel a hangját útitársam — szólok a kalauznak. —Nem kell sokat fáradoznia — mondtam, mert megpillantottam a jegykezelőt. — Éppen jön! — Parancsol, uram? — udvariaskodott a kalauz, amikor intettem neki. — Ezt az urat utasítsa rendre — szólt útitársam —, befüstöli nekünk a nemdohányzó fülkét! — Uram... — kezdte a kalauz, de én közbevágtam: — Tudom, mit akar mondani. De kérem, előbb vizsgálja meg ennek az úrnak a jegyét, hogy egyáltalán ide szól-e az? A kalauz a szomszédomhoz fordult. — Szíveskedjék a jegyét megmutatni. .. Utitársam elsópadt, remegő kézzel kaparászni kezdett a kabátja zsebében, majd átnyújtotta a jegyét. — Kérem szépen... — csóválta meg a fejét a kalauz — az ön jegye másodosztályú kocsira érvényes. Nem utazhat itt. Szíveskedjék utánam jönni... Társunk gyűlölködő pillantást vetett rám és dühödten ragadta meg a csomagját, de szó nélkül indult a kalauz után. A kislány, aki mindeddig hallgatagon ült a fülkében, letette a könyvét és csodálkozó tekintettel kérdezte: — Mindent hallottam és láttam, bár úgy tettem, mintha itt sem lennék. Jól elintézte az útitársunkat. Csak egyet áruljon el: honnan tudta, hogy a jegye nem erre az osztályra szól? — Semmi ördöngösség ... — hárítottam el magamtól az elismerést. — Csak láttam, amikor a zsebébe tette ... és pontosan olyan színű, mint az enyém . . . (Fordította: Antalfy István)
