Dunántúli Napló, 1978. április (35. évfolyam, 90-118. szám)
1978-04-22 / 110. szám
1978. április 22., siombat Dünanttllt napló 3 A választ csak a szél ismeri Pauk György és Schiff András koncertje Az a pillanat, amikor az ismeretlen, érthetetlen dolgok, összefüggések elővillannak a homályból, megmutatkoznak, nyilvánvalóvá válnak, rendszerint izgalomba hozza az embert. Természetes reakció ez, amely szinte az ősidők óta ismert a tudományban, művészetben, a köznapi életben, egyszóval mindenütt, ahol az emberi megismerés bármilyen fokon és formában érdekelt. A megismerési vágy, ösztön kielégülése óriási feszültségek levezetése lehet, egyben élvezet, amely arra sarkall, hogy újra és újra magunk mögé kényszeresük a beláthatóságot mindig és mindenütt megszakító horizontot. Lehet, hogy nagy szavaknak látszanak ezek egy krimifilmről szóló röpke jegyzet bevezetőjeként, de talán nem árt olykor, ha legalább önmagunknak megpróbáljuk megmagyarázni, miért vonzódunk bizonyos pótcselekvési mechanizmusok iránt, miért mélyedünk el nagy előszeretettel az olyan problémákban, mint amiket mondjuk egy krimi fölkínál. Alighanem az olcsón, mondhatni ingyen és rizikómentesen megszerzett élvezet rejlik e mechanizmusok rendszerint vékonyhéjú, köny- nyen feltörhető magvában. • Éppen ezért fölöttébb kényes és érzékeny műfaj a krimi. Ha falhoz állít bennünket, nem bocsátjuk meg neki. A jó krimi ritkaság, mert — tisztelet a nagy és rendhagyó kivételeknek — nem akar más lenni, mint jó krimi. Megszületett a döntés az idei Derkovits-ösztöndijak odaítéléséről. Az ösztöndíj bizottság javaslata alapján a Kulturális Minisztérium 1978-ban tíz fiatal képzőművésznek — közöttük három festő-, négy szobrász- és három grafikusművésznek — ítélte oda az idei Derkovits-ösztöndíjakat. Ezenkívül további öt művészfiatalt részesítettek egy évre szóló, úgynevezett kis ösztöndíjban. Az egyébként nyilvános pályázatra az idén több mint százan adták be kérelmüket. Ennek megfelelően — a bizottság A mozikban most vásznon levő, A választ csak a szél ismeri című színes NSZK film ezek közé tartozik. Láttunk már jobbat is, de sokkal több rosszabbat. Ennek a filmnek a kockái szinte az elsőtől az utolsóig ébrentartják a figyelmet, alkotóelemei iránt velünk- született érdeklődést tanúsítunk, hiszen egy — a miénktől minden ízében eltérő világot, életteret, életformát igyekszik több-kevesebb romantikával átszőtten életre kelteni. A „feszültséggóc”, a megfejtésül feladott rejtvény a film kezdetétől adott. A rejtvényfejtés folyamatát pedig elég jól adagoltan tagolják a kemény és lágy jelenetek, amelyeket Alfred Vohrer rendező, Marthe Keller és Maurice Ronet főszereplők közreműködésével mindvégig sikeresen tart egy nem túl laza, de nem is túlontúl feszes keretben. A film befejezéséről a Nagyítás és a Keselyű három napja című filmek — jóval nagyobb művészi erővel fölvetett — problémái jutnak eszünkbe. A végleges megfejtés kulcsa ugyanis csak sej- tetés formájában kerül a kezünkbe. Ez a kulcs azonban jól illik abba a zárba, amibe szánták. Ki-ki maga helyezheti a kulcslyukba és fordíthatja el. A „válasz, amit csak a szél ismer” ott van az ajtó mögött. Az ajtó pedig jól nyílik és nem nyikorog. javaslata alapján — a Kulturális Minisztérium ebben az évben a következő művészeket részesítette Derkovits-ösztön- díjban: Barabás László budapesti festő-, Fábián Dénes gödöllői grafikus-, Fehér László tóci festő-, Fitz János budapesti szobrász-, Földi Péter Somoskőújfalui festő-, és Fülöp Ilona orosházi grafikusművészt, valamint Kliegl Sándor és Máté István hódmezővásárhelyi szobrászművészeket, továbbá Pusztai Ágoston budapesti szobrász' és Püspöky István budapesti grafikusművészt. MESTERBÉRLET Csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólni a Filharmónia „Mesterbérlet” sorozatának utolsó hangversenyéről, melyen két ragyogó művész rendkívül magas