Dunántúli Napló, 1978. április (35. évfolyam, 90-118. szám)
1978-04-01 / 90. szám
e Dunántúli ílaplo 1978. április 1., szombat R itka fog la I kozáso k Citerakészítö A z öreg Gencsi — a szent- mihályfai tehénpásztor - szóval ő aztán tudott szép nótákat akkoriban az uradalomban, többnyire nyári estéken, amikor hazahajtotta a marhákat és úgy etetésitatás után megpengette a „ci- torát" és ilyeneket énekelt, hogy „ ... Bakkancsomnak haj, de rövid a szára —, Te meg Babám ...” — a folytatást nem írom le, mert eléggé ronda, viszont röhögni aztán lehetett rajta, csak a fehérnépek pirultak meg röstelkedtek, félre is húzódtak a férfiaktól és távolabbról hallgatták a nótázókat meg a „citorás" Gencsit, a tehénpásztort, aki valahonnét az Alföldről származott ide a Dunántúlra, hangszerével együtt, de hogy mikor, azt senki sem tudta. A citera valóban ott honosodott meg a síkságon, a pásztorok, kondások, csikósok és juhászok körében, s nemcsak unaloműzőnek, hiszen az alföldi csárdákban - más hangszer nem lévén — a citera jó szolgálatot tett, hiszen akár egy zenekart is pótolhatott hozzáértő kézben.' Kodály Zoltán mondotta, (vagy írta valahol), hogy a „Jó citerás hangja betölti a szobát. Még citerabálo- kat is tartanak mellette . .Érdekes viszont, hogy a tizenhatodik-tizenhetedik századi magyar nyelvemlékekben „ ... a cithara hegedűt, a citharista hegedűst jelent" — amint ezt a lexikon írja. — Miért mondják „citorá- nak?" — Amiért az almát „ómának'1. Anyám még most is tájszólással beszél és így említi. Szentmihályfán nem is mondták másként. Barna István citerakészítő Pécsett, a Megyeri út 12. alatt él családjával és anyjával. A családi ház hasonló a környékbeliekhez, tágas szobák, veranda, egy kis zöldséges-gyümölcsös kert hátul, az utca felől élőkért, ahol tavasztól őszig mindig van valamilyen virág. A műhely poros ablaka az udvarra néz, látszólag összevisszaság uralkodik, de csak a laikus számára, mert az iparos tudja, hogy ~bz öreg konzerves dobozokban, üvegekben, polcokon mikor és mit talál, a mennyezet alatt prizmába rakva faanyag szárad, egyelőre gyalu- latlan és vastag deszkadarabok, amelyekből majd „kialakul” a citera, a fűrész, a gyalu, a favéső, faragókés - és A Tolna megyei Tanács vb művelődésügyi osztálya és a tamási járási népművészeti napok rendező bizottsága pályázatot hirdet a Tolna és Baranya megyében élő fafaragók és népi fazekasok részére. Részt vehetnek a két megyében élő amatőr fafaragók, népi fazekasok és népi iparművészek olyan munkáikkal, amelyekkel díjat még nem nyertek. Téma: A népi élet ábrázolása, népi szobrászat. Használati tárgyak. A pályázat jeligés: a munkához csatolt, lezárt jeligés borítékban közölni kell a pályázó nevét és címét. persze — Barna István jóvoltából. Hanem a hajdani veranda — amelyet beüvegezett és a falat körös-körül, de még a meny- nyezetet is — parkettaszerűen faburkolattal látott el —, valóságos múzeum: sötétre vagy világosra pácolt, különböző méretű és hangzású citerák tanúsítják Barna István különös hob- byjót. A valamikori molnárlegény citerákat farag ... — Régen kezdte? — Elég régen. Tízéves voltam, amikor az elsőt elkészítettem, de húszéves koromig három cimbalmot is csináltam, igaz, azóta sem többet. — Ezt például? — Nem, ezt úgy vásároltam ... A fal mellett egy gyönyörű, zárt cimbalom áll, ahogy jobban megnézem, ott van a híres hangszerkészítő mester, Bo- hák Lajos neve is bevésve, pontosabban „Sunda és Bohák" cégjelzéssel ellátva. Ezért az öreg cimbalomért több tízezer forintot is megfizetnének, de Barna István nem adja el. — Az én cimbalmaim ugyan nem voltak ilyen remekművek, de azért egy