Dunántúli Napló, 1978. április (35. évfolyam, 90-118. szám)
1978-04-09 / 97. szám
1978. ÁPRILIS 9. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 8. KÉNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÚIRBT—1978 A Jelenkor áprilisi száma A Pécsen szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Balázsovics Mihály, Bárdost Németh János, Meliorisz Béla, Páskándi Géza, Pécsi Gabriella és Weöres Sándor verseit olvashatjuk. A prózai írások sorában Hernádi Gyula Szép magyar tragédia c. művének befejező részét, Kiss Dénes elbeszélését és Tüskés Tibor szociográfiáját közli a folyóirat. Láncz Sándor képzőművészeti krónikája Ámos Imre kiállítását elemzi, Bodri Ferenc művészeti könyvszemléje Henri Perruchot művészmonográfiáit ismerteti. Az irodalmi tanulmányok közül kiemelkedik Rónay György József Attila útjain c. sorozatának újabb fejezete. Az „Irodalomtudósaink fóruma” sorozatban Bán Imre debreceni professzorral beszélget Julow Viktor. Bárdosi Németh János Egy elmaradt találkozóra Bizony, barátaim, az ősz már megkoszorúzott titeket, így látom, hogy a bús ökörnyál ott szállong a fejem felett, hessenthetem a kalapommal, szavakkal, óh, be balgaság, megtelek lassan nyirfa-lommal, s hullott virág nem mirtusz-ág. Csak daccal mondhatom barátom: kilátó, kikötő, sziget, holott csak zordon csúcsát látom, számban is így fogy az ideg, a sok bánom se igaz bánat, mert nincsen, amit szánni kell, ha van, ami arcomra szárad, az árván hullt virág-pehely. Altatni magam mások ellen az marad csupán kibúvó, jöjjön, ha kell, a fergetegben lepjen be engem is a hó, akkor majd én is azt sürgetem, barátaim, egy jó pohárt Somló borából ama kertben, honnan a sorsunk tovaszállt. Összefoglalni úgyse tudnám a szálló, hulló éveket, a szomjazó se szól a kútnál s a gyors futó se lépeget, aki célbajut céltalan már, célt nekem, munkát és erőt, ezt súgom minden viadalnál s igy álljak majd a sir előtt. Meliorisz Béla Madaram madaram Van Gogh-ragyogású a reggel de csalás lenne ha nem erednél útnak az idegenbe vágyó sereggel Hisz nem akarom én hogy szabályos légy mint levélen az erezet hogy sorsod sorsommal legyen teljesebb béklyóznád csak hitem konok szenvedéllyel melled lüktető gyönyörével de szeretlek s mint vízmosásban ezer csillag remegve jajdul szerelmed F urcsa, hogy a vasárnapok csaknem mindig ragyogóan kezdődtek gyermekkoromban. Ha ezt a szóképet, szókapcsolatot: „gyerekkori vasárnap" kimondom, leírom, nap süt, makulátlan kék az ég, a régi ház előtti kiskertben virágok nyílnak, árvácskák, petúniák, muskátlik, liliomok . .. Nagy vasárnap délelőtti nap süt át az időn. A nyári meleg lezúdult a szülőfalumra. Az ég nyitott, jelhőtlen. Mégis, halványabban kék, mint az őszi napokon, enyhe párásság lehelte be. Nagymise ideje van, vagy talán vége is már. A templom előtti téren fekete csomókban öregasszonyok álldogálnak. Gyerekek trappolnak mezítláb a porban. Itt-ott férfiak ácsorognak kettesével, hármasával, sötét nadrágban, fehér ingben. Az öregebbjén kiskabát, ahogy illik. Legfeljebb levetik és úgy terítik magukra. A templomtól balra, ahol három irányban ágazik el az út, kocsma szegélyezi az utcát. Régi épület, emlékezetem óta kocsma volt, hátul kisebb teremmel. Ott rendezték a bálokat. (Később az lett az állandó moziterem, de néhány éve már az újjáalakított eszpresszó helyisége. Új művelődési ház épült, nagy moziteremmel, színpaddal.) Azon a vasárnapon a