színvonalú előadásában gyönyörködhettünk. Annyit mindenki tudott előre, hogy Pauk György az egykori Zathureczky-iskola világszerte ismert és elismert képviselője, és Schilf Andrást is a fiatal zongoristanemzedék legjobbjai közt tartjuk számon évek óta. Meglepetés volt azonban és egyben óriási rejtély is, hogy a londoni lakóhelyéről a világot járó hegedűművész és a Budapesten lakó ifjú zongorista mikor és hol tudta produkcióját ilyen tökéletesen összecsiszolni? A hallgatónak úgy tűnt: hosz- szú évek óta játszanak együtt. Mert e koncert nagy élménye - túl azon, hogy egy technikai25 éves a Liszt Ferenc kórus Előkészületben a János-passió és a Carmina Burana Bach János-passióját adja elő vasárnap, hétfőn és kedden a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozatának zenekara, valamint a Liszt Ferenc Kórus Antal György vezényletével. Az est szólistái Takács Tamara, Keönch Boldizsár, Mar- czis Demeter és Veszprémi András lesznek, Varga Márta csembalón, Murányi Zsuzsa orgonán játszik majd. Külön érdekesség, hogy a mű szoprán szólóját Kodályné, Péczely Sarolta énekli, aki berlini tanulmányait befejezve a vasárnap délelőtti előadáson lép először magyar közönség elé. ♦ A János-passió bemutatását mindenekelőtt az teszi nagy jelentőségűvé, hogy az idén lesz 25 éves a pécsi oratóriuméneklés. A kerek évszám korántsem azt jelenti, hogy 1953 előtt nem mutattak be oratóriumot a városban: elég csak a két világháború közötti ünnepi hetek repertoárjára, vagy az 1945 utáni kezdeményezésekre gondolni. Mégis, a lolyamatos oratórium-bemutatás 25 évvel ezelőtt kezdődik, amikór a két évvel korábban megalakult Liszt Ferenc kórus hatalmas sikerrel adja elő Pécsett a Psalmus Hungaricust. Nincsen már szükség ezután énekkarok ösz- szevonására, ünnepi játékok rendezésére ahhoz, hogy egy- egy oratórium megszólalhasson. A Liszt-kórus az elmúlt negyedszázad alatt számos komoly, igényes művet vitt sikerre, a nevéhez fűződik többek között Sibelius A fogoly királynő, Kodály Laudes organi. Farkas Ferenc Laudatio Szigetiana, Kosa György Cantata humana című művének ősbemutatója. Karmesterei között olyan hírességek szerepelnek, mint Ferencsik János, Lamberto Gardelli, Lehel György, Angelo Ephrikian, Kobayashi Kenichiro, André lag tökéletesen képzett, szép hangú, szuggesztív erejű hegedűst és egy hihetetlenül érzékeny billentéskultúrával rendelkező, ragyogó muzikalitású zongoristát hallhattunk — éppen kettőjük teljesen összehangolt, egymást szüntelenül ihlető összjátéka volt. Változatos, sokszínű műsorukból egyetlen darabot sem tudnék kiemelni, mert valamennyi egyenrangúan magas színvonalon szólalt meg. Schönberg Fantáziáját (Op. 47.) és Webern Négy darab című kompozícióját csak azért említem külön, hogy némiképp kárpótoljam a művészeket a közönség részéről e számok után eléggé szűkén mért elismerésért. Az új bécsi iskola mestereinek e fél századdal ezelőtt született remekművei már jó ideje a klasz- szikus repertoárba számítanak, Ameller. Két alkalommal szerepeltek Finnországban, megszámlálhatatlanul sok hangversenyt adtak Magyarországon. A Liszt-kórus emlékkönyvét lapozgatva beszélgetünk Antal Györggyel, az énekkar Liszt-díjas karnagyával. — A kórus fénykora a hatvanas évekre esik. 1960-ban mutatták be a Zeneakadémián Händel Jephta című oratóriumát, amelynek kapcsán így írt Rajk András a Népszavában: „Tökéletesen megérdemelten, Szvjatoszlav Richter óta a legnagyobb hangversenysikert aratták. A fővárosi közönséget a szó szoros értelmében frappi- rozta a pécsiek elragadó teljesítménye." Kik énekeltek akkor a kórusban? — Elsősorban szakiskolások és egyetemisták - mondja Antal György. - Akkoriban még együtt volt a konzervatórium alsó-, közép- és felsőfokú tagozata; 40—50 énekszakos hallgatónk volt! Az egyetemekről, főiskolákról is sokan jártak hozzánk, mi láttuk el még a színházat is kórustagokkal. ♦ — A Liszt-kórus