kisebb zenekarnak megtette. — Ma már soksok tapasztalat és ismeret a’lapA következő díjak kerülnek kiosztásra: I. díj 2000 forint, II. díj 1500 forint, III. díj 1000 forint. A legértékesebb kollekció 1000 Ft díjban részesül. A legjobb ifjúsági pályázót külön díjban részesíti a KISZ Tolna megyei Bizottsága. \ A kiállításra pályázaton kívül olyan munkákat is elfo- gpdnak, amelyek már díjat nyertek, de Tamásiban még nem kerültek bemutatásra. Kérik, hogy a pályamunkán látható helyen név és monogram ne szerepeljen. (A jeligét viszont ragasszák rá a pályamunkára.) jón másképpen építenék meg egy cimbalmot. — Citerát mennyit készített? Bottal sántikálva kerüli meg az asztalt, aztán nehézkesen leül: — Én azt meg nem tudom mondani. Mondom, gyerekkorom óta foglalkozom vele, mellesleg apámtól tanultam, aki az uradalomban famunkás volt, ő már kitűnő citerakészítő hírében állt. — Mi történt a lábával? — Leestem a darálóban egy zsákhegyről. A medencecsontom megsínylette és persze - ahogy az idő megyen — a forgók is megkoptak. Rokkantsági nyugdíjban vagyok. Egész életemben tele zsákokkal dolgoztam, volt olyan nap, hogy nyolcvan-száz mázsa terményt is ledaráltam és zsákoltam, mégsem fáradtam el. Igaz, dél fele megettem negyven-ötven deka föl- vágottat, mert ebédre időm nem volt, viszont este kétszer vacsoráztam. Maga elé veszi az egyik hangszert, és eljátszik néhány nótát, belefeledkezve, s fejével is ütemesen bólintgat, a citerából pedig szinte „ömlik" a hang. Nekem mindig kissé monotonnak tűnt a ciTera, - legalábbis rádión vagy tévén keresztül hallgatva, de itt tisztán árad a dal, zeng-bong az egész helyiség ... — Egyszer rájöttem, hogyha gózmenetes szögeket csavarok bele a fejbe — ezek a szögek feszítik a húrokat —, akkor a citera akár egy éven át sem enged le, alig kell hangolni, de inkább csak finomítani. Ez a módszer nagyon jól bevált, nemrég Pécs-Vasasra vittek el néhány hangszeremet, és örülök, hogy egy levélben elismerték a munkámat. Itt a levél ... Major Ferenc citeraszakkör- vezető írja: „...Mind a 11 citera küllemére, kidolgozásra szép és kifogástalan... A hangszerek kiváló tulajdonsággal rendelkeznek... kellemes zengésük és a hangolást hosz- szú ideig tartják ... A kottaléc pontos beosztású, így annak minden hangköze dallamjátBeküldési határidő: 1978. július 24. Cím: „Gőgös Ignác" Művelődési Központ, 7090 Tamási. A bíráló bizottság által elfogadott munkák 1978. augusztus 13—26-ig Tamásiban, a nemzetközi lovasnapok és a népművészeti napok idején a „Gőgös Ignác” Művelődési Központban kerülnek bemutatásra. ünnepélyes megnyitó és eredményhirdetés a művelődési központban 1978. augusztus 1J-án 10 órakor lesz. szást biztosít... Az egy kéz gyártotta hangszerek előnye, hogy az azonos felépítési megegyező hangszíne a zenekarnál üde hangzást eredményez . .." — Egy citerába ezer fordítással helyezem el a szögeket. — Milyen la jó? — Hát legjobb a vérhárs vagy a juhar. Azt is megfigyeltem, hogy a magasabb helyen élő fák jobbak, mert lassan növök, és így tömörebbek. A ci- teratetőnek jó a fenyő is. Nézze, sok minden kell még ahhoz, hogy egy citera jó legyen. Talán a legfontosabb, a fa fajtájánál kívül: száraznak kell lennie. Legalább hat-nyolc éve pihenő, száradó fa szükséges ahhoz, hogy az ember egyáltalán a kezébe vegye az anyagot. Nekem van olyan deszkám is, ami már tizenöt éve szárad. — Hol szerzi be az anyagot? — Nehéz dolog. Annyi biztos, hogy „boltban" ilyent nem árulnak. Állandóan kutatok. Előfordult, hogy egyik faluban az asztalos özvegyétől vettem anyagot. Kérdeztem tőle, mikor halt meg az ura, mondja, tíz éve. Maradt fája? Persze, fönt a