kocsma udvarából tompa ka- takoió hang tört elő, rövid időközökben. Hátul kugliztak. Delelőre közeledik emlékeimben a nap, és apám is ott ácsorog valamelyik csoportban, fehér ingben — minden bizonynyal az egyetlen jó fehér ingében —, és.beszélget. Már ivott. A kocsmából jöhetett, nem a templomból. Emlékezetem szerint sose járt templomba. Hangja csaknem mindig bor- ízűen rekedtes volt, ha ivott, s hanghordozása feltűnően magasabb a szokottnál. Reszelésen bántó volt számomra, ha hallottam, kissé mindig megborzongtam s a belső zúgok- ban súlyosodni kezdett bennem a félelem. Sovány kisfiú szeplős arca rémlik nagyanyám kopott tükréből. Ha keltezést írnék, 1948 nyarát jelölném meg, júliust vagy auguszt, bár ennek nincs különösebb jelentősége. Talán csak az emlékezés szempontjából érdemes rögzíteni, hiszen tizenkét- tizenhárom éves lehettem és a napok sorából, mondhatnám sokaságából ez az egyetlen maradt meg épen, élesen az agykamrák mélyén. Bármikor utána nyúlhatok. Talán nem korai, ha most teszem. Egyszeresek személygépkocsi állt meg a „központon". Igy neveztük azt a helyet, a község látszólagos közepén, ahol háromfelé — Keszthely, Nagykanizsa, Zalaegerszeg — nyújtózott a postaút. Talán már addig is tolták vagy az enyhe lejtőn legurult? Azon a helyen, ahol megállt, már nem tudnám mióta, emlékezetem szerint mindig benzinkút volt. (Ma is az van.) Talán emiatt gondolhatta a gépkocsi gazdája, hogy majd akad valaki, aki megjavítja? . . . Akadt is. Apám. A kocsi régi DKW lehetett? Nem tudom. Valójában nem is azt vettem észre, hogy gépkocsi áll a központon, hanem az ácsorgók külön csoportjainak megbolydulását s lassú átrendeződését a tér különböző részeiről a gépkocsi köré. Nem, nem szerettem ott lenni már régóta, ahol apám is jelen van. Abból rendszerint hangoskodás, veszekedés lett rövidesen. Ha jól meggondolom, apámnak egyetlen barátja sem volt. Alkalmi kocsmaikomák csatlakoztak hozzá, amíg volt pénze, aztán azok is magára hagyták, sőt, ahogy többször megfigyeltem — nagyon szomorúan, hogy ő ezt nem is sejti talán! —, utána mosolyogtak rajta. Miféle ember is lehetett az apám? Lehetséges, hogy mindezt ő is tudta? Észrevette a hasznosságából fakadó fröccsös barát- kozást? Vagy egyáltalán nem figyelt meg semmit maga körül? — Csöndet... — az apám hangja. Megtorpantam és már nézegettem az utat hazafelé. Torkom is összeszorult. Hát megint megkorbácsol a szégyen? Álltam vagy húsz méterre a csoporttól és vártam. Mezítláb voltam, valami ingfélében és fekete glottgatyában. Szívem az ingemet verte. De nem történt semmi különös. Valóban csönd lett. Még a téren külön állók is elhallgattak egy pillanatra. Megint apámat hallottam. — Most indítsunk ... — közelebb osontam, ügyelve arra, nehogy észrevegyenek. De senki sem figyelt rám. Akkoriban önmagában az is eléggé nagy esemény volt, hogy személyautó állt meg a faluban. Átleselkedtem az ácsorgók között. A kopaszodó ember éppen a kurblit igazgatta a helyére, aztán megtekerte, de a motor nem indult be. — Még egyszer!.