mostanában nem szerepel a Zeneakadémián, a létszáma is csökkent. Mi lehet ennek az oka? — Nagyon egyszerű a magya- gyarázat. A felsőfokú tanárképzés megindulása után a konzervatórium elszakadt tőlünk. Tagozatunkon csupán .5— 6 hallgató tanul éneket, a többi hangszeren játszik. Sokkal kevesebb diók jön énekelni a többi intézményből is, mégsem hiszem, hogy a létszám döntően befolyásolná az éneklés színvonalát; most is vagyunk közel kilencvenen. Aztán a világért se higgye, hogy a fiataa velük szemben tanúsított ellenállás ma már érthetetlen konzervativizmus. Ráadásul ez az előadás olyan mértékben emelte ki a darabok akusztikus, hangzásbeli szépségeit, hogy az önmagában, a struktúra áttekintése, a zenei nyelvezet megértése nélkül is gyönyörűséget okozhatott mindenkinek, aki szándékosan nem zárkózott el előle. Viharos sikert arattak ezzel szemben - természetesen és jogosan — a műsor hagyományos darabjai: a káprázatos virtuozitással előadott Schubert Rondo brillante, Beethoven ezúttal nagyon poetikusan megformált F-dúr Tavaszi szonátája (Op. 24.) és Brahms d-moll szonátája (Op. 108.), melyben az előadók láthatóan maguk is igen nagy örömüket lelték. lók karéneklés iránt megnyilvánuló érdektelensége csak az oratóriumkórusokat érinti. Minden énekkar megérzi a létszámgondokat, talán ezért is növekszik a kamarakórusok száma. A jelenség negatívumaiért legnagyobbrészt a középiskolai énektanítást terheli a felelősség. De a másik, a lényegesebb ok az, hogy ma már egy profi zenekar mögött, profi karmester igényszintjén amatőr énekkar nehezen él meg. Egyszerűen képtelenség huzamosabb időn keresztül komoly bemutatókat produkálni amatőr alapon. Erre csak olyan profi kórusok képesek, mint amilyen a debreceni Kodály-kórus. ♦ — Ilyen körülmények mellett hogyan sikerül a Liszt-kórusnak sorozatosan előadásokat tartani? — Az oratórium-éneklés inkább a nagyobb összefüggések meglátását, a nagyobb tételekben való gondolkozást igényli, mintsem a kamarakórusok aprólékos munkáját. Az énekkar tagjainak zöme jól olvas kottát, a lapról éneklés nem okoz gondot: így tudunk takarékoskodni idővel és energiával. Amit az előbb elmondtam, semmiképpen sem jelenti azt, hogy el kellene temetni a pécsi oratórium-éneklést. Ellenkezőleg, éppen a János-passió előadása, vagy a Carmina Burana nyárra tervezett bemutatása jelzi, hogy van bennünk vitalitás. Eck Imre oratórikus balett formájában dolgozta fel Orff művét, a közreműködő énekkar a régi tagjaival kibővült Liszt-kórus t lesz. Természetes, hogy ez a szép munka újabb lendületet ad a munkánknak. H. J. Vasarely Mint ahogy arról néhány napja e hasábokon megemlékeztünk, Victor Vasarely 70 éves. De most a televízió is műsorra tűzte Vasarely-filmjét, ugyanebből az alkalomból. A film egyes részei még akkor készültek, amikor Vasarely Magyarországon járt, pontosabban, Pécsett: akkor nyílt meg szülőházából készült múzeuma, akkor lett — ünnepi tanácsülésen — Pécs díszpolgára. Ezeknek a kockáknak a felelevenítésével kezdődött a róla készült portréfilm, hogy műtermi beszélgetésekkel folytatódjék, majd képekben is megismerkedjünk franciaországi otthonával és nagyhírű alapítványával. A magyar tévések jól tették,, hogy felkeresték Gordes-ban és Aix en Pro- vence-ban Vasarelyt, még jobban tették, hogy meg is mutatták nekünk — akik a személyes jelenlét szerencséjében nem részesülhettünk — azokat a műveket, falakat, épületeket, azt a környezetet, ahol mindez egy életmű hitelével és valóságával él. Tisztán és világosan jelent meg ezekben a felvillantott filmkockákban az esztétikum, a régi és az új harmonikus, igényes együttlét. A környezeti szépség hatása alól senki se vonhatja ki magát: ami- lyen^lenyűgöző a hegyre kúszó régi városka, az avítt kőfalak, a régi kastély napfényes parkja, ugyanolyan le- nyűaöző Vasarely napfényes és szupermodern városa, a hatszögű épületek, az óriási