padláson, lepi a por. Megnéztem, megvettem. De hát ez még mind semmi. Mondjuk kész a citera, de igazán csak akkor adja ki végleges hangját, ha már jól „kijátszották”, vagyis legalább egy éven át már rendszeresen játszanak rajta. És van még több titka is ... — Éspedig? ... — Mindent nem mondok el. Nem én! — Félti a tudományát — jegyzem meg. — így is lehet mondani. De idefigyeljen. Amikor én elkezdtem, az alapismereteket apámtól megtanultam. Ö meghalt, később én nem tudtam kihez forduljak, mert például csupán a faanyag tulajdonságait, megmunkálásának módjait asztalos- mesterektől kérdeztem meg, de mindegyik hallgatott, sőt, némelyik félre is vezetett. Hát most én is őrzöm a titkomat. Lehet, hogy majd egyszer... különben hagyjuk ezt. — Hadd citerázzak egyet... — Ért hozzá? — Nem értek hozzá ... Leemel egy szép darabot, a kottalécet apró gyöngyház gombok díszítik belesüllyesztve a fába. A tupirozó fésű hegyes végét végighúzom a húrokon egészen halkan, alig érintve, s mintha távoli orgona szólna, úgy zeng az egész juharszekrény és hallom is, ahogy a mélyebb hangtónusú társai megszólalnak a falakon és a polcokon, bennem van a dal, amit esztendővel ezelőtt, az első röpülj pulykánál... pardon... a Röpülj pávánál énekeltek cite- rakísérettel, hogyaszongya: „ ... Látod édesanyám, — Látod édesanyám, Miért szültél a világra . . ." — Eeeegen .. . Hát ezt még gyakorolni kell - mondja a_ mester, aztán a citerát kiveszi a kezemből, és áthelyezi biztonságosabb helyre . .. Rab Ferenc Fotó: Erb János —------------- ■ ■ __^ P ályázat fafaragóknak, fazekasoknak Istvánháza A múltkoriban fent a Várban találkoztam régi jó barátommal, Zsubernyák Bandival. Nagyon megörültünk egymásnak, kérdezgettük az ilyenkor szokásos hogyésminteket. Bandi elmondta, hogy épp a Hiltonból jön, szellőzködik egy kicsit, mert több órás fárasztó tárgyalása volt amerikai partnereivel. — Nocsak! — mondtam én. — Hát mi vagy te most? — Én vagyok a BIEKI. — Az mi? — Nem hallottál még a BIEKI-ről? — nézett rám csodálkozva. — Persze, persze! Valami rémlik, mintha olvastam volna — próbáltam kivágni magam nagy szégyenkezve, mert úgy mért végig a barátom, mintha azt mondtam volna, hogy nem tudom, ki az a Gujdár. — Na, ne viccelj! „Mintha olvastam volna” ... Másról sem írnak a lapok, mint rólunk, a mi eredményeinkről, és a rádió, és a tévé... Csuda pofa vagy, a régi ugratós: „Valami rémlik!” Apró, óvatos kérdésekkel sikerült megtudnom, hogy ez a bizonyos BIEKI valami kutató intézet, amelyet Zsubernyák szervezett alig három éve, és olyan példásan, hogy a hasonló intézményeknél szokásos munkaerő harmadával dollármilliókkal mérhető csodálatos eredményeket tud felmutatni. . — És hogyan csinálod? — kérdeztem, amikor már nagyjából sejtettem a lényeget. — Pofon egyszerűen. Először is kiküszöböltem, eleve kiküszöböltem a legnagyobb magyar átkot: a névnapot. — Értem. Megtiltottad, hogy az intézetben névnapi ünnepséget tartsanak. — Nem. Én mérnök vagyok, reálisan gondolkodom. Tudom, hogy hiába könyörgök a Dunának, hogy forduljon meg, és folyjon északnak ... — Megvan! Csak munkaidő után köszönthetik egymást a dolgozók. — Az ilyesmit nem szokták betartani, és ha mégis, másnap másnaposak. — Akkor hát...? — Nézd, öregem, naptárkészítőink az utóbbi években a leglehetetlenebb neveknek is felkutatták a névnapját. — Előveszi a noteszét és olvassa: — Van Bendegúz napja január 11-én, és Eufrozina szeptember 25-én, de Kresz- cenciából kettő is: április 19. és július 15. Hasonlóképp Töhötöm. Öt is lehet köszönteni június 17-én, avagy szeptember 2-án. Az intézetnek van körülbelül százötven dolgozója. Ez — jó esetben (például sok azonos név) — száz nap, személyesen 4—8 óra. Nos, ezt én egyetlen húzással töröltem. Három éve, amikor megszerveztem az intézetet, csak olyanokat vettem föl, akit — ha férfi — Istvánnak hívnak, és — ha nő — Ilonának. — Tehát augusztusban két- három nap alatt lezajlanak a névnapi ünnepségek. Óriási! — Még óriásibb! — nevetett fölényesen Zsubernyák barátom. — Augusztus második felében két hétre szabadságra megy az v egész intézet. Na, mit szólsz hozzá? — Add csak ide azt a noteszt! — válaszoltam, majd föllapozva a névnapokat, a tőlem telhető legfinomabb gúnynyal ráolvastam: — Vagyis senkit nem ünnepelhetnek a dolgozóid, kivéve téged, akár négyszer is. — Olvastam: — Endre: február 4., május 21., november 10. és november 30. — Endre? Igen, valamikor így hívtak, de három éve belügyminiszteri engedéllyel Istvánra változtattam a keresztnevemet. Avagy arról sem hallottál, olvastál, hogy a BIEKI-t a szakmában csak Istvánháza néven emlegetik? * Valóban nagy ötlet. Terjeszteni kellene, hiszen rengeteget takaríthatna meg a népgazdaság, ha az egyes vállalatokat, hivatalokat, intézményeket Jánosházának, Bélahá- zának vagy Csillaházának hívnák. Sólyom László Egy szegény kis palack panaszai A palack whiskys, vagy mind közönségesen viszkisüveg volt, de nagyon panaszos. Én, aki mindenkor jó alanya voltam és leszek a panaszkodóknak ál. tálában is, hogyne hallgattam volna meg a szegény kis palack panaszait, amelyet feketén, fehéren sipogott el nekem ... — ... mert nincs rám szükség. Érti ezt, Uram? Nincs rám szükség?,Pedig valódi, fekete-fehér viszki vagyok és mégsem kellek... ön Uram, ha meg nem sértem, a tizenötödik, de úgyis tudom, hogy önnél sem melegszem meg, akarom mondani, önnél sem hűlök le egy darabka jéggel a metszett pohárban... Hogy miért, Uram? Ez az, amit nem tudok, ez az, amit nem értek... Hogy mit hallottam? Hát igen, valami olyast hallottam az első gazdámtól, hogy Ibiké... ez valami titoknő ott nála ... szóval, hogy Ibiké fel ne bontsa, holnap János lesz, aztán milyen jó lesz ez ajándéknak... így mondta, meg valami elfogyott reprezentációról és reprezen- tálásról beszélt. Igen Uram, ez az első gazdám volt. .. Aztán elvitt egy selyempapírba és egy nagy kocsiba valakihez, aki megrázott, gazdámat, az elsőt, öröméről biztosította, s félretett engem, míg ők valami mást ittak. Másból ittak. Nem belőlem, Uram ... Akkor meg azt hittem, hogy tévedés az egész, de fél óra múlva hallottam, hogy második gazdám rárivall valami Julika nevű nőre, hogy megvan hú- zatva talán, meg fel ne bontsa, úgyis vége az év végi re- pinek, milyen jó lesz, viszi tovább valami Istvánhoz ... Igen, Uram, nem téved. Meqint selyempapír. Megint autó. Megint megráztak és félretettek és aztán... Úgy van, Uram ... Kisvártatva vittek tovább. És megint vittek. Uram én még annyi selyempapírt és annyi autót nem észleltem, mint most néhány nap alatt... És nem kellek, Uram. Senkinek sem. Illetőleg kellek, de nem rendeltetésszerűen, Uram... Ugye érti, mire gondolok, Uram? — Értem — mondta a szegény kis palacknak, de gyorsan befogtam a száját egy kis selyempapírral. Nekem sincs reprezentációm, meg pénzem sem, viszem tovább. Remek ajándék, egy üveg eredeti skót whisky, kérlek, a névnapod alkalmából. — öreaem — mondta névnapi ismerősöm —, a próba sikerült. Az üveg visszakerült Ráismerek. Én indítottam ajándék útjára. Nézd, mi van benne? — mondta gúnyos mosollyal és egy üvegnyi teát gondosan szétöntött közöttünk. — A feleségem főzte. Valódi grúz tea. Jó, mi/;.? — tette hozzá, miközben én látni véltem, amint a szegény kis palack kajánul éppen az arcomba vigyorog. Gyurkó Géza