-.. Elég lesz, ha mondom. Csak még egyszer! — azzal újra a motor fölé hajolt. Jól láttam, észre se veszi, hogy ingével söpri az olajos, poros alkatrészeket. Talán már nem lesz semmi baj... Jaj, csak ne legyen! — gondoltam. — Mondom, hogy csak még egyszer, — ismételte apám, de nem emelkedett föl, még hozzátette: — hallani akarom, hogy mi lehet a baj. „Hallani akarja!” — mondta valaki az ácsorgók közül, de halkan. Én azért meghallottam szavaiból a gúnyt. Most már azértis megvárom, mi lesz. Jaj, csak sikerülne apámnak megcsinálni a motort! Most kéne sikerülni amikor annyian látják! Az nem lehet, hogy nem sikerül. Akkor nekem is el kell mennem a faluból! — Most! — apám egészen eltűnt a nyitott motorházban, én pedig akaratlanul is addig furakodtam, míg csaknem ott álltam a kocsi mellett. A kopaszodó úr legyintett, mint aki tudja, ez aztán már tényleg hiábavaló, de azért újra neki- gyűrkőzött. Inge már a hátára tapadt s a vállánál olajos volt az ujjaitól, mert minduntalan a nadrágtartójához nyúlkált. Alig tekert kettőt, megindult a motor. Berregett, prüszkölt, akadozott, de ment. Arcomra mosoly nyílott és már körül mertem nézni. Mintha nagyobb helyet hagytak volna nekem az ácsorgók. Pontosan tudtam: felismertek. Ez a gyerek annak a fia, aki megcsinálta a motort. Apám még mindig a motorházban matatott, ekkorra már közelebbről láttam, hogy a fehér ing sok helyen koszos,' olajos. Mit szól majd ehhez anyám?... De azért boldog voltam, mert a motor duruzsolt. Nem sokáig. Hirtelen leállt. A kopaszodó ember abbahagyta arca törölgetését és kérdőre vonta apámat, aki láthatólag elégedetten egyenesedett föl. Nem emlékszem a szavakra, csak a méltatlankodó arc homálylik. — Én állítottam le — mondta apám. — Mi a fenéért? — kérdezte az ember. — Mert meg kell csinálni. — De hiszen ment!... — Az igaz. — És én sietek — türelmetlenkedett a kopaszodó úr. — Hm ... — a kopaszodó tétován nézegetett. — Ne féljen, kihallottam én, hogy mi a baj — szólt apám mosolyogva. Nemsokára kopott pokrócféle került elő és szerszámok, s apám a kocsi alá feküdt. Ó, a fehér ing! Ó, a sötét nadrág! Kicsi volt az a ruhadarab, amin feküdt, nadrágja a porban volt. Nem tudom, meddig tartott a munka. Többször előjött, már rá se lehetett ismerni az ünnepi ruhájára. Arca is olajos volt, őszülő haja kuszáit. (Korán őszülhetett, mert emlékeimben sose látom másként. Negyven éves lehetett vagy valamivel fölötte, mint én most, amikor e sorokat írom.) Nagyon meleg volt, kis napszúrást is kaptam aznap, mert nem tágítottam a főtérről. Nem emlékszem arra, hogy hányon tartottak ki, hányán várták meg, hogy a „Kisferkó” meg tudja csinálni a motort, de mintha maradtak volna néhányon. A kopaszodó úrra emlékszem, amikor izzadva, maga is kissé olajoson szedte össze a szerszámokat, a pokrócot: s apámra is, amint elégedetten hajol az egyenletesen duruzsoló motor fölé. Akár az orvos, ha gyógyult betegét figyeli örömteli arccal. Az én önfe- ledtségem és boldogságom percei is voltak azok! Igen, csak percei. Mert akkorra már tudatosult bennem, hogy valami rossz következik. Nem, nem véletlenül, hanem az olajos ing miatt!... Egyébként is mindig féltem az örömtől, az elragadtatástól, mert bizonyos votlam benne, hogy valami szomorú következik azután. Nem lehetséges, hogy ne az következzen. Olyan még nem volt. Addigi emlékeimben is ez volt mindig a következő láncszem. Kis jóra nagy rossz, s a nagy jóra beláthatatlan rossz jön. Jött is. Csak később. Még örültem, még boldog voltam. A motor járt szépen, egyenletesen. Apám ott állt fölötte, magasan és magabiztosan mosolygott. A legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy megöleljem, valami szépet mondjak neki. Talán azt, amit sose mondtam: szeretlek, apa! Fehér ingben a motorok alatt (Részlet) Amos Imre rajza Martyn Ferenc rajza