termek, a színek szokatlan, de sosem irritáló tobzódása. A megszelídített technika, a játékossá finomított geometria természetes testvérként él együtt a széltől borzolt, s a geometriától meglehetősen távol álló bokrokkal, fákkal. Ilyen háttér mellett Vasarely szövegei a szokásosnál nagyobb hitelt nyertek. A tőle ismert „franciás lezserséggel”, a lírai önimádattól igen messze álló, sokkal inkább tárgyilagos és a humort se nélkülöző stílusban mesélte el, mit akar, mi mindennel próbálkozott, mi mindent alkotott és próbált, mit hogyan gondolt végig és „talált ki”. Sok kevésbé jelentős művész önmagát sokkal komolyabban vevő öntömjénezése után ez a stilus önmagában is üdítően hatott. Ráadásul, mint tudjuk, Vasarely közel ötven esztendeje ment külföldre, viszonya tehát a magyar nyelvhez igen érdekes és tanulságos téma. Sok messzire került magyar őrzi meg anyanyelvét, s ez önmagában még talán nem is érdem, külső körülmények segíthetik vagy hátráltathatják. Stíluskérdés is, de más is: Vasarely lebilincselően adta elő azt az állapotot, ami őt a színes és napfényes városok sürgetésére ösztönözte. Hogy Cleveland-e a világ legcsúnyább városa, nem tudom, de a szürke, barátságtalan, csúnya városok vagy városrészek nyomasztó élményét nemcsak ott ismerik, ez biztos. Rájöttem, mondta Vasarely, milyen borzadályosan csúnyák a régi lakónegyedek. Milyen borzadá- lyos csúfság és unalom, ami az embereket körülveszi. Ez a divatjamúlt régi magyar jelző úgy rikitott a szövegben, mint egy felkiáltójel. Borzadályosan fontos problémák ezek, s nálunk még sürgetőbbek, fontosabbak, megoldandóbbak! H. E. Juhász Jácint előadói estje Ma már lassan nem is képzelhető el valamirevaló színész előadói est nélkül. Nem mintha túlságosan nagy tragédia volna — sőt! — hogy a színművész a színházon kívül is meg akarja mutatni képességeit — ha van mit megmutatnia. A kellemetlenségek akkor kezdődnek, amikor az előadó elvéti az arányokat, a mű, vagy művek helyett önmagát helyezi előtérbe. Juhász Jácint szerda esti műsorával 'szerencsére nem ez történt. A népszerű művész elsősorban azzal aratott sikert, hogy nem akart több lenni, mint ami a Pécsi Műsorban állt: az Ifjúsági Ház költészet napi vendége. Műsorát az időnként már-már exhibicionizmusba hajló önálló estektől legfőképpen az előadásmód póztalan egyszerűsége, a megzabolázott gesztusoknak a mondanivalóhoz igazítása különböztette meg. Juhász Jácint Ady- és József Attila-verseket hozott, ' és néhány szikrát Nagy Lászlótól. A műsor vezérfonalát a közönség hamar megértette, pedig többnyire nagyon fiatal iskolásokból, állt. A lassan évszázados Ady-pör, a magyarság pere — amelyben a vádat Ráko- sy Jenő, Szabolcska Mihály, Herczegh Ferenc képviselte, az ügyet pedig maga Ady, majd József Attila védte — mindez világos logikai sor, amelyre Juhász Jácint úgy építette rá a verseket, idézeteket, hogy az építmény hamar kirajzolódott. Műsorának ez az egyik nagy értéke: nem félt a kronológiától, az ismert versektől, a fekete és a fehér szembeállításától. Ez utóbbi ugyan néha már szájbarágósnak tűnt, de bizonyos közönségréteg előtt (talán) elfogadható. Itt van aztán még valami, amivel — férfiason megvallom — nem tudok mit kezdeni. Novák János recitáló dallamairól van szó, amelyeket Ady Endre és József Attila verseire költött. Juhász ugyan azt állította, hogy ezek a versek talán így még szebben adhatók elő, mint prózában, de ebben kételkedem. Novak János — és Cseh Tamás — dallamai nagyon jól illenek Bereményi Géza csípős, szellemes „hétköznapi" verseire, de kérdéses? hogy századunk két költőóriásának sorai elbírják-e őket. Vitatkozni lehet, jómagam mindenesetre jobban szerettem volna, ha a kitűnő színművész nem rándul át a sanzon területére, és ugyanolyan szépen mondja végig a verseket, mint ahogyan elkezdte. Havasi János — B. K. — Derkovits-ösztöndijak Dobos L. Lapozgatás az emlékkönyvben
