Dunántúli Napló, 1978. április (35. évfolyam, 90-118. szám)
1978-04-30 / 118. szám
Éljen és virágozzék szeretett hazánk, a Magyar Népköztársaság! Éktelen csörömpöléssel szilánkokra zúzza álmomat a vekker. Hajnali négy... Félálomban kapásból megátkozom a foglalkozásomat, ezt a riportot, aztán homályosan valami kifogáson töprengek. Mit is keresek én ilyenkor Bédán? Ezek a halászok nem férnek a bőrükbe. Képesek fél éjszaka kint küszködni a vízen, hogy hajnali négykor megint kimenjenek, megnézni a varsákat. Mese nincs, öltözni kell. A halász megígérte, hogy értem jön. „Jólesik nekem is, hogy nem kell egyedül járnom a vizet, meg aztán neked is akad itt bőven látni, hallani való" - biztat, miközben álmosan kuporgok a kocsijában, és egyelőre képtelen vagyok megérteni, hogy tegnap mitől tűnt olyan szépnek tervezgetés közben ez a program. Bár... Erről a csodás vízi világról, a nádas illatát hordozó, a holtágak felszínét borzoló hajnali levegőről — amit nem belélegezni, hanem harapni illik — csak felsőfokokban beszélnek a megyehatáron túl is, sőt állítólag a vadászok sem csak az aranyérmet ígérő agancsokért utaznak messze földről ide az ártéri erdőkbe.- Az erdőfűi útról balra kanyarodunk, elhagyjuk a bédai erdészházat, aztán fel a töltésre, el a sziyattyúház mellett. Balra lent, pár méterre a parton a halásztanya. Nem azonos a hasonló nevű vendéglőkkel, sokkal gyakorlatibb célokat szolgál. Itt húzódnak meg a mohácsi halászati szövetkezet halászai, ha már, vagy még nem érdemes hazamenni. Munkaidejüket ugyanis az időjárás, a vízállás, a fogás reménye diktálja. Szárazföldön ez az úticélunk. Régi, jó ismerősöm, és ez alkalommal szakavatott kalauzom Farkas Pál, fiatal halász, épphogy harmincéves. Tizennégy éve járja a Duna folyóvizét és holtágait, öreg halászok mondják róla, hogy nemigen lehet sok újat mondani neki a mesterségről. Mielőtt leállítaná a kocsi motorját, megjegyzi: — Figyelj! Ilyen hangversenyt nem mindig hallhatsz, most ébredtek a madarak. Én is. Csipogás, károgás, trillázás, pittyegés, akár a morse-jelek, néha kiválik a hang-kavalkád- ból egy dallamos füttyjel. Ornitológus legyen a talpán, aki külön-külön megnevezi őket, de mégsem idegesítő kakofónic ez. Az ember mintha érteni vélné a természet, e felülmúlhatatlan karmester intéseit. Ködöt pipál a szemközti part, a Szúnyog-sziget, amely annyiban szolgál rá a nevére, hogy nyáron többnyire innen rajzanak elő a kis vérszívók. Sziget mivolta csak akkor bizonyítható, ha Mohácsnál 800 centiméteres vízállást mérnek. A víz ilyenkor, az áprilisi hajnalban hidegszürke, nem éppen csábító. — Gyere, megnézzük a varsákat! — hív a halász, miközben eloldozza a ladikot, s olyan manővereket csinál fér kézzel azzal az egy evezőlapáttal, hogy rögtön elfog a kisebbségi érzés. Az a korallpiros korong, amely valahol a sziget fáinak töve közt igyekszik fel az égre, sehogyse tudja bennem a melengető Nap illúzióját kelteni. A szürke — vagy ahogy másképp nevezik — dolmányos varjak azonban mitsem törődnek e hajnali vacogással. Zajos csapatuk károgva köröz o fűzek felett, időnként le-lecsap- nak a partmenti zsombékosban. Talán döglött halat találtak. Nekik az is élelem ... Egy bakcsó őrködik egy víz- beholt nagy fa gyökerén, lesből halászik. Két nagy madár vitorlázik el vagy háromszáz méterre tőlünk a nyílt víz felett. — Kárókatonák — mondja halász barátom, s rögtön be is mutatja őket: — szövetkezetben halásznak, mint mi. Ha- tan-nyolcan félkörbe állnak a sekély vízben. A csapat egyik fele csak levág a csőrével a halra, s amikor az kábultan a felszínre jön, a többiek megeszik. Aztán cserélnek. Ránézek, de nyoma sincs arcán a tréfás hangulatnak. Egy összetépett, összetört varsát dob a csónakba olyan arckifejezéssel, hogy nem merek szólni se hozzá. — Gazemberek! Még ha csak ellopnák a halat, hát legyenek vele boldogok. De minek szétszaggatni a hálót, ösz- szetörni a varsa keretét? Legalább három-négyszáz forintomba kerül a varsa, nem beszélve arról, hogy mennyit kell bajlódni vele. Elgondolom, hoay most valahol valaki csukapörköltet eszik, magában jót nevetve a „megtréfált" halászon ... — Van olyan nap, hogy hathét megrongált varsát találok — mondja, és nagyot húz a lapáttal Béda sima vizén. Sok embertől érdeklődtem már a környéken, voltak köztük halászok, népművelők, erdészek, sokacok, magyarok, cigányok, senki sem tudott választ adni a név eredetére. — Béda? Hát... az Béda. Ez a neve. IQ E UJQ Három fő vízterület — a Külső-Béda, Belső-Béda és a Kölkedi-Duna — a folyó három holtága, a köztük levő erdők és árterületek alkotják ezt a növényekben és állatokban oly gazdag tájat, amely éppúgy hozzákötődik Mohács nevéhez, mint a fogadalmi templom a főtéren, a busójárás, a halászat, a horgászat, a hajózás és a vízisportok. Egy tíz évvel ezelőtt készült vizsgálat jegyzőkönyvében ez áll: „Külső-Béda kiterjedése 122 hold, a Duna jobb oldalán fekszik. Felső végén a Kölkedi-Duna határolja, alsó végében, rácson át összeköttetésben van a Belső-Bédával. Vízinövényzet egyáltalán nincs. A halállomány nagyon gazdag, változatos. A sorrend: zömmel vegyes fehér, csuka, ponty és süllő.” A Kölkedi-Duna 61 kh-on terül el. A víz Külső-Bédával kapcsolatba lép, ha a Duna vízszintje Mohácsnál legalább 390 centiméter. Áradás esetén kiváló az ívásra, a halak táplálékának bőségét biztosítja. A Belső-Béda „kiterjedése” 57 kh, 25—30 százaléka nád és sás. A vízfenék egyenetlen, gödrös. A pontyosítás csak szakaszos megoldással lenne megvalósítható. Horgászvíz, sok horgásszal. Csodálom a türelmüket, a ' szenvedélynek ezt az abszolút nyugalomig visszafojtott helyzeti energiáját. Mert magányos szoborként ülnek a pe- cabot tövénél a vízparton vagy a ladikban, de tessék megfigyelni őket, amikor kapás van! A halászó hajnalon láttam egy szürkegémet. Csak villant egyet a nyaka, aztán egykedvűen nyelte a zsákmányt. Az embernél ez más. Sport, küzdelem, sikerélmény, esetleg hencegnivaló, s csak legvégül táplálék. Belső-Bédának, ennek a hosszú, hurok alakú holtágnak több mint a fele horgászvíz, felső végénél szinte egymást érik a stégek, horgászóllások. A Mohácsi Dolgozók Horgászegyesületének elnöke, Pest József viszont a fogási naplók és megbízható értesülések alapján mondta, hogy idén tavasszal volt szép fogás, többek között, 3—12 kilós pontyok és néhány nagy amúr, tavaly a statisztika szerint a horgászegyesület 800 tagjának fejenkénti fogási átlaga 21 kiló hal volt. Meggyőződésem, hogy nemcsak a horgászat csábít ide egyre több embert. Külső-Bé- dán például gombamódra szaporodnak a kisebb-nagyobb hétvégi házak, s nemcsak maszek kedvtelésből építkeznek. A mohácsi farostlemezgyár, a helyi építőipari szövetkezet, a szövőgyár, a városi tanács is helyet foglalt a vízparton. Mert a pihenésre, kikapcsolódásra ideális hely ez a csendes vízpart. Amikor csendes... — „Mondja, mi lenne, ha a nászéjszakáján odaállnék egy traktorral az ablaka alá, és bőgetném a gépet?" — idézte egykori tanárát, a közkedvelt írót és jeles biológust, Fekete Istvánt a már maga is nyugdíjas Köpeti József. Korábban a mohácsi halászati szövetkezet elnöke volt, és megmaradt a Mohács környéki vizek szerelmesének. A Külső- Bédán süllőfészkekben ivadékokat nevel, s az idézett mondással a vizek élővilágának védelméért emelt szót. — A motorcsónak mehet lassabban is, nem feltétlenül szükséges a versenytempó. Nemcsak az ívó halak természetes életrendjét zavarja meg a száguldozás, hanem a hullámverés lesodorja az ikrákat a fűszálakról, s azok elpusztulnak az iszapban. — Hallottam legendás bé- dai fogásokról is ... — A régi halászoknál megesett, hogy Kiefer János brigádja egy nap 36 mázsa halat is beküldött a mohácsi halcsarnokba. A legnagyobb harcsa, amiről tudok, 73 kilós volt. De ez már több, mint húsz éve történt. — Szegényedik Béda? — Eltűntek már ezekről a vizekről a nagy nyurga pontyok, a fekete dévérek, a vizák, a tokok sem jönnek. De ami megvan, az is érték, legalább arra kellene jobban vigyázni. —- Hogyan? — A mohácsi öntözőfürt megépítése során arra is kellene vigyázni, hogy megmaradjon ennek a vidéknek értékes halállománya, növény- és madárvilága. Nézem a vizet, már a hátam mögül süt a nap. A délutáni Béda most valami böl- csetkedő nyugalmat sugall, az előbb egy szarvascsapat ügetett lassan lefelé a víz mellett a Szúnyog-szigeti parton. Érdekes, ez sem lepett meg, pedig ilyent eddig csak filmen láttam. Valahogy nagyon is a tájhoz tartoztak — beleillettek a képbe. És már. azt sem bánnám, ha hajnal lenne, és megint szólna a vekker... Kurucz Gyula Fotó: Szokolai István
